Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Utasi Csaba

EGY ÖRÖKÖS VÁNDOR TÖRTÉNETE

Júniusi recenzió

1965. július 15.

A Fórum könyvkiadónál most megjelent Szirmai-kötet az írót kedvelő olvasónak nem jelent nagy újdonságot, hisz e válogatás jobbára már meg­jelent novellákat tartalmaz, de annál ta­nulságosabb számomra, aki Szirmait mind­eddig úgyszólván csak „hírből” ismertem, pontosabban néhány egészen véletlenül ol­vasott elbeszélése alapján.

Köztudomású, hogy a „könyvbe sűrítés” nagy kockázattal jár. A bizonyos időkö­zökben, napi- vagy hetilapokban felbuk­kanó novella vagy vers, egyáltalán bár­milyen jellegű írás a tarka és egymástól igencsak elütő szövegek között tisztábban hozhatja felszínre sajátos, különös színe­zetét, hangulatát, mint amikor ugyanaz a novella vagy vers megszabott keretbe ke­rül, ahol már nemcsak önmagáért él, ha­nem vállalnia kell a kötet többi alkotásá­ból ráeső fényt és árnyékot is, a termé­szetszerűen bekövetkező visszahatásokat, a nem várt összefüggéseket, mindazt, ami e rokonulási folyamattal harmonikussá vagy éppen disszonánssá teheti egymásba olvadó összességüket. A válogatott művek esetében ez az összhatás fokozottan érvé­nyesül, ugyanis a válogató nemcsak arra ügyel, hogy a legjobb írások kerüljenek, épüljenek a könyvibe, hanem arra is, hogy a megválasztottak lehetőleg egységesen sugározzák magukból az egész életművön végigfutó alapélményeket is.

A csend víziói a kisebb megtörések, ár­nyalati elütések, vonalvezetési egyenetlen­ségek ellenére egységes ihletésről tanús­kodik. Egészen kézzelfoghatóan kristályo­sítja ki azt az alapmotívumot, amellyel még a szürrealista térségekbe átcsapó, szirmaias viszonylatban csúcspontokat jelentő novellák is megmagyarázhatóak. Az örökös vándor motívumáról van szó. A Szirmai­-féle vándor bolyongásaiban nem a tér jel­lemzői dominálnak, nem a térbeli távolságok legyőzésével kínálkozó élmények je­lentik a novellatestek sodrását, hanem a mindenütt ható idő.

„Talán nincs is ilyen város, talán nem is volt soha, csak hazudta, elképzelte ön­magának. Mert csak jelen van, a biztos megnyugtató jelen, melyből ha valaki ki­szakítja magát, az életből is kiszakad, s otthontalanná válik” – mondja Mariann (Utazás a vágyak városába), kudarcba ful­ladt, éppen a jelen elől való szökési kí­sérlete után. Ezt a röpke idézetet azért lá­tom fontosnak, mert Szirmai tökéletes antipódusát tárja elénk; írónk minden más­ban, talán még a kísértetekben és a lélekvándorlásban is inkább hisz, mint a biz­tos, nyugodt jelenben.

Vannak emberek, akik nagy energiával mindig megújulón a pillanatoknak tudnak élni (a szó nemesebb értelmében), és vál­tozatlan hévvel árasztják magukból az élés örömének hullámait, minden momen­tumuknak mámorosságát, a múlt és jövő kérdéseit elárasztó, lefojtó és megszelídítő virulensségüket (elrémítő banalitással azt is mondhatnánk: íme, ők a boldogok), de léteznek olyan elsápadók is, akik túl ko­rán döbbennek rá az időre, arra, hogy a pillanat, a „szent jelenvalóság” múlt, rég­múlt, hogy a végtelen szálán nincs biz­tos pont, megnyugvást hozó kényszerképzeteik gyötröttjévé válnak (mindenün­nen lemaradtam, minden lépésem hiába­való, úgysem tudom soha jelenné transz­ponálni azt az időpontot, amikor hullásom megkezdődött, még a jövőm is múlt stb.), s ha van hozzá elég erejük, az alkotás kötöző, feledtető folyamába vetik magu­kat. Noha a megérzékítés céljából létre­jött fenti disztinkcióm túlságosan szimpli­fikál és általánosít, mégis úgy látom, írónk az említett második csoportba tartozik.

Szirmai, a jelenből „kiszakadt” ember majd minden novellájában a jelent kísérli meg visszaállítani, a jelenben akarja ön­magát s régvolt (vajon volt-e egyáltalán) otthonát megtalálni, melyre már csak el­merült arcok emlékeztetik: ez a szomjú vágy hozza létre nála a mesék világára olyannyira emlékeztető, de azt ugyan egészen soha meg nem közelítő imaginá­rius birodalmat, ahol megnyugvás várja, éppolyan, mint novellái alakjait.

A vándor-motívumú novellák rendsze­rint lázadással kezdődnek. A hősök le­szaggatják magukról a jelen rongyait, s nosztalgikus vágyaktól űzötten útra kel­nek „az eltűnt idő nyomában”, ifjúságuk városába, vagy halottak közé, hogy meg­leljék önmagukat, de megérkezvén kivétel nélkül elbuknak, a „sárga képű” halál martalékává válnak, vagy arra ítéltetnek, hogy kilátástalanul, immár minden re­ménytől megfosztottan újra a gizgazos, poros-szürke vándorútra lépjenek.

– Hová mész, fiam?

– Nem tudom, anyám – hajtottam le fejemet, s miközben rám sötétedett, visszabotorkáltam a gizgazos, lábat gáncsoló pusztán, többször is elkérdezgetve magam­tól:

– Hová, hová is megyek?

(Az utolsó ház, 1931.)

Szirmai idővándora nem egyedülálló tünemény az irodalomban, de az is igaz, hogy a probléma nála más jegyekkel ve­tül, más árnyalatokat kap, mint „az el­tűnt idő” nagy kutatóinál. Krúdy pl. elra­gadtatja magát, „külön bejáratú” álomvi­lágot teremt, ahova rég eltűnt fehér kó­csagok szárnyán repül el, s megleli ott­honát, mert fantáziája ott mindeneket aranyló hímporral hint be; számára annyira realitás fiatalságának világa, hogy bántó, vak és naiv apolitikussággal „szép­séges nemzeti múlt”-ról révedezik. Krúdy is jelenből „kiszakadt” ember, de ő a „szakadás” által nem a sötét pillanatok „homokos, vizes” síkjára ér, hanem egy újra megtalált, tág horizontú és értelem­mel teli valóságba. Szirmai alakjai, illetve maga az író (különbséget tenni ebben az esetben majdnem felesleges) a múltba rohannak reménytől duzzadóan, siető készü­lődéssel, fellobbanó mohósággal, ám vala­mi kegyetlen istenség pálcasuhintására ál­maik hamuvá roskadnak össze. Csak olyan embert kínozhatnak ilyen és efféle motí­vumok, akinek nemhogy jelene nincs, de múltja sem volt soha, akinek mélységes emberi tragédiája abban van, hogy unos-untalan önmaga pszichikumában barangol, s onnan csupa elmulasztott lehetőség, meg­valósulatlan vágyképzet pillant rá hűvös szemmel, s nincs lehetőség a csillapodás­ra, hiszen a körülötte szüntelen változó és tűnő emberi arcok, még ha akaratlanul is, közönyösek, mit sem tudnak a lélek legrej­tettebb kínjairól, azok pedig, amik érdem­legesen szólhatnának hozzá: a kövek, a megjárt utak, házak és fák, a vizek, örökös hallgatás rabjai. Egy kicsit a Vajda János-i Harminc év után alaphangulatát is érzem Szirmai kötetéből kicsapódni, s állításomat az is bizonyítani látszik, hogy már 1928-ban – az író akkor 38 éves – bevonul műveibe az idővándor alakja, de lehet, hogy még előbb, s azóta is – a változatlan erővel feltörő impulzus ered­ményeképp – újra meg újra rábukkanunk az író opusában.

Szirmai témái, ahogy láttuk, benső té­mák, nevezhetnénk őket líraiaknak is. De minthogy minden művészi alkotás esetében a megmunkálás, az anyaggal vívott küzdelem modusa a minden más mozzana­tot háttérbe szorító kérdéskomplexum, A csend vízióiban is ezen a területen kell továbbhaladnunk, hogy megérthessük, mi­ért mozognak a potenciálisan nagy fe­szültséget képviselő novellák az átlagos, viszonylag gyorsan enyésző novellatermés nívóján.

Mindenekelőtt az elbeszélések egysíkú­ságát kell megemlíteni (nem nyelvi egy­síkúságra gondolok), ami abban nyilvánul meg, hogy a novella rendszerint egyetlen gyökerű, a hajszálerek hiányoznak belőle. A jelenség oka abban van, hogy Szirmai gyakorta kísérel meg kisregénybe vagy akár regénybe illő témát elbeszélésbe sű­ríteni, ám a forma nem bírja el a tartal­mat. Kényszer-montázsra kerül sor, a szé­lesebb mederbe kívánkozó mondanivaló gátak közé szorul, éspedig olyképpen, hogy a többoldalú megvilágítást igénylő alako­kat a „szerző kezdi formálni” – a sze­münk láttára –, egészen kirívó mozdulat­tal, s olykor teljesen unalmas, melodramatikus elmélkedésekben, gondolatfuttatásokban. A mű elveszti dinamikáját és történetté válik, „szép” vagy „csúnya” történetté, melyből a fő dallamra egyetlen visszhangzó hangárnyalat sem érkezik. Csak egyetlen példát vegyünk. Az Örvény című novella Luzsenszky nevezetű tanítója rádöbben, hogy feleslegessé vált, és elhatározza, véget vet életének. De mi történik? Szirmai Luzsenszky gyermekko­ránál kezdi, hosszadalmas okfejtésekkel tűzdeli meg mondanivalóját (míg a tanító a Duna felé siet, írónk azt boncolgatja, mi­lyen súlyos problémát jelentett Luzsenszkynak az, hogy egész életében nem tud­ta eldönteni, szlovák-e vagy magyar), ahe­lyett, hogy a sokkal nehezebb, összetettebb feladatra vállalkozna, tudniillik a fő­hős lelkivilágában végbemenő torlódás, gondolati, érzelmi csapongás megidézésére a sorsdöntő pillanatokban. Szirmai a másik utat választja, s amikor a tanító az örvénybe veti magát, az az érzésünk, mintha egy szál deszlka vagy kődarab hul­lott volna vízbe, melyet előzetesen alapo­san áttanulmányoztunk s végül megun­ván elhajítottunk magunktól. A szavaknak nincs meg a fedezetük, mely feszültséget tudna teremteni, de nem is csoda, hisz az író mindent elénk akart tárni, mindent el akart mondani, s épp ezért nem mondott tulajdonképpen semmit. Hiányzik a lé­lektani árnyalás, ugyanis a megírt történet egyetlen pontján sem villan fel olyan részlet, mely immanens tartalmat hordoz­na, azaz sejtetné a mondanivaló elágazá­sait, hullámzásának pontosan meg nem határozható kiterjedését.

A „kisregényi novella” mellett Szirmai tolla alól kikerülnek olyan művek is, me­lyek inkább meditatív monológok (Fenyő, Rózsafa, A fekete város), pillanatfölvételek, tájképek, hangulatos karcolatok, de nél­külözik az elbeszélés epikus fölfejlesztésének követelményeit: líraian kondenzált hangulat morzsolódik el bennük.

Szirmai legjobb alkotásai minden bi­zonnyal a szürrealisztikusak, de ezeken belül is megoszlás tapasztalható. Az éjsza­kák motorosaiban vagy a Gyújtsátok fel az éjszakákat címűben a vízió annyira magával ragadja, hogy a novella minden utalás nélkül kanyarodik át az álomké­pek világába, s talaját vesztetten hömpö­lyög tova. Sokkal sikerültebbek pl. a Vesz­teglő vonatok a sötétben, a Dzin-dzin, don-don, gon-gon..., az Üzent az ősz vagy a Medekné című munkái. Ezek ügyesen becsempészett „valóságra” építik a víziót, s nem áll fenn a veszély, hogy öncélú képtorlaszokká váljanak. A halálos beteg­ségben vergődő lány „kirándulása” az „örökös csend” forrásához, lázálmának kü­lönössége, a spiritizmus asztráltestjeire és hangulataira emlékeztető környezet szer­ves alkotóeleme a novellának, sőt csomópontját jelenti: ott van igazán otthon Szir­mai (Dzin-dzin, don-don, gan-gan..., Az Üzent az őszben az expozícióban „véletle­nül” elejti a szót, hogy a levelek egy té­bolyda fáiról hullanak, majd néhány szót pazarol még egy beteg leírására, s ez ké­sőbb untig elég ahhoz, hogy az éjszaká­ban felhangzó, ismétlődő „hol vagy?”-ok, minden „természetellenes” hang, dörömbölés, kilincsrázás és zokogás súllyal telí­tődjenek.

Ha summázni akarjuk A csend vízióiról kialakult véleményünket, akkor elsősor­ban azt kell leszögeznünk, hogy Szirmai témái, az egész gondolatvilágát uraló él­mények sokkal izgalmasabb vizsgálódási terrénum lehetnek a kutató szem számá­ra, mint a novellák életét sokszor unal­mas digressziókkal, hiábavaló elmélkedé­sekkel, bizonytalan és nem eléggé önfegyelmezett vonalvezetéssel fellazító objektivizáció. Az író mint ember összehasonlíthatatlanul érdekesebb a belőle „kisza­kadni” és önálló életet kezdeni képtelen novelláknál.