Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Végel László
Egy makró emlékiratai
IV.
1965. november 1.
PÉNTEK
Tegnap este holtfáradtan vártam a mérnökre. Leültem a fényképezőgépem mellé és elzsibbadt kezekkel, lábakkal vártam. Kilenc, tíz óra körül motorzúgást, fékezést hallottam. Csönd volt, majd a folyosón a mérnök egyenletes, kimért lépései hallatszottak. Energikusan benyitott a szobába. Észrevettem, hogy egyedül van. „Csak nyugodtan jöjj ki”, mondta. Kiléptem a rejtekhelyemről és ránéztem. Tehetetlenül széttárta kezét, mereven megállt, aztán legyintett. A bárpulthoz lépett és italt vett elő. Lemezt rakott a lemezjátszóra. Karcsú üvegpoharakat keresett és némán töltött. Nem szóltunk egy szót sem. Hogy őszinte legyek, nem akartam indiszkrét lenni. Leültem egy fotelbe, fejemet a vállam közé húztam, mintha meg akarnék lapulni, és felemeltem a poharamat. Ő leült velem szemben, kirakta zsebéből a cigarettát, gyufát, de nem gyújtott rá. Bal kezével a szájához emelte a poharat. Aztán egy hirtelen mozdulattal kiitta az egészet. Én csak az ital felét ittam meg, és a poharat lassan (kicsit reszketett a kezem) az asztalra tettem. Egy zörrenés nélkül. A kis, kerek, fekete, politúrozott asztalon szorosan átfogtam a poharat. Utálattal néztem végig vékony kezeimen, vékony ujjaimon. A kezemet mindig szégyelltem. Ujjaim vékonyak, és utálatosan vastag kék erek fogják át. Néha az erek egészen megduzzadnak, megtelnek vérrel, kidudorodnak és ujjaim csomósak lesznek. Egy percre felemeltem a karom. Újra megvizsgáltam a kezem, az erek kisimultak, kezem fején újra a sárgás szín dominált. „A rendetlen szívműködés miatt van ez”, mondta még régen az orvos. Emlékszem, mennyire féltem akkoriban ettől a szótól. Ma már alig zavar az egész. Valahogy így van ez mindennel. Az ember csak később jön rá, hogy lényegtelen dolgokról volt szó. Levettem a kezem az asztalról. Összekulcsoltam ujjaimat, testemmel az asztal fölé hajoltam, mintha ütést vagy hírt várnék. Ez a csönd egészen kikészített. Csuklómmal nekitámaszkodtam a térdemnek, kezemmel végigsimítottam sípcsontomat. A mérnök töltött a poharamba. A sajátjába is. Mielőtt felemelte volna poharát, komolyan és hosszan rám nézett. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Az asztal fekete lapját és a gyöngyöző italt vizsgálgattam. Ő pedig kezének egyik határozatlan, irracionális mozdulata után, újra a szájához emelte poharát. Szájával megérintette annak kristályélét és hirtelen kiitta az egészet.
Én is felemeltem a poharamat. Lassan, élvezettel ittam az italt. Egy pillanatra aztán nem tudtam mit csinálni. „Legjobb lenne lemenni”, gondoltam. Jó lenne megkeresni a fiúkat. Istenem, milyen régen láttam már őket. Az ember belehülyül az unalomba. Nagyon rossz nélkülük. Irtó. Mert minden más, ha nem vagyok egyedül, ha csoportosan csavargunk, unatkozunk. Tegnap is összekutattam az egész várost. Hiába. Lejártam a lábaimat, mégis semmi. Még a kis lebujokat is átkutattam. És ezt most egészen komolyan mondom, egy pillanatra megálltam a város főterén és féltem. Eszembe jutott Csi-Csi is. Legalább ő ne ment volna el. Általában, ha így éreztem magam, akkor vele mindig normálisan beszélgethettem. Nem kellett mímelni semmit. Kimondta az ember, amit akart, és kész. Ha akarta, hát egyszerűen kihányta a szavakat. Semmit sem kellett folytatni. Se megbánni. Hisz mindketten tudtuk jól, hogy minden folytatás szégyen. Mondom, nagyon bánt, hogy elment. Az volt a baja, hogy nem tudott eleget várni. Mert ez a fontos. Jó, ha az ember nekitámasztja a hátát valaminek, és van ideje várni. Mindegy, hogy mit. Mindegy, hogy minek. Kőoszlopnak, vagy korhadó fának. Minden kitart addig, ameddig kell, utána pedig minden mindegy. Azt mondta, tiszta szeretne lenni. Igen. Kimentem a Bulevárra, erre az igazán széles, aszfaltos utcára. Nagyon szeretek itt lenni. Itt minden tárgynak, pontnak megvan a saját keménysége, durvasága. Ha egyszer meg akarnék halni, azt hiszem, itt lenne a legjobb elbukni. A Dunára pl. rá se merek gondolni. Rögtön hányingerem lesz. Untat a víz finomsága, nőiessége. Az aszfalt – az egészen más. Az aszfalton még pattanhat szikra az emberi testről, mintha puskagolyó súrolná. Az egyik virágüzlet előtt megálltam. „NÁRCISZ”, írta a címtáblán. „Nyitva reggel héttől, este hétig” – mondta az egyik barátom. Megálltam a nagy üvegtábla előtt. Néztem a szegfűket, kék színű mezei virágokat, a kiadós, asszonyos gladióluszokat, a mérgező illatú fehér liliomokat meg azokat a mindenféle cserépvirágokat, amiket ki nem állok.
Bementem az üzletbe.
„Egy csokor rózsát kérek”, mondtam.
Az elárusítónő felemelte a fejét. Kék munkaköpenye irtó csúnyául állt rajta. Istenem, még itt sem öltözködnek.
„Hány szálból legyen?”, kérdezte.
„Tizenkilencből”, mondtam.
„Zölddel?”, kérdezte.
„Zölddel”, mondtam.
„Viszi?”
„Küldöm”, mondtam.
Kezembe nyomott egy kis fehér borítékot.
„Írhat rá valamit”, mondta.
„Tudom”, mondtam.
A sarokba mentem egy pici íróasztalhoz. Kivettem a fehér borítékból a fehér kartonlapot, elővettem az örökírómat, és idegesen forgattam az ujjaim között. Sehogy sem tudtam pontosan megfogalmazni, mit írjak, aztán a papír fölé hajoltam és írtam. „VOLIM TE. DOSADNO MI JE.” Betettem a kartonlapot a borítékba. Megcímeztem Tanjának. A borítékot átnyújtottam az elárusítónak. Fizettem és kimentem az utcára. Hátam mögött keményen csapódott az üvegajtó, mintha kovácsolt vasból lett volna. Az üveg éles hangja még néhány lépés után is fülemben vibrált. Lábaimat alig emeltem fel az aszfaltról. Nem azért, mert túl fáradt voltam. Csak éreztem a talpam alatt minden kemény kidudorodást, merevséget. Térdeim megremegtek. Zsebre tettem a kezem, összehúztam magam és elindultam a sarok felé. Megálltam az egyik kioszk előtt. Az újságárusnő megmozdult, kérdezett valamit. Erre eltűntem a kioszk háta mögé. A tarka képesújságokat nézegettem. Az egyik szőke filmszínésznő irtó megtetszett. Odaléptem az asszonyhoz, és kértem egyet abból a számból. Hónam alá gyűrtem, és bementem a parkba. Sehol senki. Ez nagyon felidegesített. Össze-vissza sétáltam. Néha leültem egy padra pihenni. Kezdtem elfáradni. Térdeimben, combjaimban zsibbadást éreztem. „Jó lenne Tanját látni”, gondoltam. Első pillanatra ez normális ötletnek tűnt. Tanja itt lakik öt percre. Felmehetnék hozzá. Elindultam. Száz-kétszáz méter után megálltam. Az útmenti cukrászda falának támaszkodtam. Bementem a cukrászdába, ott sem volt senki. Visszafordultam. Igen, Tanja. Amikor megismerkedtünk, először is azt kérdezted: „Neked nincsenek barátaid?” „Nincsenek”, mondtam. És hallgattunk egészen Kamenicáig. Zsebemben szorongattam Csi-Csi négyezer dinárját. Féltem: elég lesz-e? Azt hiszem, meséltem már, hogyan szerezte Csi-Csi ezt a pénzt. Akkor nem is gondoltam, hogy ez milyen szörnyű. Dideregve vártam a szivar lakása előtt Csi-Csit. Csak ideges voltam. Féltem, hogy elkésik. Pedig tudnia kell, hogy miről van szó. Amikor lejött, elnevette magát és átadta a négy ezrest. Később mondta, hogy a szivar (valami igazgató) irtó finom volt. „Nincsenek”, ismételtem meg a mondatot, amikor kiszálltunk az autóbuszból és a kamenicai park felé tartottunk. Egész testemet átjárta a friss, kemény levegő. A parkban Tanja fehér pulóverében elöl botorkált. Istenem, most mit is mondjak neki, gondoltam magamban. Valami vásár esett utunkba. Egy öreg, kifestett szivar gyermekjátékokat kínált. Ujjain babát mozgatott. Elébünk állt és játékokat kínált. Két gyermekautót vettem és átadtam Tanjának. „Minek ez”, kérdezte Tanja. „Csak”, mondtam, és a zsebébe tettem. „Én nagyon szeretem a gyerekjátékokat.” „Érdekes”, mondta. „Lehet”, hagytam rá. Bementünk az akváriumba. Ez kora tavasszal és kora ősszel nagyon jó hely. „Halat?” – kérdeztem. „Halat.” „Itt halat szoktak enni”, mondtam. Italt is rendeltünk. Már nem is emlékszek pontosan, azt hiszem, valami palackozott bort és szódát. „Jó?” – kérdezte. „Jó”, mondtam. Felemeltem a poharat. Istenem, hogy is mondhattam volna azt, hogy vannak barátaim, hisz még ma is, abban a pillanatban, amikor vele vagyok, őrülten egyedül érzem magam. Napról napra egyre inkább. Mintha kiszorítottak volna valahonnan, ahol még nem voltam. Mintha egy őrült lökéssel kinyírtak és eldobtak volna a fenébe. Néha sírhatnékom van az egészért, az istenit neki, de kérdem én, miért zokognék én ennyi finom ember között. Ó istenem, hogy milyen finoman meghallgatnának, ne is mondjam. Belém tukmálnának egy marék jótanácsot, és aztán mehetnék a fenébe. Nem, ezt semmi esetre. Hisz biztos, hogy nem stósz az egész. Még lehet, menjen az ember vakul előre, akár a kamikázék. Húzza sovány válla közé a nyakát és kitartóan meneküljön. Ne rezdüljön, van az úgy, hogy néha csak kiabálni szeretnék. Valami őrült zrít csapni. A múltkoriban, amikor Tanja először felvezetett a lakására, végsőkig kegyetlenül elkapott ez az érzés. Csengetett. Az anyja nyitott ajtót. Bementünk a szobájába. Azt mondta, ezután mindig jöhetek hozzá. Persze azért csak ritkán járok fel. Mert nem merek feljárni, ha éhes vagyok, nem járhatok, ha piszkos vagyok, kívül-belül, nem, ha kiabálni akarok, vagy ha elegem van már mindenből. Mert megmondom őszintén, ez a szoba egy külön világ a számomra. A levegő se moccan benne, a világosság se. Úgy kellene mondani, hogy mindennek megvan az egyensúlya. Igen. Mintha csavargó lépné át a küszöböt. Ha a szőnyeget érinti a talpam, akkor még kíváncsi leszek, hová is tartozok. Azért is jó csak az utcán élni. Itt az ember nyugodtabb és semmit sem érez. Képtelen. Olyan lesz maga is, mint az aszfalt. Nem gyötri semmi betegség. Utoljára, amikor nála voltam, beteg volt. Összeszedtem a kis piros és zöld párnákat és körüldíszítettem. Mondta, az arcán egy kis pattanás női. Holnap lehet, hogy nagyobb lesz. Akkor nem is megy az iskolába. „Hol?” – kérdeztem. „Nem látod?” „Nem”, mondtam. Megfogta a kezem. Az ujjam az arcához emelte. „Érzed?”, kérdezte. „Érzem”, mondtam. Hirtelen visszarántottam a kezem, ujjaim gorombák. Érdesek. Piszkosak. Már előbb is és mindig tudtam ezt. Sohasem tudtam megszokni testét, bőrét. Ha hozzáértem, fejemben mindig valami dobbanást, figyelmeztetést neszeltem. Mint a vadak a csövet. Ez mindig könyörtelenül kinyír. Csi-Csi azt mondta, hogy ez normális is. „Azért van ez, mert az utcáról jöttél”, mondta Csi-Csi, és meleg, barna szemével rám nézett, aztán lehajtotta a fejét. „Lehet”, mondtam. „Így van ez minden emberrel, aki az utcáról jön”, mondta. „Az utcáról jöttem”, mondtam és zsebre tettem a kezem. Eszembe jutott a nagy, magas H. Hosszú haja és hosszú mantilja van. „Patkányok vagyunk a pincelakásokból és a padlásszobákból”, mondta H. Arca vörös volt a hidegtől és álla remegett. Nagy, fekete szeme van. Esküszöm, fiúnál még nem láttam ilyen nagy, fekete szemeket. Én inkább azt mondanám, hogy ASZFALTLAKÓK. Igen. Istenem, hányszor gondoltam már arra, amikor Tanjával vagyok, hogy rengetegen valahová el vagyunk zárva. Az ördög tudja, hová. Valahová ki. Ahol szabadon rohangászhatunk éjjel-nappal. Aszfaltlakók. Lehet. A fal és az aszfalt érdes felülete az, amelyen jóérzéssel húzhatjuk végig kezünket. Lassan húztam a lábamat. Visszamentem a kioszkhoz. Jobbra fordultam. Átmentem az úttesten, az egyik olcsó büfébe. Tudom én jól, hiszen ez a normális. Körülöttem valami idősebb hapekok hangosan valami népdalt énekeltek. Nagyon jól érezhették magukat, csókolgatták, simogatták egymást. Egyikük poharakat tört. Gorombán végighúzta kezét az asztalon. A poharak lassan hullottak le róla, s a büfé betonlapján éles csörrenéssel törtek szét. Tudom én jól. Mert minden a bőr tiszta érintésétől függ. Ennyi az egész. Ilyen a világ. Elővettem a képeslapot. El akartam olvasni arról a szőke színésznőről szóló riportot, de már egy kicsit fáradt voltam. Zavart a nagy zaj is. Fizettem. Kimentem az utcára. Majd a mérnöknél elolvasom, gondoltam.
„Te mintha örülnél ennek”, hallottam a mérnök hangját.
„Nem tudom, nem is gondoltam erre”, válaszoltam.
„Pedig örülni kellene! Nem?”
„Lehet, hogy örülnöm kellene.”
„Az a kis hülye egyszerűen ki akart játszani. Azt hiszem, már állapotos is. Hogy én fizessem az elhajtást. De engem nem lehet kijátszani.”
„Nem”, mondtam. És azt hiszem, így is van, mert nem akármilyen gyerek a mérnök. Irtó stramm gyerek. Mindenre fütyül és mindene van. Csak ez a ház is megér legalább tízmilliót. Tízmillió dinárt.
„Fogtam magam és otthagytam. Meg sem mert mukkanni. Csak nézett utánam. Azt gondolta, hogy engem falhoz állít. Ott maradt a Putnikban. Vagy lehet, hogy hazarohant sírni. Ezt így szokták. Mindent akarnak. Aztán éjszaka vörösre sírják a szemüket és gyűrött lesz az arcuk, mint egy pokróc.” Még egyszer töltött. Koccintottunk. Felállt és sétálni kezdett a szobában. Én az italért nyúltam. Elgondolkodva simogattam a pohár falát.
„De te is furcsa gyerek vagy, mondhatom”, állt meg hirtelen.
„Miért?” – kérdeztem.
„Mindig csak hallgatsz. Az isten szerelmére, az embernek mozognia kell, valamit tennie. Máskülönben mehet a fenébe.”
Rágyújtott egy cigarettára.
„Hogy őszintén megmondjam, én meg vagyok elégedve veled. Nincs semmi baj köztünk. Érted? Csak mégis kellene, hogy megmozdulj már, hogy lássam, hogy élsz. Vegyük például ezeket a lányokat, akik jönnek. Mi értelme van állandóan csak nézni és fényképezni őket? Az ember belehülyül az ilyesmibe. Én nem is kértem ezt soha. Ha szólnál. Esetleg megbeszélhetjük, hogy éppen melyik kép kell.”
Hirtelen idegesebb lettem. Első pillanatra nem jött szó a számra, aztán megszólaltam, és azt hiszem, elég sokáig beszéltem. Meg akartam neki magyarázni, hogy engem az ilyesmi nem érdekel. Hogy én csak a saját munkámat akarom csinálni, meg így.
„Nem kell?”, kérdezte.
„Nem”, mondtam.
„Miért?”
„Nem tudom. Egyszerűen képtelen lennék ilyesmit csinálni.”
És azt hiszem, igazam is volt. Az embernek ehhez őrült egészségesnek kell lennie. Igen. Frissnek. Én meg úgy érzem, hogy rögtön összetörnék. Nem bírnám ki.
A mérnök elnevette magát. Leült az asztalhoz. Hangosan nevetett és töltött magának. Azt mondta, ilyet még soha életében nem hallott. „Soha?” – kérdeztem. „Soha”, mondta. „Egyetlenegyszer sem?” „Egyetlenegyszer sem.” Levetette barna zakóját. Óvatosan az akasztóra rakta és betette a szekrénybe. Az ablakhoz lépett és valamit figyelmesen vizsgált az utcán. „Majd meglátod, hogy milyen butaságokat csinálsz. Az embernek le kell győznie az ilyen marhaságokat, mert mindegy, hogy mit csinál, az a fontos, hogyha visszanéz, látja, hogy volt is valami. Meg hogy jó érezze magát. Ha megszokja, hogy semmit sem mozdít meg, akkor megszokja azt is, hogy gyötörje magát.” Kis szünet után egészen halkan, mintha elfáradt volna, hozzátette: „Akkor már hiába.”
Hallgattam. Kabátomért nyúltam és elindultam. Mikor a kilincshez értem, utánam szólt:
„Persze, ne vedd komolyan. Csak úgy mondtam.”
„Nem”, mondtam. „Nem veszem komolyan.” Aztán hozzátettem:
„Mikor jöjjek?”
„Hétfőn”, mondta. „Hétfőn okvetlenül jöjj.”
Elindultam hazaifelé. Bementem néhány lokálba csak úgy, mert végképp lemondtam, hogy ismerőst találjak. A központtól néhány száz méterre nem volt egy lélek se, csak világosság. Fáradtan, kimerülten lépkedtem az utcán. Nehéz volt. Lehet, hogy csak azért, mert valóban nem volt senki az utcán. Mintha minden az enyém lenne.
SZOMBAT
Lassan, óvatosan kinyitottam a szemem. Pud korán ébredt. Elkezdett rázni és ugrálni az ágyamon. Mondtam neki, hogy irtó fáradt vagyok. Azt mondta, ő nagyon frissnek érzi magát. Tegnap Olgával volt. „Jó volt?”, kérdeztem. „Irtó”, mondta. Csomagolni kezdett. Azt mondta, megy haza. Mindig akkor megy haza, amikor már farkaséhes. „Hozok kaját. Hétfőn várj.” Ránézett az órára és elrohant. Egymásután szívtam a cigarettákat. Nem bírtam felkelni. Szerettem volna félálomban maradni. Néha sikerült. Az ember ilyenkor irányítja, hogy mit álmodjon. Aztán mégis felkeltem és bementem a városba, mert éhes voltam. Ez mindig bezavar. Közben találkoztam G. N.-nel. „Tegnap leraktam egy vizsgát. Elég jól. Nyolcasra. Te miért nem jöttél ki?” „Fáradt voltam”, mondtam. „Hülye vagy”, mondta. „Majdnem mindenki átment. Csak magadra uszítod a tanárokat. Ez pedig nagy hülyeség.” Mondtam neki, hogy erre nem is gondoltam. Egyszerűen csak fáradt voltam és kész. Bementünk a Gurmanba ebédelni. Csönd volt. Alig néhány vendég. G. N. figyelmesen áttanulmányozta az étlapot. „Nincs semmi különlegesség. Itt minden nagyon drága.” „Drága”, mondtam. „Irtó drága.” „Te látod, mennyi a koldus?”, kérdezte. „Láttam. Jönnek, mint a patkányok”, mondtam. „Pedig sok dolgozhatna is. Azt hiszik, hogy így könnyebb. Nem hagyják nyugton az embert. Még a lakásba is bejönnek.” Rendeltünk. „Adriannát is kinyírták. Úgy látszik, nem csinál semmit. Mintha nem tudná, minek jött az egyetemre.” „Nem tudom”, mondtam. „Egy szót sem tudott mondani. Csak hallgatott. Kérdeztem tőle, mi van vele. Képzeld, azt mondta, hogy mi közöm hozzá. Képzeld, ilyesmit. Fogadni merek, hogy úgyis elmegy a fakszról.”
Azt mondtam neki, hogy ha nekiül, még befejezheti.
De G. N. csak rázta a fejét. „Nem, de nem is kell neki. Majd talál magának egy gazdag alakot, és kész. Akinek az apja eleget összeszedett, úgyhogy rendben lesz minden.”
„Ha talál”, mondtam.
A pincér hozta az ebédet. G. N. enni kezdett. Mint mindig, újra csak felidegesített. Hogy lehet ezt csak úgy, olyan hidegen kimondani. Mert nekem semmi közöm a koldusokhoz. Persze, lehet, hogy igaza van. De ő sokat szeret az ilyesmiről beszélgetni. Csak úgy, hogy mondjon valamit. A fakszon is mindig ő viszi a szót. Mindenki leborul előtte. Persze a tanárok leginkább. Hogy mennyit dicsérik, ne is mondjam. Amikor ebédeltünk, fizettünk és kimentünk az utcára. „Meghívlak egy kávéra”, mondta. Mondtam neki, hogy sietnem kell. „Akkor majd legközelebb. Úgyis beszélgetni szeretnék veled.” „Jó”, mondtam, és gyors léptekkel elindultam. Amikor feltételeztem, hogy már nem lát, lassítottam. Lementem a klubba. Nem volt ott senki. Újra kimentem az utcára. A központban megnéztem, hány óra. Egy ideig farkasszemet néztem a mutatókkal, és úgy éreztem, hogy rengeteg időm van még. Még kimondani is félek. Nézegettem a kirakatokat, a lányokat. Már egészen pontosan ismerek minden ruhadarabot a városban. A lányokról pedig meg tudom mondani, kinek mennyi a pénze, mik a szülei. Ördögi reflexeim vannak az ilyesmire. Aztán megnéztem a mozik műsorát. A filmeket nagyon szeretem. Amikor elsötétedik a terem s megjelenik az első kép, mindjárt jobban érzem magam. Kiválasztottam egy izgalmas, színes filmet. A főhősök abszolút könyörtelenül leszámoltak egymással. Úgy nyírták ki egymást, hogy meg sem rezdült a kezük. Nyugodtan. Elegánsan. Ezeket a filmeket nagyon bírom. A szentisektől hányingerem támadt. A múltkoriban néztem egyet. Az olyan volt, hogy jó néhány napig a mozinak még a színét se bírtam látni. Két becsületes emberről szólt a film, akik minden pillanatban segítenek más embereken. Semmi másról. Mint az angyalok, mentek az egyik helyről a másikra és keresték, hogy hol lehetne segíteni. Hogy lehet ilyesmit kitalálni, ez kész csoda. Mondtam H.-nak is. Ővele az ilyesmiről lehet tárgyalni. Még jó régen ismertem meg, valahol az utcán. Hosszú ballonkabátjában a sarkon állt, mintha valakit várna. Aztán eltűnt. Később újra láttam, nézegette a kirakatokat a Futaki utcán. Az egyik jól megvilágított kirakat előtt ismerkedtünk meg. Csupa üveg és fényes kristály volt belül. „Azt hittem, valakit vársz.” „Csak unatkozok”, mondta. Megittunk egy különös illatú makedóniai masztikát. Aztán kimentünk a városba, és valahogy elvesztettük egymást. Azóta, ha találkozunk, mindig elbeszélgetünk. Jól tudom pl. azt, hogy neki is tetszett Csi-Csi. Azt hiszem, olyasvalamit is mondott, hogy egyszer már volt vele. „Nem tudom”, mondta. „De azt hiszem, az emberek általában szeretik azokat a filmeket, ahol jó emberek is vannak.” „Én is azt hiszem”, mondtam. Érdekes, hogy már őt sem látom napok óta. Egyszerűen mindenki eltűnt a szemem elől. Néha-néha ha előbukkan egy- egy sarok mögül, akkor örömömben szeretnék valami lehetetlent csinálni. Úgy megy az utcán, mintha teljesen egyedül lenne és a tengeren sétálna. Tornádosz szent embernek nevezte. Azt hiszem, csak mozgása, járása miatt. Mert nem is ismeri. Igaz, H.-val néha megtörténik, hogy napokig ki sem teszi a lábát az utcára. Mesélte, hogy néha négy-öt napon át még a lábára se bír állni. Elfárad, teljesen kikészül. Füle körül iszonyú nyomást érez, feje zúg kíméletlenül. Csontjai aszalódni kezdenek. Lázas. Beteg. De ahogy jött, úgy el is múlik az egész. Egy napon frissen ébred és elindul. Maga sem tudja, hová. Minden folytatódik, mintha mi sem történt volna. „Jó az”, mondta egyszer, „amikor az ember beteg, akkor könnyebben megtalálja lelki egyensúlyát.” Így mondta éppen. Azt is mondta, hogy nála a betegség olyan lelki szükséglet. Én nem tudom pontosan, hogy mit jelent ez, és hogy ő mit ért rajta, de ez nem is fontos, mert nem vagyok se rendőr, se író, se orvos, se tanár. Meg tudom jól, hogy egy csöppet sem érdekel az olyasvalami, amit nem tudok megérteni. Csak azt értem, hogy nagy fekete szemeivel (mintha lányok szemeibe szórtak volna kormot) olyan ártatlanul tudja nézni ezt a várost, hogy az nem igaz. Bizony mondom, nagyon ártatlan ember. Biztos jó lehet neki. Amikor lefeküdtem az ágyba, nagyon bántott, hogy ma nem láttam őt. Végső ideje megkeresni. Lehet, hogy beteg.
VASÁRNAP
Ma délután az egyik csemegeüzlet előtt őrülten jó jazzszámokat hallgattam, amikor megjelent Pud, Tornádosz és még két fiú. Pudnak új kalapja volt. „Honnan?”, kérdeztem. „Adtam érte egy másik kalapot meg egy nagy fehér-fekete kockás sálat. Képzeld, megyek az utcán, egyszercsak jön Cs., az a magas szivar, tudod, az a mi utcánkból, az, aki jár azzal a szép lánnyal, és azt mondja, hogy neki tetszik a sálam meg a kalapom. A vállamat vonogattam, és mondtam, hogy valóban szép kalapom és sálam van. Javasolta, hogy cseréljünk. Mondtam neki, hogy rendben van. Mindjárt elintéztük az ügyet még az utcán. Cs. ezután a zsebéből egy ezrest vett elő és lobogtatta a levegőben. Azt mondta, ez az utolsó, tehát el lehet költeni. Utálja az utolsó ezrest, mert attól az ember olyan szentimentálisan szabadul meg. De ha olcsó pálinkát iszik, legalább berúghat tőle, mint a disznó, és mindjárt jobban érzi magát. Bementünk egy büfébe és gyorsan elittuk az ezrest. Cs. a második pálinka után már nem mondott semmit, csak mindenkit szidott. Ilyen alakot még nem láttam. Állandóan azt hajtogatta, hogy verekedni lenne kedve, valakit ártatlanul jól összeverni, és akkor helyrejönne. Lassan-lassan reszketni kezdett a keze és az álla. »Az anyjuk úristenit, az anyjuk úristenit«, hajtogatta. Aztán felugrott és elment.”
Mondtam neki, hogy Cs. nagyon stramm gyerek. Azt mondják róla, hogy csempészkedett, de kinyírták és azóta nem mer dolgozni. Helyette inkább mániákusan csereberél és néha, amikor már összegyűlik benne minden erő, akkor elvonul valamelyik mellékutcába és megver valamilyen idősebb hapekot. Ettől megnyugszik egypár napra. Jó kedvű lesz, meg stramm gyerek.
Tornádosz ekkor közbevágott és azt mondta, hogy ne folytassuk az utcán, hanem üljünk le valahova.
Bementünk egy finomabb kávéházba. Tornádosz hosszú ujjait a fehér asztalterítőbe törölte. Csupa piszok volt a keze. Amikor észrevette, hogy nézem, megszólalt.
„Megszoktam”, mondta. „Ha fehér abroszt látok, mindig beletörlöm a kezem.”
Mondtam neki, hogy rendben van, különben is igen ritkán látni fehér abroszt.
Pud rendelt. Hangos volt és hadonászott.
„Új zenekar van a városban”, mondta Tornádosz. „Már csak a nyugdíjasok járnak oda.”
„Olyan zenét még nem ettél. Az embernek sírhatnékja van, ha hallgatja”, vette át a szót Pud.
Mondtam, hogy nem voltam már régen a várban.
„Jobb is”, legyintett Pud. „Jobb is ma már sehova se menni, hanem bebújni otthon az ágyba és várni valami jobbat.”
Aztán Tornádosz rendelt. Kevertet kértünk, Tornádosz specialitását.
„Imádom a kevert italokat, az ember még érezheti az ízüket”, mondta Tornádosz.
Az ital valóban jó volt. Valami zöldes színe s egzotikus íze volt. Szörnyen erős.
Aztán elhallgattunk. Úgy látszik, ezek voltak a legfontosabb mondanivalóink. Legalábbis Merkurosz ezt mondaná. Na és? Minek legyen az embernek fontos mondanivalója. Utálom az olyan embereket, akik sok fontosat beszélnek. Ezért nem járok az öreg Sík óráira sem. Pedig az biztos, hogy az öreg Sík jó fiú, csak tele van már a fejem fontos dolgokkal, már lélegezni sem bírok miattuk. Hányingert kapok, ha valami fontos dologról hallok.
Legközelebb én rendeltem egy italt. Körbe-körbe mentünk. Egészen addig a pontig, míg el nem szédültünk. Mintha nem is az ital ártott volna meg, hanem maga a forgás.
Tornádosz gyufaszálakkal játszott a fehér asztalterítőn. Pud meg új nőkről beszélt, akiket nem lenne rossz megkaparintani. Új fruskákról, akikkel tele van már a város és szörnyen tejszagúak.
Akkor újra eszembe jutott Csi-Csi.
„Csi-Csi elment”, mondtam.
„Hová?”, kérdezte Pud.
„Nem tudom”, válaszoltam.
„Nem?”, kérdezte Pud.
„Nem”, válaszoltam és a vállamat vonogattam.
„Nem igaz”, mondta Pud.
„Hogyhogy nem?”, kérdezte Tornádosz.
„Csak úgy”, válaszoltam.
„Nem tudod, hogy hová ment?”, kérdezte Tornádosz.
„Nem tudom”, mondtam.
„Hazudsz”, mondta Pud.
„Miért?”, kérdeztem.
„Mert szeretsz hazudni”, mondta.
„Elment Merkurosszal”, mondtam.
„És te tudtad, hogy elmegy?”
„Tudtam”, mondtam. „És elengedted?” „Igen.”
„Merkurosz vitte el?”
„Merkurosz?”
„Igen.”
„Tudod-e, hogy hülye?”
„Tudom.”
„Gyáva vagy.”
„Nem tudom.”
„Elég volt már.”
„Hát mindig más miatt veszekedjünk?”
„Nincs elég időnk magunk miatt veszekedni.”
„Mi lesz most velünk?”
„Nem is ismertétek.”
„Az nem baj.”
„Ha lenne eszünk, visszahoznánk.”
„Aki el akar menni, az menjen.”
„Aki nem bír itt élni, az haljon meg.”
„Sokat ittunk.”
„Ihatunk még.”
„Nekünk mindegy.”
„Jó, igyunk még.”
„Mindennap ihatunk még többet.”
„Nekem itt kell maradni.”
„Mindenkit a saját területén nyírnak ki, vagy ott nyírjon ő ki valakit.”
„Igen.”
„Ugye fiatalok vagyunk még?”
„Igen.”
„Az biztos.”
„Ha egyszer nyerünk, mindent nyerünk.”
Sokat ittunk.