Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Tomán László

EGY MEDDŐ APOSTOL

Dragan Jeremić: Prsti nevernog tome, Nolit, Beograd, 1965.

1965. augusztus 16.

Ennek a könyvnek a legérdeke­sebb részei az első lap (idézet János evangéliumából), meg az utolsó, ahol a szerző Megjegyzését olvashatjuk könyvéről. Az evangéliumi idézet szép költői képet tartalmaz, s kü­lön varázsa Vuk Karadžićnak a for­dítása; a Megjegyzés az utolsó lapon azért is figyelemre méltó, mert majdnem többet mond a szerzőről, mint az egész, 341 oldalas könyv. Megtudjuk az utószóból, miért vá­lasztotta ezt a címet: szerinte ugyanis a kritikus hasonlatos Ta­más apostolhoz; továbbá arról is értesülünk itt, hogy a szerzőnek még jó néhány írása van, melyek könyvben még nem jelentek meg, de ha szükség mutatkozik, s ha ő (ti. Jeremić) erőt érez magában ter­vének megvalósításához, kiadja őket.

Az evangéliumi mottó és a jeremići utószó között 341 lapon tizen­két jugoszláv íróról találunk érte­kezéseket: a szerző igen apróléko­san foglalkozik Ivo Andrić, Milan Bogdanović, Dobriša Cesarić, Marko Ristić, Vladan Desnica és más jugo­szláv írók munkásságának egyes ol­dalaival.

Jeremić módszere egyszerű és jól ismert. Részletesen tárgyalja egyes írók műveit, nem annyira a saját véleményét közli, hanem a tudomá­nyos kutatás és az elemzés álarca mögé bújva az írók mondanivaló­ját interpretálja, taglalgatja, de a szintézishez nem jut el, eredeti ál­láspontot nem alakít ki, semmi újat nem tár fel. Megelégszik írók, mű­vek, alakok, eszmék boncolgatásá­val, nyilvánvaló dolgok hangoztatá­sával, s ha Tamás apostol hitetlen volt, akkor e könyv szerzőjét mél­tán tarthatjuk (irodalmilag) meddő­nek. Mert 341 lapot teleírni nem csekély fáradságot követel, tizen­két eminens jugoszláv író műveit végigböngészni, nem kis munka. A dolgozatok azonban senkinek sem­mit nem adnak, unalmas fejtegeté­sek csupán, s a szerzővel még csak vitatkozni sem lehet, mert nincs miről vitatkozni vele: érdekes, egyé­ni szempontú következtetések he­lyett – egyéni szempontjai nincse­nek is – banális megállapításokat találunk csak a könyvben, mintha nem is kritikussal volna dolgunk, akitől mégiscsak elvárjuk, hogy al­kosson, akinek nézeteket, attitűdöt kell kialakítania és önálló gondola­tokat kifejeznie.

Jeremić tehát volt annyira óvatos, hogy ne hangoztasson egyéni néze­teket, jobbnak látta, hogy vélemé­nyével (ha van) a háttérben ma­radjon. Olyan írókat választott hát, akiknek értékéhez nem fér kétség, így nem kényszerült önálló ítéletet mondani, a már ismert, elfogadott értékelésekre támaszkodhatott. Leg­jellegzetesebb vonása ennek következtében a teljes személytelenség, stílusban, álláspontban egyaránt. Keressük, kutatjuk, de sehol sem találjuk azt a Tamást, akit Jeremić könyve utószavában emleget; mert szeretnénk tudni, mi az, ami ellen lázad, mi az, amiben kételkedik, ha már Tamáshoz hasonlítja magát. Ő azonban mindenben biztos. Minden a legnagyobb rendben van szerinte. Bizonytalan értékekkel nem foglal­kozik, csak biztosra játszik. Semmi sem izgatja. Főleg nem izgatják a titkok, rejtélyek, a megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák. Nem tudja eléggé méltányolni And­rić nyugodt nagyságát, nem mer vi­tába szállni Milan Bogdanović kon­zervativizmusával, nem tud felemel­kedni Marko Ristić látomásaihoz, képtelen leereszkedni Vladan Des­nica emberi mélységeibe, nem érzi Dobrica Čosić nyelvi erejét, csupán Miodrag Bulatović erényeiből és hi­báiból sejt meg valamit. Ennyi azonban nem elég ahhoz, hogy valaki apostol lehessen.

Egy vakvágányra futott szándék, egy meddő igyekezet példája ez a könyv. Ezért jelenti a középszerűsé­get ez a név, mely címlapján szere­pel: Dragan Jeremić.