EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015383. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Hannah Arendt

EICHMANN JERUZSÁLEMBEN

1999. május 3.

A vádlott

Az ügyészség 15 pontban emelt vádat Otto Adolf Eichmann, Karl Adolf Eichmann és felesége, Maria (született Schefferling) fia ellen, akit 1960. május 11-én este fogtak el Buenos Aires egyik külvárosában. Kilenc nappal később repülővel Izraelbe vitték, hogy 1961. április 11-én a jeruzsálemi Kerületi Bíróság elé állítsák: a náci uralom s különösen a második világháború idején "másokkal együtt" bűncselekményt követett el a zsidó nép ellen, bűncselekményt követett el az emberiség ellen, és háborús bűnös volt. A vád az 1950-es, nácikat és cinkosaikat büntető törvényre hivatkozott, amely kimondja, aki "ezen bűncselekmények egyikét elkövette, halállal bűnhődjék". Eichmann a vád minden pontjára így válaszolt: "A vád értelmében nem bűnös."

Akkor milyen értelemben érezte magát bűnösnek? A vádlott hosszú kihallgatása során sem a védőnek, sem a vádlónak, de a három bíró egyikének sem jutott eszébe, hogy erre rákérdezzen. A kérdésre a kölni dr. Robert Servatius, akit Eichmann a védelmével bízott meg, s akit (a nürnbergi perek precedensét követve, ahol a győztes hatalmak fizették a védőügyvédeket) az izraeli állam fizetett, a tárgyalótermen kívül, a sajtónak adta meg a sztereotip választ: "Eichmann Isten előtt érzi magát bűnösnek, nem a törvény előtt." E választ azonban a vádlott maga sohasem erősítette meg. A védelemnek érezhetően kedvére valóbb lett volna, ha Eichmann ártatlansági nyilatkozatában arra hivatkozik, hogy az akkoriban érvényes náci törvények szerint semmi büntetendőt nem követett el, ugyanis az inkriminált cselekmények nem bűntettnek számítottak, hanem "állami aktusoknak, amelyek felett egyetlen másik államnak sincs joga bíráskodni" (par in parem imperium non habet). Kötelessége volt engedelmeskedni, amit tett, mint dr. Servatius védőbeszédében a bűnösség kérdését illetően fogalmazott, "a maga idejében erény volt, a győztesek számára viszont bűntett: akasztófa vagy érdemrend, ez a kérdés".

Eichmann maga másként vélekedett. Elsősorban a gyilkosság vádját kifogásolta: "Semmi közöm nem volt a zsidók megöléséhez. Soha egyetlen zsidót nem öltem meg, de egyetlen nem zsidót sem öltem meg - én egyáltalán nem öltem embert. Soha nem adtam parancsot egy zsidó megölésére, mint ahogy nem adtam parancsot egyetlen nem zsidó megölésére sem... Nem tettem." Később erre még egyszer visszatért: "úgy adódott, hogy nem kellett megtennem", mert semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy saját apját is megölte volna, ha erre parancsot kap. Végtelen ismétlésekbe bocsátkozva magyarázta azt, amit már az úgynevezett Sassen-dokumentumokból (az 1955-ben Argentínában Sassen holland újságírónak, az igazságszolgáltatás elől szintén bujkáló egykori SS-tisztnek adott interjú, ami Eichmann elrablása után kivonatokban megjelent a Life-ban és a Sternben) tudni lehetett: vádolni őt csak a zsidók kiirtásában való "bűnrészességgel" lehet, amiről Jeruzsálemben így beszélt: "Az egyik legnagyobb bűntett az emberiség történetében." A védelem egyébként nem sokat törődött Eichmann teóriáival. A vád viszont sok időt elvesztegetett arra a kísérletre, amelynek során Eichmannra akarta bizonyítani, hogy legalább egyszer saját kezűleg gyilkolt. (Hogy az ügyész számára miért volt olyan fontos e gyilkosság bizonyítása, nem vált világossá. Egy magyarországi zsidó fiúról volt szó, akit egy kertben gyümölcslopáson kaptak. Mikor Harry Mulisch, a Strafsache 40/61 szerzője rákérdezett: "Mi igaz ebből a történetből?", Hausner így válaszolt: "Isten segítségével be fogom bizonyítani, hogy igaz." Ha ez sikerült volna, olyan bűncselekményt bizonyít Eichmannra, amiért Izraelben nem járt halálbüntetés. Azt ugyanis már nehezen bizonyíthatta volna, hogy a gyilkosság célja a zsidó nép kiirtása volt.) Az ügyész valószínűleg azt akarta bizonyítani, hogy Eichmann parancs nélkül is gyilkolt - hogy parancsra gyilkolt volna, azt maga is beismerte -, feltételezhető tehát, hogy saját szakállára is adott parancsot gyilkosságokra. Egy ilyen gyilkosságra felszólító parancs bizonyításánál több sikert ért el a vádló: Franz Rademachernek, a külügyminisztérium zsidóreferensének egy megjegyzéséről van szó, amit a jugoszláviai zsidóakciókról folytatott telefonbeszélgetés során egy távirat szélére firkált: "Eichmann agyonlövetést javasol." Mint kiderült, ez volt az egyetlen "gyilkossági parancs" - ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni -, amihez legalább egy szemernyi bizonyítékot sikerült felmutatni.

Ez a bizonyíték azonban kevésbé állja meg a helyét, mint amennyire a per idején tűnt. A bírák Eichmann kategorikus tagadása ellenére a vád verzióját fogadták el, igaz, a védelem sem volt éppen meggyőző, mert mint Servatius fogalmazott, "e rövidke közjátékot (csupán nyolcezer ember)" már teljesen elfelejtette. A közjáték 1941 őszén történt, hat hónappal azután, hogy a Wehrmacht Jugoszlávia szerb részét elfoglalva állandó partizánharcokba bonyolódott. Ezúttal a katonai hatóságok akartak két legyet ütni egy csapásra, amikor elhatározták, hogy minden megölt német katonáért száz zsidó és cigány túszt fognak agyonlőni. Bár mindenki tudta, hogy sem a zsidók, sem a cigányok nem voltak partizánok, de - mint Harald Turner tanácsos, a katonai közigazgatás illetékes civil hivatalnoka mondta - "a zsidók úgyis itt vannak a táborokban, ők is szerb állampolgárok, és egyébként is el kell tűnniük" (lásd Raul Hilberg, The Destruction of the European Jews, 1961). A táborokat, melyekbe csak zsidó férfiakat internáltak, Franz Böhme tábornok, a térség Wehrmacht-parancsnoka állíttatta fel. Sem Böhme tábornoknak, sem Turner tanácsosnak nem volt szüksége Eichmann hozzájárulására zsidók és cigányok ezreinek agyonlövetéséhez. Csak akkor támadtak nehézségek Eichmann-nal, amikor Böhme a Szerbiában állomásozó rendőrségi és SS-parancsnokságok bevonása nélkül határozott zsidóinak deportálásáról. Valószínűleg így akarta megmutatni, hogy Szerbia "zsidótlanításánál" nincs a külön parancsnokság alatt álló Sonderkommandókra utalva. Eichmannt informálták, hiszen deportációs ügyről volt szó, ő pedig megtagadta a hozzájárulását, mivel az akció más tervekkel ütközött volna. Ha tehát Eichmann ténylegesen "agyonlövetést" javasolt, ez nem jelentett mást, mint hogy a katonák tegyék azt, amit már amúgy is tettek, azaz az ő feladatuk a túszok agyonlövése, de nem a deportálása. Az eset már csak azért sem tartozhatott a Birodalmi Biztonsági Főhivatalhoz, mert csak férfiakról volt szó. Szerbiában az Endlösung hat hónappal később kezdődött, amikor a nőket és a gyerekeket összeterelték, majd elgázosító teherautókban elintézték őket. Eichmann a kihallgatás során a tőle megszokott módon a legbonyolultabb és legvalószínűtlenebb magyarázatot adta: Rademachernek szüksége volt a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, azaz Eichmann szolgálati helyének a támogatására, hogy a külügyminisztériumban keresztül tudja vinni akaratát, ezért hamisította a dokumentumot. Egy normális perben aligha lett volna elégséges, hogy egy telefonon tett megjegyzést parancsként interpretáljanak, annál is inkább, mivel ez a konstrukció azt sugallta, hogy Eichmann-nak módjában állt a Wehrmacht tábornokainak parancsokat osztogatni.

Elismerte volna bűnösségét, ha gyilkosságban való bűnrészességgel vádolják? Talán igen, de bizonyára csak lényeges megszorításokkal. Amit tett, az csak visszamenőleg számított bűncselekménynek. Ő mindig törvénytisztelő polgár volt, Hitler parancsai pedig, melyeket legjobb képességei szerint hajtott végre, a Harmadik Birodalomban "törvényerővel" bírtak. (A védelem Eichmann téziseinek alátámasztására idézhette volna a Harmadik Birodalom egyik legismertebb alkotmányszakértőjét, Bajorország jelenlegi oktatási és művelődésügyi miniszterét, Theodor Maunzot, aki 1943-ban a Gestalt und Recht der Polizeiban a következőket írta: "A jelenlegi törvényes rend abszolút középpontja a Führer parancsa.") Akik most számon kérték Eichmannon, hogy miért nem cselekedett másként, mintha egyszerűen nem tudnák, vagy elfelejtették volna, hogyan álltak a dolgok Hitler idején. Ő mindenesetre nem akart azok közé tartozni, akik utólag bizonygatták, hogy "mindig ellene voltak", holott a valóságban buzgón teljesítették a kapott parancsokat. De az idők változnak, ő és még sokan mások, például Maunz professzor is, "új álláspontra jutott". Amit tett, azt ő tette, semmit sem akar elvitatni; inkább "kész lennék saját magam nyilvánosan felakasztani, elrettentő példaként e Föld országainak összes antiszemitája számára". Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármit is megbánna: "A bűnbánat kisgyermekeknek való." (Sic!)

Ezen az álláspontján ügyvédjének erőteljes nyomására sem változtatott. Himmler 1944-es ajánlatának - egymillió zsidót adott volna cserébe tízezer teherautóért - megtárgyalásakor a védelem megkérdezte Eichmannt az ügyben betöltött szerepéről: "Tanú úr, a feletteseivel folytatott tárgyalások során utalt arra, hogy sajnálja a zsidókat, és segíteni kellene rajtuk?" Eichmann így válaszolt: "Eskü alatt állok, az igazságnak megfelelően kell nyilatkoznom. E dolgot nem sajnálatból tettem..." - ami igaz is lenne, ha Eichmann egyáltalán "tett" volna valamit. Amit viszont utána mondott, az igaz: "Indokaimat már ma reggel ismertettem", melyek a következők voltak: Himmler saját emberét küldte Budapestre, hogy a zsidó kivándorlás ügyét intézze. (A deportálások idején az emigráció virágzó üzletággá vált: a zsidók hatalmas összegért megválthatták kifelé vezető útjukat. De erről Eichmann nem beszélt.) Ő, Eichmann természetesen azért bosszankodott, mert az emigrációs ügyeket egy "rendőrségtől távol álló személy" intézte, míg ő maga, akinek "ez volt a szakterülete", a deportálás "nyomorúságos munkáját" végezte. Ettől "forrni" kezdett, azon gondolkodott, hogyan tudná "a kivándorlási ügyeket ismét magához ragadni".

Eichmann az egész per folyamán megpróbálta megmagyarázni - többnyire sikertelenül -, hogy milyen értelemben érezte magát bűnösnek, ha már a "vád értelmében nem volt bűnös". A vád nem csak azt állította, hogy bűncselekményeit "előre megfontolt szándékkal" hajtotta végre - ezt nem is tagadta -, hanem azt is, hogy aljas indokból, cselekményei bűnös természetének teljes tudatában tevékenykedett. Ami az aljas indokot illeti, nem volt az, amit ő úgy nevezett: innerer Schweinehund, azaz a szíve mélyéig piszkos gazember; egészen pontosan emlékezett arra, hogy rossz lelkiismerete csak akkor lett volna, ha nem teljesíti a parancsot, nem küldi férfiak, nők, gyerekek millióit fáradhatatlan buzgalommal és a legkínosabb alapossággal a halálba. Ezt az állítását bizony nem könnyű megemészteni. Hiszen fél tucat pszichiáter mégiscsak azt állította róla, hogy "normális" - "mindenesetre normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam" - mondta állítólag egyikük. Másikuk úgy találta, hogy Eichmann egész lelki habitusa, viszonya feleségéhez, gyerekeihez, anyjához, apjához, testvéreihez és barátaihoz "nem egyszerűen normális, hanem igazán példamutató". (Hausner későbbi közlései, melyek a Saturday Evening Post számára írt cikksorozatában jelentek meg olyan dolgokról, "amelyeket a perben nem lehetett előhozni", ellentmondanak a Jeruzsálemben kapott nem hivatalos információknak. A pszichiáterek véleménye szerint - tudhatjuk meg most - Eichmann egyszerre csak "veszélyes és csillapíthatatlan gyilkolási vágytól fűtött", "perverz szadista személyiség" lett. Ha ez igaz, bolondok házába kellett volna zárni.) Végül a lelkész, aki Eichmannt rendszeresen látogatta a börtönben, amikor felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság már megtárgyalta, de a másodfokú ítéletet még nem hozta meg, azt bizonygatta, hogy Eichmann "nagyon pozitív ideákkal bíró ember", ami nyilván az egész világot megnyugtatta. A lélekbúvárok komédiája arra a szomorú tényre vezethető vissza, hogy az ügy nem a morális, végképp nem a jogi beszámíthatatlanságról szólt. Még csak nem is az eszelős zsidógyűlöletről, fanatikus antiszemitizmusról vagy különleges ideológiai izgatásról. "Személy szerint" a legkisebb mértékben sem volt baja a zsidókkal, ellenkezőleg, jó "személyes okai" voltak, hogy ne legyen zsidógyűlölő. Persze legközelebbi barátai között voltak fanatikus antiszemiták, például Endre László magyar belügyi államtitkár, akit 1946-ban Budapesten felakasztottak; de ha Eichmann-nak hiszünk, ez csak a "legjobb barátaim némelyike antiszemita..." ismert témájának egy változata.

De - ó jaj - senki nem hitt neki. A vád képviselője nem hitt neki, hisz nem ez volt a hivatala. A védő egyáltalán nem figyelt rá, mivel őt - Eichmann-nal ellentétben - a lelkiismereti kérdések nem érdekelték. Végül a bírák sem hittek neki, mert túlságosan humánusak voltak, s szakmájuk követelményeihez talán túlságosan ragaszkodtak ahhoz, hogy elhiggyék: egy átlagos "normális ember", aki nem gyengeelméjű, nem is túlfűtött vagy cinikus, teljesen képtelen legyen az igazat a hamistól megkülönböztetni. Inkább a néhány hazugságból levonták a következtetést, hogy Eichmann hazug - így viszont elmentek az általuk tárgyalt ügy legnehezebb morális és jogi problémája mellett, teljesen eltekintve attól, hogy nem sikerült feloldaniuk az ellentmondást a két állítás között, miszerint a "vádlott a náci rezsimen belül nem tekinthető kivételnek", illetve hogy cselekedeteinek bűnös természetével, mint minden "normálisan érző" embernek, tisztában kellett lennie. Az tény, hogy "normális" volt, és nem kivétel, mint ahogy a Harmadik Birodalom viszonyai között csak a "kivételek" őriztek meg olyasvalamit, mint a "normális érzés". (A jogi kérdések jó áttekintését lásd Jürgen Baumann, "Gedanken zum Eichmann-Urteil", Juristenzeitung, 1963/4.)

Eichmann 1906. március 19-én született Solingenben, a késeiről, ollóiról és sebészeti segédeszközeiről híres Rajna-menti német városban. Ötvennégy év múltán, mikor a jeruzsálemi börtönben kedvenc időtöltésével, az emlékiratírással foglalatoskodott, a következő szavakat szentelte eme emlékezetes pillanatnak: "Ma, tizenöt évvel és egy nappal 1945. május 8. után, elkezdem visszavezetni gondolataimat ahhoz a bizonyos március 19-éhez az 1906. évnek, mikor Solingenben, a Rajna-vidéken reggeli öt órakor emberi megjelenési formában a földi életbe léptem." A túlvilágról alkotott elképzeléseinek megfelelően, amelyek a náci idők óta nem változtak (Jeruzsálemben olyan értelemben vallotta magát istenhívőnek [Gottesgläubiger], ahogy a nácik e szót alkalmazták a keresztény hitet elhagyókra, és nem volt hajlandó megesküdni a Bibliára), születését egy "magasabb értelem hordozójának" tulajdonította, egy a "kozmikus mozgással" megegyező lénynek, melynek minden, önmagában "magasabb értelem" nélküli emberi élet alá van rendelve. (Ez a terminológia igen tanulságos: Istent "magasabb értelem hordozójának" [Höherer Sinnesträger] nevezni annyit jelent, mint elhelyezni a katonai hierarchiában: a nácik ugyanis a "parancsok befogadóiból" [Befehlsempfänger] "parancsok hordozóit" [Befehlsträger] csináltak, hogy ezzel is - a régi "rossz hírek hordozói" mintájára - kifejezzék, a felelősség mily terhét hordozzák, milyen jelentősséggel bírnak a parancsok végrehajtói. Ezenfelül Eichmann - mint mindenki, akinek az Endlösunghoz köze volt - hivatalosan "titkok hordozója" [Geheimnisträger] volt, ami kétségkívül erősítette öntudatát.) Bár Eichmann az efféle metafizikai elmélkedéshez nem vonzódott, mégsem kerülte el a figyelmét a parancsokat osztogató "magasabb értelem hordozója" és a parancsokat végrehajtó "parancsok hordozója" közötti összefüggés. Amikor az amerikai fogolytáborban felfedezte az "élet értelmét", Mulisch szerint így írt: "Most megint minden rendben volt, lényem ismét megnyugodhatott, hisz nem voltam minden vezérlet híján, hanem, mint mindig, irányítottak engem." Ettől megnyugodva létezésének másik, kézenfekvőbb okáról kezd beszélni, a szüleiről: "Nem örültek volna ilyen minden mértéket meghaladóan az eseménynek, amely minden elsőszülött érkezésekor természetes, ha már akkoriban, születésem órájában láthatták volna a szerencsétlenség istennőjének gondból és szenvedésből készült fonalait, melyeket a szerencse istennőjének akarata ellenére szőtt az életembe. De a sors jóságos, átláthatatlan fátyla eltakarta szüleim szemei elől a jövendőt."

A "gond és szenvedés fonalai" elég korán, már az iskolában megmutatkoztak. Eichmann apjának, aki először a solingeni Straßenbahn- und Elektrizitätsgesellschaftnál könyvelő volt, majd 1931 után ugyanezen társaság igazgatója lett az ausztriai Linzben, öt gyermeke volt: egy lánya és négy fia. Közülük csak Adolf, a legidősebb nem volt képes befejezni a reáliskolát, mint ahogy később sem sikerült letennie a záróvizsgát a politechnikumban, ahová bedugták. Eichmann egész életén keresztül ámította környezetét korai "szenvedéseivel", midőn apja tiszteletreméltóbb anyagi balsorsa mögé rejtőzködött. De Izraelben az első kihallgatásokon, melyeket Avner Less rendőr százados mintegy 35 napon keresztül végzett, s melyek eredménye 76 hangszalag lett (ezek anyagát 3564 gépelt oldalon rögzítették), Eichmann nagyon jó hangulatban volt, lelkesedett a nagyszerű lehetőségért: "...mindent kiadhatok magamból, amit csak tudok". Igyekezett magának minden idők vallomásra leginkább kész vádlottjának rangját kivívni. (Lelkesedése azonban hamarosan lelohadt, ha teljesen soha nem is hunyt ki, amikor konkrét kérdésekkel és cáfolhatatlan dokumentumokkal szembesítették.) Kezdeti határtalan bizalmának - amely szemmel láthatóan tékozló volt Less százados irányában, aki Harry Mulischnak azt mondta: "Eichmann úr gyóntatója voltam" - legjobb bizonyítékaként tekinthetjük, hogy életében először elismerte korai ballépéseit, holott tudnia kellett, hogy ezzel ellentmond saját, fontos és hivatalos náci dokumentumokban található bejegyzései egész sorának.

Nos, ballépései hétköznapiak voltak. Mivel nem volt "éppen a legszorgalmasabb diák" - vélhetően a legtehetségesebb sem -, apja kivette őt a reáliskolából, később a politechnikumból is, jóval azelőtt, hogy bármelyiket befejezte volna. Összes hivatalos papírján az állt, hogy foglalkozása gépészmérnök. Ebben tehát körülbelül ugyanannyi az igazság, mint abban az állításában, hogy Palesztinában született, és folyékonyan beszél héberül és jiddisül. Színtiszta hazugságok, melyeket Eichmann előszeretettel mesélt SS-bajtársainak, de zsidó áldozatainak is. Ugyanezen a színvonalon állt többször ismételt állítása, miszerint azért bocsátották el az osztrák Vacuum Oil Company utazó ügynöki állásából, mert az NSDAP tagja volt. A Less századosnak mesélt változat nem volt ennyire drámai, de a valóságnak valószínűleg ez sem felelt meg: azért bocsátották el, mert ekkoriban, a nagy munkanélküliség idején a nőtlen alkalmazottaktól váltak meg elsőként. (Ez az egyébként hihető magyarázat azért nem kielégítő, mert 1933-ban, amikor állását elvesztette, már két éve jegyben járt későbbi feleségével, Veronika [Vera] Liebllel. Miért nem házasodtak össze korábban, mikor még jó állása volt? Végül 1935 márciusában keltek egybe, talán mert az agglegények előmenetele az SS-ben még nehezebb volt, mint a Vacuum Oilnál.) A fontoskodás és a nagyképűség nyilván már korán kedvenc szokásává vált.

Mialatt az ifjú Eichmann az iskolával bajlódott, apja otthagyta a Strassenbahn- und Elektrizitätsgesellschaftot, és saját vállalkozásba kezdett. Egy kis bányaüzemet vásárolt, ahol aztán egyszerű munkásként alkalmazta nem túl sok jóval biztató csemetéjét, egész addig, mígnem az Oberösterreichische Elektrobau AG eladási osztályán szerzett neki állást, ahol több mint két évig maradt. Ekkor, 22 évesen semmilyen kilátása nem volt semmilyen értelmes pályafutásra. Az egyetlen, amit talán megtanult, az eladás volt. Ekkor életében először váratlan szerencse érte. Ezt a jelentős eseményt is két teljesen különböző változatban tálalta. Egy 1939-es, az SS-hez benyújtott előléptetési kérelméhez csatolt kézzel írt önéletrajzában a következő áll: "1925-től 1927-ig az Oberösterr. Elektrobau AG-nál eladóként tevékenykedtem. Az állást saját akaratomból hagytam ott, mert megbíztak a bécsi Vacuum Oil Company AG felső-ausztriai képviseletével" A kulcsszó a "megbíztak" - annak alapján, amit Izraelben Less századosnak vallott, senki nem bízta meg semmivel, nem is ajánlottak fel neki semmit. Anyja tízéves korában meghalt, apja újra házasodott. Mostohaanyja egyik unokatestvérének - akit "nagybácsinak" szólított -, az Osztrák Autóklub elnökének a felesége egy csehszlovákiai zsidó kereskedő lánya volt. Felhasználva az osztrák Vacuum Oil Company vezérigazgatójához, a zsidó Weiss úrhoz fűződő kapcsolatait, a "bácsi" szerzett utazó ügynöki állást szerencsétlen rokonának. Eichmann kellőképpen hálás volt, családjának zsidó tagjait hozta fel "személyes okai" egyikeként, amiért nem vált antiszemitává. Még 1943-ban vagy 44-ben, az Endlösung teljes tombolása idején sem felejtette el a segítséget: "A házasságukból származó lány - azt hiszem - a nürnbergi (...) törvények szerint - félzsidó (...) 1943-ban (...) eljött hozzám, hogy az engedélyemmel Svájcba utazhasson. Természetesen engedélyeztem. Ugyanez a nagybácsi közbenjárt nálam valami bécsi zsidó házaspár ügyében is. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy otthonról nem ismertem semmilyen gyűlöletet a zsidók ellen, hiszen anyám és apám szigorú keresztény nevelésben részesítettek, és anyámnak részben zsidó rokonsága miatt más elképzelése volt e témában, mint ahogy az az SS-körökben megszokott volt."

Eichmann kitartóan igyekezett bizonyítani, hogy áldozatai iránt sosem volt ellenséges érzülettel, és ezt nem is titkolta. "Mondtam ezt dr. Löwenherznek [a bécsi zsidó közösség vezetője], éppígy dr. Kasztnernak [a budapesti cionista szervezet elnökhelyettese], azt hiszem, mindenkinek elmondtam. Mindenki hallotta egyszer, az embereim is tudták. Már az iskolában volt egy barátom, akinél a szabadidőmet töltöttem, vagy ő jött a mi házunkba; egy Sebba nevű linzi család... [Amikor] utoljára találkoztunk, sétálni mentünk a linzi Landstraßera, ekkor már az NSDAP jelvényét hordtam a gomblyukamban, de ő nem talált benne semmi rosszat." Ha Eichmann nem lett volna ennyire finomkodó, vagy a rendőrségi kihallgatás (amely biztosítandó a további együttműködését, keresztkérdéseknek nem vetette alá) nem lett volna ilyen diszkrét, kimutatható lett volna "előítélet-mentességének" egy másik aspektusa is. Úgy tűnik, hogy Bécsben, ahol oly rendkívüli ügyességgel szervezte a zsidók "erőltetett kivándorlását", volt egy zsidó szeretője, egy "régi imádott" Linzből. Fajgyalázás (Rassenschande) - zsidóval ápolt nemi kapcsolat - volt a legnagyobb bűntett, amit egy SS-tag elkövethetett. Annak ellenére, hogy a háború idején, a fronton kedvenc időtöltésnek számított a zsidó lányok megerőszakolása, teljes mértékben szokatlan volt, hogy egy magas rangú SS-tiszt zsidó nővel tartson fenn kapcsolatot. Így Eichmann gyakori éles kirohanásai Julius Streicher, a Der Stürmer patologikusan obszcén kiadója és annak pornografikus antiszemitizmusa ellen talán tényleg "személyes okokon" alapultak, mélyebben gyökereztek, mint a "felvilágosult" SS-ek szokványos megvetése az alsóbb pártszervek vulgáris emócióival szemben, amelyek képviselői "tárgyilagosságban" az elitet meg sem közelítették.

A Vacuum Oil Companynál eltöltött öt és fél év bizonyára Eichmann életének boldogabb korszakai közé tartozott. Amíg a mindenhol tomboló munkanélküliség miatt senkinek nem volt pénze, ő jól keresett, sőt, ha éppen nem utazgatott, még a szüleinél lakott. A dátum, amikor ez az idill véget ért - 1933 pünkösdje - azon kevesek közé tartozott, amelyekre mindig emlékezett. Lecsúszása azonban már igazából korábban megkezdődött. 1932 végén váratlanul áthelyezték Linzből Salzburgba, ami "igen kellemetlenül érintette": "Nem okozott többé örömet a munka, nem volt kedvem eladni, ügyfeleket látogatni, de azért végeztem mindennapi teendőimet." A munkakedv ily hirtelen elillanása többször előfordult Eichmann-nál. A legrosszabb akkor volt, amikor értesült a "zsidók fizikai megsemmisítéséről" kiadott Führer-parancsról, és az ebben neki szánt fontos szerepről. Ez szintén teljesen váratlanul érte: "Ilyen erőszakos megoldásra én magam sohasem gondoltam." A következő szavakkal ír első reakcióiról: "Ezzel minden kiüresedett bennem, az összes munka, az összes fáradozás, minden érdeklődés; bizonyos értelemben kipukkadtam." Így "pukkadhatott ki" 1932-ben Salzburgban is. Saját beszámolója alapján nem lehetett nagyon meglepve, amikor elbocsátották, de ne képzeljük azt, hogy emiatt "túlságosan boldog" volt.

Bármi legyen is az oka - az 1932-es év fordulópontot jelentett életében. Ez év áprilisában belépett az NSDAP-ba, Ernst Kaltenbrunner tanácsára az SS-nek is rögtön tagja lett. Az ifjú linzi ügyvéd később a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (a továbbiakban RSHA - Reichssicherheitshauptamt) főnöke lett, ahol Eichmann a hat ügyosztály egyikén, a Heinrich Müller parancsnoksága alatt álló IV. ügyosztályon dolgozott, végül az ügyosztály B-4 részlegének vezetője lett. A bíróság előtt Eichmann a tipikus kispolgár benyomását keltette, ezt erősítette minden mondat, amit kimondott vagy leírt. De e benyomás csalóka: valójában egy szolid polgári család deklasszálódott gyermeke volt. Társadalmi lesüllyedésére jellemző, hogy bár apja az idősebb Kaltenbrunnerrel - aki maga is ügyvéd volt Linzben - igen jó barátságban állt, a két fiú kapcsolata nem csak hűvös maradt, de Kaltenbrunner Eichmannt egész egyszerűen lenézte. Eichmann jóformán mindig, jóval azelőtt, hogy az NSDAP és az SS tagja lett volna, egyesületek vagy szervezetek tagjaként érezte jól magát. Ezért 1945. május 8., a német vereség dátuma személyesen elsősorban azt jelentette számára, hogy "ezentúl vezér nélkül kell a saját nehéz életemet élnem, nem kérhetek sehonnan iránymutatást, sehonnan nem kapok parancsokat és utasításokat, semmilyen rám vonatkozó rendelkezést nem vehetek igénybe - röviden, egy eddig ismeretlen élet állt előttem." Politika iránt nem érdeklődő szülei már gyerekkorában beíratták a Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületébe (Christlicher Verein Junger Männer), innen később átment a Vándormadárba (Wandervogel). A reáliskola négy eredménytelen éve alatt a Német-Osztrák Frontharcos Szövetség (Deutsch-österreichische Frontkämpfervereinigung) ifjúsági tagozatának, az Ifjú Frontharcosok Szövetségének (Jungfrontkämpferverband) volt tagja, melyet az osztrák kormány annak ellenére megtűrt, hogy szenvedélyesen németbarát és köztársaságellenes volt. Mikor Kaltenbrunner javasolta neki, hogy lépjen be az SS-be, éppen egy teljesen más jellegű szervezet, a Schlaraffia szabadkőműves-páholy tagja akart lenni. Less századosnak így mesélt: "A Schlaraffia vidámságot, boldogságot kereső kereskedők, orvosok, színészek, hivatalnokok stb. egyesülete volt... Időnként mindenkinek előadást kellett tartania, melynek legfontosabb része a humor, a finom humor volt..." Kaltenbrunner azonban fölvilágosította Eichmannt, hogy e tréfás társaságot ott kell hagynia, mert mint náci nem lehet szabadkőműves - ekkoriban még teljesen ismeretlen szó Eichmann számára. Talán nehezére esett volna a választás az SS és a Schlaraffia között, de a probléma megoldódott: "...egy véletlen folytán magamat rúgtam ki". Olyan hibát követett el ugyanis, amitől még az izraeli börtönben is ugyanúgy elpirult, mint annak idején: "...a méregtől és szégyentől biztos fülig pirultam, mert valami olyan történt, ami teljességgel ellentétes volt a neveltetésemmel, mégpedig legfiatalabbként megpróbáltam az egész asztaltársaságot egy borra meghívni; ezzel megástam a síromat".

Így fújta őt az idő forgószele az Eldorádóból (A Schlaraffia név a német népmesékben Schlaraffenlandnak nevezett Seholsincsországból ered, s az Eldorádó jelentésnek felel meg) - pontosabban szólva a doktori címmel, biztos karrierrel és "finom humorral" bíró, tiszteletre méltó nyárspolgárok társaságából, akiknek legnagyobb bűne a buta csínyekhez való ellenállhatatlan vonzódás volt - a pontosan 12 évig és 3 hónapig fennálló Ezeréves Birodalom menetoszlopaiba. Egy biztos - nem meggyőződésből lépett be a pártba, nem is lett soha meggyőződéses párttag. Valahányszor az indokairól kérdezték, mindig ugyanazokat az elhasznált közhelyeket ismételgette a versailles-i szerződésről és a munkanélküliségről. Közelebb áll az igazsághoz, amit a törvényszéken vallott: "Elvárásom ellenére, anélkül, hogy igazán szándékomban állt volna, bizonyos mértékben bekebelezett a párt, ahogy ezt már elmondtam. Minden olyan gyorsan, hirtelen történt (...)." Ideje, de kedve sem volt hozzá, hogy rendesen informálódjék, nem ismerte a pártprogramot, a Mein Kampfot sosem olvasta. Kaltenbrunner tanácsolta: "Miért nem lép be az SS-be?", ő meg válaszolt: "Miért is ne?" Ennyi történt, semmi több.

Természetesen ennél jóval több történt. Eichmann nem mondta el a tárgyalás során elnöklő bírónak, milyen törekvő ifjú volt, akinek a Vacuum Oil Company utazó ügynöki állásából már azelőtt elege lett, hogy a társaság unta meg őt. A jelentéktelen és értelmetlen, köznapi egzisztenciából az idő szele, ahogy ő értelmezte, a "történelem" középpontjába repítette. A "mozgalomba", amely sosincs nyugvó állapotban, ahol egy olyan ember, mint ő - a társadalom szemében, a családja szemében, ebből következőleg a saját szemében is kisiklott egzisztencia - még egyszer újra kezdhette, és végül valamire mégis vihette. Még ha nem is szerette mindig, amit csinálnia kellett (például embereket vagonszámra a halálba küldeni, ahelyett, hogy az országból egyszerűen csak kiüldözze őket), még ha elég korán rájött is, hogy az egésznek rossz vége lesz, azaz Németország elveszti a háborút, még ha legkedvesebb tervei nem is valósulhattak meg (az európai zsidóság kitelepítése Madagaszkárra, a "zsidó haza" megteremtése a lengyelországi Nisko környékén, az orosz tankok ellen kidolgozott berlini védelmi rendszer), még ha "legnagyobb bánatára" soha nem ért el az SS-Obersturmbannführernél [alezredes] magasabb rangot, vagyis még ha az egy bécsi évet leszámítva az egész élete a "szerencsétlenség istennőjének gondból és szenvedésből szőtt fonalaival" volt is keresztül-kasul szőve, akkor sem felejtette el, mi lehetett volna az alternatíva. Ha valaki megkérdezi, akár Argentínában, ahol a menekültek nyomorúságos életét élte, akár a jeruzsálemi bíróság előtt, ahol élete gyakorlatilag már véget ért, inkább választotta volna, hogy szolgálaton kívüli Obersturmbannführerként akasszák fel, mint hogy békésen, normálisan élhesse végig életét a Vacuum Oil Company utazó ügynökeként.

Eichmann új pályafutásának kezdete nem sok jóval kecsegtetett. 1933 tavaszán, amikor már munkanélküli volt, Hitler hatalomra jutásának következményeként Ausztriában betiltották a náci pártot, annak minden tagozatát. De a dolgok ilyen kellemetlen fordulata nélkül sem lehetett volna szó az osztrák pártban karrierről: még a régi SS-tagok is eredeti foglalkozásukból éltek, Kaltenbrunner is apja ügyvédi irodájában dolgozott. Eichmann elhatározta hát, hogy Németországba megy, ami kézenfekvő volt, hiszen családja sosem adta fel német állampolgárságát. A német határ túloldalán, Passauban Eichmannból ismét kibújt az utazó ügynök. Amikor jelentkezett az illetékes SS-vezetőnél, megkérdezte, "...nem tudna-e számomra valami utat a Vacuum Oil Co.-hoz, a bajor Vacuum Oil Co.-hoz." Ez egyike volt nem ritka visszaeséseinek élete egyik szakaszából a másikba. Mikor Argentínában vagy Jeruzsálemben a szemére vetették, hogy kijelentései a tömény náci felfogást tükrözik, így mentegette magát: "...még mindig elkap a régi kerék". De Passauban hamar kiigazították a "régi kerék" útját. Értésére adták, milyen időszerű lenne egy katonai kiképzés. "Na jó, gondoltam, miért ne legyek katona?" Gyors egymásutánban két bajor SS-táborba került, Lechfeldbe és Dachauba (semmi köze nem volt az ottani koncentrációs táborhoz), ahol az Österreichische Exillegion [Osztrák Menekült Légió] kiképzése folyt. Így lett német útlevele ellenére egyfajta osztrák. 1933 augusztusától 1934 szeptemberéig volt a kiképzőtáborokban, scharführeri (szakaszvezető) rangot ért el, és elég ideje maradt, hogy a katonai pályához fűződő viszonyát átgondolja. Saját beszámolója szerint a tizennégy hónap során kizárólag a büntetőgyakorlatokon tüntette ki magát, melyeket az "úgy kell az apámnak, ha lefagy a kezem, miért nem vesz nekem kesztyűt" szellemében nagy konoksággal hajtott végre. De az ilyen kétes értékű szórakozásoktól eltekintve, melyeknek előléptetését köszönhette, szörnyen szerencsétlennek érezte magát: "...a szolgálat egyhangúsága taszított engem. Mindennap mindig ugyanaz, mindig ugyanaz." Az unalom e feneketlen mélységében hallott arról, hogy az SS Birodalmi Vezető Biztonsági Szolgálatában (Himmler SD-je) szabad állások vannak, s rögtön jelentkezett.

A törvénytisztelő polgár kötelességei

Ilyenformán Eichmann számára egyre több alkalom adódott, hogy Poncius Pilátusként mindenféle bűntől mentesnek érezhesse magát, a hónapok és évek múltával pedig egyre kevesebb igénye mutatkozott arra, hogy bármit is érezzen. Így és nem másképpen ment minden a maga útján, adott volt az ország új törvénye, a Führer parancsa; s úgy látta, bármit tett, mint törvénytisztelő polgár cselekedett. Amint a rendőrségen és a bíróságon újra és újra hangoztatta, a kötelességét teljesítette; nem pusztán parancsokat hajtott végre, hanem törvényeknek engedelmeskedett. Eichmann halványan sejtette, hogy ez fontos megkülönböztetés lehet, mindazonáltal sem a védelem, sem a bírák nem vették fel a kesztyűt. Minduntalan a "felsőbb parancs" és az "állami aktus" ellentétének jól bevált sablonjait forgatták oda-vissza, amelyek már a nürnbergi perek hasonló ügyekben folytatott vitáit is uralták, pusztán azért, hogy meglegyen az illúzió: a teljes mértékben precedens nélküli elbírálható a precedensek és a velük járó mércék alapján. A tárgyalóteremben persze a szerény értelmi képességekkel megáldott Eichmanntól lehetett a legkevésbé elvárni, hogy rákérdezzen e fogalmakra, s hogy önállóan gondolkodva igyekezzen tisztázni azokat. S mivel azon túl, hogy - saját felfogása szerint - mint törvénytisztelő polgár cselekedett, még parancsokat is teljesített (mindig gondosan "levédte" magát), teljesen összezavarodott, így végül felváltva hangsúlyozta a vak engedelmesség, vagy ahogyan ő nevezte: a "hullaengedelmesség" (Kadavergehorsam)

Ezt a többször előforduló fogalmat, mely a német nyelvben "vakfegyelem" jelentéssel" bír, a szerző - saját céljainak megfelelően - az angol nyelvű kiadásban szó szerinti fordításban is használja.erényeit, illetve buktatóit.

Eichmann először a rendőrségi kihallgatás folyamán adta tanújelét annak a zavaros sejtelmének, mely szerint ebben az egész ügyben nem pusztán arról a kérdésről van szó, hogy egy katonának teljesítenie kell a természetét és szándékát tekintve egyértelműen bűnös parancsot; mégpedig akkor, amikor meglepetésszerűen és nagyon hangsúlyozottan kijelentette, hogy egész életét a kanti erkölcsi előírásoknak megfelelően élte le, különös tekintettel a kanti kötelességmeghatározásra. Ez első hallásra megdöbbentő és felfoghatatlan volt, hiszen Kant morálfilozófiája teljes mértékben elkötelezett az ember ítélőképessége iránt, ami éppenséggel kizárja a vak engedelmességet. A kihallgatást vezető tiszt nem faggatózott tovább ebben az irányban, Raveh bíró úr ellenben, akár kíváncsiságból, akár felháborodásában, amiért Eichmann bűntetteivel összefüggésben Kanthoz merészelt folyamodni, úgy döntött, kikérdezi a vádlottat. És - mindenki meglepetésére - Eichmann a kategorikus imperatívusz megközelítően pontos meghatározásával állt elő: "A Kantra vonatkozó megjegyzésemmel azt akartam mondani, hogy saját akaratom és törekvésem elvének olyannak kell lennie, hogy az mindig az általános törvények elvévé emelkedhessen" (ami nem alkalmazható például a rablás vagy a gyilkosság esetében, mivel sem a gyilkos, sem a tolvaj nem kívánhatja komolyan, hogy olyan törvények keretei között éljen, ami másokat is felhatalmaz arra, hogy őt kirabolhassák vagy megölhessék). A további kérdések nyomán hozzátette, hogy olvasta Kant A gyakorlati ész kritikája című művét. A későbbiekben pedig elmagyarázta, hogy attól a pillanattól fogva, amikor megbízták az Endlösung végrehajtásával, már nem élhetett a kanti elveknek megfelelően, amivel tisztában is volt, ám azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy immár nem "vagyok a saját magam ura", és képtelen "vagyok bármin is változtatni". Azt viszont nem említette a bíróságon, hogy - amint ő maga mondta - abban "az időszakban, amikor az állam szentesítette a bűncselekményeket", nem egyszerűen elhagyta az immár alkalmazhatatlanná vált kanti formulát, hanem eltorzítva így olvasta: cselekedj úgy, hogy cselekedeteid elve azonos legyen a törvényhozó, illetve az ország törvényeinek elvével - avagy Hans Frank megfogalmazásában, amit Eichmann is ismerhetett, a "kategorikus imperatívusz a Harmadik Birodalomban" így szólt: "Cselekedj úgy, hogy a Führer jóváhagyja cselekedeted, amennyiben tudomást szerez róla" (Die Technik des Staates, 1942, pp. 15-16.). Kantnak természetesen soha nem jutott eszébe, hogy a cselekvés elvét egyszerűen egy ország éppen adott törvényhozójának az elvével vagy az érvényes törvényekkel azonosítsa; ellenkezőleg, számára az ember abban a pillanatban törvényhozóvá válik, ahogy cselekedni kezd: "gyakorlati eszének" használata révén olyan elvekre tehet szert, amelyek a törvény elveivé válhatnak, s szükséges is, hogy azzá váljanak. Igaz viszont, hogy az Eichmann által öntudatlanul eltorzított változat megegyezik azzal, amit ő maga nevezett "a kisember házi használatára" szánt kategorikus imperatívusznak. E házi használatban Kant szelleméből mindössze az a morális követelmény maradt meg, hogy nem elégséges a törvény betűjének engedelmeskedni, és ezáltal a legalitás határán belül maradni, hanem a saját akaratot azonosítani kell a törvény elvével, amely elv a törvény forrása. Kant filozófiájában ez a forrás a gyakorlati ész; Eichmann házi használatában pedig a Führer akarata volt. Az Endlösung végrehajtásában megmutatkozó kísértetiesen gondos alaposságot - amit a megfigyelő általában tipikusan német tulajdonságként vagy éppen a tökéletes bürokrata jellemzőjeként azonosít - arra a különös vonásra lehet visszavezetni, ami valóban jellemző Németországra: a törvénytisztelet nem pusztán a törvényeknek való engedelmességet jelenti, hanem azt is, hogy mindenkinek oly módon kell cselekednie, mintha azon törvények alkotója lenne, amelyeknek engedelmeskedik. Ebből ered az a meggyőződés, amely szerint a legkevesebb, ami elvárható, hogy a puszta kötelességteljesítésnél többet kell tenni. Bármilyen szerepe legyen is Kantnak a német "kisemberi" mentalitás kialakulásában, az egy pillanatig sem kétséges, hogy Eichmann egy ponton valóban követte a kanti szabályokat: a törvény az törvény, ami alól nem lehet kivétel. Jeruzsálemben azonban bevallotta, hogy két esetben kivételt tett azokban az időben, amikor "nyolcvanmillió német" mindegyikének megvolt a maga kedvenc zsidója: segített egy félzsidó unokatestvérén, illetve nagybátyja közbenjárására egy bécsi zsidó házaspáron. Ez a következetlenség bizonyos mértékben még a per folyamán is kínosan érintette, és amikor a keresztkérdések során erre rákérdeztek, félreérthetetlenül mentegetőzött: "feletteseimnek elmondtam, vagy jobban mondva meggyóntam bűneimet". Gyilkos kötelességének teljesítésével szemben tanúsított megalkuvásmentes magatartása bírái szemében - érthetően - terhelőbb volt minden másnál, viszont az ő szempontjából éppen ez igazolta, mint ahogy annak idején ez nyugtatta meg lelkiismeretét, bármi maradt is abból. Nincs kivétel: ez volt a bizonyíték arra, hogy mindig - akár érzelemből, akár érdekből fakadó - "hajlamaival" szemben cselekedett, mint ahogy arra is, hogy mindig a "kötelességét" teljesítette. Kérlelhetetlen kötelességtudata végül nyílt konfliktusba hozta feletteseivel, ami már akkor majdnem a vesztét okozta. Eichmann utolsó lelkiismereti válságát a háború vége felé, több mint két évvel a Wannsee-konferencia után élte át. A bukás közeledtével a vele egyívásúak közül is egyre többen és egyre kitartóbban harcoltak a kivételekért, mi több, az Endlösung teljes leállításáért. Ez volt az a pillanat, amikor felhagyott szokásos óvatosságával, és - még egyszer - kezdeményezett: ő szervezte meg például a zsidók erőltetett menetét Budapesttől az osztrák határig, miután a szövetségesek szétbombázták a szállítási vonalakat. Ekkor, 1944 őszén Eichmann megtudta, hogy Himmler parancsot adott az auschwitzi megsemmisítő létesítmények lebontására; rájött, hogy a játéknak vége. Ez idő tájt került sor Himmler és Eichmann ritka személyes megbeszéléseinek egyikére. Himmler állítólag ráüvöltött: "Ha mind ez idáig irtotta a zsidókat, akkor mostantól, ha én, mint ebben az esetben, úgy kívánom, zsidóápoló lesz. Emlékeztetnem kell arra, hogy nem Müller Gruppenführer vagy maga, hanem én alapítottam 1933-ban az RSHA-t. Itt én parancsolok." Az egyedüli tanú, aki alá tudja támasztani az elhangzottakat, a szerfölött kétes hitelű Kurt Becher; Eichmann tagadta, hogy Himmler üvöltözött vele, de azt nem, hogy a beszélgetés lezajlott. Himmler nem mondhatta szó szerint ugyanezt, mivel bizonyára tudta, hogy az RSHA-t 1939-ben hozták létre, nem pedig 1933-ban, s nem ő maga, hanem Heydrich alapította az ő jóváhagyásával. Mindazonáltal valami hasonlónak történnie kellett, ugyanis Himmler akkoriban minden irányba azt a parancsot adta, hogy a zsidókkal bánjanak jól - lévén ők az ő "legtartósabb befektetése". Eichmann számára letaglózó élmény lehetett. Eichmann utolsó lelkiismereti válsága az 1944 márciusában induló magyarországi missziójával kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg a Kárpátokon keresztül már a magyar határ felé tartott. Az új területek annektálása, illetve a zsidó menekültek beszivárgása megnövelte a magyarországi zsidóság létszámát; 1944-re, amikor Eichmann tevékenységét elkezdte, a háború előtti ötszázezerről körülbelül nyolcszázezerre nőtt a számuk. Mai ismereteink alapján azt mondhatjuk, hogy a Magyarországra újonnan érkezett háromszázezer zsidó biztonsága nem annyira a magyarok védelmet nyújtó igyekezetének volt köszönhető, mint inkább annak, hogy a németek vonakodtak külön akciót indítani e korlátozott létszám miatt. A német külügyminisztérium nyomására 1942-ben Magyarország felajánlotta, hogy kiadja az összes zsidó menekültet. A külügyminisztérium eme elhatározást jó irányba tett lépésként üdvözölte, ám Eichmann ellenkezett; úgy vélte, hogy - technikai okok miatt - "ajánlatosabb az akciót elhalasztani addig, amíg Magyarország kész a magyar zsidókat is alávetni az intézkedéseknek". Túl költséges lett volna pusztán egy kategória miatt "az egész evakuációs mechanizmust mozgásba hozni (...) anélkül, hogy a magyarországi zsidókérdés megoldásához közelebb kerültünk volna". Most, 1944-ben viszont Magyarország "közelebb került a megoldáshoz", ugyanis március 19-én a német hadsereg két hadosztálya megszállta az országot. Velük együtt érkezett a Birodalom új, teljhatalmú megbízottja, dr. Edmund Veesenmayer SS-Standartenführer, Himmler bizalmi embere a külügyminisztériumban, továbbá Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer, az SS vezérkarának és a rendőrség vezető testületének tagja, tehát Himmler közvetlen beosztottja. Az SS harmadik hivatalos küldötteként érkezett az országba Eichmann, a zsidóevakuáció és -deportálás szakértője, aki az RSHA-ban Müller és Kaltenbrunner parancsnoksága alatt állt. Hitler nem hagyott kétséget afelől, hogy mit jelent a három úriember érkezése; az ország megszállása előtti híres tárgyaláson közölte Horthyval, hogy "Magyarország még nem tette meg a szükséges lépéseket a zsidókérdés rendezésére", illetve azzal vádolta őt, hogy "nem engedte meg a zsidók lemészárlását" (Hilberg). Eichmann feladata nyilvánvaló volt. Hivatalával együtt Budapestre költöztették, hogy megfigyelhesse: minden "szükséges lépést" megtesznek-e. "Önmagában ismét egy lecsúszás - írja Eichmann -, hiszen egy központi hatóság referenséből egy másodrangú hatóság referensévé váltam. De ez a fizetésemre nem volt hatással (ezt nem felejtette el megjegyezni a karrierjét mindig szem előtt tartó Eichmann), így a dolog végül is rendben volt." Mindazonáltal halvány fogalma sem volt a jövőt illetően; leginkább a lehetséges magyar ellenállás miatt aggódott, amellyel képtelen lett volna megbirkózni, hiszen sem elegendő emberrel, sem helyismerettel nem rendelkezett. Ám aggodalmai teljesen alaptalannak bizonyultak. Minden "simán ment, mondtam már, álmodni sem mertem volna", ismételgette, valahányszor erre az epizódra emlékezett. A nehézségek máshol jelentkeztek: nem egy, hanem három személy kapott arra vonatkozó parancsot, hogy segédkezzenek "a zsidókérdés megoldásában", és mindegyikük különböző egységhez, tehát különböző parancsláncolathoz tartozott. A legnagyobb nehézséget egy negyedik ember jelentette, akit Himmler "különleges feladattal" küldött abba az egyetlen európai országba, amely nem csupán jelentős számú zsidónak nyújtott menedéket, hanem ahol a zsidók még mindig fontos gazdasági szerepet játszottak. (Becslések szerint Magyarországon az összesen száztízezer kereskedelmi és ipari vállalatból negyvenezer zsidók kezében volt.) Eme bizonyos negyedik személy Kurt Becher Obersturmbannführer, a későbbi Standartenführer volt. Bechert - saját vallomása szerint - pusztán azért küldték Magyarországra, hogy az SS részére húszezer lovat vásároljon, ami azonban alighanem hazugság, ugyanis nyomban megérkezése után egy sor eredményes tárgyalást bonyolított le a nagy zsidó cégek vezetőivel. Legjelentősebb tranzakciója a harmincezer munkást foglalkoztató mamutvállalathoz, a Weiss Manfréd Acélművekhez fűződik. Tárgyalásainak végeredményeként a Weiss család negyvenöt tagja Portugáliába emigrált, Becher úr pedig vállalatuk vezetője lett. Eichmann tombolt, amikor tudomására jutott ez a Schweinerei: a megegyezés a magyarokkal fenntartott jó viszonyát fenyegette, akik természetesen elvárták, hogy a saját földjükön elkobzott zsidó tulajdon az ő birtokukba kerüljön. Volt is oka a felháborodásra, hiszen az ilyen egyezségek ellentétben álltak az e tekintetben nagyvonalú náci politikával. Ám a Weiss-ügylet csak az első lépést jelentette, a dolgok menete - legalábbis Eichmann szempontjából - számottevően rosszabbra fordult. Becher született üzletember volt, és ahol Eichmann pusztán a szervezés és az adminisztráció felmérhetetlen gondjait látta, ott ő a pénzcsinálás szinte korlátlan lehetőségeit fedezte fel. Ennek egyetlen akadálya az Eichmann-szerű, alacsonyrendű teremtmények szűkagyúsága volt, mivel azok komolyan vették munkájukat. Terveinek végrehajtása során Becher Obersturmbannführer szoros kapcsolatba került dr. Kasztner Rezső mentőakcióival. Becher üzletei, amelyeket Kasztner közvetítésével bonyolított, jóval egyszerűbbek voltak a gazdasági élet mágnásaival folytatott bonyolult tárgyalásoknál, és valójában abból álltak, hogy miden egyes kimentendő zsidó életének megszabták az árát. Kemény, ám meglehetősen kicsinyes alkudozások voltak ezek, és úgy tűnik, Eichmann is bekapcsolódott az előkészítő tárgyalások némelyikébe. Jellemző módon az ő árajánlata volt a legalacsonyabb, zsidónként potom kétszáz dollár - természetesen nem azért, mintha több zsidót óhajtott volna megmenteni, hanem egyszerűen azért, mert nem szokott hozzá, hogy nagyban gondolkodjék. Végül ezer dollárban egyeztek meg, és - dr. Kasztner családját is beleértve - egy 1684 fős zsidó csoport Magyarországról a Bergen-Belsen-i cseretáborba, majd onnan Svájcba távozott. Kétségtelen, hogy Becher ténykedése Himmler teljes jóváhagyásával folyt, ugyanakkor a legélesebb ellentétben állt a régi, "radikális" parancsokkal, amelyeket Eichmann közvetlenül RSHA-béli főnökeitől, Müllertől és Kaltenbrunnertől kapott. Eichmann szemében a Becher-féle emberek korruptak voltak, azonban a korrupció nemigen kelthetett fel benne lelkiismereti válságot, mert noha ő maga nyilvánvalóan érzéketlen volt az efféle kísértésekkel szemben, ám ekkor már évek óta korrupció vette körül. Nehéz elképzelni, bár nem teljesen lehetetlen, hogy nem tudott barátja és beosztottja, Dieter Wisliceny Hauptsturmführer üzletéről, amikor még 1942-ben Pozsonyban a Zsidó Megmentési Bizottságtól ötvenezer dollárt fogadott el a szlovákiai deportálások késleltetéséért; ám az már lehetetlen, hogy nem tudott Himmler 1942 őszi próbálkozásáról, aki megfelelő összegű valuta fejében kivándorlási engedélyeket igyekezett eladni szlovákiai zsidóknak, így fedezve egy új SS-hadosztály felállításának költségeit. Most, 1944 őszének Magyarországán azonban más volt a helyzet, s nem egyszerűen azért, mert Himmler is érdekelt volt az "üzletben", hanem azért, mert az üzlet ekkorra hivatalos politikává vált; immár nem puszta korrupció volt. Kezdetben Eichmann igyekezett bekapcsolódni a játékba, és elfogadni az új szabályokat - ez akkor történt, amikor belekeveredett a fantasztikus "áruért vért" (azaz egymillió zsidóért tízezer teherautót a széthulló német hadsereg számára) tárgyalásokba, amelyeket minden bizonnyal nem ő kezdeményezett. Az a mód, ahogyan Jeruzsálemben az ügyben betöltött szerepét magyarázta, világosan mutatja, hogy akkoriban miként igazolta mindezt önmaga számára: olyan katonai kényszerűségnek tartotta, amely azzal a további előnnyel járt, hogy új és fontos szerephez juttathatta az emigrációs ügyletekben. Azt viszont vélhetőleg soha nem ismerte be önmagának, hogy a minden oldalról növekvő nehézségek napról napra inkább azt valószínűsítették, hamarosan munka nélkül marad (ami néhány hónap múltán valóban be is következett), amennyiben nem sikerül megvetnie a lábát a körülötte dúló általános hatalmi harcban. Amikor a csereterv kudarcba fulladt, amit előre látni lehetett, már mindenki tudta, hogy Himmler - dacára a főként Hitlertől való indokolt félelméből eredő állandó bizonytalankodásának - az üzletet és a katonai szempontokat figyelmen kívül hagyva eldöntötte az Endlösung befejezését, semmi mással nem törődve, mint azzal a saját szerepéről kiagyalt illúzióval, amely szerint ő lesz a német béke megteremtője. Ebben az időben jött létre az SS "mérsékelt szárnya", amely részben azokból állt, akik eléggé ostobák voltak hinni abban, hogy csodálatra méltó alibi az, ha egy gyilkos bizonyítani tudja, nem gyilkolt annyit, mint amennyit gyilkolhatott volna, részben pedig azokból, akik eléggé okosak voltak előre látni a "normális feltételek" visszatértét, amikor a pénz és a jó kapcsolatok ismét kulcsszerepet játszanak majd. Eichmann soha nem csatlakozott ehhez a "mérsékelt szárnyhoz", és kérdéses, hogy befogadták volna-e, ha egyáltalán megpróbálja: nem pusztán azért, mert túlságosan kompromittálta magát, vagy mert - a zsidó tisztviselőkkel fenntartott folyamatos kapcsolata miatt - túl közismert lett volna; hanem mert túl primitív volt a felső-középosztálybeli, jó neveltetésben részesült "úriemberek" számára, akik iránt az utolsó pillanatig a legkeserűbb haragot táplálta magában. Teljes mértékben képes volt milliókat halálba küldeni, ám képtelen volt erről "nyelvszabályozás" (Sprachregelung) nélkül, nyíltan beszélni. Jeruzsálemben viszont már szabályok nélkül, szabadon beszélt "gyilkosságról", "ölésről" és "az állam által törvényesített bűntettekről"; védőivel ellentétben nevén nevezte a dolgokat, akik többször is érzékeltették, hogy társadalmilag Eichmann fölött állnak. (Servatius segéde, dr. Dieter Wechtenbruch - Carl Schmitt tanítványa, aki tárgyalás első heteiben volt jelen, majd Németországba küldték, hogy a védelem számára tanúvallomásokat gyűjtsön, és majd csak az utolsó héten, augusztusban jelent meg újra - készségesen állt a riporterek rendelkezésére a tárgyalótermen kívül, és úgy tűnt, nem annyira az Eichmann által elkövetett bűnök döbbentették meg, mint inkább védencük ízlésének és műveltségének hiánya. "Majd meglátjuk - mondta -, hogyan húzzuk ki a balfácánt a pácból!" (...wie wir das Würstchen über die runden bringen.) Maga Servatius még a per előtt úgy nyilatkozott, hogy ügyfelének jelleme semmiben nem tér el "egy közönséges postásétól". Miután Himmler "mérsékeltté" vált, Eichmann, amennyire csak merte, szabotálta a parancsait, de addig a pontig mindenképpen, ameddig úgy érezte, hogy közvetlen felettesei "fedezik". Kasztner egyszer megkérdezte Wislicenyt, "hogyan merészeli Eichmann szabotálni Himmler parancsait?" - ebben az esetben, 1944 őszén az erőltetett menetek leállítását. Íme, a válasz: "Valami táviratot bizonyára fel tud mutatni. Müller és Kaltenbrunner nyilván fedezik." Ugyancsak lehetséges, hogy volt valami zavaros terve a Theresienstadt - még a Vörös Hadsereg megérkezése előtti - likvidálására, ám erről csupán Dieter Wisliceny kétes értékű tanúvallomásából tudunk. Más tanúk azt állították, hogy Eichmann egyik embere, Rolf Günther eszelte ki e tervet, és éppenséggel Eichmann adta ki írásban a parancsot, amely szerint a gettónak sértetlenül kell maradnia. Mindenesetre kétségtelen, hogy 1945 áprilisában, amikorra már gyakorlatilag mindenki meglehetősen "mérsékeltté" vált, Eichmann kihasználta M. Paul Dunand-nak a svájci Vöröskereszt részéről a Theresienstadtban tett látogatását arra, hogy nyilvánosságra hozza: ő személy szerint nem ért egyet Himmlernek a zsidókra vonatkozó új irányvonalával. Így tehát egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Eichmann mindig mindent megtett azért, hogy a végső megoldás, az Endlösung valóban végső legyen. A kérdés pusztán az, hogy ez valójában fanatizmusának, avagy a zsidók iránt táplált határtalan gyűlöletének volt-e bizonyítéka, és hogy hazudott-e a rendőrségnek, illetve hamisan tanúskodott-e a bíróságon, amikor azt állította, ő mindig parancsokat teljesített. Más magyarázatot nem találtak a bírák, akik kemény erőfeszítéseket tettek, hogy megértsék a vádlottat, mi több, oly előzékenységgel és oly őszinte, ragyogó emberséggel bántak vele, amilyennel amaz vélhetőleg egész addigi életében nem találkozott. (Dr. Wechtenbruch elmondta a riportereknek, hogy Eichmann olyan "nagy bizalommal tekint Landau bíró úrra", mintha az helyre tudná állítani az ő erkölcsi világrendjét. E bizalmat Wechtenbruch Eichmann tekintély iránti igényének tulajdonította. Bármin is alapult, a bizalom a per folyamán mindvégig nyilvánvaló volt, s ez lehetett az oka, hogy Eichmannt az ítélet annyira "kiábrándította"; összetévesztette az emberséget a puhasággal.) A három férfi "jóságát", foglalkozásuk erkölcsi talapzata iránti rendíthetetlen és némileg régi vágású hitét igazolhatja, hogy soha nem értették meg őt teljes mértékben. Mivel az ügy szomorú és fölöttébb nyomasztó igazsága valószínűleg az, hogy nem a fanatizmusa, hanem mély lelkiismeretessége sarkallta Eichmannt a háború utolsó évében megalkuvást nem ismerő magatartásra, amint három évvel korábban szintén ez késztette arra, hogy egy rövid ideig az ellenkező irányba mozduljon. Eichmann tudta, hogy Himmler rendelkezései homlokegyenest ellentmondanak a Führer parancsának. Éppen ezért nem volt szüksége tényszerű részletekre, noha azok őt támogatták volna. Amikor Budapesten megkapták Himmler parancsát, miszerint a magyar zsidók evakuálását le kell állítani, Eichmann - egy Veesenmeyertől származó távirat szerint - azzal fenyegetőzött, hogy "adott esetben újra a Führer döntését kéri". Az ítélet szerint ez a távirat "terhelőbb volt, mint amilyen száz tanúvallomás lehetett volna". Eichmann elveszítette a "mérsékelt szárny" ellen vívott harcát, melynek élén maga a német rendőrség parancsnoka, a Reichsführer SS állt. Vereségének első jelét 1945 januárjában tapasztalhatta, amikor Kurt Becher Obersturmbannführert Standartenführerré léptették elő, azaz éppen azt a rangot kapta, amelyről Eichmann a háború egész ideje alatt álmodott. (Az a történet, miszerint saját szolgálati helyén nem lehetett magasabb rangot elérni, csupán féligazság; ha nem ragad le a IV-B-4 részlegében, a IV-B ügyosztály vezetőjévé nevezhették volna ki, és akkor automatikusan megkapja a magasabb rangot. Az igazság valószínűleg az, hogy azok, akik Eichmannhoz hasonlóan a közállományból emelkedtek fel, nem juthattak alezredesi rangnál magasabb pozícióhoz, legfeljebb a fronton.) Ekkor már folyt a harc Magyarország felszabadításáért, és Eichmannt visszahívták Berlinbe. Himmler ugyanakkor az ellenségét, Bechert nevezte ki a valamennyi koncentrációs táborért felelős Reichssonderkommissar posztra, Eichmannt pedig a "zsidó ügyek" irodájából áthelyezték egy másik, teljesen jelentéktelen irodába, amely az "egyházak elleni harccal" foglalkozott - ráadásul ő ezen a területen tökéletesen járatlan volt. A háború utolsó hónapjaiban bekövetkezett bukásának gyorsasága a legárulkodóbb jel arra nézve, hogy Hitlernek mennyire igaza volt, amikor 1945 áprilisában berlini bunkerében kijelentette: az SS nem megbízható többé. Amikor Jeruzsálemben Eichmannt szembesítették a Hitler, illetve az ominózus Führer-parancs iránti rendkívüli lojalitásának bizonyítékaival, újra és újra megkísérelte megmagyarázni, hogy a Harmadik Birodalomban "a Führer szava törvényerővel bírt" (Führerworte hatten Gesetzkraft), ami egyebek mellett azt jelentette, hogy ha a parancs közvetlenül Hitlertől eredt, akkor annak nem kellett írásban érkeznie. Igyekezett megmagyarázni, hogy éppen ezért nem kért soha írásos parancsot Hitlertől (soha nem került elő az Endlösungra vonatkozó Führer-parancs írásos dokumentuma, valószínűleg nem is létezett ilyen) ellenben írásos parancsot szeretett volna látni Himmlertől. Ne feledjük, valószerűtlen volt akkoriban a dolgok állása, s egész könyvtárak teltek meg oly roppantmód "képzett" jogászok kommentárjaival, akik mind azt írták, hogy a Führer szavai, szóbeli kijelentései jelentették az ország alaptörvényét. Ezen "törvényes" keretek között értelemszerűen törvénytelennek minősült minden parancs és rendelkezés, amelyik betűjében vagy szellemében ellentétes volt a Hitler által kimondott szavakkal. Eichmann helyzete ezért nyomasztó módon hasonlított annak a sokat emlegetett katonának az esetére, aki normális törvények keretei között visszautasítja, hogy végrehajtson olyan parancsokat, amelyek ellentmondanak a törvényességről szerzett addigi tapasztalatainak, és ezért törvényteleneknek fogja fel őket. A téma kiterjedt irodalma általában ugyanazt a kétértelmű törvényfogalmat használja, ami ebben a szövegkörnyezetben egyszer az ország törvényét - azaz a lefektetett, pozitív törvényt - jelenti, másszor pedig azt a törvényt, amely feltehetően minden ember szívében ugyanolyan hangon szólal meg. Gyakorlatilag azonban a visszautasítandó parancsoknak "nyilvánvalóan törvényelleneseknek" kell lenniük, és a törvényellenességnek mint "fekete zászlónak kell lobognia felettük, figyelmeztetésként, amely így szól: Tilos!" - amint arra az ítélet rámutatott. Egy bűnös rendszerben ez a "fekete zászló" a "figyelmeztető jellel" éppen olyan "nyilvánvalóan" ott lobog a normális esetben törvényes parancs fölött - például, hogy ne ölj meg ártatlan embert csak azért, mert az történetesen zsidó -, amiképpen jogállamban egy bűnös parancs fölött. A lelkiismeret egyértelmű hangjára vagy - a jogászok még homályosabb nyelvén fogalmazva - az "emberiesség általános érzésére" hivatkozni (ld. Oppenheim-Lauterpacht: International Law, 1952) nem csupán a kérdés megkerülését jelenti, de annak tudatos elutasítását is, hogy észrevegyük századunk központi morális, jogi és politikai problémáját. Eichmann tetteit természetesen nem csak az a meggyőződése motiválta, hogy Himmler ekkoriban "bűnös" parancsokat adott ki. Kétségtelen, a meghatározó személyes mozzanat nem a fanatizmus volt, hanem a valódi, "határtalan és mértéktelen csodálata Hitler iránt" (amint a védelem egyik tanúja, dr. Wilhelm Höttl is megállapította) - ama ember iránt, aki "őrvezetőből a birodalom kancellárja" lett. Reménytelen kísérlet volna mérlegelni, hogy a Hitler iránti csodálat volt-e erősebb benne vagy pedig az eltökéltsége, hogy a Harmadik Birodalom törvénytisztelő polgára maradjon akkor is, amikor Németország már romokban hever. A háború utolsó napjaiban mindkét tényező ismét szerepet kapott, amikor Berlinbe visszatérve elkeseredett dühvel tapasztalta, hogy körülötte mindenki hamis papírokat gyárt, így biztosítva magát még az orosz vagy az amerikai csapatok megérkezése előtt. Néhány héttel később Eichmann maga is álnéven kezdett utazni, ám Hitler ekkor már halott, "az ország törvénye" már érvényét veszítette, így - amint mondta - már nem kötötte az esküje. Az SS tagjainak esküje ugyanis annyiban tért el a hadsereg katonai esküjétől, hogy csak Hitlerhez kötődött és nem Németországhoz. Adolf Eichmann lelkiismerete, amely kétségtelenül bonyolult volt ugyan, ám semmi esetre sem egyedülálló, aligha hasonlítható össze a német tábornokokéval. Egyikük Nürnbergben arra a kérdésre: "Hogyan volt lehetséges, hogy Önök, tiszteletreméltó tábornokok mindvégig megkérdőjelezhetetlen lojalitással engedelmeskedtek egy gyilkosnak?" - így válaszolt: "Nem egy katona feladata, hogy legfelső parancsnokának bírájaként cselekedjen. Tegye meg azt a történelem vagy az Isten az égben!" (Mindezt egyébként a Nürnbergben felakasztott Alfred Jodl tábornok mondta.) A jóval kevésbé intelligens és teljesen iskolázatlan Eichmann legalább halványan felfogta, hogy nem egy parancs, hanem egy törvény csinált mindannyiukból bűnözőt. A parancs és a Führer szava közti különbség az, hogy utóbbi érvényességének nem voltak tér- és időbeli korlátai, amelyek a legjellegzetesebb ismérvei a parancsnak. Ez volt a valódi magyarázata annak is, hogy az Endlösungra vonatkozó Führer-parancsot szabályozások és direktívák özöne követte, melyeket mind jogász szakértők és tanácsadók fogalmaztak meg - és nem egyszerűen hivatalnokok; a szokásos parancsokkal szemben ezt a parancsot törvénynek tekintették. Fölösleges hangsúlyozni, hogy az ebből eredő jogi parafernália, amely távolról sem csak a német pedantéria és alaposság tünete, a leghatékonyabb eszközként járult hozzá, hogy az egész ügy a törvényesség külső látszatával bírjon. És amiképpen a civilizált országokban a törvény feltételezi, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szól: "Ne ölj!", még ha az ember természetes vágyai és hajlamai időnként a gyilkosság felé ösztönöznek is, Hitler országának törvénye éppen úgy elvárta, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szóljon: "Ölj!", noha a mészárlások szervezői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a gyilkosság ellenkezik a legtöbb ember normális vágyaival és hajlamaival. A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri - a kísértés jegyét. Sok német és sok náci, vélhetőleg túlnyomó többségük, bizonyára kísértésbe esett, hogy ne öljön, hogy ne raboljon, hogy ne engedje felebarátait a pusztulásba masírozni (mert természetesen mindannyian tudták, hogy a zsidókat a pusztulásba szállították, noha nem mindenki tudhatott a borzalmas részletekről), és hogy mindezen bűntettekben a haszonrészesedés által ne váljon bűnrészessé. Ám, Isten a tudója, megtanulták, hogyan küzdjék le vágyaikat, miként álljanak ellen a kísértésnek.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.