Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Bori Imre

ÉLETFÁTÓL A CSALÁDFÁIG

Juhász Ferenc verseskönyvének margójára

1965. május 15.

Húsz éve lesz lassan, hogy fellépett, s immár húsz esztendeje lesz, hogy kö­rülötte viták folynak. Polémiák tü­zében haladt előre, s járta a maga útját mind nagyobb sugarú köröket írva a kritika ellenére is, amely so­ha nem volt megelégedve produk­ciójával, hiszen mindig mást kapott, mint amit várt, Juhász Ferenc min­dig több volt, mozgékonyabb és ru­galmasabb, minthogy a megszokott költői sémákba illeszthető lett volna. Csak tehetsége nem volt vitás egy pillanatig sem, a tehetség, a költői kreáció lebilincselő ereje, az egyéniség varázsa, az a sa­játos pecsét, amely a költő igazi sajátja. Legújabb kötete is, a Virágzó világfa (Bp. 1965) a kritikusok elégedetlenségét váltja ki, hiszen új kötetet vártunk, új verseket, az elmúlt egy évtized termésének a gyűjteményét, s ehelyett régi verseiből készített válogatást kaptunk kézhez, összesen öt olyan verssel, amely A tenyészet országa című 1956-os gyűjteményében még nem sze­repelt. Nehéz lenne innen megítélni, hogy ebben a kötetben a költői szándék működött-e vagy pedig a kiadói politika fenntar­tásai óvatoskodtak, ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy a régi versekkel való ismételt találkozás is örömet jelentett, s az is ki­tetszik ebből a válogatásból, hogy Juhász Ferenc egyértelműen a máig kivívott költői eredményei szemszögéből nézte régi ver­seit, s úgy komponálta meg kötetét, hogy pályaképe ívezi, költői alakulásának belső ritmusa megmutatkozzék, és törekvései munkája félre nem érthetően megvilágosodjék.

A „családfától” indult el ez a költészet 1946 körül: a falu vi­lágának állóképei jelentek meg frissen, harmatosan – egy fia­tal és csillogó költőszem nézte világát, a még odatartozás tudata működött benne s csak látásának erőteljessége, amely még a pasztell színeit is felerősítette, dinamizmusa, amely az állóképe­ket is mozdulattá változtatta, óvta meg az idilltől. Népies volt, de nem Petőfi tanítványaként jelentkezett, hanem a József Attila-i műhely tapasztalataival: első köteteiben a falu szelíd mitológiája szólalt meg, s a költő „az öröm arany-ágán” ült, egé­szen „földközelben”. Ennek a magatartásnak az eredményei vol­tak eposzai is (A Sántha család, Apám), amelyek a Kossuth-díjat is meghozták az alig 22 éves költőnek.

Aztán elindult a világ mélysége felé, s mert dudás akart lenni, pokolra szállt, úgy, ahogy egykor József Attila érzékelte a költői utat és a költői sorsot a pásztortánc soraiban. Nem öntudatlan választás volt ez Juhász Ferenc részéről, hanem tudatos elhatá­rozás eredménye, s mint ilyen, versek témája is lett:

Itt ülök a rezi várban,

alattam a fecskék gyűlnek.

Látcsővel figyelem őket:

hogy cikkannak, hogy röpülnek!

kezdi versét, hogy a vers derekán már magát lássa a „mérhetet­len végtelenségben”, áramai közt szállni, s a befejező szakaszok­ban megadja költészetének azt az elhatároló jegyét, amely az­után majd foglalkoztatja ha, verset ír:

S kiszakadt a lencse-körből

egy óvatlan pillanatban.

Hol vagy fecske, hol van a szív?

Messze húznak már csapatban.

S kutatom a végtelen, kék

semmit látcső-mozdulatlan.

Körül csak a végtelenség.

Mi az! Szív nélkül maradtam?

(A rezi várban)

Az ötvenes évek elején a még népiességre emlékeztető stilisz­tikai eszközeivel is szakít, a szóösszetételek mind bonyolultabb látás eszközeivé válnak, lassan képszavakká alakulnak, hogy jelezzék: a költői önkifejezés klasszikus lírai tartásával már sza­kított a költő, és a lírai objektivitásnak a költői magatartás lé­nyegét érintő területein működik: már nemcsak kifejez köl­tői öncélként, hanem láttat, a világ látványa lesz mind fontosabbá a szemében. Természetesen mind bonyolultabb vi­szonylatok felfedezésére vállalkozhat így, „problematikusabb” relációk felé törhet, az értelmezés szubtilisebb köreibe hatolhat. Az élés felszíne alatt a létezés gondolatrácsai közé jutott:

Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren,

hogy hizlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?

Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi kapcsolat,

mint a derűs szerv, amit vernek rádióaktív-sugarak,

úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta rongydarab,

s falják föl egymást, mint nászban a bogarak,

a sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó magányok.

Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szétszivárog...

(Meggyötört szomorú arcod)

Az idill lehetősége eltűnik Juhász Ferenc költészetéből, és a hét­köznapi emberi relációk helyett a létezés borzalmas és szép lát­ványába merült, s dialektikája mélységei ragadják el verseiben. Költőnk annak a „fájó ősanyagnak” a költője lett, amelyet Vö­rösmarty láza ragadott meg, amelybe Ady meredt, s amelyet a „semmi ágán” József Attila látott meg, Weöres Sándor idézett „ősköltészetével”. Geológiai mélyrétegek dobják fel magukat ver­seiben, a van a volt rőt fényében világosodik meg, a „kéreg” alatti világ, amelyet a hétköznapok hordalékai ugyan eltakar­nak a naiv realizmust valló szemeik elől, de a kíváncsi elme és a szenvedélyes lélek kutatásai megmutatják és felfedik. Civilizációnk vékony kérge alatt micsoda ősvilág lapul Juhász képei­ben és hasonlataiban! S milyen relatív a megszokott szavak ka­tegóriája, amikor a létezés boldogsága és kegyetlensége viszony­latai tárulnak fel!

Ó, áldott, boldog élet, benépesülő világ!

Boldog, mert él, a létezés, virul, lebeg, nyüzsög és rág,

húsában, ösztönében együtt lakik a béke és a rettenet,

kocsányaiban ott csobog a megszülető, s az eltemettetett.

(A mindenség szerelme)

Egy költői kozmogónia körvonalai mutatkoznak meg Juhász „hosszú énekeiben”, azokban a versekben, amelyeknek legköz­vetlenebb őse József Attila oly nagy jelentőségű vers-kvartettje (Téli éjszaka, A város peremén, Elégia, Óda). Nemcsak a nagy lélegzetvétel, hanem a nagy látás, a felfokozott gondolati belemerülés aktivitása feszítette szét a vers kereteit: kép-özönvizek csapkodják hullámaikat, látomások villámai vakítanak: a világ még vajúdik, s még csak megszületni akar, az élet első kor­szakait éli, még nevesincs tájak deleje vonzza a képzeletet:

Milliárd föltört tojás az űr,

csupa szerelemre-éhes magány,

szeretni-kész remény,

fény-gombák a csönd ezernyi rothadék-szigetén.

És szeret majd mohón és embertelenül

egyként valamennyi és tüzelve mindahány...

de:

és nem tudja még, hogy csókjából mi fakad,

nem tudja még, hogy minden ölelése

csak folytatás,

nem megvalósulás,

hogy az alap-elemek ölelkezése,

a csillagok násza, anyagok kéje,

atommag körül elektrón pörgése,

fémek csókja, sók egymásba-éledése,

a víz áteresedése, zsírok tespedése...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

csak sejt a virágszárban,

amely az emberrel fog kiteljesedni...

„Isten-szagú szerelem-mocsár” az élet, a világ – hirdetik ezek a versek, az ember még nem ember, vékonyka pórázán, amellyel a világ társadalmi életéhez van kötve, a biológiai létezés embertelen körülményei között tengődik, mint a növények és az állatok, s meg kell csak bolygatni a felszín termő televényét, hogy alóla ősállatok csontjai bukkanjanak elő, bele kell csak a mikroszkópba pillantani, hogy az ősvilág megmutassa magát.

A magyar költészet szűz földjeit járja Juhász Ferenc ezeket a verseket írva. Képeiben a flóra és fauna olyan világát építette be, amelynek előtte alig volt költői értéke és hitele, kapcsolatai olyan viszonylatokat fedtek fel, amelyek nemcsak a meglepő hatását váltják ki, hanem a láttatás lenyűgöző funkcióját is el­látják, az olvasó oldalára állítva a versek súlypontját. Amikor az „emberiség idejű képeit” megalkotta, egyúttal sajátos törté­nelemszemléletének hitvallását is rögzítette az ösztönök és tu­dás villódzásaiban, az egyén helyett az emberiség távlatai felől nézve maga körül. A „tudott érzékiségét” leheilik ezek a versiek, s a költő, ki racionális, intellektuális Ész-ként tudását buja vegetáció képeiben leli meg, a folyton működő természetet idézi, amelyben ott az ember is, nem megvalósulásaival még, hanem szertelen lehetőségeivel.

Mondanunk sem kell, nem a derű költője Juhász Ferenc.Tragédiák énekese ő, de aki egyúttal a „holnap hajnalát derengi”:

Mint beszáradt tojásban a töppedt hártyás sárgája-fehérje,

atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje,

s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje,

s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon,

a nélküled-hidegben megropog germedő atomom,

ó, ne büntess engem így magamért,

hisz én már a holnap hajnalát derengem...

(Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul)

A modern ember létélménye, amely manapság már kinőtte a fajiság, a népi hovatartozás, a társadalmi osztálytagozódás, a ter­melési rend esetlegességeit, szólal meg az ő költészetében. Nem az ember, hanem az emberiség egyetemesebb élménye ez, ame­lyet az a tény, hogy Juhász Ferenc magyar és Magyarországon él, szocializmust építő országban, színez ugyan, távlataiban meg­mutatkozik, képei elemeiben, hasonlataiban megmutatja magát, de egyetemessége alapjait alig befolyásolja, élménye mélyebb ré­tegeit a felszín hullámzása alig érinti, még akkor sem, ha Ju­hász Ferenc is éppen a szocializmus emberi távlataitól, működő humanizációs missziójától várja, hogy egyszer majd eltűnjék a „növő magány az értelemből”. Kötete utolsó nagy verseiben már ezeket a relációkat járja. Az éjszaka képeiben pl. ilyen so­rokra bukkanunk: „Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak, mert a Világegyetem szíve szakad­na meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből, és szavammal el­űzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel magunk köré szelídítem a halál utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyult gépeket. Majd nemzünk kisdedet és ke­resünk puszta mezőt, s fölássuk és bevetjük magokkal. Mi az Emberiség új ős-szülői leszünk s leszünk okosabb atyái és anyái eljövendő népeknek, s leszünk új törvények nemzői is... És virrasztunk majd a zord Emberiségnélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk gyűlnek a szörny-lények, rémület-vadak és virágok.” S itt már a próza-versé a szó, mint ahogy az Örvénylések Bartók Béla körül című versében is. Ebben rög­zíti talán legvilágosabban azt a pontot is, ahova eddigi kutatá­saiban eljutott. Bartók Béla kapcsán így látja a maga „országélményét”: „Az a penész-ország és hullafolt-ország, az a piperkőc-ország és borosta-ország, az a motyogás-ország és versenyló-nyerítés-ország, az a dínom-dánom-ország és hintó-ország, az a véraláfutás-ország és vonítás-ország, az a láp-ország és varjú-ország, földbe-ásott-zenéjű-ország, amelynek énekét mint tetsz­halott lányt elevenen temették a bánat rögei alá, s akinek sír­ját kövéren benőtte a föld zöld szőrzete, színes növényi tüze...”; „Füst-ország” – mondja:

Harangszó s trágyaszag

erjedten összecsap,

s felvinnyog, ahol odaér

büdösével a denevér...

ám:

S jön a lét egy szép pillanata:

az égből kinőtt egy aranyalmafa...

A „megértett disszonancia” területein jár tehát, ott, ahonnan e kötete már nem küldött dalt.