Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Gerold László

Ellentmondásokról, vargabetűkről színházaink ürügyén

„Tapasztalatunk, hagyományaink és pillanatunk eredménye." *

1966. január 1.

Újabban, aki csak színházi kérdésekről ír, mindenki még a címben szeretné hangsúlyozni, hogy hozzájárulása a kérdés komplexumhoz csak jelentéktelennek tekinthető, s írásának nincs átfogó, hanem csak fragmentális jellege és szándéka. Az efféle részleges viszonyulás legfőbb oka e terület viszonylagos elhanya­goltsága, színházi világunk ellentétei és vargabetűi, amelyek szö­vevényeinek átkutatása nem tartozik a szellemi élet népszerűbb és egyszerűbb feladatai közé. Mi sem természetesebb, ha ezúttal sem teszünk kísérletet a teljes komplexum megismerésére, sőt még az egésznek madártávlatból történő felmérésére sincs mó­dunk, alkalmunk és energiánk. A töredékek kis halmaza előtt maradunk, s észrevételeinket is csak tézisszerű vázlatossággal közöljük. A színház a szerző, a mű, a színészek és rendezők meg a közönség sajátos kapcsolata, konglomerátuma. Igaz, mindegyik egész, de rész is egyszerre. Egymást kiegészítő részek. Egyik sem képzelhető el a másik nélkül. A színház fent említett tényezői­nek viszonyát szeretném vizsgálni, adott, sajátos körülményeink között.
A színháznak nálunk kétféle típusa ismert, létezik. Az egyik a mindenes színház, amelyben Szophoklészt és Feydeau-t, Shakes­peare-t és Vuk Karadžićot, Sterijćt és Ionescót, Joakim Vujižot és Mrožeket, Leonovot és Arthur Millert, Gribojedovot és Aleksandar Popovićot egyaránt játsszák. Ez a kisebb városokban, ahol egy színház van, esetleg még a hozzátartozó kisszínpaddal, teljesen érthető, logikus és helyes. A több színházzal rendelkező városban már megkísérlik a sajátos jelleg, arculat kialakítását. Vagy csak avantgarde műveket tűznek műsorra egyes színházak (Atelje 212), vagy csupán hazai szerzők darabjait játsszák (Egye­temi Színpad). Az efféle differenciált jelleget azonban nehéz kö­vetkezetesen megtartani, s ezért hellyel-közzel kivételeket is tesz­nek, észrevétlenül hajlanak el a mindenes repertoárral dolgozó színházak felé.
Tehát színházaink többé-kevésbé mind bizonyos fokú eklektizmus képviselői. Ebben nincs semmi rossz és elmarasztaló, hiszen hatalmas lemaradást kellett és kell behoznunk, ezért repertoár­juk ‒ ami végső fokon megszabja a színház arculatát ‒ is en­nek a történelmileg nélkülözhetetlen sokrétűségnek jegyében alakul, tevődik össze. Szellemi életünk és ezzel együtt színhá­zaink legjelentősebb vívmányai közé tartozik a „puritanizmus­tól mentes, politikai és eszmei fenntartás nélküli"** általános kitárulkozás. Ez színházaink repertoárján is kimutatható. A de­mokrácia, a szabadság, a felszabadultság, a józanság jelentős megnyilatkozásaként említhetjük, hogy sikerült „felülemelked­nünk az irodalom haladónak és maradinak történő dogmatikus felosztásán, realista irodalomra valamint ma és évszázadokon át keletkező egyéb irodalomra, ahogy ezt a szocialista realizmus megfogalmazta".*** Ezáltal az esztétikai szempontokat illetően a színházak repertoárja a legváltozatosabban alakul, és ebbe a mű­sorkeretbe az új, jugoszláv drámaalkotások is egyaránt beillesz­kedhettek. Ezt a változatosságot, akár a leszűkített, időben és próbálkozásokban kisebb területet felölelő, „specializált" színhá­zak műsorpolitikájának jogosultságát a történelmi körülmények, a szükségszerűség és a pillanat egyaránt igazolja.
Ezzel azonban ‒ most veszem észre ‒ túlságosan széles terü­leten mozgunk, amelyet a magunk békaperspektívájából elég ba­jos lesz belátni, no meg persze, bejárni is. Ezért szívesebben időznék az olyan jellegű „speciális" színháznál, amilyen a belg­rádi Atelje 212. Lessük meg e ház törekvéseinek tükrében szín­házunk (szerző, mű, művészek, közönség) jelenének egyik pilla­natát. Az Atelje 211 műsorán főleg századunk kísérleti jellegű drámai próbálkozásai találtak hajlékra, nagykorúságuk bizony­ságtételének jugoszláv lehetőségére. Az Atelje 212-nek, szerepé­nek, feladatának sikeres betöltését jelenti, hogy már kialakult egy állandó, főleg fiatalokból álló közönsége. A színház nem él­het lelkesedésből, szükségből, megszokásból kovácsolt kultusz nélkül. Az Ateljebe eljáró fiatalokat, noha látogatásukkal ré­szint a fiatalság útkeresési szándékait, részint a kísérleti színpad jogosultságát és művészi értékeit igazolják, azért róják meg, mert mint színházi közönségünk általában, passzív. Hiányzik be­lőlük a labdarúgómeccsek közönségének lelkesedése, ezért mondják egyesek, hogy a színháznak még nem sikerült az em­beri élet alkotóelemévé lennie, legalábbis nem olyan mértékben, mint a sportnak. Közönségünk egy bemutatót, egy új darabot nem tart eseménynek, szenzációnak. Megnézi ugyan, mert las­san megszokta, hogy hetente egyszer színházba is eljárjon, eset­leg már bérletet is vált, de bizonyos distanciával, közönnyel fo­gadja az előadásokat. Ha valamiért lelkesedik, az a színészi ala­kítás (része van ebben az erőltetett sztárkultusznak s az ezt ápoló bulvárlapoknak is). Ezen egyáltalán nem kell csodálkozni. Az Atelje műsorán szereplő drámai alkotások például majdnem kivétel nélkül mind egy idegen világ, életérzés közvetítői, arról nem is szólva, hogy olykor formanyelvük is nehezen érthető le­het a fejlődés útját járó, s eddig ennek nem minden közbülső szakaszát megismerő közönség számára. Azzal, hogy műsorán az elidegenedett, a valóság szorításában magára maradt, kiábrán­dult ember életérzésének drámái szerepelnek, maga a színház mondott le eddigi, lelkesedést kiváltó, mágikus hatásáról, fosz­totta meg önmagát a rítustól, szertartásos jellegétől. A pos­vány szagú, elesett emberkék vergődését látva a közönség nem rendezhet népünnepélyt a színházban, ahogy ezt elvárnák tőle. Leghatásosabb véleménynyilvánításnak az marad, hogy eljár az előadásokra és művészi alakításuk arányában megfelelő intenzi­tású tapssal jutalmazza a színészeket.

Aki mindezek után arra következtetne, hogy az Atelje 212 tí­pusú színházak téves utakon járnak, az végzetesen hibázik. Mert szükség, van az ilyen jellegű intézményekre, a bennük bemuta­tásra kerülő művekre. Szükség van a színház, a rendező, a színé­szek, a közönség és a hazai drámaírók szempontjából egyaránt. Mindezeknek ismerniük kell, meg kell járniuk a fejlődés minden egyes vonulatát, hogy tovább tudjanak lépni, túlhaladják, embe­rileg és művészileg, ezt a világot. De... Ha valamiben veszélyt látok, az csak abban nyilvánulhat meg, hogy közönségünk, amint említettem: főleg fiatalokból áll, pózként, manírként, hamis, tar­talom nélküli külsőségként veszi át a Vitractól Albee-ig, az Eliot-tól Pinterig, a Jarrytól Shisgallig évtizedeket ívként átfogó, de számunkra, körülményeink szempontjából idegen életérzést. Minden fentebb kifogásolt passzivitása ellenére közönségünk magáévá teszi az idegen világ szokásait, amelyek átvéve csak felszínes, felületes, üres pózzá lesznek.
Mert az írott és a színpadon elhangzott szónak még mindig van valami mágikus ereje, megmásíthatatlan, fellebbezhetetlen igaza, és a közönség hajlandó hinni neki.
Miért idegen ez az életérzés? Mert a keletkezett művek más, a miénktől sok mindenben különböző történelmi pillanat, való­ság szülöttjei. Gondolok itt ‒ leegyszerűsítve, vázlatosan szem­lélve és csoportosítva a műveket ‒ az első világháborút követő kiábrándultság izmusokból szőtt útkeresésére, ami időben is tá­volabb van tőlünk a másik csoportba sorolható alkotásoktól, ame­lyekben a Nyugatnak a második világháborút követő válsága szorult bele, keres kiutat az abszurdumig fokozott valóság for­mákat, abroncsokat és konzekvenciókat feszítő hevülése. Ez azon­ban nem a mi világunk, s ezért nem feledkezhetünk bele kriti­kátlanul, ez esetben provinciális epigonoknál nem lennénk egye­bek. Épp olyan vidékies utánzókká válnánk csak, mint amilye­nekké közülünk egyesek lesznek azáltal, hogy a gitárt verő kó­cosok hangversenyeit szokásból, majmolásból csak őrjöngéssel és széktöréssel egybekapcsolva tudják elképzelni. Divatlovagnak szép lenni, de csak akkor, ha mi vagyunk a kezdeményezők, nem pedig néhány éves lemaradással játsszuk meg a sikkeset, a „for­mabontó” újat.
Visszatérve a színházhoz: annyiban feltétlenül el kell fogadni az antidrámák életérzését, amennyiben a modern ember lelki világának, közérzetének kifejezői. Mert ‒ a Dürrenmattról író Németh Lászlót idézve ‒ „más kérdés, hogy az ottani (idegen G.L.) feltételek közt létrejött művek egy más feltételek között élő társadalomba jutva nem okoznak-e... olyan szellemi jár­ványt, amely a művek vonzásával a létrehozott közérzetet is át­ragasztja. Hogy ez a veszély megvan, azt nem lehet letagadni.”****
Sőt! Nemcsak a közönségünk nagy része esett bele az antidrá­mák felállította láthatatlan csapdákba, hanem a fiatal jugoszláv drámaírók nagy része is. Alkotásaik, ez könnyen megfigyelhető, az antidrámák abszurd jellege, a felvett manír miatt a követke­zetlenséget demonstráló dramaturgiai fejletlenségbe torkollnak. Az indítás első húsz perce után közülük sokan képtelenek a meg­kezdett utat tovább folytatni, s elvesznek a formai útvesztők sű­rűjében, kiengedik kezükből a tudatosság fonalát, s a mű a tes­tek fizikai tehetetlenségének elve alapján döcög csak el a befe­jezést jelképező bágyadt aktusig. Éppen azért döcög, mert a le­begő formalizmusban éli ki magát (ide kapcsolhatnánk a fiatal vajdasági próza két alkotásának ‒ Egy makró emlékiratainak és az Érzelmes tolvajok ‒ kapcsán felmerülő kérdéseket is).
Nem szeretném, ha a fenti gondolatokat bárki is a szellemi kö­töttség és függőség puritán megnyilvánulásainak tekintené. Szó sincs ilyesmiről, mesterkéltségével, erőszakos eredményeivel mindez távolabb áll tőlem, mint a fent kifogásolt antidrámák bármelyike. Mert ezekben legalább ott érzem az embert, minden idegszálával, agysejtjével együtt, amint vergődik, akar, és nem mások előírásai szerint cselekszik, ezért őszintének is tartom ezeket az alkotásokat. Őszintének és igaznak, csak számunkra, körülményeink szempontjából idegennek is. Éppen annyira ide­gennek látom őket, mint a belgrádi színiházak 1965/66-os idényé­ben bemutatott néhány álromantikus, pszeudoszociális vagy álszentimentális darabját, amelyek sajnos, színházi életünk elhajlá­sának újabb káros tüneteiként jelentkeznek.
Rajtunk, a színház- és irodalompolitikusokon meg a közönsé­gen múlik, hogy mérsékelni, racionalizálni tudjuk ezt az elke­rülhetetlen hatást. Mert csak így lehet értelme és eredménye a más égtájakról érkező szellemi klíma megismerésének.
Az Atelje gyakoribb említése csak példának szolgált, s a rá való hivatkozásokban mindig oda kell gondolni bizonyos elismerést, tisztelgést is, hogy a szellemiek lemaradásának tágas síkján koc­kázatos és buktatókkal teletűzdelt út megjárására vállalkozott, s hogy az eddigi eredményei a művészet szempontjából igen je­lentősek, sőt: nálunk a legjelentősebbek.
Sok érintett probléma, amelyek közül egyesek valószínűleg túlméretezve elfedték a többieket, a talán náluknál fontosabbakat, sarkalatosabbakat. Sok probléma, elég lett volna talán egy­ről, esetleg kettőről tárgyalni, de függőségük annyira szoros, erős, hogy a komplexumból kiszakítani őket szinte lehetetlen. Ezért gondoltam, hogy az egész változatossága ellenére többet mond­hat a részlet aprólékos kidolgozottságánál. Legalábbis az első, a summázást jelentő írás esetében ‒ többet.

* Čedo Prica: Fragment o paradoksu domaće kazališne kritike, Te­legram, 1965. XI 10.
** Slobodan Selenić: Angažman u dramskoj forrni, Prosveta, Beograd, 1965. 7.
*** Slobodan Selenić, i. h.
**** Németh László: Dürrenmattról, Sajkódi esték, Budapest, 1961.