EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996375. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Mirko Kovač

ELSŐ TALÁLKOZÁSOM ANDRIĆTYAL

2007. október 1.

Valahol a hatvanas évek második felében ismertem meg, amikor már mindent elolvastam, ami csak megjelent tőle. Meghitt viszonyban voltam a világával, a sok-sok alak és karakter emlékezetem részévé vált, valóságos személyekké, akiket ismertem, akikkel együtt éltem, s akárhányszor valamely boszniai városban találtam magam, az volt az érzésem, hogy velük találkozom.

Első találkozásom Andrićtyal üzleti jellegű volt. A szarajevói Bosna-film igazgatója ütötte nyélbe, nem kevés tárgyalással, és az volt a célja, hogy megszerezzük a Kisasszony megfilmesítésének jogát. Én ebben az időben lettem kész a Kiskatonák forgatókönyvével. A Bosna-film volt a producer, és már folytak a forgatási előkészületek, úgyhogy egyre gyakrabban tartózkodtam Szarajevóban, és helyszíneket keresve sok hercegovinai és dél-dalmáciai kolostort bejártam Bata Čengićtyel. Amikor visszatértem Szarajevóba, behívtak a Bosna-filmbe. Egy nagyon kedves, művelt hölgy, nyilván a művészeti igazgató vitte a szót, és közölte velem, hogy meg szeretnék filmesíteni Ivo Andrić  Kisasszony című regényét; engem szemeltek ki forgatókönyvírónak. Emlékszem a szavaira:

„Van egy Nobel-díjasunk, és semmit sem filmesítettünk meg tőle.”

Nem tudtam, miért esett a választás a Kisasszonyra, hiszen már szóba kerültek Andrić némely elbeszélései, például a Ćorkan és a sváb lány, az Asszony a kövön, a Mara Milosnica, vagy A Titanic büfé novellái, amelyeket az ilyen beszélgetések során többször javasoltam én magam is. Történt, ami történt, a választás a Kisasszonyra esett. Akadtak, akik Andrić kevésbé sikerült művének tartották ezt a regényt, én személy szerint szerettem, és már első olvasásra Andrić művészi prózájának csúcsára helyeztem.

Sok évvel ezután Danilo Kiš utószót írt Andrić Kisasszonyának francia kiadásához (Gallimard, Paris, 1987), melyben többek között ezt mondta: „Nem tudok kortárs íróról, aki változatosabb és meggyőzőbb női alakokat teremtett volna, mint azt Andrić tette: ifjú rabnők élveteg kényurak kezén, kurtizánok, rossz útra tévedt szépségek, kerítőnők, anyák, akiktől elrabolják magzatjukat – véres szerelmi drámák és meghúzódó kielégítetlen szenvedélyek, melyek a bosnyák kisváros homályában lappanganak.”1
Andrić a kora délelőtti órákban fogadott bennünket. A Bosna-film csapatát az igazgató, N. P. vezette. Emlékszem, mennyit piszkálódtunk vele az Andrićnak szánt kis ajándékok miatt: határidőnaplókat, szánalmas kinézetű filmes monográfiákat, golyóstollakat és hasonló „szocreál” bigyókat vitt neki. Nem tudom, hogyan, milyen minőségben keveredett közénk Žiža Ristić dokumentumfilm-rendező; rokonszenves ember, akivel azelőtt is jóban voltam. Emlékszem, hogy teljesen lenyűgözte őt Andrić; egész idő alatt nem szólt egy szót sem, de szapora bólogatással nyugtázta Andrić minden szavát, vagy elragadtatva mozgatta a száját, megismételvén magában, amit az író épp mondott. Később sokat ugrattam Žižát, hogy akkor ő tulajdonképpen az az evet-efendi volt, akinek nem volt más dolga, mint jóváhagyón bólogatni mindenre, ami a szultán száján kiszalad. Ő meg erre elégedetten és titokzatosan somolygott, és a tréfáimra, akárcsak másokéira, csupán ennyit mondott:
„Nem fontos, milyen minőségben voltam Andrićnál, az a fontos, hogy jártam nála. Olyan vagyok én, mint az a hangya a mesében, aki elindult a Kábához, és szilárdan eltökélte, hogy kitart: ha eltapossák, hát eltapossák, legalább a szent úton múlik ki.”

A naplóírás nem volt szokásom, a naplófeljegyzésnek ez a fajtája kivált ellenkezett a szemléletemmel − nem tudom, estefelé, ez után a találkozás után, miért vetettem mégis papírra egyet s mást erről a látogatásról, s minek raktam el a szöveget, azon fésületlenül, egy dossziéba. Most, hogy ezeket a cédulákat rendezgetem, elmondhatom, hogy a beszélgetés Andrićtyal jó ideig eltartott és szépen folyt, és kellemesen meglepett, milyen sokat tud Andrić a filmről.

Miután befejeztem a Kisasszony dicséretét és elmondtam, hogyan lehet filmre vinni, Andrić nem vitatta az elgondolásomat, meghallgatott, de nem osztotta a lelkesedésemet.
„Én szeretem a filmet”, mondta. „Néha megnézek egy-egy délelőtti matinét, de legszívesebben a Kinotekába járok. Szeretem Erich von Stroheim filmjeit és Jean Gabin színészetét. Kedvelem a francia filmet, Bresson néhány filmjét többször is megnéztem. A film olyan új művészet, mely a pénzhez kapcsolódik, a festészet pedig régi művészet, mely szintén mecénásokhoz és a pénzhez kapcsolódik. Lehet, hogy a film összeolvasztja az irodalmat a festészettel, és egy új dimenziót kínál. Barátom, Ilja Ehrenburg azt mondogatta, hogy a film: álomgyár. Egyáltalán nem biztos, hogy a jó irodalomból jó film lesz. Akadnak irodalmi mű alapján készített sikeres filmek, például Bressontól A falusi plébános naplója, amit Bernanos regénye alapján csinált, de ez esetben a rendezőnek is nagy művésznek kell lennie. Szerintem nálunk nincsenek jelentős filmrendezők, no de ez érthető is. Az íróknak könnyebb, az irodalom senkinek sem kerül pénzébe, csak a szerzőnek. Véleményem szerint, amit én írok, az nem alkalmas megfilmesítésre. Mint tudják, a gazdag amerikai producereknek nem sikerült filmvászonra vinniük Faulknert, mire fölfogadták forgatókönyvírónak Hollywoodba, de ez nem ment neki, azt mondják, hogy a forgatókönyvei alapján készült filmek átlagosak. Ne értsenek félre, nem mérem magam Faulknerhez.”

„Na de önök mindketten Nobel-díjasok, miért ne mérhetné magát hozzá”, ugrottam fel, hogy némi elevenséget vigyek a beszélgetésbe, és szóra bírjam a többieket is. Valóban felmorrantak, és egyetértettek velem, a Bosna-film igazgatója, maga is író, egyenesen azt mondta, hogy az összehasonlítás nem kedvez Faulknernek, mert Andrić jobb – noha kétlem, hogy ez az igazgató valaha is olvasta volna Faulknert.

Valaki a csapatunkból feltette a kérdést Andrićnak, hogy mely írónkat javasolná megfilmesítésre, mire Andrić habozás nélkül, mintha várta volna a kérdést, így válaszolt:

„Simo Matavuljt. Csodálom, hogy ilyen kicsi az érdeklődés egy ilyen jelentős író iránt, aki szinte kész filmképeket kínál, a figurái, a karakterei pedig mintha jó színészeknek lettek volna teremtve. Matavulj realizmusa tele van ellentétekkel, az ő Ferenc József korabeli Dalmáciája mindenféle csodákban gazdag, különböző politikák és hitek konfrontálódnak benne, s a nőalakok teli vannak szenvedéllyel. Nem vonakodom kimondani, hogy Matavulj hatott rám, hogy az ő példája alapján komponáltam meg az oszmán uralom alatti Boszniát, úgy, ahogy ő ábrázolta a Habsburg uralom alatti Dalmáciát. Na de önök is látták, hogy a Fráter Barnabás2, Matavulj nyomán, sokkal jobb film, mint az Anika idejében.3 Zuho Džumhur megpuhított, és beleegyeztem ebbe a filmbe, de már megbántam.”

„Minden a forgatókönyvírón és a rendezőn múlik, a Kisasszonyhoz pedig már megvan a kitűnő forgatókönyvírónk”, mondtam, és ezzel megnevettettem a társaságot, még Andrić arcára is csaltam egy kis mosolyt.

„Ebben nem kételkedem”, mondta. „No de én itt kvaterkázok és nyaggatom magukat, pedig a Kisasszony jogaiért jöttek.”
„Elhallgatnánk mi önt holnapig, de nem akarjuk lopni a drága idejét”, mondta az igazgató, és elővette a papirosokat, szerződéseket, mire Andrić csak legyintett, és azt mondta, hogy jobban szeretné, ha a Kisasszony az maradna, ami, és ott, ahol, aztán tréfásan, alig észrevehető mosollyal hozzáfűzte:

„Már a gazdag németek is kuncsorogtak érte, de én nem adtam oda. Tudják, nekem nagyon rosszak a tapasztalataim, ami ezeket a műfaji átalakításokat illeti. Én mindig úgy érzem, hogy az eredeti jobb. Az eredeti dráma jobb, mint a dramatizált irodalmi mű. Rég volt, még 1934-ben, amikor Szarajevóban színre vitték az Anika idejébent, és átkeresztelték Anika riadójára, senki sem tudta, miért. Miközben néztem, majd a föld alá süllyedtem, egy pillanatban még az is fölmerült bennem: ha ez a lecsupaszított Andrić, akkor ez semmit sem ér. De inkább lemeztelenített Andrić volt az. Több volt a színpadon a hastánc, a kurjongatás, többet cuppogtak valami keleties zene ritmusára, mint amennyi gondolat és szó megjelent. Na és aztán, húsz évvel később, a Pogačić filmje sem volt jobb semmivel sem. Ha telefonon megmondták volna, miről van szó, rögtön elmondtam volna, hogy mi a helyzet, de maguk hímeltek-hámoltak, hogy van ez, meg van az, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha szemtől szemben beszélünk a dologról. Aztán jócskán megijedtem, amikor hallottam, hányan jönnek.”

Emlékeztetni szerettem volna, hogy a „műfajkeveredés” elleni tiltakozása nem gátolta meg abban, hogy elfogadja az Elátkozott udvar dramatizációját, de nem akartam egyenesen előállni ezzel, köntörfalaztam egy kicsit:

„A kritika dicsérte az Elátkozott udvar színpadi változatát és a Jugoszláv Drámai Színház előadását”, mondtam.

„Lehet, hogy voltak dicséretek, nem követtem, de akkor minden valahogy a Nobel-díj hatása alatt zajlott”, felelte Andrić.

Miután elutasította, hogy megadja a jogot a Kisasszony megfilmesítésére, Andrić egyszeriben szívélyessé vált, valahogy felélénkült, mintha meg akarna követni bennünket a rideg elutasításért; már-már vidáman javasolta, hogy igyunk mg valamit. „Habár semmit sem tettem azért, hogy a jó üzletre ihassunk, mégis felhajthatnánk egy pohárkával. Van boszniai szilvapálinkám, azt mondják, húszéves, tavaly kaptam Travnikban. De francia konyakom is van, az sokkal fiatalabb, és én minden tekintetben, mindig a fiatalabbat pártfogoltam, mondjanak, amit akarnak, dicsérjék bárhogy a régi italaikat.”

Az ajtóban, mintha hallotta volna ezeket a szavakat, vagy előre tudná, mennyi idő múlva illik a vendégeket megkínálni, megjelent a háziasszony. A francia konyak mellett döntöttünk; még maradtunk egy kicsit, beszélgettünk. Azt hiszem, a Bosna-film igazgatója örült, hogy Andrić nem adta meg a jogot a Kisasszony megfilmesítésére, különösképp, mivel előre megbeszéltük az előleget és a forgatókönyvírás feltételeit, neki pedig túl drágának tűnt mindez, és Szarajevótól Belgrádig egész úton jajgatott, hogy a forgatókönyvírók többe vannak neki, mint más producereknek, mert az írók arcátlanul visszaélnek azzal, hogy a Bosna-film igazgatója maga is író és kedveli az írókat, s másoknál jobban megérti az alkotói gyötrelmeket. Egyszer még embernyúzónak is nevezett, és azt mondta:

„Bilećában ez egy évi fizetés.”

Ő Bileća községből származott, és minden gondolata és története mindig ehhez a városkához kapcsolódott; ott történt vele minden, jó is, rossz is, az volt világának centruma, életének iskolája; ott szedte föl az aranymondásokat meg a szólásokat, az ottani ingyenélőket és csavargókat idézte, még első regényem, a Vesztőhely egyik szereplőjét is ismerte, VI. Danilót, a bilećai különcöt, akinek az volt a fő gondolata és a szavajárása, hogy: a halál megszokás. Tetszett neki az is, amit egy interjúban válaszoltam Momo Kapor kérdésére, a Književne novinéban, miután elült a Vesztőhely ellen indított hajsza. Kapor tudniillik megkérdezte: „Van-e bármi rosszabb a bilećai nyárnál?”, mire én azt válaszoltam: „Van. A bilećai tél.”

Amikor elbúcsúztunk a nagy írótól, a mi igazgatónk jó hangulatban volt, egész egzaltált lett, hálálkodott és hajlongott, annyira előrehajolt, mintha meg akarná ragadni és megcsókolni Andrić kezét. Mindez Andrićot is kissé kellemetlenül érintette, mire én belevittem a jelenetbe némi humort, mondván:

„Meg kell őt értenie, örül, hogy nem kapta meg a jogot, mert ha megkapta volna, le kellene forgatnia a filmet. Igaz, szeretne ő filmeket forgatni, ha nem kerülnének semmibe.”

Andrić elmosolyodott, és azt mondta:

„Szóval a fogához veri a garast. Nos, akkor ódákat fog zengeni rólam, én meg azt hittem, hogy amint kilép innen, azt fogja mondani: láttátok ezt az Andrićot, hogy kikészített bennünket, pedig milyen sokba került az út!”

Radics Viktória fordítása

 

1  Vujicsics Marietta fordítása
2   Bakonja fra Brne. Film 1951-ből, Sima Matavulj regénye alapján, rendezte Fedor Hanžeković, producer: Jadran-film, Zágráb.
3  Forgatókönyvíró és rendező: Vladimir Pogačić, Ivo Andrić azonos című elbeszélése alapján, 1954, Avala-film, Belgrád.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.