ERASMUSRÓL

1993. május 4-én mutatták be a nyilvánosságnak a zágrábi ERASMUS c. folyóiratot, amelyet a szerkesztők "folyóirat a kultúra demokráciájáért" alcímmel határoztak meg. Ozren Ë˜unec szövege a bemutatón hangzott el, és az ERASMUS 1993/2. száma közölte.

1994. március 10.

A dolgokkal és a világgal kialakított bensőséges viszonyunk többek között abban is megmutatkozik, hogy mennyi szimbólumunk van. Mint valami régi középkori testvéri közösség, amely egy olyan szentről nevezte el magát, akinek tetteit és jelentőségét örökölni akarta, mi Erasmus Gildának neveztük vállalkozásunkat a XVI. sz. eleji neves humanistáról, akit egyébként általában csak mellékesen jegyeznek a szakterületek és tudományok fejlődésének áttekintéseiben, és akinek a neve kiegyenlítődött a tolerancia fogalmával, mindenféle fanatizmus és szélsőségesség tagadásával, az európaiság eszméjének megalapozásával és az ember szabadságával Isten előtt és a társadalomban. Hiábavaló volna, tehetjük hozzá, Erasmusnak valamilyen konkrét, különösen pedig forradalmi hozzájárulását keresnünk a tudományokhoz, amelyek éppen az ő idejéban újulnak meg és vetik meg új alapjaikat; Erasmus nem hozott létre semmilyen filozófiai vagy teológiai rendszert, sem elméletet in rebus politicis, nem fedezett fel valami tudományos módszert sem, de, mint talán az emberiség legélesebb elméjű, de mindenesetre legnagyobb tudásvágyú szelleme, kivette részét olyan eszmék létrehozásából, amelyek a mai napig meghatározták a Nyugat sorsát és történelmét. Kifinomult és körültekintő, mindenféle túlzásra érzékeny, azt írta egyszer, hogy nem örül a kemény téziseknek és - mivel hajlamos a kételkedésre - az igazság kérdéseiben örömmel fordul a Szentírás és az egyház tanítása felé, mivel ott a vélekedések rejtelmesen, nem teljesen kifejtve vannak jelen, tehát határozatlanul és ezért alkalmasak a szabad interpretációra. Határozott elméletek teremtése, a munka és a gondolkodás valamilyen tudományágra szorítása vagy iskola alapítása Erasmus számára kizárólagosság, egyoldalúság, sőt hiúság és gőg jele volt. Otthona ezért nem is lehetett valamilyen tudomány, inkább az elfogadás, a megértés, a meggondoltság és mindenekfölött az elegancia és a kifinomultság szelleme.

Erasmus nevét fölvenni ezért több egy névadó hős nevének átvételénél. Erasmus tevékenységének, amelyet nem koronázott valamilyen végső igazság vagy eredmény, a természetéhez tartozik, hogy mindig befejezetlen marad. KrleË˜a, aki a háborús 1942. évben éppen Rotterdami Erasmus felé fordította szellemi figyelmét, megállapíthatta, hogy

"Ez az ember, aki az Institutio principis Christiani című művében kidolgozta Európa anti-machiavellista politikai koncepcióját (az 1515-ös marignai és az 1525-ös paviai ütközet, továbbá Belgrád 1521. évi eleste, az 1526-os mohácsi vész, valamint az egyéb török elleni hadjáratok közötti időszakban, ez az ember mindannak az anticipációját jelenti, amiért Európa szellemi elitje már századok óta harcol, de amiből a mai napig sem valósult meg úgyszólván semmi."

Ez a megvalósulatlanság csak látszólag paradox; a hatás hiányánál előbb mutat ez a "megvalósulatlanság" arra, hogy állandóan és napról napra kell tevékenykedni a világ és az emberek erasmusi megértésén. A szellem, amely a kultúrában és civilizációban formálódik, soha nem nyugodhat meg véglegesen, nem teljesítheti be önmagát, hanem állandóan meg kell újulnia, élnie és mindig újra átjárnia minden emberi cselekedetet és gondolatot. Ma, amikor egy olyan folyóiratot köszöntünk, amelyet a kultúra demokráciájáért indítottak, még inkább gondolnunk kell Erasmusra. Talán mindenki más előtt, de mindenesetre összehasonlíthatatlan érzékkel mindazon dolgok iránt, amit a kor szelleme magával hozott, Erasmus kezdte el a maga korában a vitát a reformáció szükségességéről. Alapvető meglátása az volt, hogy a vallás a reneszánsz idején kezdte elveszíteni magát a külsőségekben, a ceremóniákban, rituálékban és teológiai kinyilatkoztatásokban; Erasmus ezzel ellentétben a vallás bensőségességét hangoztatta, átfordulást sürgetett a vallás külsőségeiből a lelkiek, az életmód felé. Jelszava: Hitünk lényege a béke és a megegyezés. A kereszténységnek életmóddá kell válnia. Hogy mennyire mélyen megértette a humanizmus legnemesebb értékei és a kereszténység összeegyeztetésének szükségességét, arról tanúskodik összekülönbözése a reformáció eszméjének megvalósítójával, Lutherrel, akinek tanítását hosszas tépelődés után elvetette, főképp azért, mert nem tudta elfogadni a korai lutheranizmus kizárólagosságát és militáns fanatizmusát, amelyek a vallásháborúkhoz vezettek, ezeket pedig Erasmus a kereszténység tragikus tagadásának tekintette. Úgy vélte ugyanis, hogy egy eszme, legyen akármennyire igaz is - és a reformáció eszméjében erősen hitt -, nem érdemes a háborúra és az összetűzésekre. Úgy vélte, hogy a kereszténység a legnagyobb humanizmus megvalósulása és szükségszerűen magában foglalja a teljes toleranciát mint mindenféle szabadság alapját. Folyóiratunk ezért éppen efféle erasmusi feladat előtt áll: szándéka, hogy tevékenyen, folyamatosan és kitartóan törekedjen a demokráciára, olyan demokráciára, amely eszméből életmóddá válik, szellemi és lelki együttessé, amely elmélyít, megtisztít, enyhít és az emberi cselekedeteket és gondolatokat a nyugalom és a megértés felé vezeti. A csupasz eszmék, az agy meztelen termékei, ha nem élik át őket a mindennapi élet alapelveként, nem teszik próbára nemességüket és nagyságukat, hajlamosak a harcosságra és türelmetlen pártos és diktatórikus tendenciákat szítanak, amelyek ott szunnyadnak az emberi természet mélyén. A demokrácia nem csupán politikai nézetek rendszere és működése, hanem mindenekelőtt az emberi tartás és megértés módja; nem csupán az állam igazgatásában jelenik meg, hanem mindenekelőtt a mindennapi gondolkodásban és beszédben, nevezetesen a kultúrában.

Nyilván nem véletlen, hogy Erasmus mindmáig legtartósabb műve A balgaság dicsérete című ellentmondásos munkája. Többszöri figyelmes olvasás sem segít az olvasón, hogy megértse ennek a műnek a természetét és tanulságát; örökre homályos marad ez a végtelenül szellemes szatíra, és soha nem lehet bizonyosan tudni, hogy mit mond a Balgaság és mit Erasmus. De nemigen tudunk elszakadni attól a benyomástól, hogy az emberi balgaság dicséretének egy részét komolyan gondolta.

Így, amikor a Balgaság ezt mondja:

"...az életben semmi közösségi kötelék nem lenne kellemes vagy maradandó nélkülem. Nem tűrné el hosszabb ideig nép a fejedelmét, úr a szolgáját, szolgáló az úrnőjét, tanító a tanítványát, barát a barátját, asszony a férjét, gazda a bérlőt, társát az együttlakó, asztaltársát a lakomázó, ha kölcsönösen nem ámítanák magukat, nem hízelegnének egymásnak, szemet nem hunynának bölcsen, és a Balgaság mézével nem csillapítanák magukat",

akkor úgy tűnik, hogy némi balgaság szükségeltetik az életben ahhoz, hogy megérezzük teljességét, sokféleségét, ugyanakkor paradox voltát is. Ha tovább visszük ezt az álláspontot és szemünk előtt tartjuk a totalitarizmus halálos és merev komolyságát és abszolút igazságait, azt mondhatjuk, hogy a demokráciához is, tehát a különbözőség, a tarkaság, az ellentétek együttélésének kultúrájához úgyszintén szükséges bizonyos mértékű balgaság. Ebben az erasmusi szellemben, amelyet az emberi természetről alkotott egyszerre játékos és szőrszálhasogató elveiből alakítottunk ki, vállalkozásunk a demokrácia derűs dicsérete is kíván lenni: ott, ahol a bírálat célja nem a bírálat maga vagy valamilyen végső és kötelező igazság, hanem az erasmusi újrafelvirágzás, vagyis az élő megújulás, ott nélkülözhetetlen önmagunk mérséklése és derűs elviselése.

Huizinga írja egy helyütt, hogy egy tokiói múzeumban őriznek egy szobrot egy XVI. századi holland hajóról, amely Erasmust ábrázolja. Annak a hajónak az orrán állt, amely először haladt át a Magellán-szoroson holland zászló alatt és kezdett Japánnal kereskedni, amellyel abban az időben csak a hollandoknak volt kapcsolatuk. Érdekes, hogy ez a szobor, mielőtt múzeumba került volna, több évszázadon keresztül egy japán szentélyben állt, állítólag a következő felirattal: "Oranda Ebisu", vagyis "holland eretnek". A toleranciának ez a különös példája, az, hogy egy sintoista szentélyben őrizzék egy más vallású szobrát, mintha azt mutatná a maga jelképiségében, hogy milyen nagy volt Erasmus humanizmusának az ereje.

A magunk jelképévé véve Erasmust abban bízunk, hogy szelleme inspirál és ösztönöz majd bennünket. Ezért befejezésül Erasmus szavaival üdvözlöm és hívom önöket:

Valete, plaudite, vivite, bibite!

L. I. ford.