EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996280. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Jean-Claude Izzo

Éjszaka, a világ magunkra hagy bennünket

2005. szeptember 15.

Abdul kabinja lőrésén keresztül figyelte Diamantiszt. „Hová mehet ilyen korán?" - kérdezte magában. Nem vette kölcsön a legénység utolsó, még megmaradt biciklijét, s ez Abdult nyugtalanította.
Amióta Marseille-ben rekedtek, ez volt az első alkalom, hogy Abdul Diamantisz szárazföldi életén kezdett el gondolkodni. Diamantisz gyakran ment el reggel, de általában biciklivel. És két vagy három óra múltán visszatért. Megesett, hogy egész nap távol volt. De ilyen esetben gyalog indult útnak. Mint ma is. De ezt mindig az ő beleegyezésével tette. És soha nem vonta ki magát a feladatok alól, melyeket mindenki elvégzett a hajón. Diamantisz, ezt el kellett ismernie, soha nem húzódozott a munkától. Éppen ellenkezőleg. Egyik délután még ő maga is csatlakozott a legénységhez, akik nekiestek, hogy lekaparják a rozsdát, amely már szinte beborította a hajót. A nap végén Abdul kissé szárazon megjegyezte, hogy ez nem a másodtiszt dolga lenne. Diamantisz meg azt felelte, hogy a rozsdának sincs semmi dolga ezen a hajón. Abdul erre elnevette magát.
- Tudom. A rozsda pont azért van, hogy az emberek el tudják magukat foglalni valamivel. Hogy ne menjen az agyukra, hogy csak a lábukat lóbálják. Az balhét okozna köztük. Főleg a két burmai és a többiek közt. Nem tudom, tudod-e, hogy mikor fölszálltam az Aldébaranra, az már huszonnégy hónapja ácsorgott a kikötőben. Így hát mindig van rajta levakarni való rozsda, ezen már nem változtat semmi és senki.
- Na ja, és én is olyan vagyok, Abdul, mint a többiek. Nekem is ütni támadt kedvem. Amennyire lehet, akár az ócskavasat is. És azt mondom neked, hogy jobban érzem magam tőle. Az emberek is. Tropára megy tőle az ember feje, a keze is, de ez legalább hasonlít a tengerészélethez.
Ez volt az az este, mikor elkezdtek beszélgetni.
Azóta semmi sem olyan, mint volt. Érezte, hogy ebben az emberben van valami mélység. Ezt valamiképpen mindig is tudta. De csak ezen a napon látta meg. Diamantisz már nagyon régen a barátja lehetett volna. Rábízhatta volna magát, tanácsot kérhetett volna tőle. És talán akkor sok minden másképp lenne. Talán most ő lenne a büszke Abdul Aziz kapitány, és nem egy szánalmas parancsnok ezen a szar teknőn. „Az igazi kérdések azok, amelyeket az ember mindig későn tesz fel magának. Amikor már elcseszte az életét. Amikor már nem lehet újrakezdeni."
Odahúzta a székét a lőrés elé, hogy tudja követni Diamantisz útját. Az meg csak hanyagul lépkedett a Large gáton. Olyan ember lépteivel, aki sehová nem megy. Úgy látszott, mintha sántítana, mintha a bal lába néhány centivel rövidebb lenne. De ez csak felületes benyomás volt. Ez a járás egy módja. Tán a bevallása annak, hogy ő nem a szilárd földön van otthon. Ami őt illeti, ő mindig figyelt a járására, a testtartására. Ezt mindig fontosnak tartotta. Ezt apjától tanulta, a megjelenés, viselkedés iránti igényt. „Húzd ki magad, mondogatta mindig neki. A meggörnyedt ember mindenkinek aláveti magát." És hozzátette: „Nézz a szemembe! Ha valami butaságot csináltál, az még nem ok arra, hogy lehajtsd a fejedet!" Mikor Sidney-ből hazatért, így bátran az apja elé is állt. Kihúzta magát, és a szemébe nézett. A két férfi felmérte egymást. Majd az apa egyszerűen ennyit szólt: „Üdvözöllek itthon, fiam." Egy hétre rá be is iratta őt a kereskedelmi flotta tisztiiskolájába.
Abdul örült, mikor Genovában meglátta Diamantiszt, aki a lépcsőn igyekezett föl a hajóra. Neki mindössze annyit mondtak: „Találtunk önnek egy másodtisztet". Ami őt illeti, arra nem is számított, hogy majd látja is megérkezni. Egyáltalán bárkit, egyébként. Az Aldébaran többet szolgált már, mint amennyi időre építették. Ezt Abdul jól tudta. Ez már csak egy ócska, öreg teherhajó volt. Arra volt jó, hogy olyan szegény ördögök dolgozzanak rajta, akik hajdan úgy szálltak tengerre, ahogy mások bekerülnek munkásnak valamelyik üzembe. Épp olyan szomorú módon. Meg kell keresni azt a pár fillért, hogy élni tudjunk, etetni tudjuk a családot. És ma könnyebb találni egy kifutni készülő ócska hajót, mint jó munkát. Így van ez Európában. Így van ez a világon mindenhol.
Abdul még néhány percig követte a tekintetével Diamantiszt. Látta, hogy megáll, rágyújt egy cigire, majd gombóccá gyűri az üres zacskót, feldobja a levegőbe, és mielőtt az leesne, jót rúg bele. Szép rúgás volt, a papírgombócot beröpítette messze a tengerbe. Abdul elnevette magát. „Fura egy fickó!" - gondolta. Vajon minek jött az Aldébaranra „elveszni"? Ezt sose fogja megérteni.
„Mindenkinek megvan a maga sorsa" - gondolta. Neki is megvan a magáé, és ez épp eléggé eszi az életét. Fölállt, és odaült az íróasztalához. A falon felszögezve egy fénykép Képheüszről és a gyerekekről, mellette egy másik, melyen éppen kezet fog az apjával. Följebb egy képeslap lógott celluxszal odaerősítve; ez szülővárosát, a Beyruthtól keletre fekvő Deir el-Kamart ábrázolta, Walid küldte neki, mielőtt elutazott volna La Speziába. „Kártérítést kaptunk a nagyapa házáért, írta. Látod, újjáépül a modern Libanon. Végre béke van a közösségeink között. A te helyed most is köztünk van. Mint már írtam, mindkét család számára van munka."
Abdul tekintete egyik képről a másikra ugrott, majd megállt azokon a formanyomtatványokon, melyeket ki kell osztania a legénységnek. Erre az általa is aláírt papírra minden ember ezerötszáz frankot kap kézhez. Költségtérítés. A matrózoknak le kellett mondaniuk minden egyéb követelésükről, még arra az esetre is, ha a hajót eladnák. Ez csalás, szélhámosság, természetesen. Eladás esetén ez csökkenti az új tulajdonos terheit, ha a hajót ismét munkába állítja. De legalább ne veszítene el minden ember mindent. Abdul nem hitt abban, hogy megveszik az Aldébarant. Már nem hitt a nagy dolgokban. De igen, mégis. Meg volt győződve róla, hogy élete véget ért. Épp az előbb írta Képheüsznek: „Úgy gondolom, hogy éjszaka a világ magunkra hagy bennünket..." Ez a levél első mondata.
Mielőtt Abdul kilépett volna a kabinjából, felírta a hajónaplóba: „R.A.S." Semmi felírni való esemény. Mint mindennap. Kivéve, hogy ma ez nem volt igaz. Ma mindegyik tengerész alá fogja írni az Aldébaran halálos ítéletét. És a saját halálát is.
Diamantisz felvett néhány szokást. Eljárt egy bisztróba a Lenche téren, a Panier alatt, Marseille óvárosában. Két lépésre a Régi Kikötőtől. Egy hajdani dokkmunkás, Toinou Bertani vette meg, van vagy három éve. Valami húsz adag ételt szolgált föl minden délben a néhány törzsvendégnek. Provanszál jellegű volt a konyhájuk, egyszerű, de kitűnő. Diamantisz nagyon szeretett reggelente idejönni. Leült a teraszon, és újságot lapozgatva megivott két vagy három kávét.
Egyik napon Toinou odaült az asztalához, és azt mondta:
- Meghívhatlak egy pastisra?
Eddig a napig csak pár banális mondatot mondtak egymásnak. „Jó napot, hogy vagy? - Jól, és te? - Mi újság?" Épp annyit, hogy ne egy ismeretlen, betévedő vendég legyen. Előző délután megjelent az újságban egy riport az Aldébaranról. És egy fotó a legénységről. És Toinou odaszólt feleségének, Rossanának:
- A francba, hisz ez az a fickó, aki minden reggel kávézni jön hozzánk.
- Szegény ördög! - mondta Rossana, miután elolvasta a cikket. Amit az újságíró leírt, aszerint nem lehet valami rózsás a helyzetük. Enniük is kéne, és még ezek a disznóságok is.
Diamantisz nem utasította vissza az aperitifet, sem Toinou meghívását a harmadik pastisnál, hogy fogyasszon el egy menüt velük. „Mikor csak egy huszas..." Ma tészta volt vegyes finomfőzelékkel, olívaolajjal a menü. Egy lakoma. Mindkettőjüknek ugyanaz volt az álma: egy „igazi" éttermet nyitni.
- De egyszerűt ám, tette hozzá Rossana. Nem flancosat, drágát. Nem olyat, mint amilyen a kikötőben van. Tudja, ha egy munkásember, aki megnézi a teraszról az asztalokat, és látja, ahogy a kisebb tányérokat ráteszik a nagyokra, nahát, az aztán már tisztában van vele, hogy ezek a helyek nem neki valóak.
Diamantisz hamar megértette, hogy nem holnap lesz az a nap, mikor meg fogják nyitni azt az igazi éttermet. Itt könnyen vesznek föl hitelt. Elvből.
- Amikor az ember, mint például én, egész életében munkás volt, egy dolgot azért megtanult. Hogy legyen benne szolidaritás. Nos, látod, Diamantisz, te idejössz, szarban vagy... Hát ez az! Most én kérjem tőled, hogy fizess?
- De így hamar talajt fogsz.
- Nemsokára hatvanéves leszek. Aztán ha csődbe jutok, nyugdíjba megyek. Látod, ez ilyen egyszerű. És ha nem lesz elég a pénzem, van egy fiam meg egy lányom, azok majd kisegítenek.
Bruno és Mariette. Diamantisz már néhányszor összefutott velük. Bruno, aki kiköpött az apja, „született dokkmunkás", mint mondta, és Toinou nem tudta erről lebeszélni. Mariette egy kis ingatlanirodát vezetett a Saint-Ferréol utcában. Igazi marseille-i lány. Vidám, jól érzi magát a bőrében, barna szemekkel, és nem hagyja magát átverni. Toinou és Rossana, Bruno és Mariette, Diamantisz családot talált a maga számára. Sokkal jobb volt velük, mint egy távoli rokonával, Venetszanuval, aki szintén Marseille-ben élt.
Venetszanut egyszer kereste csak fel.
Amikor megtudta, hogy az Aldébaran nem egyhamar fog kifutni a tengerre. Tíz éve nem látták egymást. A rokon feleségül vett egy „marseille-i görög nőt", csinált neki három kölyköt, és a sógorával felfejlesztették a nagybácsi kis építőipari cégét. Sikerrel. Azóta egy kis villában laknak a Montebello völgyben, a város fölött, a Notre-Dame-de-la-Garde mögött.
- Jó helyen vagytok itt.
- Aha, ez egy jó városrész. És itt, mellettünk van a gimnázium, az egyik legjobb. Mert, ezt csak úgy mondom, Marseille megváltozott. Nem tudom, volt-e időd szétnézni, de most már tele van idegenekkel.
Diamantisz azt hitte, rosszul hallotta.
- Idegenekkel?
- Szürkékkel. Ez a városközpont leprája. Jó, rendben a városházán ők takarítanak, de köztük lenni... Ami minket illet, rendben, nem megyünk többet a Cannebiere utca felé. Elkerüljük a Castellane teret. Ott vannak mindenhol, körülöttünk. A piacon, a kereskedőknél, a mozikban...
- Szürkék? -kérdezte Diamantisz, mert nem értette.
Venetszanu cinkos mosollyal felelte:
- A koszos arabok, hát kik mások?
Még csak az aperitifnél tartottak. Az ebéd vészjóslónak ígérkezett.
- Idefigyelj, Dimitri, hát te ki a fene vagy? Nena, a gyerekek, nem mondom, ők itt születtek. De te, a fenébe is!
- Én? Én francia vagyok. Hékás, én letöltöttem a katonaidőmet. De nem is ezért, ez a kultúra kérdése. Az ő szaros viselkedésük. Ők egész mások. Te is megérzed, azt látni lehet. Ezek mindig koszos arabok maradnak. Idegenek.
Az Aldébaranon volt két burmai, egy elefántcsontparti, egy a Comore-szigetekről, egy török, egy marokkói és egy magyar. Abdul Aziz libanoni, ő meg görög. Itt ki idegen kinek, ha együtt vagyunk a tengeren? Majd harminc éve már, hogy a világ összes tengerét a világ összes fajta emberével járta, és a faji kérdés soha eszükbe se jutott. Ezt felelte Dimitrinek:
- Azt a kérdést, ki milyen ember, azt megismertem. Azt is, kié a hatalom. Értesz a dolgokhoz vagy nem, azt is. De olyat soha nem láttam, hogy két néger kell, hogy egy fehérrel felérjen.
- Te összezagyválsz mindent, Diamantisz. Idejönnek Franciaországba, és máris mindent ők akarnak.
- Épp úgy, mint te. Mikor tizenhat éves voltál, rájöttél, hogy nem úgy akarod lenyomni az életedet, hogy mindig szivacsokat halászol. Otthagytad Szümit, Marseille-be jöttél Caginolas bátyádhoz. Maga mellé vett, és most te vagy a főnök...
- Ja, és családot alapítottam, van fedél a fejem fölött. És van pénzem, melyet itt cseszek el. Mint igazi francia!
A hangnem egyre keményebbé vált. Diamantisz ellökte a tányérját. Tintahal paradicsomos-boros szósszal, ahogy a szigeteken készítik. Nena megpróbált kitenni magáért. Igazi görög étel. De nyilván már nagyobb gyakorlata volt a sült hús és a krumplipüré elkészítésében. Mind a szósz, mind a tintahal ízetlen volt.
A vita átcsapott a régi sérelmek emlegetésébe. Melina is Szümibe való, és Dimitri valamikor szerelmes volt belé. Vissza is jött egy nyáron, hogy feleségül kérje. „Diamantiszt szeretem. Őrá várok" - volt a válasz. Dimitri gúnyolni kezdte. Úgy fog megöregedni, mint Penelopé. Úgy éli le az életét, hogy Diamantiszt várja haza.
- Mit lehet várni egy tengerészen? - kérdezte tőle
- Semmit. Tudod, Dimitri, nem kevés kalandom volt, mikor egyetemista voltam. Még most is van egy-kettő. De ő az, akit valóban szeretek. Érted? Ha meg fogok házasodni, ha gyermekeim lesznek, azt csak vele tudom elképzelni.
Melina azon a napon, mikor értesítette, hogy válni akar, bevallotta Diamantisznak: „Tudod, semmit sem bánok. De jobb így. Jobb a sok öröm miatt, melyet együtt éltünk át." Diamantisz megértette, mi mindent veszít el. Melina neki adta a fiatalságát, ő meg elkótyavetyélte a tengeren. Azon az éjszakán egyikük sem találta a megfelelő szavakat a fájdalomra. Szeretkeztek, lassan, finoman. Pont úgy, hogy jelentést kapjanak a könnyek. A következő éjszakákat Diamantisz az athéni bárokban töltötte. Hogy jó leigya magát, amíg egy hajóra vagy az indulásra vár.
- Van valami híred Melináról? - kérdezte Dimitri gonoszkodó hangsúllyal.
- Nemsokára újra férjhez megy - hazudta Diamantisz. - Látod, várhattál volna...
Nena felpattant az asztaltól, és elsírta magát.
- Te szarházi! - üvöltötte Dimitri. - Ezt nem volt jogod mondani. Erről többé nem beszélünk Nena előtt. Régi história.
Diamantisz csendben megitta a borát, majd felállt. Legszívesebben szétverte volna Dimitri pofáját. De ez nem söpörte volna el a múltat, és nem változtatta volna meg a jelent.
- Emlékezz mindig a gyűlöletre, Dimitri, a világ túl sokat produkált már belőle..
És elment.
A napilapokban a gyűlölet, az ott terpeszkedett minden egyes oldalon. Boszniában, Ruandában, Csecsenföldön, Írországban. Mindenütt került valaki, aki azt mondta, hogy ő feljebbvaló a többinél. Diamantisz nagyon vágyott már a tengerre. Elmenekülni innen. Mindent, de mindent elfelejteni a nyílt óceánon, az éjszaka csillagai alatt. Feloldódni ég és tenger között. De hát kicsi volt az esély, hogy ez hamar bekövetkezik. Érdeklődtek a tengerészeti ügynökségen. Marseille-ben ritka volt az olyan hajó, ahová el lehetett szegődni. Vissza kellett volna térniük a kiindulási helyükre. La Speziába. Vagy máshova menni.
- Nos - kérdezte Toinou -, hogy döntöttél?
- Maradok. Várok, csak várok Abdullal. Tudom, marhák vagyunk mindketten. Látod, átvette a parancsnokságot a hajón, és erről az Istennek se fog lemondani. El akarja vinni a hajót valahova. Én meg, nos, én meg úgy szálltam föl mint a másodkapitánya. És megyek, ahová ő megy. Mindenesetre nem tudom, hová fogok menni.
- Haza. Arra vársz.
Toinou nem érthette. Számára lehetetlen volt azt gondolni, hogy „hazamegyek és várok". Ehhez hajósnak kellett volna lenni. Várni, ilyen nincs. Csak annak van értelme, hogy indulni. Indulni, hazatérni. Még a családosok is így gondolkodnak. Vagy majdnem így. Mert Diamantisz jól tudta, hogy ma is sokan szállnak tengerre jobb híján, mivel a földön nem jobb. Közülük való az Aldébaran rádiósa, Nedim is. Tizennyolc éves korában látta először a tengert. Mikor behívták katonának. A seregben tanulta ki a rádiós szakmát. És mivel a földön nem talált melót, a tenger felé nézett.
- Na ja, nem voltam tengeri beteg, mesélte egy este. A szakács, az morgott állandóan, mert még rossz időben is négy helyett kajáltam. Aztán egyszer odaszól: „Nedim, szerinted a tenger hullámzik vagy a hegyek?" Öt másodperc kellett, hogy megértsem, és még egy perc se, hogy a hajóhídról rókázzak! Azóta a legkisebb vihartól okádok, mint a lakodalmas kutya.
- Hát ez így van a parasztokkal - hülyéskedett Gregory, a gépész.
- Ki nem tengeribeteg? - kérdezte Diamantisz.
- Én - szájhősködött Uszben.
- Aha. És hogy alszol, mikor vihar van?
- A hátamon - hülyéskedett.
- Én is - felelte Diamantisz. Ez azt jelenti, hogy ha az oldaladon fekszel, akkor jó, ha ott van a lavór. Harminc év alatt nekem sose kellett!
- Én is, magam is a hátamra fekszem - szólalt meg Nedim. De tök mindegy. Érzem, hogy emelkedik, süllyed minden.
- Ez amiatt a seggfej miatt van, aki hegyekről dumált neked - mondta Uszben.
- Egy görög volt. Azok a legnagyobb seggfejek.
Mindenki elkezdett röhögni. Kivéve Nedimet, aki felfogta, mekkora bakot lőtt.
- Ó, a kurva életbe! Bocs, főnök. Nem magára mondtam. Ezek csak olyan közhelyek.
Így rendben is van, gondolta Diamantisz. Azokkal nincs vész, akik így beszélnek, hátsó gondolat nélkül.
Toinou nagy, kidülledt, kicsit véreres szemeivel nézte Diamantiszt, de ezekből a szemekből a kedvesség sugárzott. Nem értette, mi játszódik le a férfi fejében, de lényegében nem is ez volt a legfontosabb.
- Hallgass ide - mondta nagyon komoly hangon. - Jöhetsz, amikor akarsz. Nálunk otthon vagy. És hozhatod a barátodat, a kapitányt is. Á, ne zavartassátok magatokat. Mert hiszen Diamantisz, én azt hiszem, hogy te egy kicsit miatta is maradsz. Tiszteletből iránta. Barátságból...
- „Nem, Toinou, felelhette volna Diamantisz. Azért maradok, mert magányos vagyok." De nem mondott semmi effélét. Egyszerűen csak azt mondta.
- Köszönöm, Toinou.
BRASSAI Zoltán fordítása


Jean-Claude Izzo: Elveszett tengerészek. A szerző marseille-i volt, 1945-ben született, 2000-ben meghalt. Jellegzetes marseille-i francia író: apja olasz, anyja spanyol, ő francia.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.