Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Várady Tibor

Elvárásos humor

1975. október 1.

Régen esedékes adósságát kezdte (részletre) törlesz­teni kritikánk az elmúlt fél évben, amikor napvilá­got látott néhány igényes írás melyek a vajdasági magyar humorról igyekeznek — lényegretörő módon — állást foglalni. Külön figyelmet érdemel Hornyik Miklós cikke, mely alapjaiban kérdőjelezi meg hu­moros irodalmunkat. (Képes Ifjúság, 1975. június 1.) Ez az írás önmagában természetesen nem marad­hat meg végleges ítéletként. Hornyik gondolatait folytatni érdemes (és kell is), akár támogatva, akár cáfolva azokat. Folytatást jelent Túri Gábor kritikája az Új Symposionban, (1975. 121. szám) melyben — amint ezt az alcím is jelzi: Széljegyzetek humoros irodal­munk állapotáról — nemcsak Kopeczky László leg­újabb könyvéről, hanem a vajdasági humor egészé­ről is véleményt mond. Folytatást jelentenek Gion Nándor (Újvidéki Rádió, 1975. június 20.) és Ko­peczky Csaba (Üzenet, 1975. 8.) írásai is, melyek ugyancsak Kopeczky László új kötetéről szólnak, va­lamint Barácius Zoltán és Kopeczky Csaba írásai az Évkönyvről az Üzenetben, illetve a Kilátóban. Folytatásnak látom ezt az írást is, melyet a vajdasági magyar humoristák 1974-es évkönyvének anyagára építek, és melyben szeretném körülírni, megvilágítani humo­ros irodalmunk egy olyan elemét, melyet jellemző­nek, lényegesnek és bírálandónak tartok.

Hornyik Miklós érveléseit két alapvető ítélet köré csoportosítja. Az egyik szerint »még mindig nincs nagykorú olvasóknak szóló humoros irodalmunk«; a másik szerint »megszabott teljesítményre és pon­tos határidőre írni ugyan lehet, de nevetni aligha«. Hogy állást foglalhassak, mindkét tételt ismét mint kérdést teszem fel. Először is: . Lehet-e nevetni a vajdasági magyar humoros irodalmon?

Arra a kérdésre, hogy min és hogyan nevetnek az emberek, ma már nagyon nehéz felelni, legfeljebb ha valamilyen örökzöld közhellyel, talán aforizmá­val, vagy esetleg módszeres tanulmányikötettel. Le­szűkítve a kérdést, azt hiszem, van egyfajta nevetés melyre joggal számíthatnak a Hornyik által legtöbb joggal bírált humoreszkek is. Kopit Jaj Apu, szegény Apu, a szekrénybe beakasztott téged az Anyu, s az én pici szívem olyan szomorú! c. darabját nézve nemrég az Újvidéki Színház előadásában, lehetetlen volt észre nem venni, hogy akkor nevetnek a leg­többen, amikor valamelyik szereplő bemondja, hogy »ebből sem lesz énekes halott«. Nem volt egy szikrányi lelkesedés sem ebben a nevetésben (nem úgy, mint a darab egy-két szellemes, váratlan fordulatá­nál), nem is tartott sokáig, meglepetést sem érez­tem benne, vagy magával ragadó jókedvet, nem állt mögötte váratlan rádöbbenés — de nem maradt ki belőle egyetlen széksor sem. Egy reflex volt ez a nevetés, melyet olyasféle ráismerés vált ki, hogy ez az, ez egy olyan vicc (párhuzam, ellentét, szófűzés), amilyenen nevetni szoktunk. Egyszer valamikor ta­lán meg is lepett, hogy »énekes halott«; aztán láttuk, hogy mások is nevetni szoktak rajta, és velük tar­tottunk, magunk is használtuk ezt a szókapcsolatot — eleinte olyankor, ha fel akartuk lazítani a társal­gást, később inkább olyankor, ha nem jutott eszünk­be idejében valami más kifejezés —, és most mosolygunk, hogy viszonthalljuk itt a színházban is.

Azt hiszem, hogy rádiónk és lapjaink poéntermésé­nek nagy hányada pontosan erre a nevetésre szá­mít; feltételezem továbbá (egyelőre nem tudnám ele­gendő példával bizonyítani), hogy így van ez a vaj­dasági magyar irodalom területén kívüleső rendsze­res rádióműsorokkal, lapokban megjelenő humo­reszkekkel is. Olyat írnak, amin nevetni szokás.

Példákat, bizonyítókokat a humorteremtő hozzáállá­sok, mesterségbeli fogások különböző típusai bőven szolgáltatnak. Az itt következő példák ugyan nem statisztikai módszereikkel bizonyítani, hanem csak érzékeltetni akarnak egy jelenséget, de hogy a szó­ródás mégis minél kisebb legyen, valamennyi pél­dát a Marad a gyerek, ha látszik c. kötetből vettem.

• Eszik-e vagy isszák az egyenjogúságot?

Az obiigát nevetést kereső humor egyik kedvenc va­dászterülete az ötletes szókapcsolatok, hasonlatok, szóviccek birodalma. Olyan kapcsolatoké, hasonla­toké és szóvicceiké természetesen, melyek már régen kiállták a nevetségesség próbáját, melyeket a neve­tés pavlovi reflexiként követ. A köz-vicctudat elvár­ja, és ha langyosan is, de még mindig honorálja pél­dául, ha azt a körülményt, hogy valakinek valami­ről fogalma sincs, azzal a tréfás hasonlattal fejez­zük ki, hogy »nem tudja, eszik vagy isszák.« Ennek az elvárásnak megfelelően az egyik írásban az afrikai törzsfőnök, amikor a vacsorára megfőzendő áldozat az egyenjogúságra hivatkozva védekezik, így reagál: »Egyenjogúság? Az mi? Eszik vagy isszák?« (46. ol­dal) Amikor bevezették nálunk a fogyasztási cikkek szabványosítását (különösen a textiliparban), önma­gától adódott és csakhamar közkinccsé (pontosabban közhellyé) vált az a poén, hogy emberre (magunkra, másokra) mondjuk, a JUS szerint való-e, vagy sem. Ezért természetes (elvárható), hogy ha valaki arra a témára akar viccet csiholni, mit jelent átlagos jugo­szláv nőnek lenni, felhasznál egy ilyen poént is: »Én vagyok kérem az átlagos jugoszláv nő. A JUSZ szerint, úgy bizony.« (51—52. oldal) A szellemi mun­kával kapcsolatban obiligát nevetésre számíthat az a szóvicc, hogy: »A szellemi munkát nem szellemek végzik...« (55. oldal) Ehhez társul természetesen: »Végül megemlítjük a rohammunkát is, amit nem rohanva kell elvégezni... (57. oldal).

A diák-viccfaragásnak ősrégi fogása a frissen tanult, sajátos területen használatos szakkifejezéseket más területre alkalmazni, és így eljátszani a furcsa-komoly szavakkal. Ilyen szókapcsolatok állandóan újratermelődnek és némelyikük (ki tudja már, mióta) jellegzetes kelléke lett a szellemeskedő beszédnek, vagy pedig — elég gyakran — idővel lekopott róla a tréfás jelleg, és nem szójátékként, hanem egyszerű kifejezés­ként honosodott meg az eredetiinéi szélesebb terüle­ten. Lassanként ez a sorsa annak a — humoreszk­jeinkben még mindig a tréfás szófűzés igényével fel­bukkanó — kifejezésnek, hogy: »szenvedő alany« (természetesen nem nyelvtani értelmezésben — 55. oldal és más helyeken is).

Amióta léteznek labdarúgásról folytatott beszélgeté­sek, a gól nélküli, 0:0-ás eredmények egyik legel­használtabb (már Hacsek és Sajó párbeszédeiben sem frissen ható) viccvonzata a WC-re való asszociálás. Ezért tehát az elvárásnak megfelelő ez a zá­rósor: »Vádolom a WC-ajtókat is a sok 0:0-ért!« (116. oldal).

A példákat tetszés szerint szaporíthatnánk. Ér­dekes lenne eredetüket is vizsgálni. Néhány eset­ben ez megállapítható, gyakran azonban követhe­tetlen távolságra vezetnek a szálak. Az sincsen egé­szen kizárva, hogy Isaac Asimovnak van igaza, amikor egy rövid science-fiction novellájában el­mondja, hogy hosszas fáradozások után a kompute­rek kimutatták, hogy az örökösen vándorló, határo­kat nem ismerő viccek nem is földi eredetűek, egy magasabb civilizáció szórta be közénk, hogy reagá­lásunkat figyelje, mint kísérleti patkányokét.

Szóval többféle magyarázat lehetséges. Bizonyos azon­ban, hogy eredetük nem irodalmi. A humoreszk csak másodlagos médium. Az eredeti közeget vidámestek vagy tanterem, értekezletek vagy egyéb társadalmi összejövetelek képezik, melyek eléggé széleskörűek ahhoz, hogy ritualizálódjanak, és ezáltal megfelelő rezonáló felületet biztosítsanak a bemondásoknak. (2—3 ember közt folyó párbeszédben, beszélgetésben nem­igen képzelhetők el »beköpések«.) A szokásos bemon­dások sikerét kétszeresen védett helyzetük biztosít­ja. Először is, sikerül kivonniuk magukat annak az egyre általánosabb és egyre divatosabb megállapítás­nak a konzekvenciái alól, hogy »maga a rituálé unal­mas«, mert élvben mint a rituálé megbontása lépnek fel. Ezen nem változtat lényegében az sem, hogy ez a kiugrás, bontás legtöbbször csak látszólagos. Egy olyan sémának a bontása, mely virtuálisan létezik csak — mint például az ex cathedra tanítás eszmé­nye, mely ma már szinte kizárólag csak retorikai tám­pontként szolgál az oktatóknak, akik értekezleten vagy asztaltársaságban bizonyítani akarják újító vol­tukat és elmondják, hogy eltávolodtak az ex cathed­ra tanítás elvétől. (E poénnek az az előfeltétele, hogy gondosan őrizzük a képzetet: még mindig az ex cathedra az elv, ez az általános eszmény.) Másodszor, a lázadás kényelmetlen kockázatában sem kell osz­toznunk, mert valójában nem történt kiugrás. A bemondások nem tagadásai, hanem szerves részei a tényleges struktúrának és rituálénak. Éppen annyira törvényszerű tartozékai az oktatás ceremóniájának, értekezleteknek és egyéb összejöveteleknek, mint pél­dául a felelés vagy a felszólalás. Ezért nem marad el a nevetés, hangozzék el bár századszor is, ugyan­abban a környezetben, hogy valaki egy szenvedő alany, vagy mondjuk, hogy helytelen összekeverni a szezont a fazonnal.

Vidámestekre könnyen átültethetők a közismert be­mondások. Az ambivalens mítoszteremtést és mítosz­rombolást elváró közönség, közös megkönnyebbülés­sel, beéri az utóbbival. A nézők eljutnak a felis­merésig, hogy »a művészetben is a saját környeze­tükből már ismert háziviccek járják«, nem kell igye­kezni felnőni hozzá; és a nevetésben egy közös csoporttudat kontúrjai derengenek. Az a kérdés, hogy működnek-e ezek a mechanizmusok akkor is, ha a csoportinerciák erővonalain kívül, kritikusabb ma­gányunkban szembesítődünk a jól ismert szófűzések­kel, fordulatokkal. Szellemesnek ítéljük-e meg így is azt, amin összejöveteleken nevetni szoktunk? Nem akadnak-e meg reflexeink annál a — nyomtatás által jobban hangsúlyozott — igénynél, hogy írói ötletként ismerjük el azt, amin nevetni szoktunk?

• Chait noir

Az elvárásos humor jellegzetessége, hogy — egy-egy beidegződött humorképlet felismerésétől várva ha­tást — nem a hiteles életből, hanem inkább a több­szörösen hitelesített humorhagyományból indul ki. Nem megtalálni igyekszik a nevetségest — ebben a hozzáállásban Karinthy a valódi humor zálogát lát­ja —, hanem egy újabb példával bizonyítani. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy humoreszk­jeinkben nemcsak olyan fordulatok és helyzetek is­métlődnek, melyek már objektíve kimerültek és szinte lehetetlenné tesznek egy alkotói hozzáállást, hanem kötelező erővel ismétlődnek egyes helyzetek jelölésére alkalmazott konkrét jelképek is, melyek mint betanult színpadi párbeszédben a végszó, vonz­zák a partner reagálását, a nevetést. Így jutunk el oda, hogy egyik — egyébként ötletesen induló — humoreszkben a következő jelképek mutatják egy sznob küldött dilemmáit: »Amennyiben a feleségéről kony­haszag árad, és nem eredeti párizsi Chat noire, meg­szólják a coctail-partikon. Ha viszont Chat noire-t áraszt konyhaszag helyett, az utcán szólják meg, ta­lán éppen Önök.« (26. oldal) Az író a felvágó ele­gancia jelképét nem egy valós környezetben igyek­szik megtalálni, felfedezni, hanem azt a szimbólu­mot alkalmazza, melyen az adott szövegkörnyezet­ben nevetni szokás. Humoremlékezetünkben a Chat noir az, amit mint elegáns végletet szembeállítanak a konyhaszaggal, és ez kötelezően így marad akkor is, amikor az író is, az olvasó-hallgató-néző is na­gyon jól tudják, hogy a Chat noir már évtizedek óta nem tartozik sem Párizsban sem Újvidéken a sikkes illatszerek közé. Ez azonban továbbra is a leghumoreszkszerűbb illatszer.

Ugyanezt a logikát követve, egy igazgató szobájában a tékozló reprezentálást természetesen — ha nem is annyira inadekvát módon, de mindenesetre teljesen elvárhatóan — a külföldi cigaretta és skót whisky jelképezi (38. oldal). Mert ezt a szituációt pontosan ezekkel a szimbólumokkal szokás viccesíteni.

A megmosolyogtató tudatlanságot, pontosabban a francia nyelv és Párizs nevetségesen felületes isme­retét persze az illusztrálja, ha valaki Tour de Fran­ce helyett Tur de Franc-ot mond, összekeveri a la­vórt és a Louvre-t és elmondja, hogy a Sampon Eli­zén sétált. (69. oldal.)

Ez a magatartás tulajdonképpen másolata a közéleti beszédben szélesen meghonosodott attitűdnek, fel­szólalásoktól kezdve a temetői búcsúztatókig. Veri­fikált szólamokat keres sok megszólalás, bevett szó­kapcsolásokat, fordulatokat, melyek ilyen vagy olyan tartalomnak szimbólumává lettek és feleslegessé te­szik, hogy valaki ismét a tartalomból induljon ki, keresve az annak legjobban megfelelő kifejezést, jelképeket, szókapcsolásokat, fordulatokat. (Lehet, hogy így a félreértések is jobban elkerülhetők.) A nap-nap után következő újságcímek feltűnő hason­latossága, sőt gyakran teljes azonossága bizonyítja, hogy lassan elfelejtődik az a lehetőség, hogy egy esemény esetleg új címet is követelhetne. Ehelyett az esemény szerepe az, hogy a meglevő címeket bi­zonyítsa újabb példával. A gyászbeszédek csak egé­szen ritkán indulnak ki magából a gyászból, sokkal inkább építenek a gyászt már közismerten fémjelző fordulatokra. (Ez nem csak könnyebb, biztonságo­sabb is.)

Az alkotói magatartásnak ilyen visszaszorulása ter­mészetesen nem új jelenség a közéletben és nyilvá­nos beszédben, és megértéssel tekinthetünk rá, ha nem is lelkesedéssel. Összeegyeztethetetlen azonban a művészi magatartással, hogy ne a változó és meg­újuló valóságban kutassuk újra meg újra a nevet­ségest, hanem ugyanannak az (akár vélt, akár tény­leges) elvárásnak igyekezzünk újra meg újra megfe­lelni, felmutatva ismételten a közismerten nevetést vonzó végszót.

A Chat noir és az obiigát nevetés holdudvarának vonzásában az író helye eltolódik: nem azok közt áll már, akik alkotják, termelik, hanem azok között, akik fogyasztják a humort, a nevetségeset.

• »Beszélni úgyis könnyebb, mint dolgozni«

A humoreszkirodalom fénykorában, a két világhábo­rú között, kialakult — vagy megcsontosodott — né­hány észrevétel, igazság, életfilozófiai magatartás, mely erősen magán viseli a polgári társadalom ízlé­sének bélyegét, és amely azóta is imperatívuszként jelentkezik. Akkor is, ha már újszerű csomagolásban kínálva sem tud az ötlet újszerűségével hatni.

A 20-as, 30-as években, amikor a továbbra is feltörő polgárság már nem a kérlelhetetlen, puritán, pénz­gyűjtő-vakond életformát ápolja, hanem nagyon is a napvilágon, fényességben igyekszik élni, a közélet­ben, sportolva, mecénásságot vállalva, óvatosan ka­cérkodva a bohémséggel is, ekkor (persze nem elő­ször a történelemben) a munkának egy olyan filozófiai (vagy inkább bölcselkedő) beállítása válik diva­tossá, mely nem a merev utilitarizmust helyezi elő­térbe, hanem sokkal oldottabb, és helyet enged az iróniának is. Nem stílszerű már társaságban elme­sélni egy — akár eredményes — lázas pénzhajhászó kampányt. Ezt szemérmesen kezelik azok is, akik­nek továbbra is ehhez kötődik minden ambíciójuk és energiájuk, mint ahogy stréber diákok is szemér­mesen titkolják, hogy sokat tanulnak. Ebben a klí­mában szimpátiára és mosolyra találnak a bohém nem-dolgozó humoreszk-figurák, akik nem dolgoznak, elmulasztják a kötelességüket, mindenféle kifogáso­kat találnak, vagy ad absurdum lusták. így alakul ki egy humoreszkszerű (humoreszkvilágban hiteles) feldolgozás-sablonja a munka témájának, mely ma is abszolút érvénnyel jelentkezik. (Ebben természete­sen nem azt kifogásolom, netán humoreszkjeink té­ves ideálokat követnének. Ez értelmetlen vád lenne, mert a lusta, az élet könnyebb oldalát kedvelő, a munkát lebecsülő humoreszkfigurák — ha rokon­szenvesek is — nyilván nem azzal a célzattal és nem olyan áttétel nélküli didaktikus formában, nem olyan meggyőző erővel állnak elénk, hogy példaképet al­kothassanak. Továbbra is abban látom a problémát, hogy a mai szerzők a már »meghumoreszkesített« valóságot igyekeznek újabb — esetleg néhány idő­szerű kellékkel díszített — példákkal igazolni, ahe­lyett, hogy újra az amorf, még feltérképezetlen való­ságban keresnék a nevetségest.) Az ilyen magatartás­ra vonatkozó tréfák, akárki is írja őket, természete­sen elcsépeltek, és nem csoda, ha nem találunk kü­lönösen hatékony bírálatot, vagy magával ragadó jó­kedvet abban a mondatban, hogy »Beszélni úgyis könnyebb, mint dolgozni.« (54. oldal) És nem lelke­sít ez a József Attila parafrázis sem: »dolgozni ol­csón és szépen / ahogy azt tették régen / ma már nem érdemes.« (58. oldal)

Szintén a 20-as, 30-as években vált gyakori humoreszk- témává a színésznőjelölt, aki karriert akar csinálni, és ide kapcsolódik a kötelező fordulat, miszerint a lánynak tehetsége nemigen van, és ezt testi bájaival igyekszik pótolni.

Ezért akkor is, most is, és valószínűleg ezentúl is: »Szóval színésznő szeretne lenni. Sajnos ma már ah­hoz is kell tehetség. — Az van is. Azonnal megmuta­tom. Hova rakjam a ruhámat?« (198. oldal)

Ezzel rokon a kipróbált humoreszktéma: a férfiak komoly elfoglaltságukban, egy csinos nőt meglátva irracionális dolgokat cselekszenek. Ezen a fordula­ton is nevetni szokás. Ezt a szelet igyekszik vitor­láiba fogni az a humoreszk, melyben a falusi válasz­tógyűlés szervezői kombinéban söprögető lányokat állítanak az emelvényre, miközben kellemetlen kér­désekre kell válaszolniok, majd monokinis leányok­ra bízzák a megválasztandó jelöltek propagálását, hogy az ülés részvevői minden magyarázatot elfo­gadjanak, és megszavazzanak minden javaslatot. (133—136. oldal).

A humereszk-alapigazságok közé tartozik az az — is­mételten észrevétel igényével felbukkanó — megál­lapítás is, hogy NINCSEN PÉNZ. E motívum nélkül nemigen képzelhető el egy vicclapszám (nálunk sem, külföldön sem igen). Több ízben jelentkezik az Év­könyvben is. Például: »A pénznek nincs szaga. Talán azért nehéz kiszimatolni a gyülekezési helyét.« (148. oldal) »Ha esetleg van akkor KÖNNYELMŰEN KÖLT­JÜK. Takarékossági világnapon is.« (150—151. oldal)

Valamivel újabb keletű az az alapmegfigyelés hogy A KISIPAROSOK SOKAT KERESNEK. (Lásd a 160— 161. oldalon: A hősnek ismét nincsen pénze, a bank sem ad kölcsönt, erre autójavítással kezd szélhámoskodni, dúsgazdag lesz, és megfordul a helyzet, ezen­túl a Bank könyörög neki egy kis kölcsönért.)

Ide tartozik az a megállapítás is, hogy AZ ÚJ LAKÁ­SOK ROSSZAK (171—172. oldal), vagy hogy AZ ÉT­TERMEKBEN ROSSZ ÉTELT SZOLGÁLNAK FEL.

Ismétcsak félreértések elkerülése végett, hangsúlyozni szeretném, hogy a motívumok ismétlődésében nem valami plágiumgyanús jelenséget látok. Vannak a szépirodalom egyéb területem is állandóan visszatérő motívumok. A humoreszk-alapigazságok helytálló voltát sem szándékozom vitatni. A nehézségek abból erednek, hogy a humoreszk mint műfaj (legalábbis mindmáig uralkodó koncepciójában) nem tűri a sze­replők pszichológiailag árnyalt egyénesítését. Az ala­kok szigorúan funkcionálisak, mint egy-egy ötlet hor­dozói, megjelenítői. Az ötlet, az alaphelyzet dominál minden egyéb vonatkozásban is, tónusa átüt a rész­letek színezésén, bordázata közvetlenül kitapintható. Egy ilyen konstrukció nem szavatol teherbíró képes­séget. Az ötletek, fordulatok, alapigazságok hamar el­kopnak, különösen ha a részletek sem a mindig újra­értékelendő valóságra, hanem bevett nevetésreflexek­re (chat noir-ra, szenvedő alanyokra stb.) épülnek. És így egy felismerést nem is kell sokáig variálni, hogy az olvasó-néző-hallgató tudatában a valóság leleplezé­se felcserélődjön egy másik felismeréssel: »Ez az, amin nevetni szoktunk«.

Ezért talál pontosan célba Pintér egyik aforizmája: »Bosszantó, hogy a humorista már születése előtt ki van téve annak, hogy elírják előle leendő ötleteit.«

2. Van-e szépirodalmi mértékkel pozitívan érté­kelhető humoros irodalmunk?

Hornyik megállapítását — »még mindig nincs nagy­korú olvasóknak szóló humoros irodalmunk« — nem úgy értelmezem, mint egy felnőtteknek szóló humo­ros irodalom számonkérését, amikor a gyermekekhez szóló már megvan, hanem mint kétségbevonását annak, hogy létezik dicsérhető irodalmi szinten mozgó humoros irodalmunk. Ezen a tételen nehéz továbbgondolkodni, ha nem közeledünk előzőleg (vagy egy­úttal) egy másik kérdéshez, ahhoz, hogy mit értünk humoros irodalmon.

André Breton híres humorantológiájában (Anthologie de l’humour noir) többek között a következő írók is szerepelnek: Swift, Sade, Fourier, Poe, Baudelaire, Lewis Carroll, Nietsche, Rimbaud, O’Henry, Gide, Al­fred Jarry, Apollinaire, Kafka, Prevert, Sokan legis­mertebb műveikből választott részletekkel. Egy ilyen válogatás a humornak, humoros irodalomnak kétség­telenül igen széles és sajátos koncepcióját tükrözi. Az is kétségtelen, hogy a Marad a gyerek, ha látszik szerkesztői egy másmilyen koncepcióból indultak ki. (Ezt nézetem szerint korrektül és következetesen va­lósították meg.) A kötet előszavában megállapítják: »Jugoszláviai magyar irodalmunk egyre bujább füvészkertjében a vers, novella, regény, dráma, esszé begó­niája, leandere, rózsája, szegfűje, estikéje mellett már régóta ott virít a humor, a szatíra kikiricse is«. Nem a versben, regényben, novellában stb. keresik tehát a humort, a szatírát, hanem csak egy azokkal pár­huzamosan létező specializált műfajban: humoresz­kekben, humoros karcolatokban. (És természetesen a karikatúrákban, melyekre ezen írás keretein belül nem térek ki — mindenképpen külön hozzáállást és tanulmányt érdemelnek.) Ezen a helyen meg kell em­lítenem, hogy e műfaj szoros keretem belül évkönyvünkkel nem kell különösképpen szégyenkeznünk. Azt hiszem, hogy e válogatás egyes darabjai nem maradnak el a Ludas Matyiban hétről hétre megjelenő írások leg­többje mögött, nem választja el őket nívókülönbség a Ježben, a Kerempuhban, vagy a Pavlihában meg­jelent, megjelenő írásoktól. A Punchban megjelenő humoreszkekben is megfigyelhetők azok a sablonok és üresjáratok, melyeket az előbbiekben igyekeztem körülírni. Magával a műfajjal lenne baj?

Ha egy kicsit bizarrul is hangzik — igen! A humo­reszk nehézségeit Karinthy is látja már, aki kétség­telenül a legmagasabb irodalmi szinten és bravúro­san művelte e műfajt. A humoreszik széleskörű popularitása hatalmas nyomást gyakorol a szerzőre, szin­te azt várják el tőle, hogy napról napra új művel je­lentkezzen. (Azt, hogy ennek a keresletnek igyekszik meg is felelni, természetesen anyagi okok is sugall­ják.) Közben érzi, hogy szétforgácsolódik ereje, te­hetsége, a legnagyobb művek megíratlanul maradnak, egyre nehezebb szembenézni fiatalkori terveivel, én­jével. (Lásd Karinthy több naplófeljegyzését és a Ta­lálkozás egy fiatalemberrel című novelláját.) Sok író­nak Karinthy után nem marad ideje (gyakran szándé­ka sem), hogy újra meg újra a jelenben, a valóság­ban keresse a nevetségest, és a könnyebb ellenállás vonalán haladva megelégszik a már kialakult (és el­fogadott) humoreszkvalósággal; ugyanazt az elvárást és már reflexszé váló nevetés-reakciót igyekszik a vég­telenségig kamatoztatni. Továbbcsigázva a már apadó humorlehetőségeket és páratlan konzervativizmussal ragaszkodva az elvárásnak megfelelő szókapcsolások­hoz, fordulattípusokhoz, az író egy meghatározott humortípusnak egyre inkább fogyasztója, s nem alko­tója. A humoreszk sorsát ez a fáradás és megújhodás­ra való képtelenség két irányban is befolyásolja. Elő­ször is, a humorra szakosított újságokban, vicclapok­ban egyre inkább veszíti pozícióit, több teret kap a karikatúra, montázs, képregény, fénykép és a heti hí­rek ritmusának megfelelő időszerű karcolatok, mint például Art Buchwald írásai, vagy a Le Canard enchainében megjelenő szövegek; az angol értelmiség körében igen népszerű Private Eye mint valami anti-újság jelenik meg, főanyaga a napilapok és hetilapok különböző rubrikái (politikai hírektől a sporttudósitásokon át a képregényig) modorosságainak karikírozása. Sajátos új formákat fedez fel az amerikai MAD és más lapok is (beleértve a Ludas Matyit és a Ježt is). Ezek az új humorlátási formák nincsenek sem felruházva, sem megterhelve a klasszikus (és konzer­vatív) humoreszk dilemmájával: »szépirodalmi művet alkotni, vagy megfelelni a heti normának«.

Másodszor, sorozatgyártás — és esetleg dilemmák, habozás — közben, bekövetkezik egy funkcionális sza­kadás. Egyre több az olyan író, aki teljes munkaidő­vel (és semmiképpen sem lebecsülendő munkával), teljes állásban csak humoreszkeket ír, hétről hétre esetleg többet is. Kialakul egy sajátos új hivatás.

A könyv szerkesztői a humornak e sajátos megjelené­si formáját tartották szem előtt. Így a kötetben nem szerepel Domonkos néhány verse (például az Atomhalál), Gion vagy Németh István prózája, Tolnai, vagy Pap József egyik-másik verse. Néhány író, aki egyéb­ként szerepel a kötetben, nem azzal a munkásságával szerepel, mellyel rangos (vagy éppen kimagasló) he­lyet vívott ki magának a vajdasági magyar irodalom­ban, hanem szigorúan humoreszkkel, humoros kar­colattal. (Pedig Gál László verseiben, vagy Majtényi Mihály regényeiben vagy novelláiban, például, nem lenne nehéz humort is találni.) A válogatás forrásai­ként megmaradtak az Újvidéki Rádió Vidám műsorá­ban és a lapokban (elsősorban a Grimaszban) hétről hétre megjelenő írások.

Így feltehető a kérdés, hogy lehet-e Breton antoló­giáját használni összehasonlítási alapul, és tulajdon­képpen helyes-e — amint ezt Hornyik teszi — Örkény, Orwell, Lem vagy Roth prózáját használni mérceként, mellyel az Újvidéki Rádió Vidám műsorában és a la­pokban megjelenő humoreszkeket, humoros karcola­tokat mérjük. Erre persze nincsen egyszerű válasz, ha csak meg nem akarnánk hirtelen válaszolni azit az előbb akadémikussá vált, majd banalizálódott (és va­lószínűleg mindig rosszul feltett) kérdést, hogy hol a határvonal művészet és nem művészet, szépiroda­lom és publicisztika között.

A határok elmosódnak, talán feleslegesek is, de tuda­tában kell lennünk annak, hogy nem megállapodott, hanem mozgó felületekről van szó. Az elvárt humor és obiigát nevetés vonzásában a humoreszk távolodik a szépirodalmi mércék erőterétől.