Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Rendszerváltás gyerekszemmel

Gerőcs Péter

Elgurult a tízforintos

1993

2010. május 25.

Boldogan robogtunk kis piros 120-as Škodánkkal, elöl apu a volánnál, mögötte a bátyám brummogott, játékkormánnyal a kezében, apu mellett anyu, hangosan horkolt, eltátott szájjal, kis bajuszpelyhein csillogott az izzadtság (hát nem volt még légkondi!), mögötte meg én, begyömöszölve a rántotthúsos szendvicsek és újságok, sevenupos üvegek és mindenféle szükségtelen kacat közé.

Apu megböködte anyut.

– Te, Joli, készítsd elő az útleveleket.

– Miért, hol vagyunk?

– Tizenöt kilométer a határ. – Anyám riadtan kutakodni kezdett a táskájában, majd megkönnyebbült sóhajtással jelezte, hogy megvannak, s előhúzta a négy kicsi kék füzetet. Olyasmi volt, mint az ellenőrző füzetem, csak ebben nem voltak beírások.

– Még öt kilométer – mondta anyu, aki az előbbi ijedelemtől nagyon friss lett. Apu lassítani kezdett, és lehalkította a rádiót. Hátranézett, hogy be vagyunk-e csatolva, de ezzel a mozdulattal kicsit félrehúzta a kormányt.

– Sanyi! Mit csinálsz! – kiáltott fel anyám. Apu visszafordult, és egy hirtelen mozdulattal visszaigazította a kocsit az útra, pedig alig mentünk kilencvennel.

– A gyerekek be vannak kötve?

– Igen.

– Add ide az útleveleket. – Anyám odaadta. Nagyon lassan értünk a határhoz. Apám már egy kilométerrel előtte letekerte az ablakot, és elzárta a magnót, amiben épp az útra vett Hofi-kabaré forgott. Az utolsó poénok, amik az Amerikába kiköltözött magyarról szóltak, aki teljesen elfelejtett magyarul, már csak halk kopogásként hallatszódtak, idegesen, üresen. A határnál mi is fészkelődni kezdtünk a bátyámmal.

– Apa, miért…

– Most maradj csöndbe, légy oly szíves. – Csöndbe maradtam.

Ahogy a kocsi nagyon lassan megállt, a letekert ablak helyén, apu oldalán, egy mellkastól derékig kivágott zöld uniformis jelent meg. Apu illedelmesen kinyújtotta az útleveleket, és ekkor síri csöndben várakozni kezdtünk. A bátyám bezzeg… rám nézett azzal a hülye grimaszolós fejével, amivel ilyenkor nevettetni szokott, én meg automatikusan, mintha csak gombot nyomtak volna meg, felnevettem. Hirtelen a szám elé tapasztottam mindkét tenyerem, és éreztem, hogy nagyon elpirulok. Nem mozdult senki. Sem apu, sem anyu nem nézett hátra, hogy leszidjon; mintha a biztonsági öv nem engedte volna. Nem mertem a bátyámra nézni.

A zöld uniformis lehajolt, és az ablakban megjelent egy csupasz, nagyon szögletes fej. Megnézte a bátyámat, aztán engem, néha belepillantva az útlevelekbe, hogy összehasonlítson minket a fényképeinkkel. Én ezt nagyon utáltam. Úgy nézett, mint egy tárgyat, lehetőleg el is kerültem a tekintetét.

Miután tovább gurultunk, és az osztrákok is átengedtek, apu lassan felgyorsult, és visszatekerte az ablakokat. Még egy percig nem szólt senki, azután apu nagyon haragosan azt mondta:

– Ilyet még egyszer ne merj csinálni! Hát mit képzelsz te, hol vagy!

Sírtam, és nagyon rosszul éreztem magam, de nem tudtam elmondani, hogy nem is én voltam, hanem az Áron, hogy ő nevettetett, és én nem akartam nevetni, de amikor a békát utánozza, akkor nem tudok nem nevetni. De csak még hangosabban sírtam. Akkor anyu azt mondta, hogy nyugodjak meg, nincs semmi baj, és hogy megvigasztaljon, kitalált egy játékot. Azt mondta, hogyha látunk egy keleti-autót, akkor fizet nekünk tíz forintot. Egy keleti autó, tíz forint. Keleti autónak számított a Lada, meg a Škoda, amilyen nekünk is volt, meg a Wartburg, meg a kis Polski, a Trabant, a Zaporozsec, a Dacia, ezek. Ja meg a Volga.

Bátyám is meg én is az ablaknak tapadtunk, és versenyezve lestük az elsuhanó autókat. Persze neki előnye volt, mert jobb oldalon nem voltak autók, és ha valaki látott egy keleti-autót, akkor azt a másik is látta, és akkor mindketten megkaptuk a tíz forintot, de mi mégis versenyeztünk, ki lát előbb elguruló tíz forintot.

Nagyon hosszan lekötött minket ez a játék, majdnem egészen Baselig, ahová mentünk. Ha nagy ritkán elment mellettünk egy Lada, vagy egy Škoda, mert ilyenek még Bécs környékén is akadtak, akkor felkiáltottunk, és győzködtük anyuékat, hogy melyikünk látta meg előbb. Anyu nem szólt semmit, ez a negyedóránkénti röpke sivalkodás megtérült a tizenöt perces nyugalommal.

– Nem vagy éhes, Sanyi?

– Egy kicsit. Bécs után megállunk.

– Gyerekek, ti hogy bírjátok?

– Nekem pisilni kell.

– Nekem is.

– Most már bírjátok ki, nemsokára megállunk.

Nemsokára tényleg megálltunk. Apu elment tankolni egy nagy benzinkútban, ahol volt mindenféle játék, meg üdítő, meg plüssállat, meg sok Mercedes és Volvo, mi meg addig letelepedtünk egy padon a parkolóban, az erdő mellett, és elkezdtük enni a rántotthúsos zsömléket, amikhez anyu paprikát is vágott. Teli szájjal csámcsogtunk, és ilyenkor még a paprikát is jó ízzel megettük. Egyik oldalon hatalmas fenyves, kerítéssel elválasztva, a másik oldalon meg őrülten száguldó autók. Itt nem zakatolt az aszfalt.

Emlékszem, hogy kint, Baselban a nagynéném azzal lepett meg minket, hogy kivitte a papát is meg a mamát is, apu szüleit, akik már vártak minket. A piros kis 120-as Skodát tőlük vettük. Ők azóta meghaltak. A Skodát még nagyon régen ellopták, az autópálya pedig már nálunk sem zakatol. Elmúlt. Lassan 2010, és ha apuék is meghalnak, és nekem gyerekeim lesznek, ez már semmit sem fog jelenteni. Egy olyan ujjlenyomat, ami végleg lekopott, amikor apu megengedte a benzinkútban, hogy lemossam a szélvédőt.