Ereszkedő a pokolba

Debreczeni József: Hideg krematórium. Forum, Újvidék, 1975.

1975. október 1.

A Hideg krematórium dokumentumregény. Elbeszélőhőse a szerzővel azonos, aki a második világháború utolsó éviében végigjárta az »erőltetett menet«-nek a regényben leírt útjait. Nem a képzelet, az alkotói alakítás, az élet esetlegességei mögötti lényeg intuitív megragadása, az önmagunkra ismerés lehetősége fogja végigolvasásra késztetni, aki e könyvet kézbe veszi, hanem a száraz tények és a mítoszok köde után a megbizonyosodás ingere: egy író vallomása életének és az egész emberiségnek egy válságos, pusztulással fenyegető korszakáról. Azért olvassuk el e könyvet a második magyar nyelvű kiadása után is, mert nem a csupán a saját bőrét féltő szenzációvadász írta, hanem az eszményeiért, az emberbe vetett korábbi hitéért aggódó humanista; aki miután a polgári szellemi élet labirintusából nem is a fizikai, hanem az animális emberiét szintjére kényszerült, s a vegetációjához elengedhetetlen élelem még az állati takarmány minőségével sem ér fel — még ilyen dilemmák között gyötrődik: »Egy nagy nemzetet, amely emberemlékezet óta döntő szerepet játszott a történelem minden vonatkozásában, egy nagy népet, amely Goethét, Kochot, Beethovent és Röntgent adta a világnak, nem lehet elmarasztalni részint kéj gyilkosság, részint rablógyilkosság kollektív bűnében. Ez ellen nemcsak az elemző ész tiltakozik, hanem az ösztön is. Másrészt viszont tény, hogy a »gondolkozók népének« nyolcvanmilliós tömegéből szerényen számítva tízmillió közvetlenül vagy közvetve érdekelve, sőt foglalkoztatva van az emberiség elleni nagy gaztett gépezetében. Tudatosan vagy tudattalanul a bűnsegéd szerepe jut itt millióknak. Miért ötlik hát eszébe oly kevésnek közülük, hogy — bűnözik. A terror nem magyarázza kielégítően a kiállás csaknem teljes hiányát. Nyolcvanmillió gyilkosról talán valóban nem lehet beszélni, de néhány millióról lehet. Mindenesetre lehet.« A közvetlen valóságélmény, persze, száműzi a képzeletet, s az utolsó rángásig mozgósítja a létfenntartó erőket. Debreczeni regénye ezeknek a koncentrációs tábor szögesdrót-sövényének hatalmas nyomása által visszaszorított-megcsonkított, de belülről csak elvétve megsemmisülő erők pislákolásának, fel-fellobbanásának története. Az író emberlátásának elmélyültségére vall — s ez szoros kapcsolatban van az előbb említett dilemmájával —, hogy a táborok uraival, akiknek csupán a szelleme van állandóan jelen, nem állítja mereven szembe az áldozatok jobb életre való érdemesültségét, latens humanizmusát, a jövőre konzervált emberségét. A szenvedések átélése és látványa nem homályosítja el éleslátását, és arról számol be, ami ténylegesen történik az ilyen hangyabolyokban. Akik előéletükben elpuhultak a polgári élet jómódjában, itt elsőkként hullanak el. Akiket viszont már kint is megedzett a létfenntartás, azok szívósan verekszik fel magukat a szintén rabokból álló tábori arisztokráciába. A gyámoltalanok, mert nincs erejük elfogadni a kinti ordaseszméktől nem sokban különböző játékszabályokat, s képtelenek beilleszkedni a benti lopásba, harácsolásba és csörtetésbe, önkéntesen csatlakoznak a második világháború sokmillió névtelen halottjához, a hideg krematórium egy-egy meszesgödrének ismeretlen csontvázaihoz.

A regény vallomás-értékét növeli, hogy a narrátor nem csinál magából mindenáron szentet. Mint a fizikai munkától elidegenedett értelmiségi, kétszeresen szenved, s az életért folyó tülekedésben az ő filozofáló morális énje is olykor elhallgat, csak az emberi arányokat vizsgáló figyelme marad lankadatlan, akkor is, amikor napokig tartó lázas önkívületéről számol be. Mindenáron túlélni! — a nagy többséghez hasonlóan ő is görcsösen kapaszkodik e gondolatba. De nem érzékenyül el a saját sorsán, előéletéből alig árul el valamit, hiszen ő csupán egy a név helyett számjeggyel bélyegezett tömegből. Nem könnyezésre késztet hát, hanem állásfoglalásra és ítélethozatalra. Ezért mindenekelőtt undort és felháborodást igyekszik kiváltani. Egységes ábrázolásmódja is teljes egészében ezt a célt igyekszik szolgálni. Többnyire változatos szókincsű, tárgyi fedezetre törekvő egyszerű mondatokat ír, gondosan elkerülve az írókat ilyen téma esetén gyakran magával ragadó szélsőségeiket: az önmagáért beszélő szituáció megideologizálását, a hangulat nihil-élményének világpusztulássá duzzasztását, a funkciótlan naturalista részlethalmozást. A könyv első oldalától tudjuk, hogy a narrátor túlélte a poklot, melynek tölcsérébe Topolyáról, a peremről vele együtt ereszkedünk fokozatosan. Nemcsak azért tudjuk már előre a kifejlettet, mert útközben ő sem tartja titokban, hanem mert a regénynek fentebb említett jellemzői is elárulják. A főhős mindvégig higgadt és kiegyensúlyozott tanú igyekszik lenni, s bizonyos távolságból, az elbeszélő és az eseményeket átszenvedő megkülönböztetését lehetővé tevő distancia mellett igyekszik megteremteni a tábor ember alatti szintjén is az emberi örömök és bánatok teljességét, életben reménykedő dialektikáját. Az íróban mindvégig megmarad az értelem egysége, a szellemi és szemléleti fölény az anyag mocskával szemben, mely csak ideig-óráig töltheti ki a jelent, míg a változó szól elől el nem illannak pribékjeik, s míg meg nem pillantják a szabadságot hozó első orosz katonát... Nem giccses e befejezés, nem lobbantja el a regényt a háború utáni felsóhajtásunk hurrá-optimizmusával, mert a szovjet katona nem megváltó politikai távlatként jelenik meg, hanem emberként, felszabadítóként. Auschwitz regényének polgári írójától az emberi szubsztancia féltésének autentikus kifejezésén innen és túl nem kérhetjük számon a jövő társadalmi formájának megsejtését, sem az erényeit, s még kevésbé a torzulásait. Visszatérve az ábrázolásmódra: a Joyce-on és Faulkneren nevelkedett olvasó, aki a prózában is a belső élet amorf szenzációit vagy az intellektus előre kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen játékait keresi, talán kissé külsőleges szerkesztésűnek, olykor hosszadalmasan tényszerűnek, a belső emberábrázolás nehézségeit megkerülőnék, tehát némileg egysíkúnak, olykor ápolt stílusú riportnak érzi Debreczeni regényét — s valamelyest igaza is van, mert a prózának a Debreczeniéhez hasonló útját járó Peter Weiss vagy Hans Magnus Enzensberger nagyobb valóságanyagból gyúrják intellektuális montázsaikat, nem korlátozza őket a hely és az idő egysége. A Hideg krematórium jelentősége tehát nem elsősorban regény-voltában van, hanem okosan és megrendítően előadott anyagában; abban, amit az utószót író Szeli István így fogalmaz meg: »A Hideg krematórium prózai közlésformája ellenére is tragédia. Annak ellenére, hogy író-hőse személy szerint nem hal fizikai halált. Prométheuszi sors ez: a költészet tiizét, fényét, melegét elorzó és emberek között szétosztó poéta oktalan és igazságtalan szenvedése.«