Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 11. szám

Krajczár Imre

Eltévedtek a csatatéren

A makró és a próféta

1965. november 1.

A szocialista forradalom gyermeke és harcosa az egyik, kortársa a másik. A forradalomnak ilyen gyermeke is van, mint Szabados Gábor. A győztes forradalom kortársa: ilyen kartársa is van, mint C. D., a makró. Mindketten a „történelem futószalaga” mellett állnak; egyikük kiábrándultan leszállt róla, a másik irigyli az utasokat, és hozzájuk akar szegődni. Ki a makró, és ki az expróféta? A szociológiai szempontból is rendkívül izgalmas kérdésekre két jelentős irodalmi válaszkísérlet született a hatvanötös esztendőben. Az egyik Budapesten, Somogyi Tóth Sándor kisregényében (Próféta voltál szívem, Magvető kiadó), a másik Novi Sadon, ugyancsak egy kisregényben (Végel László: Egy makró emlékiratai, Novi Sad, Új Symposion, 1965. 6–7–8. szám). Szimbolikusan jellentősnek tartom a megjelenési dátumot, mert: vagy húsz esztendő kellett ahhoz, hogy a vargabetűs utakon konszolidálódó szocialista forradalom kitermelje és zárványként nyomban kívül rekessze önmagán ezt a két típust, vagy pedig ahhoz kellett a húsz esztendő, amíg az irodalmi-társadalmi őszinteség és felelősség, önmagával szembenéző kérlelhetetlenségében premier plánba hozhatta ezt a két figurát.

A Somogyi Tóth-regény Szabados Gábora, hajdani népikollégista tehetséges újságíró, világnézetét, politikai, morális, emberi habitusát azok az évek formálták, amikor a fényes szellők fútta lobogók alatt, drapériával fedett emelvények árnyékában egy generáció érezte kezében a lehetőséget: „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” És Szabados Gábor forgatni akarta – szüntelenül. De a világ alig nyikordult a próféciákra, a próféták zöme abbahagyta az igehirdetést – nem ment a pusztába, nem, megállapodott, konszolidált úr lett (Szabados: alulról nézvést urak, felülről elvtársak), s elhízott. Ez a közhelyszerű külsőség sűríti magába, és szimbolizálja Szabados számára a prófétaság csődjét. Mindenki lemondott a világmegváltásról, ő se maradhat balek, mit tegyen akkor. Egyetlen célja marad: megteremteni a királyi közérzetet egy napra. Mindennapra. Közérzetet. Nem világnak, hanem önmagának.

És ez már az első érintkezési pont lehet a makróval. A makró felelőtlen, érdektelen, közönyös, vegetáció-színvonalú – nem is királyi, hanem vazallusi – közérzetért hoz magadegradáló áldozatot. A makró húszéves lehet. Egyetemista – a foglalkozás nem fontos –, és észrevette, hogy a valamikori közelharc forradalmi generációkban is „ritkul” a „hiterdő”, de ő is lemond a világmegváltásról, neki sincsenek eszméi, ideológiája, csak magyarázza személyes nyomorúságát. A makró élősdi alkalmazott, szervilis, szolgálattal akar „beépülni” a világba. Alkatrész lesz mások életében, s megkapja azt, ami kijár az alkatrésznek: a pár ezer dináros karbantartás.

Az expróféta általában Konszolidált lesz. Szabadosnak nem sikerül az emberi és politikai konszolidáció, szikrázó okossága, állandó résenléte, gyanakvása, „vesébe látó” logikai játékai nem kímélik a befutott és megállapodott prófétákat, a konszolidáltakat, nem kímélnek senkit. A hős félkonszolidált, irreguláris, szabadcsapatai státusza adja Somogyi Tóth kezébe a mindent látó lencsét, amely egyszerre kívülről és belülről képes megfigyelni ezt a jelenséget.

A Konszolidált, ahogy Végel írja: mindent jónak talál, ami ma létezik, nem bocsátkozik semmiféle kalandba. „Egyébként bírál és csillapít egyszerre.” Nyíltan és burkoltan hirdeti vásári falvédő egyszerűségű bölcsességét, amelynek lényeges eleme az optimizmus, és egy paradoxális aktivitás.

A makró konszolidált akar lenni. A készen kapott világban egyetlen feladatát ismeri el, hogy feltalálja magát – érthetőbben szólva, hogy megszervezze az érvénysülést. A makró – filléres karrierista. Bölcsnek tudja magát, amiért észrevette, hogy megváltoztak a forradalmi szituációk – Végel egyenesen a forradalmi romantika posztumusz lecsapódásának tartja. Lecsapódás: mint a félkonszolidált.

Mindenképpen izgalmas kérdés, honnan jutottak ide, miért tévedtek el a csatatéren? Megtalálták-e a csatateret – mert ezt a kérdést is feltehetjük a makró esetében. Ki a felelős? Mivel magyarázhatjuk azt, hogy a világmegváltást fényes szellő-könnyűnek, és napirenden lévő feladatnak látó próféta hite egyik napról a másikra megcsappant. Kissé még ugyan ellenállt. Szabados így mondja: „Láttam, le kell mondanom az olyasféle közkedvelt rögeszméről, aminő pl. a világ megváltása. Egypárszor még nekimentem fejjel a falnak, aztán egészen megszelídültem, és azt mondtam: abbahagyni az erőlködést, Szabados, ha így folytatod, leszorulsz az útról, nem vagy te tragikus alkat.”

Mi a fontosabb ebben a vallomásban? A lemondás szükségességének belátása, vagy a fájó felismerés, hogy nem tragikus alkatról, nem olyan emberről van szó, aki képes mindent egyetlen lapra feltenni. Mi a fontosabb? A körülmény, a környező világ vagy Szabados gyengesége? („Nem vagy te tragikus alkat...”)

Szabados Gábor megérte, hogy a forradalom elvei kezdtek megvalósulni – de egészen másképp, mint ahogy azt sokan elképzelték. Törvényszerű a megvalósulás módosulása, mint ahogy ezt Faragó Vilmos fejtette ki a regénnyel kapcsolatban az Élet és Irodalomban. De az is nyilvánvaló, hogy a törvényszerűség korrupciójával születő végeredmények mégis dezilluzionálják a forradalmárok egy részét. Vagyis: a szó és a tett közti különbségek indukálják a morális és politikai kritikát, és ez a későbbi keletű gyanakvó kritikusi nézőpont kiábrándulttá, szárnyaszegetté teszi a tegnapi prófétákat is. Hitét veszti az agitátor, ha látja, hogy hiába ágált. Hitét veszti a próféta, ha látja: a többiek már rég „elhíztak”, s nekik nem okoz gondot az elvek realizálását kísérő (még katarzissal sem kecsegtető) konfliktus – s egyedül marad. Egyedül marad akkor is, ha az expróféták tömege elér valamiféle szociológiai nagyságrendet.

Az Élet és Irodalom kritikusa egyértelműen elítéli a prófétát. Így ír: „Milyen jól ismerjük a Szabados-féle prófétát a közelmúltból is. Ő volt az, aki egyetlen lelkes szónoklatban megváltoztatta a természetet. Akinek álmaiban gyapot- és gumipitypang-országgá váltunk. Akinek révült tekintetében Kánaánná varázsolódtunk néhány röpke év alatt.” – Mintha a próféta volna felelős azért, mert a Kánaán még mindig késik, a gumipitypangnak se híre, se hamva, a természet pedig, mint fentebb. Megkérdezhetjük: voltaképpen mit bíztak itt a prófétákra abban a közelmúltban, ahonnan Szabados jött, vagy itt maradt? Nem ők találták ki a gumipitypangot – továbbadták. Igaz, prédikálták, hogy a természet viaszkönnyen megváltoztatható – ők is prédikálták. A „minek a jövő” hitében prófétáló megszállottaknak talán még az a szerep sem jutott, hogy kitalálják a jelszavakat! Miért felelősek ők azért, mert a mások hirdette jelszavak még most sem valósultak meg?

Az expróféta saját álmait is eltemette – egy részüket szégyenli is –, de emlékezzünk a körleveles, agyonirányított közéletre, a próféta még azt sem dönthette el, hogy most éppen a pusztákban fog prédikálni, vagy valamelyik avatandó kultúrházban. Nem akarom lebecsülni a próféták felelősségét, de nagyon sajátos felfogásnak tartom azt, amely a Kánaán-várás kudarcáért, hiábavalóságáért egyedül a prófétákat okolja. Annál is inkább, mert a megvalósulás és az elvek közti különbségeket szinte sohasem hangsúlyozzák ott, ahol a prófétákat „eligazítják”. Annak idején főleg nem tették. Igaz, észrevehették volna, de felelősek-e ezért, mert nem vették észre. (A prófétaság állhatatos naivitást is jelent.) Hiszen – sokan emlékezhetnek rá – a prófétákkal együtt százezrek gondolták: ez a társadalmi forradalom abban is egyedi, hogy itt az ellmélet betűpontosan megy át a gyakorlatba. Nem így történt. Ez a próféták lelkén szárad?

Szabadost ez az örök érvényű törvényszerűség relavitizmusba taszítja. A regényben már égett ujjú próféta, magával szemben őszinte, maga előtt nem titkolja, hogy lenézi tegnapi önmagát. („Máté sápadtan monologizál. Senki sem hallgatta meg, mert ő azok közé tartozik, akik a holnapot akarják jobbra váltani. Te szerencsétlen alak.”)

És mit teremt magának helyette – a tegnapi önmaga helyett? A királyi közérzet filozófiáját. De nem tudja elviselni. „Én nem bírtam el a saját filozófiámat” – mondja. Silány dolognak érzti a prófétaság után.

Jó legyen a mai nap... Minden napra teremtsük meg a királyi közérzetet. Megteremtheti-e ezt az ember, aki amúgy is nehezen „viseli el a magányt, mert nem tudja semmibe venni a társadalmat”. A munkát kerüli, unja az officiális elfoglaltságokat, értelmetlennek tartja a proféciálást – újságírást. Mert, ha észrevette az ellentmondást tegnap, ma is észreveszi, hogy nem mindig kísérik épkézláb dolgok a legőszintébb kezdeményezéseket sem.

Nem tartós a királyi közérzet-hatálytalanítás ránehezedik a magánéletre is, a királyi henyeség olcsó kalandok narkotikumával áltatja, értelmetlenül.

És Szabados Gábor ezen a ponton ismét mérlegre tétetik. Kivel is állunk most szemben? Egy nők után szaladgáló, de csak egy nőt szerető – a feleségét, Krisztát – ámokfutóval, akinek mellesleg valamiféle társadalmi zománca van, vagy igazi közéleti figurát látunk itt, akinél konzekvensen bekövekezett az individuális csőd? Tehát: a férfi és a nő párharca vagy a prófétaság vívódása és leértékelt vergődése történik a Somogyi Tóth-regényben?

Szabados egy helyütt újságírókkal, rendezőkkel vitatkozik a témaszabadságról, s elmond egy drámaötletet: „Egy káder rájön, hogy alkalmatlan és főbelövi magát. Csatári visszakérdez: Megőrültél? Ki az a káder? Miféle? És kiért alkalmatlan? Az egész egy fikció.”...

A gyengébbek kedvéért még így folytatja: „Nézzük csak. Egy újságíró, aki alkalmatlan, Ezt elfogadják.

...Néhézfejű vagyok és gyáva. Forradalmi korban ez bűn. Igaz?... Nem akarsz megérteni? Tegyünk mellé egy másik témaötletet. Megcsal a feleségem, és ezért agyonlövöm őt is, magamat is.” – Somogyi Tóth hozzátette ezt a témaötletet, és az illesztés kitűnően sikerült. Emiatt Szabadosné szerepe néha megtévesztő, de a regény akkor is a társadalmon kívül rekedt próféta portréja marad, megtoldva néhány paradoxális mutatvánnyal. (Pl. Kriszta, Gábor felesége, saját hazájába megy prófétának, ott lesz karmester, ahol mindketten tanultak.)

Szabados kívülről pislog a konszolidáltakra, közben anyagi körülményei, társadalmi státusza (bár a kitüntetés úgy illik rá, mint a tehénre a ga...) folytán maga is konszolidált. De nem hajlandó érvényesen elfogadni és „megérteni” a körülményeket. Éppen ezt nem tisztázta magával: helyezkedjék-e következetesen oppozíciós álláspontra a társadalommal szemben, vagy pedig legyen lojális továbbra is, mint éppen azt a látszat és a társadalmi státusz kívánja. Tegye azt, amit a többiek – „találjon jónak mindent”? Nyelje le a megválaszolatlan kérdéseket, temesse el könnyek nélkül a prófétaságot? És lépjen fel arra a hajóra, amire éppen Szalai véli felsegíteni (amikor „tálcán viszi” neki a művésznőt), hogy ezzel is hozzákösse egy konszolidáltnak tetsző életformához?

Nem dönt véglegesen, de neki is ellenszenves a Konszolidált. Az a Konszolidált, aki maga körül lát, akit olyan jól rajzol meg Végel László az esszéisztikus befejezésben. „Hajlandó fél órát vitatkozni a negatív jelenségekről, de ha egy ilyen konkrét jelenséget észlel, elpirul, és nem hiszi el, hogy létezik... Tegnap még romantikus volt, ma váratlanul realista lett... Bírálja a hibákat, de mindig mértékletességre int, gyűlöli azokat, akik sietnek, akik meg akarják gyorsítani a társadalmi fejlődés dialektikáját... Dinamikus és aktív... Optimista és – magát az erkölcsi értékrendszer felső fokán látja, ezért természetesnek tartja, hogy ma aktív formáló ereje legyen.”

Ezt a kincstári optimizmust megveti az expróféta és gyűlöli a makró is. Az aktivitást már másképp szemlélik. Szabados Gábornak gyanús a nyüzsgés, a pénzért fél kézzel is alig hajlandó dolgozni, ha valamit elvégzett, nem engedi magát máris a tett illúziójával megfertőzni. A látszat-tettről, a kis cselekvésecskéről éppen olyan rossz véleménye van, mint Heinrich Böllnek, a Valami történni fog c. „cselekményes történetben” Wunsidelről. A „megint egyet előreléptünk”, „ismét tettünk valamit”, „jót fejlődtünk”-féle elégedettség groteszkségét túlhangsúlyozza; van mire emlékeznie, próféta korából.

A makró más. Ő hisz a cselekvésben, s ennek természetét illetően olyan skrupulusai sincsenek, amilyenekkel talán még Machiavelli is rendelkezett.

Még egyszer említsük meg: a konszolidált optimista ember. Hivatalból az, és lusta is másnak lenni. Mintha csak Gramscit illusztrálná: „az optimizmus gyakran nem egyéb, mint az önnön lustaság, az önnön felelőtlenség és semmittevés igazolásának egyik módja.” És ugyanakkor a fatalizmus és a mechanikus gondolkodásmód egyik formája... Az optimizmus olyan szükségszerű reakció legyen, amelynek az értelem a kiindulópontja. Az egyetlen igazolható lelkesedés az, amely a valóság átalakítására törő értelmes akarattal, intelligens tevékenységgel és konkrét kezdeményezésekben megnyilatkozó gazdag képzelőerővel párosul.”

Szabados lenézi az egyéni akarattól idegen, ingatag tényezőkre épülő kincstári optimizmust, és nem találja meg azt a szükségszerű reakciót, amelynek az értelem a kiindulópontja. Az optimizmus amúgy is túl közel esne számára a hithez; a hitről, a hiterdőről pedig nagyon rossz véleménye van. Elképzelhetetlen, hogy Szabados Gramsci vagy akár még a tomisták színvonalán is megtalálja a hit (nevezzük így az optimizmust az analógia kedvéért) és az értelem elfogadható relációját. De értelme – hite roncsaiból vagy emlékeiből – új magatartásformát kovácsol, amelyet legszívesebben kuvaszattitűdnek neveznék. Jellemzője az állandó résenlét, a hogyanok és az indifferens dolgok miértjeinek megátolkodott kutatása, a vesébe látó kókler állandó résenléte. A kuvasz figyel, s addig csak vakkant egy-kettőt, amíg nem tudja, mire megy a játék, s amikor – általában mindig – felfedezi az összefüggéseket, megvilágosodnak előtte mások szándékai – „harap”. De a vakkanás sem mindig egykedvű, ha nem is a gondolatokra, a szavakra feltétlenül azonnal válaszol. A kuvasszattitűd következő sajátsága a debatterség. – Egy országot egy mondatért, egy ügyet egy poénért – ez a silányodó tartalma ennek az alapállásnak. A királyi közérzet cifra máza és fárasztó külsősége, a debatter-tűzijáték nem más, mint a nagy álmok, a hajdan volt ambíciók kompenzálása, nem különb, nem alávalóbb, csak improduktívebb, mint Dürrenmatt Nagy Romulusának farmer-öntudata.

Mi lett a fényes szellők Szabadosából?

És mi lett a makróból?

Egy országot egy mondatért, egy ügyet egy poénért. Ma már nincs ügye, országa, amit odacsaphat a poénoltárra: debattersége a saját közérzetét is roncsolja, kikezdi önmagát. Egy mondat, egy poén nem nyújthat kárpótlást a prófétaságért. A közérzetes önimádat nem egyenértékű a közérzeti hevülettel.

Szabados kiment a csatatérre, prófétált és elkezdett apró dolgokra figyelni. S a kis ügyecskék nyugtalanították, mert arra következtetett belőlük: míg ő prédikál, a csata lassan eldől, talán nem is azon a harcmezőn, ahol neki küldetése van, talán nem is a csatatérnek azon a felén, ahol elfoglalta a harcálláspontot. Észreveszi a többi prófétát, akik már „elhelyezkedtek a hadtápnál”, úgy látszik, ők is tudják már... S ezután meg sem próbálja keresni a fősodrást, nem is akar felágaskodni, hogy túllásson a prófétaháj-komplesszumon, pedig talán észrevehetné a csatatér döntő eseményeit, legfontosabb személyi és objektív tényezőit.

Mi lesz belőle? Eltévedt golyó pusztítja el? Saját karjába dől? Megsemmisítik az ostobák és bürokraták és ezzel mártírt csinálnak belőle? A hivatali ranglétrán is mindig lejjebb csúszik? Állandó vendége lesz a szanatóriumnak, mert tovább nem bírja el filozófiáját. Eszébe sem jut, hogy hátha a filozófiában van a hiba, vagy ismét tud lelkesedni a hajdani próféciák tartalmáért, most már differenciáltabban, számolva azzal is, hogy a forradalom ellentmondások – néha katasztrofális ellentmondások – közben teljesedik ki, de az ellentmondások ellenére is felismerhetők a fővonulatok?

Képes lesz produktív, többé-kevésbé harmonikus életformát teremteni magának? Spekulatív kérdések, ma még nem tudunk válaszolni rájuk, Szabados sem. A Szabadosok sem. A válasz nemcsak tőlük függ, hanem attól a társadalomtól is, amely egykor prófétává fogadta őket. Mindketten gyanakvással figyelik egymást, de talán számítanak is egymásra.

És a makróra ki számít?

A makró későbben született, fiatal, a csatáról csak hírből hallott, unja is a „veterán sóhajokat”, a csatát egyetlen se vége, se hossza tülekedésnek látja, s irigyli a már ott „ügyködő bajvívókat”. Harc helyett ügyködést lát, mindenki csinálja a maga kis „ügyecskéjét”, ő is azt teszi, „ha fizetnek érte, miért ne?” Végel László így hasonlítja össze a makrót és a konszolidáltat: „A konszolidáltat a régi romantika hajtja cselekvésre, a makrót a mai realitás.” Mellékes most az a korrekciónk, hogy a régi romantika helyett mi a régi romantika allűrjeit érezzük a konszolidált tetteiben, hiszen a konszolidált egyéni ügyeskedéseit leplezi a romantika mázával. De nézzük meg közelebbről ezt a „cselekvést”. A Heinrich Böll-i történetben Wundsidel egyike azoknak az embereknek „akik reggel ébredve... elhatározzák, hogy cselekedni fognak. Cselekednem kell – gondolják, miközben energikusan kötnek csomót a köpenyük övére. Cselekednem kell, gondolják borotválkozás közben, és győztesen szemlélik a szakállszőrt, amelyet a szappanhabbal együtt leöblítenek a borotvájukról: szőrzetüknek ezek a maradékai tettvágyuk első áldozatai.” „A konszolidáltnál és a makrónál is a cselekvés öncélú, bár mindketten azt hiszik, hogy forradalmi.” A makró a forradalminak tartott zászló alatt nagyobb érvényesülést, anyagi részesedést követel magának, s a pillanatnyi juttatások egy tál lencséjéért eladja generációs ifjú-örök-forradalmi trónigényét. Ügyeskedik és megveti az ifjú prófétákat. („Fütyülök a te szexuális generációdra. Kaphatok legalább harmincezret.”) Azonban a harmincezer csak előleg... A generációárulás és a prófétaság feladása végleges, a harmincezres nyereség csak a kezdet. A többit majd úgy próbálja megszervezni, ahogy a példakép, a Konszolidált tette.

Csatatér? A makró nevet rajta. Eltévedt? A makró nem is tájékozódik. „Beszorult egy szűk világba, a klubok és kávéházak világba, és ennek a kis világnak lett csavargója, még arra is képes, hogy a két klub közötti úton eltévedjen, maga sem tudja pontosan, hova tartozik.”

Ez a probléma holtvágányra tolja a szabadosi exprófétát, de fel sem merül a makróban. Számára nem fontos, neki nincs szüksége hovatartozásos kötöttségekre, ő szabad akaratú ember, minden egyes lencsevásárló önkótyavetyélő aktusban. Öncélú és társadalmilag érdektelen ez a szabadság, csak a makró individuális szabad akaratát jelenti. Szabad akaratot, lehetőséget a törtetésre, a karrierizmus percnyi lehetőségeinek megragadására.

Végel leírja: A makró nem értelmiségi. Csakugyan nem: skrupulus nélküli, szegénynek még az előítéletekből sem jutott annyi, amennyire egy egész embernek szüksége van. Személyisége nincs, bornírt, tőmondathatású bődülései jellegtelenségét árulják el.

A makró: pitiáner karrierista. Mit tehet a csatatéren, ahol csődöt mondott és eltévedt a próféta, a hadtápban pedig elhelyezkedett a konszolidált? A makró: fülel. Az ő „kuvaszattitűdje” lényegesen egyszerűbb, szimplább, figyeli a harci eseményeket és alkalmazkodik. Ő nem fog lemaradni a seregtől, mert nem a prófétákra figyel, hanem az őrmesterekre. Amikor őrmester lesz, ismét megköti a lencseüzletet – a hadnagyi aranycsillagért. Ezután nagyobb tétekben játszik, és „becsületes”, „jó gondolkozású”, „megbízható” és magabiztos, konszolidált lesz, miután felkapaszkodott a társadalmi pozíciók elevátorára, vagy pedig... vagy pedig továbbra is elégedetlen lesz, kisstílűnek tekinti a Konszolidált életformát is, s a nagyvonalú gazdasági bűnözők között találja magát – ahogy Végel írja a mai konszolidáltak egy részéről: „A Konszolidáltnál már láttuk, hogy hogyan mutatkozik az meg, amikor saját etikai elméletét semmisíti meg a gyakorlatban. Példákat hozhatunk fel. Elég csak a gazdasági bűnözők fenoménjére rámutatni. Nem egy közülük magas funkcióval rendelkezett, komoly társadalmi és morális elismerésben részesült. Materiális helyzetük is átlagon felüli volt. Legtöbbjük létével nem is akarja negligálni a társadalmat. Sőt, sokan életük egy-egy szakaszában igenis affirmatívan visszavonultak a valósághoz, bizonyos eszmékhez, ám a konszolidációs ambíciók, követelmények egész más gyakorlatra kényszerítették.”

Ez a másik gyakorlat pillanatnyilag – az „ábra szerint” – nem zárja ki ezt a lehetőséget a makrónál sem. A makró kuvaszszituációja az apró események leltározására, feldolgozására és felhasználására szorítkozik – távol tartja magát a nagy konfliktusoktól. A kor sem a nagy válaszutak kora: egy magyar újságíró egy közvéleménykutatás során ezt a drámaírónak is figyelmében ajánlotta: Ha nincs klasszikus nagy konfliktus az életben – ne legyen a színpadon sem. De mi legyen helyette?

A makró nevelése és az exprófétát érő hatások szempontjából sem mellékes a konfliktusok ritkulása. Illetve az egyes konfliktusok jelentőségének csökkenése. A mai világban általában nem egy vagy két oka van a tettnek, a bosszúnak, a megváltásnak, a drámai indulatnak, a prófétaságnak: kisebb-nagyobb tények egész sora igazolja még a leglassúbb mozgásokat is. A kis tények orientációs hatása alól nem tud menekülni az expróféta. És a kis tényekhez való igazodás egészen más alkatot követel, mint a régebbi, foradalmi attitűdök. Mi volt „annak idején”, mikor még nem dőlt el a forradalom politikai, gazdasági, kulturális barikád-harca, amikor még a győzelem kivívása és később megszilárdítása „harci kérdés” volt, amikor nehéz és kockázatos volt az állásfoglalás, mikor a helyeslésnek is éppen úgy megvolt a rizikója, mint a negációnak. Ezekben az években alakult ki a próféták pátosza, ami vadidegen nemcsak a makrónak, hanem az exprófétának is. Nagyok voltak a tétek, a szavazattól, a kimondott szótól sok minden függött, ha az akció nem is mindig, de a dolgok folyása, történések minősége gyakran módosult, úgy alakult, hogy a próféta befolyásolhatta. A próféta nem végez „aprómunkát”, ő a nagy Vagy-Vagy-okkal törődik, a kockázatokat magában rejtő nagy diszjunktív alternatívákkal. Ezekhez a forradalom konszolidáló szakaszában, technokrata fázisában „hozzá se jut”, s emiatt úgy érzi, a hitet helyettesíti a politikai elő- és utókalkuláció.

A tehetségpótló óvatosság kerüli a kockázatot, az avanturát. A próféta azt látja, hogy a „nehéz ember”-nek fejjel kell falnak mennie, ha valamit akar. A makró nem aggodalmaskodik: ő a könyökét használja. „Filozófiája” bizonyára alkalmas lesz arra, hogy majdani „konszolidált-korszakában” igazolja a könyéktechnikát.

A makró útja: biztos. Legalábbis az útiránya. Ő – bár két klub között képes eltévedni – megtalálja mindig az utat a konszolidáltakhoz, akik a MEGLÉVŐ MEGTARTÁSÁT akarják, bárhol is uralkodnak.

Az expróféta gyakran pszichiátriai eset. Emberi gyógyulása, felépülése és önrehabilitációja szinte megjósolhatatlan: veszedelmes lehetőségek maradnak nyitva előtte. Bizonytalan lehetőségek.

A makró és az expróféta: a mai társadalom két sajátságos szélsősége. Nem egy helyen állnak: szakadék-mélységű köztük a különbség. Az exprófétának volt mit elveszíteni – a hitét, a makró csak a szűkös anyagi körülményektől szabadulhat meg. Az expróféta – ha visszasóvárogva, ha emlékezve is – tudja becsülni a tettet, cselekvő-hívő önmagát – a makró azt áhítja, amit megvet. A makró csak egy bizonyos célból kifejtett aktivitást értékel. Az exprófétánál fontos az indulás, nem mindegy, honnan jött, nem mindegy, hogy mi van mögötte, nem mindegy, hol „csúszott el”. A makró indulása közömbös, a makró csak egyet tud: irigyli, gyűlöli a konszolidáltat, KONSZOLIDÁLT AKAR LENNI – tehát a célkitűzése biztos. Egyiküknek múltja van, a másiknak jövője, vágya. Az egyiknek nosztalgiái vannak, a másiknak legfeljebb az előtte és felette állók nyugdíjazását váró cinizmusa. Az egyik hitet gyászol, a másik pénzt akar.

Mindketten individualisták. Folyton önmagukról beszélnek, önmagukkal törődnek (Szabadosnak többször a szemébe mondják), nem is beszélnek másról: mindenki más legfeljebb támpont, útjelző kő egy félresiklott és egy javában dezorientálódó életben. A legnagyobb „útjelző követ” néha emlegeti Szabados: a hájas prófétát. A makró nem veszi ajkára a konszolidált nevét, utálja, irigyli, megveti, plagizálja. Titkolja, de az együvé tartozás, az egymásra utaltság tagadhatatlan. A szabadosi pólus sem érthető a „hájas próféta” alias konszolidált ellenpólus felvillantása nélkül. Mindkettőjük nagy dilemmája: viszonyuk a Konszolidálthoz.

A konszolidált eddigi elmefuttatásunkban a forradalom vámszedőjének látszott. Amorf embernek, aki revolution-made man-ból consolidation-made man lett anélkül, hogy az átmenetet akárcsak észlelte volna. Gyanúsan pislog: lesi, hogy ki mit hozott a régi periódusból, ki mit hajigált el, ki mit mert nyíltan elszólni. Egyre fesztelenebb, egyre nyíltabb, egyre kevésbé titkolja azt, amit nemrég még szégyellnivalóan polgárinak tartott. Nem az értelmesen, értékesen gyarapodó élethívót, hanem a pózként felvett luxoriozitást, a csekonicsi pazarlást. Az önmagáért való élet dekoratív megszervezése, az öncélú luxuskiteljesedés, az újgazdagok mindig mohó és visszataszító értelmetlen fitogtatása – üressé teszi az egyik életet, célt ad a másiknak.

Sem a próféta, sem a makró nem tudja, hogy ez az elzsírosodó réteg valóban forradalmár volt-e valamikor (hogy mostani életvitele azt példázza-e, hogy mi lett a hajdani prófétából, vagy azt, hogy mi lett abból a nyárspolgárból, aki valaha prófétának, forradalmárnak álcázta magát). Szabados egyértelműen volt prófétákról beszél, s néha úgy érzi, amiatt időszerű lenne neki is hozzájuk igazítani az iránytűt.

Tehát a negatív értelemben bemutatott Konszolidált mindkettőjük számára fontos. Szabados talán még elhinné, hogy a forradalomnak konszolidálódnia kell, az alkotó fázis konszolidált viszonyokat követel, de azt igényli, hogy a megváltozott kor forradalmárai most is próféták legyenek, most is optimisták legyenek – legfeljebb kicsit megfontoltabban forgassák azt a világot, ne koplaljanak, éljenek emberi módon –, de legyen annyi emberségük, tartásuk, hogy megvédjék magukat a javak, a kényelem, a gyarapodás esetleg roncsoló hatásaival szemben! Szükségszerű, hogy a forradalmár elköszvényesedjék? Azt mondják: Nyugat-Európában a kapitalizmus mostani konjunktúrája, a vele járó fellendülés szinte tömegesen mérgezi a lakosságot, a fogyasztói társadalom propagandája és valósága iszonyatos agitatív erővel tántorítja el osztálycéljaitól a dolgozó tömegeket. A szocialista társadalmak szerényebb életszínvonala is gyakran tántorít, telít, a gyengébbek erejét eltömíti. Még a prófétákét is! Istenem, mi lenne, ha a hájas próféták egy-egy nyugati gazdasági elitet érő kísértéseknek lennének kitéve?!

De: az „eredményesen” megkísértettekhez kell igazodni? Vagy azokhoz, akik látják a szocializmus nem jelentéktelen ellentmondásait, de észreveszik és respektálják, alakítják és helyeslik – ha szükséges, igenis, tegyék így –, jövendölik a nagy perspektívákat, a történelem leglényegesebb erővonalait, a legfontosabb törvényszerűséget, a legizgatóbb próféciák teljesedését! Nem azokhoz kellene igazodni, akik a szocializmus ellentmondó jelenségeiben „cikk-cakkokban” is észlelik és láttatják azokat a tendenciákat, amelyekre most büszkék vagyunk, s azok lehetünk száz év múlva is? Egy ilyen „éles szem gazdája” lehet emberileg konszolidált, miért lenne törvényszerű az ellenkezője? Lehet kocsija, öt év múlva akár ki is cserélheti, de egyet nem engedhet meg magának: hogy – maradjunk Szabados virágnyelvénél – elhájasodjék. Szabados expróféta és C. D. makró között ez az egyik féle konszolidált áll. Ő a Konszolidált, ő akar teret magának, ő terjeszti marxista idézetek baldachinja alatt húsevő eszméit. Ő az, aki elfogja a látóhatárt Szabados és a makró előtt. Ideál akar lenni és mindkettővel szeretné elhitetni, C. D.-vel és Szabados Gáborral, hogy a forradalomból az lett, ami őbelőle.

Ő az a téves jelzőtábla, amelyet tragikus precizitással végig olvas Szabados. Ő az a téves jelzőtábla, amely közszemlére kiállítva áll: a makró figyelmét nem kerülheti el.