Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Végel László

EGY MAKRÓ EMLÉKIRATAI

Folytatásos regény

1965. augusztus 16.

Ma szabadnapos vagyok. A mérnök elment az igazga­tóval vadászni. Azt mondta, hogy kedvébe kell járni az öregnek.

Délután elmentem Tanjához. Mondta, hogy menjünk el estére valami születésnapra. Mondtam, nem bánom, de nekem nincs mehetnékem. Azok a szivarok szörnyen felidegesítenek. Irtó agresszívek. Meg így. Mindig a lányokat akarják megfogni és simogatják és csókolgatják az első közelükbe eső lányt.

Mert ez színigaz. Nem egy lányt egyszerre többen is össze­vissza fogdosnak, egyik felülről, másik alulról, meg így. És ne is mondjam, a lányok irtó élvezik ezt. Az embernek hányingere lesz. Igen. A lányok java részének véres lesz, gennyes az alsóne­műje. Pudnak többször is meséltem, hogy ez az önkielégítés egyik fajtája.

De Tanja csak hajtogatta, hogy ez irtó rendes zsúr lesz. Mond­tam neki, hogy én nyugodtan elmehetek, úgysem tudnék mást csinálni. „Csak még korán van”, mondtam. „Igen”, mondta, „hét­kor kezdődik”. „Még két óránk van addig”, mondtam. „Hallgas­sunk meg egy pár lemezt”, mondta. Mondtam, hagyja már a le­mezeit, unom már őket. „Mikor szerzel már normális lemezeket?”, mondtam neki. „Mindig a legbanálisabb slágerekre bukkansz rá.” Azt mondta, hogy ő ezeket szereti. Mondtam, hogy elég nagy bu­taság. Erre ő megmagyarázta, hogy igenis buta akar lenni. „Nem olvasok komoly könyveket, csak strippeket. Utálom a művészfil­meket, vagy hogy is mondják, és csak a rossz filmeket nézem.” Vitatkozni kezdett velem. „És mégis mi a bajom. Semmi. Van valami bajom?” kérdezte. Mondtam neki, hogy nincs. Azt hiszem, részben igaza is van. Abszolút úgy él, ahogy akar. Van például egy irtó intelligens barátnője, arra mindig azt mondja, hogy összevissza olvas, de nem tud élni. És Tanjának igaza van. Mirjana (mert így hívják azt a lányt) mindig panaszkodik. Hogy ő milyen szerencsétlen, meg így. Mondtam Tanjának, hogy azért nem kell reklámot csinálni annak, ha valaki nem szereti a komoly dolgo­kat. Ezt nem szokták, mondtam. Erre elkezdett hangosabban be­szélni. „Hát nem érted, hogy én buta vagyok, és kész. Buta va­gyok, és kész. Fütyülök az újságokra, meg arra az intelligenciára, meg az ilyesmire, amit az emberek kitaláltak maguknak.” Köz­ben feltett egy lemezet. Valóban irtó banális lemezei voltak. De hozott egy kis konyakot is, és mégis valahogy elmúlt az idő. Én különben is nagyon szeretek Tanjánál lenni. Irtó stramm lakásuk van, igazán finom lakás. Az ember mindjárt jobban érzi magát egy ilyen lakásban. „Képzeld”, mondta Tanja, „beiratkoztam a James Dean Klubba”. Mostanában mindig valami klubokba irat­kozik be. A múltkoriban iratkozott be a „Connie Francis meg a Marlon Brando Klubba. Mondtam, „nem is tudtam, hogy van Novi Sadon James Dean Klub”, azt mondta, hogy ő sem, egészen vé­letlenül jött rá. „Teljesen zártkörű klubról van szó”, mondta. „Minden klubtag kap Párizsból egy irtó stramm James Dean-képet.” Mondtam neki, hogy őrült gyerek volt James Dean. Na­gyon jó színész, „és képzeld el, olyan népszerű is volt, annyira is szerették, és mégis kinyírta magát”. Közben Tanja válogatni kez­dett ruhái között. Istenem, hogy mennyi ruhája van. Az öregjei irtó jól keresnek, mindent megvesznek neki. És Tanja borzalma­san szeret válogatni ruhái között. Esküszöm, csak ezért öltözkö­dik. Összevissza próbálgatja a ruhákat. Mindig az utolsó pilla­natban jön rá, hogy valami nem jó. De valahogy mégis rendbe­hozta magát. Van neki egy irtó vastag, durva magas gallérú fe­hér pulóvere. Valahonnan Olaszországból hozta neki egy szivar. Mondtam neki, hogy ez fantasztikusan áll rajta. Ennek nagyon megörült. Persze az utcán panaszkodott, hogy egy cipésze va­lami felesleges díszt rakott a cipőjére. Én nem tudom, miért van ez, de irtó szeretek ilyen dolgokról beszélgetni. Az ember egé­szen megkönnyebbül.

Amikor felmentünk Z. lakására, már tartott a zrí. Néhányan táncoltak az egyik szobában, néhányan behúzódtak egy másik szobába a kaucsokra, néhányan pedig egyszerűen a földön heve­résztek. Valaki szerzett eredeti külföldi gint is. Mindenki ebből akart inni. Én is megpróbáltam. Fantasztikus.

Z. azt mondta, hogy még jönnek néhányan.

Saša bemutatott egy bécsi szivart. Bizony isten olyan volt, mint egy arab. Egyáltalán nem hasonlított bécsire. Mondtam, én irtó rosszul beszélek németül, rám ne bízzák. A szivar nem ér­tett egy kukkot sem szerbül, és azt hiszem, rosszul is érezhette magát, de a lányokat pimaszul bámulta azért.

Odébb álltam Tanjához. Ott volt Jasmina, egy kedves, finom vonalú, barna lány, egy szivar, aki két évig kint volt London­ban, és ezzel van most mindig elkeveredve, két szőke a Zmaj gimiből, meg egy irtó izgága fiú, akiről nem tudok semmit. Jas­mina szörnyen el volt keveredve magával. Mesélte, hogy egy olasszal ismerkedett meg a tengeren, aki irtó vad szerelmes leve­leket ír neki, és ezen a nyáron eljön Jugoszláviába, hogy megkérje a kezét. „És a gimi?”, kérdezte az izgága fiú. Jasmina csak le­gyintett. „A gimi menjen a fenébe. Az olasznak van kocsija, min­den. Értitek, mindene.” Mondtam neki, nehogy beugorjon olcsó stószoknak, mert a külföldiek szeretnek olcsó stószokat csinálni.

Z. töltött. Összevissza kevertünk minden italt.

Saša jött oda, és gyorsan elmesélte, hogy sikerült neki Kajkára bízni a bécsit. „Most pedig elsétálok Zsuhoz”, mondta.

Jött még egy futballista is, valami első csapatban játszik. Ami­kor bejött, elkezdett hangosan nevetni, és elmesélte, hogy a nőjét hazazavarta. Az izgága fiú kijelentette, hogy ma a futballisták élnek legjobban. Egyszer csak ott termett Rómeó is. Én magam sem tudom, miért nevezik így. Mindenesetre ő a normálisabbak közé tartozik. Elég komoly srác, mindig kieszel valamit. Mesélte, hogy Éva a szomszéd szobában transzba esett.

Tanja elhúzott. „Ez az Éva imindig kitalál valami hülyeséget. Amióta ismerem, mindig kitalál valami hülyeséget.”

Átmentünk megnézni. Én csak annyit láttam az egészből, hogy Éva az egyik ágyon feküdt és remegett. Sírt. Valami régi fiújá­ról mesélt, akit még ma is fantasztikusan szeret. Meg ilyeneket. Valami ismeretlen szivar, akit még sohasem láttam, elkezdte si­mogatni. Közben a lány eléggé felhúzta a szoknyáját. Valaki han­gosan felnevetett. Erre odament a futballista is és közösen vi­gasztalták Évát.

Amikor átmentünk a másik szobába, csak Jasmina táncolt az­zal a vörös londoni szivarral. Egészen egymásba buktak, csóko­lóztak. Tanjával leültünk Saša meg Zsu mellé az egyik kaucsra. Z. is odajött hozzánk pihenni. „Hogy mennyi gondja van egy há­ziasszonynak”, mondta, közben elmesélte, hogy a fürdőszobát már valaki összehányta. A hátam mögött Zsu hangját hallottam, aki Sašának suttogta, hogy a fejére irtó érzékeny. Rómeó félrehívott, és azt mondta, hogy ő már előre látja a helyzetet. Mindent előre lát. A két Zmaj-gimis lány meg Éva fog majd kézről kézre járni. Mondtam, hogy a Zmaj-gimiseket nem ismerem. Erre ajánlko­zott, hogy ő majd bemutat. Odahívta a lányokat és az egyik útközben elejtette a konyakos poharakat. Z. elkezdett morogni, hogy vigyázni kell a parkettára. Rómeó csak fanyalgott, és kije­lentette, hogy milyen zsúr ez, ha még a parkettára is kell vi­gyázni. „De az öregek...”, hajtogatta csak tovább Zsu. Amikor bemutatkoztam a Zmaj-gimisiknek, odajött hozzám az izgága fiú is. Panaszkodott, hogy ronda alak az a vörös londoni, mert nem fair az, amit ő csinál. Jasminát ő hozta, és neki van joga rá. Ró­meó csak a vállát vonogatta. Persze Rómeó (később mondta) szintén Jasminát szerette volna elkapni. Amikor visszamentem Tanjához, már ott szöszmötölt mellette egy ismeretlen szakállas. Rápillantottam Zsura és Sašára. Már egészen behúzódtak a sarokba. A szakállas azt mondta, hogy irtó meleg van. „Jön a nyár”, hagytam rá. Z. jött oda és elcsalta a szakállast, hogy szó­rakoztassa a két gimis lányt. Z. úgy látszik, kedvembe akar járni. Mondtam Tanjának, hogy igyunk meg legalább valamit, „Miért érzed magad ilyen hülyén”, kérdezte. Mondtam, hogy nagyon unalmas ez a társaság. Egész idő alatt csak mászkálnak, mint a hernyók a leveleken. Akkor elmentünk táncolni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Rómeó meg Éva jönnek ki a szomszéd szo­bából. Éva egészen Rómeó nyakába borult. De még mindig sírt egy kicsit.

Így ment ez órák hosszat, már tíz óra elmúlt, amikor az az izgága fiú lecsapta a londoni vörös elé a konyakos poharat. Na, gondoltam magamban, még történhet valami érdekes. Úgy lát­szik, nemigen bírják egymást, Z. közéjük furakodott és kiabált. A vörös szivar kijelentette, hogy fütyül rá, hogy ki hozta el Jas­minát. Meg így. De nem lett semmi az egészből. Azt hiszem, a vö­rös mégis átment Jasminával a szomszéd szobába. Z. szidta mind a hármukat, mert el akarták rontani a születésnapját. Rómeó, Éva, Tanja, meg én együtt mentünk haza. Éva azt mondta, hogy irtó jól érezte magát. Tanja is, Rómeó is. Mondtam, én csak úgy közepesen. Az a fontos, hogy valahogy agyonütöttük az időt, da­dogta Rómeó, mert nem lehet mindennap a korzóra járni. Nem, mondta Éva. Nem, mondta Tanja. Nem, ismételtem meg én. “Mert én fütyülök arra, hogy hogyan éreztem magam”, folytatta Rómeó. „Az a fontos, hogy elmúlt az idő”, kiabálta, és hosszú ke­zével gesztikulálni kezdett. Egészen nekidőlt Évának és megcsó­kolta a lányt, Éva engedte és mosolygott egy kicsit.

Hétfő

Az egyetemen hűvös volt, az egyetemen csönd volt.

„A gyakorlati óra” – mondta az öreg, „a gyakorlati óra ki­elégítő volt.”

Kicsit elvörösödtem. Mindig rosszul leszek, ha dicsérnek. Rá­néztem az öreg kezére, mintha attól várnám a továbbiakat. Ke­zén már sárgák voltak az erek, nagy sárga foltok voltak a kezén. Az ujja hegye pedig tintás volt. Igen. Azt mondják, őrülten szóra­kozott az öreg. Azt mondják, annyira szórakozott, hogy képtelen átmenni az utcán. Amint kiteszi a lábát a fakszról, máris életve­szélyben forog. „Az öreg az úttesten fog meghalni” – mondo­gatta G. E. „Elterül egy Mercedes alatt, mint a béka.” A múlt­koriban éppen meglestem az öreget. Nagy, fekete táskáját, amely­ben könyveit cipeli szorosan magához vonta és ment, olyan egye­dül, olyan ártatlanul, mint ahogy egy kisgyerek játszik a sivatag végtelen homokjában. Igen. Néha egy-egy ponton megzavarodott és egy pár másodpercig nem tudott egy lépést sem tenni. Érez­tem, hogy félt. Fekete kalapjában, fekete ruhájában, olyan volt az aszfalton a napban, mint egy imádkozó szerzetes. Vagy pap. De amikor a fakszon beszél, akkor is ilyen. Mint egy pap. Az öreg bolondul a könyvekért. G. M. mesélte (az öreg és G. M. apja együtt jártak Szegeden gimibe), hogy az öreg tizenhét éves korá­ban már valami regényhősnőkbe volt szerelmes. És később is. Igen, ilyen figurákba. Ha lányokat látott, mindig mondta, hogy ez hasonlít erre vagy arra a regényhősnőre, meg hogy miket csi­nált még, ne is mondjam. G. E. mesélte, hogy az öreg úgy onanizált, hogy szerelmes verseket olvasott közben. Ilyet még sohasem hallottam. De lehet, hogy ezt már csak G. E. találta ki. Az azonban igaz, hogy az öreg mindenről azt gondolja, hogy úgy van, mint ahogy a könyvekben meg van írva. Egyszerűen képtelen meg­látni, hogy mi van körülötte. Meg az is igaz, hogyha a gyakor­latokon valami strammabb lány felel, akkor az öreg egyszerűen elvörösödik, mint egy kisgyerek. Hogy milyen szégyenlős ilyen­kor, ne is mondjam. Főleg, ha valamelyik lány érdekesebben öl­tözködik fel. Az öreg biztosan belehülyül. Persze, nem mer szólni, mint a többi tanár, hogy az egyetem nem divatrevü, meg ilye­neket. Csak hallgat, mint a csuka. Meg mernék esküdni, hogy az öreg azt gondolja az ilyesmiről, hogy ez bűn. Becsszó, egy kicsit sajnálom is az öreget. Például Adrianna mindig pikkel rá. Néha addig néz a szemébe, míg le nem süti a szemét. Persze Adrian­nát még fel sem meri hívni. A napokban éppen az öreg Goethe szerelmeiről mesélt. Mindenki vihogott. Még Adrianna is. Nem mondom, én is mulattam az egészen. Az óra után odajött hozzám Adrianna és elmesélte, hogy az öreg, mikor a padsorok között elment mellette, félénken oda-oda nézett meztelen térdeire. Mondtam, hogy nem igaz. Azt mondta, hogy valóban így volt. „Akkor ez fantasztikus eredmény” – mondom. Akkor odajött C. és felesége és azt mondták, hogy ez mégiscsak piszokság. „Pi­szokság” – ismételgették. „Nem kell ennyire kihasználni az öre­get". C. és felesége irtó komikus figurák. Mindig karonfogva jár­nak és mindig egyszerre beszélnek. Napokon át fogják egymás kezét. Adrianna kijelentette, hogy ő jót szórakozott és kész. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinál az öreggel. De C.- ék csak ismételgették a magukét. „De nem illik egy öreg embert ennyire kihasználni” – mondták. G. A., aki közben odajött hoz­zánk, kijelentette, hogy miért ne. Hogy G. A. milyen tudálékos, arra már nincs szavam. Mindent meg akar magyarázni, mintha ő mindent tudna. Sokan mondják, hogy nagyon finom ember. No, nekem elegem van a finom emberekből. C.-éknek beszélt valamit a szabad akaratról, meg ilyeneket. Különben is, ő nem érti az öre­get. Lelkesedik, ugrál ott a katedra mögött, az irodalomról beszél és közben nem tud semmi másról semmit. „Hát nem érzitek, hogy konganak a szavai.” G. E.-nek, ha valami nem tetszik, mindig azt mondja rá, hogy kong, meg üres, és kész. Mondom, hogy irtó unalmas szivar. Például ilyeneket mond még: a dolgoknak tar­talmat kell adni. Igen, ilyeneket. Éjjel-nappal ezeket a komoly dolgokat fújja és mindenkivel vitatkozni akar. Egy évvel ezelőtt őrülten megjártam vele. Azt mondta, menjek el hozzá beszélgetni és amikor elmentem, gyorsan könyveket szedett elő. Részleteket olvasott fel egyikből is, másikból is, aztán arra kényszerített, hogy beszélgessünk. Azt kérdezte, mit gondolok én, melyiknek van igaza. Istenem, hogy mennyit összevissza olvasott ez az em­ber. Mondtam, hogy én az ilyesmikhez nem értek még jól. Fo­gadni mernék, hogy ő is olyan, mint az öreg Sík. Azért is szidja állandóan. Mert mindig az öreget szidja. Ez nagyon feldühösített. Azért is mondtam neki, hogy nem kong és nekem nagyon tetszik, ahogyan az öreg Sík lelkesedik. Erre újra elkezdte: „Lelkesedik? Tudod-e, miért? Majd én megmondom. Majd én pontosan meg­mondom. Azért, mert szenilis, és nem tud mit csinálni. Erre meg C.-ék szólaltak meg. Bizonygatták, hogy G. E.-nek nincs igaza.

Adrianna meg én hallgattunk. Mondtam neki, hogy menjünk moziba. Azt mondta, nem bánja. G. E. kijelentette, hogy ő is megy. „Egy kicsit szórakoznom kell” – mondta. „Az utóbbi idő­ben sokat dolgozom.” Mondtam neki, hogy rendben van, de ne­kem ne magyarázzon meg semmit sem, mert szörnyen ideges va­gyok. „Tudom”, mondta „téged semmi sem érdekel”. Ez a „téged semmi sem érdekel” szintén szavajárása. Tavaly tavasszal mondta, hogy menjek az autóútra. Ő volt valami főszervező. Mondtam neki, hogy ezen a nyáron én nem megyek az autóútra. Erre elkezdte, hogy engem semmi sem érdekel, hogy egoista va­gyok, és hogy belehülyülök majd az egészbe. Ráhagytam. Hogy mondjam meg neki, hogy mennyi mindent szerettem volna csinál­ni a nyáron. Igaz, nem sikerült semmi, mert nem volt pénzem, de mégis. Amikor a mozi elé értünk, Adrianna rászólt G. E.-re, hogy álljon sorba jegyért. Eleinte kapálódzott. „Miért éppen én menjek?”, mondta. Erre Adrianna magyarázgatni kezdte, hogy azért, mert utoljára jelentkezett, és ez így szokás, és a szokásokat mindenkinek ismerni kell. No, erre beállt. Mondtam Adrianná­nak, hogy G. E. szörnyen unalmas szivar, ő csak legyintett. Mondtam neki, hogy a tanárok mégis milyen finom embernek tartják. Azt mondják róla, hogy igyekszik, meg hogy van am­bíciója. „Annak”, mondta Adrianna – mindenki finom em­bernek tartja. Persze, látszott, hogy Adriannát nem érdekli az egész. Egészen komolyan mondom, hogy irtó bosszantanak az ilyen emberek, mint G. E. Ismertem például egyet. Pontosan ilyen volt, mint ő. Mondhatom, nagyon híres ember volt. Az újságok sokszor hozták a fényképét, és a vége az lett, hogy valami irtó hülye dolgokat csinált. Egészen komoly pénzeket tett zsebre csak úgy. Amikor kisült a stikli, mindenki elkezdte szidni. Na, ilyet még nem láttam soha. Egyik napról a másikra megváltozott minden. Úgy látszik, az emberek csak akkor lesznek normálisak, amikor már kész a balhé. Persze, én nem azt akarom mondani, hogy G. E. majd elemel valamit, csak egyszerűen azt, hogy ilyen fi­nom meg okos ember. Persze, Adrianna az ilyesmit nem tudja megérteni, meg Tanja sem, de Csi-csi, ő persze jól látja az embe­reket. Mondtam Adriannának, hogy azért az öreg Sík stramm gyerek és G. E.-nek nincs igaza. Azt mondta, hogy az öreg a legstrammabb gyerek, akit eddig megismert. Ennek nagyon meg­örültem. Kérdeztem tőle, akkor miért hülyéskedik vele. „Csak úgy”, mondta, „mert nem tudok mit csinálni”. Mondtam neki, mi lenne, ha az öreg Sík véletlenül komolyan venné az egészet. Erre elkezdett nevetni. Megkapaszkodott bennem és úgy neve­tett. Még én is nevettem. Mondtam neki, mit csinálna akkor. Va­lóban szörnyen komikus lenne. Az öreg Sík egy ilyen stramm fiatal lánnyal. Mert Adrianna valóban szép lány, az biztos. Fi­nom, hosszú fekete haja van, meg hosszú lába, mint a manekeneiknek. „Mi lenne akkor?” – kérdeztem. Azt mondta, hogy bele­menne a játékba. Hogy irtó érdekes lenne egy ágyban aludni egy professzorral. „Valóban lefeküdnél vele?” – kérdeztem. Azt mondta, szó nélkül. Mondtam neki, hogy biztos vagyok benne, hogy fizikailag nem érezne semmit. Erre megmagyarázta, hogy ez a nőknél nem annyira fontos, mint ahogy mi hisszük. „Te csak bepiszkolnád az öreget” – mondtam. „Az ilyesmibe a tiszta emberek bele szoktak hülyülni. Általában az ártatlan embereket egy kis stikli is tönkreteszi. Őrülten kikészülnek utána. Irtó problémáik támadnak és elkezdenek nyavalyogni, és hogy azután milyen zavarosak lesznek, ne is mondjam. Én pl. ismerek egy pár ilyet. Állandóan saját lelkiismeretükről dumálnak. Adrianna erre kijelentette, hogy őt az ilyesmi már nern érdekli, és hogy mindenesetre lefeküdne az öreggel, mert az ilyesmire ő nagyon kíváncsi. Ez irtó felbőszített. A múltkoriban bemutattam neki pl. egy olyan stramm szivart, hogy az valami. A szivar is mindent megtett érte. Még a várba is felvitte, pedig ott minden olyan drága. A szivar mesélte nekem, hogy Adrianna mégis mindig csak nyafofogott. „Nem lesz itt kenyér soha” – mondta nekem a szivar, és engem támadott le, hogy belevittem a játékba. Mondtam neki, hogy én tudom, Adrianna elég könnyű nő, meg hogy ő az ügyet­len. Kézdeztem Adriannát is, hogy mi van a barátommal, de ő azt mondta, hogy csak azzal alszik, akivel akar. Pedig irtó stramm fiú volt. Közben az öreg Síkkal van elkeveredve. Igen. Aztán jött G. E. a jegyekkel. Persze G. E. a moziban szörnyen utálatosan viselkedett. Egyszer csak Adrianna a fülembe súgta: G. E. fogja a kezem. Ilyen alattomos szivar, mint G. E., ritkán te­rem a földön. Mondtam Adriannának, hogy legjobb lenne nya­kon vágni, de ő csak rázta a fejét, hogy nem. Másnap mesélte csak, szép nyugodtan átrakta kezét G. E. combjára és simogatni kezdte meg így. És hogy ettől G. E. egészen kikészült. Mondtam neki, hogy ez irtó szellemes stósz volt. Jót röhögtünk G. E.-n. Ál­talában így hülyéskedünk a fakszon. Lehet, hogy ezért van az, hogy olyan kellemetlen az öreg Síkkal beszélgetnem, mert el­végre, ő is a miénk.

Amikor az öreg kimondta, hogy meg van elégedve a gyakor­lati órával, meg se mertem mukkanni. Csak sárga kezét vizsgál­gattam, és nem tudom miért, de el tudtam képzelni, amint simo­gatja Adrianna hosszú, fekete haját, simogatja hosszú, fehér maneken combjait.

Csak szerettem volna irtó nagyot nevetni. Igen. Az öreg azon­ban halálosan komoly volt. Elkezdte fürkészni az arcomat, és aztán megszólalt.

„Szeretnék azonban valamit kérdezni magától. Valamit, ami nem éppen szakmai.”

Közben az öreg rágyújtott egy cigarettára. Kezében remegett a láng.

„Mondja meg őszintén” – mondta –, „hogy annak a tanuló­nak, aki kérdezte, hogy valóban lehet-e a szépet az igazsággal párosítani, nem felelt őszintén”.

No még csak ez kellett, gondoltam magamban. Még faggatni is akar. Elvégre az ilyesmihez semmi köze.

„Mondja csak, fiatalember” – mondta, és hosszan, kicsit ide­gesen szívott egyet a cigarettába. Óvatosan szórta le a hamut és várt. Várt.

Rátekintettem az asztalra. Istenem, hogy mi mindennel kínoz­zák itt az embert. Mert, mit is tudnék én az ilyesmiről mondani. Én, ha erről van szó, nem vagyok biztos semmiben. Igen. Csak ha ilyen komoly kérdéseket tesznek fel, akkor jövök rá, hogy tit­kot hordok magamban, de nekem erre egyáltalán nincs szüksé­gem. Nincs szükségem. Nincs szükségem. Hát ezt még az öreg Sík sem értené meg.

„Nekem megmondhatja ősizintén”, hallottam az öreg hangját. „Én csak segíteni akarok magán.”

Ez aztán tönkretett.

Felnéztem rá, levettem a szemem erről a száraz, nyavalyás, fekete asztalról és egyenesen az öreg vizenyős szemébe néztem.

„Igen” – mondtam határozottan. „Én hazudtam.”

De mintha most is hazudtam volna. Ez irtó megzavart. De most már mindegy, gondoltam magamban. Ha már az embert ilyesmire kényszerítik, akkor menjen mindenki a fenébe.

„Fiatalember” – mondta az öreg Sík –, „én látom, hogy ma­guk mennyire hitetlenek”.

Itt hosszú szünetet tartott ő is. Mintha ő sem lenne biztos magában. Azt hiszem, ő sem volt biztos magában.

„Mert maguk sohasem szenvedtek” – folytatta ekkor lassan, kényelmesen –, „maguknak minden megvolt. Tudja, hogy élnek maguk most? Tudja, hogy? Mint hal a vízben, úgy élnek. Ma­guknak nincsenek sebeik. Nem jön ki magukból a fájdalom be­lülről. Magukat, fiatalokat ma mindenki annyira szereti, hogy maguk tönkremennek ebbe”.

Aztán még mesélt arról, hogy neki meg nekik milyen nehéz volt. Istenem, mindenki ezt mondja. Meg hogy eszük ágában sem volt hitetlenkedni. Mindenki akart valamit. Mindenki akart va­lamit. Meg hogy azok milyen szép idők voltak.

„Persze, magukat most olyan nagyon szeretik” – kezdte újból, „maguk pedig elfelejtették, mi az, hogy szenvedés, mi az, hogy kín, mi az, hogy borzalom. Ez tette magukat tönkre.”

Aztán arról kezdett beszélni, hogy nem mi vagyunk csak a bűnösök, meg lehet, hogy ártatlanok vagyunk egészen. Ebbe az öreg is egy kicsit belezavarodott. Egy kicsit összezavarta magát. Irtó sokat beszélt, de mindig ugyanezt ismételgette. Nem tudom, miért, de egyetlen szavát sem tudtam komolyan venni. Pedig egész őszintén megmondom, én éppen szerettem az öreget, meg most is azt mondom, hogy rendes ember, de hiába.

Aztán azt kérdezte tőlem, hogy mit gondolok én, milyenek va­gyunk mi.

Mondtam neki, hogy én nem tudom. Mondtam neki, hogy mindenesetre nekünk jó. Meg ilyeneket.

Az öreg csak csóválta a fejét. Aztán azt mondta, hogy mint pedagógus mondja a jövendőbeli pedagógusnak, hogy gondolkoz­zak ezeken a problémákon. Ezeken, amiket ő most mondott.

„Mert igaz, hogy azt, hogy ki milyen ember, nem lehet osztá­lyozni, de ha tanár akar lenni, akkor ezt jegyezze meg jól, a leg­nemesebb embernek kell lennie.”

Akkor felállt az öreg, és én elindultam, és ő elkísért egészen az ajtóig. Még le is kezelt velem. Keze hideg volt, vékony és gyenge. Na, gondoltam magamban, ezen is túlestem. Az öreg nem bírta ki, hogy ne leckéztessen meg egy kicsit. Egy darabig a fo­lyosón sétálgattam és nézegettem a feliratokat. Puddal megegyez­tünk, hogy a nyáron egy tisztességesebb lakást keresünk majd. Még ott voltam, amikor az öreg elment az egyetemről. Fekete ruhában volt, fekete kalappal és irtó meg volt görnyedve. C.-ék jelentek meg közben és kérdezték, mi volt. Mondtam, hogy az öreg meg van elégedve a gyakorlatival. Elkezdtek csodálkozni. Azt mondták, hogy lehet az, mikor nem jártam rendszeresen a didaktikaórára. Csak a vállamat vonogattam. Mondtam, hogy nem tudom. Aztán otthagytam őket. Kiléptem a fakszról, kimen­tem az utcára és kimentem a napra, és szörnyen élveztem azt a sok embert az utcán. Gyorsan kivágódtam a korzóra, és néztem a lányokat. Istenem, a lányok. Minden évben jön egy új hullám. Az újak sétálgatnak egész nap a városban, mutogatják magukat, és mindig nagyon sietnek, mintha csak tudnák, hogy egy nyaruk van, egy tavaszuk, aztán kész minden. Megcsúnyulnak, unalma­sak lesznek. Nagy tarkakockás szoknyáikban (most ezt irtó hord­ják) néha megállnak egy percre, tipegnek-topognak, hangosan nevetgélnek, aztán kész. Úgy látszik, innen a napról minden egé­szen más. Valahogy normálisabban gondolkozik az ember, mint a fakszon. Istenem, hogy milyen nagyokat hazudtunk egymásnak az öreg Síkkel. Azután elmentem egy üzlet elé, ahol mindenféle motyókat árulnak, mert valami emblémát akartam venni az in­gemre. Azt hiszem, mondtam már, nagyon szeretem nézegetni a kirakatokat. Négy-öt nappal ezelőtt megvettem azt a kockás in­get is, amit annyira kerestem. Én nem tudom, ki hogy van vele, de nekem így sokkal könnyebben múlik az idő. Mert ha valahogy lassan múlik, akkor irtó érzem, hogy öregszek. Irtó komikus ez így, de valahogy jön. „Nem vagy fiatal már” – mondták már többen. Az öregeim is folyton ezt hajtogatják. Már haza sem me­rek menni. Megvettem egy emblémát, és elkezdtem csavarogni összevissza a városban. Az öreg Sík mindenesetre felidegesített mondókájával. Igen, az embernek hányingere támad, ha azt mondják neki, hogy most milyen könnyű vagy ilyesmi. Irtó so­kat sétáltam az utcákon. Néha annyit rohangászok így, hogy egé­szen belezöldülök. Jaj, ha vissza lehetne így rohanni valahová. Csi-csi meg én legalább tudjuk, hogy vissza lehet még menni. Engem pl. irtó bánt, hogy Csi-csire azt mondják, hogy kurva. Nekem ő olyan, mint a húgom. Amikor a pénzt hozta egyenesen Kamenicára, engedte, hogy az a szivar csináljon vele mindenfé­lét. Nekem csak ideadta a pénzt, és nem szólt semmit. Azt mondtam neki, hogy a legjobb barátom. Irtó jó szíve van, ezért bántja. „Pedig nincs irgalom, Csi-csi” – mondogattam neki több­ször is. Senki sem fogja megmenteni a mi bőrünket, senki sem fogja meg éppen a mi kezünket. „Eltévedtünk, Csi-csi” – mond­tam neki többször is. Mondtam neki mindig. De úgy látszik, semmi sem használt. Hogy lehet ez, én nem tudom.

Amikor már alaposan elfáradtam, bementem a klubba. Ez va­lami pincehelyiség. Mindig tömve van. Az emberek ülnek, ülnek és nézik egymást. Lent volt Pud, Tornádosz meg még két lány, meg Mem is. Őt már régen láttam. Már van egy éve. Nagy, fe­kete, állig érő pulóver volt rajta. Mondtam Pudnak, hogy az öreg Sík meg van elégedve a gyakorlati órámmal. Pud még csak vá­laszra sem méltatott. Tornádosszal valami komoly tervről beszél­tek. Istenem, mindig hülyéskednek. Kérdeztem Memtől, hogy van. Azt mondta, elege van mindenből. Otthon már újra kínozzák. Mondtam, rá kell hagyni az öregekre. Aztán mindenki egyszerre hallgatott.

„Irtó unatkozunk, gyerekek” – jegyezte meg Pud.

„Meg kellene valamit inni” – mondta Tornádosz.

Mondtam, én tegnap kaptam el a bérem és fizethetek vala­mit. Tornádosz ennek irtó megörült. Elindultunk, Tornádosz, az a két lány, Mem, Pud meg én.

„Valami elegáns helyre menjünk”, mondta Tornádosz.

Mondtam, hogy én nem bánom, de csak hétig érek rá. Hétkor vár a mérnök.

„Az anyja úristenit a mérnöködnek” – mondta Pud. Torná­dosz rászólt, hogy hallgasson el. Pud azt mondta, hogy bánja is ő.

Elmentünk egy elég jó helyre. Külföldi italokat rendeltünk csak. Tornádosz szólalt meg először. „Én nem tudom, miért nem történik már valami ezen a világon. Semmi, de semmi nem tör­ténik, az ember megdöglik az unalomtól. „Nem” – mondta a két ismeretlen lány egyszerre. „Csinálni kellene valamit, gyere­kek” – mondta Pud. Én is azt mondtam, hogy igen. Pud ekkor elkezdte simogatni az egyik lány haját. Pud tömzsi keze, meg egy lány haja. Ez igazán komikus dolog. Újra megkérdeztem Memet, hogy van. „Torkig vagyok az egésszel”, mondta. Bólintot­tam. „Minden reggel ötkor fel kellett kelnem és el kellett men­nem a gyárba. Kettőig ki sem mozdulhattam”, mondta. „Minden nap ezt csináltam.” Mondtam neki, hogy ez őrület. Ezt nem csak úgy mondtam, egészen komolyan gondoltam. „Őrület” – mondta Mem. „Egész életemre kidolgoztam magam.” Mondtam neki, hogy emlékszik, amikor egész éjszaka arról meséltünk, hogyha majd kész lesz az iskolával, akkor megyünk mindenfelé. Még Japán­ba is elmegyünk megnézni, hogyan virágoznak a cseresznyefák. Meg elmegyünk Párizsba valami érdekes lokálba. „Mindent összevissza beszéltünk” – mondta ő. „Összevissza beszéltünk” – mondtam én. „Minden elmúlt” – tettem hozzá. Bólintott.

De nekem kedvem volt beszélni tovább. „Emlékszel, Mem, még akkor minden reggel felmentünk a várba, abba a kis templomba. Bach-oratóriumokat hallgatni. „Irtó jól éreztem ott magam.” Nem tudom, miért, de jólesik néha mesélni arról, ami érdekes volt.

„Az öreg pap strammul játszott” – mondtam. „Amikor min­denki elment a miséről és azt gondolta, hogy egyedül maradt, odament a harmóniumhoz és irtó fantasztikusan játszott” – mondta.

„Én még soha olyan zenét nem hallgattam. Soha” – tettem hozzá.

„Csak az istennek játszott” – mondta Mem szomorúan.

„Gondolod, hogy az öreg még hitt az istertben?" – kérdeztem. „Valóban azt gondolod?”

„Igen” – válaszolta. „Az öreg hitt az istenben. Ő az egyetlen ember, akit láttam, és aki egyáltalán hitt valamiben.”

„Nem tudom” – mondtam. „De te tudod, hogy én akkor nem hittem el ezt. Istenem, mennyit is vitatkoztunk ezen. Mert látod, én még most is azt gondolom, hogy éppen fordítva van. Azt gon­dolom, hogy az öreg azért játszott, mert nem hitt már. Mert nem tudott hinni. Érted? És azért játszott, hogy valahogy rendbehozza magát.

„Te mindenbe belemagyarázol valamit” – mondta ingerülten. „Mindig kitalálsz valami hülye mesét.”

„Csak azt akarom kérdezni, Mem, hogy te, te pl. tudnál-e hinni.” Erre megrezzent. Lassan felemelte fejét és szomorúan né­zett rám. Irtó szép, hosszú szőke haja volt. Egészen a válláig ért. Olyan haja volt pl., mint Françoise Dorleacnak abban a Trufaut-filmben.

„Nem, én már nem hihetek. Csak a felnőtték képesek hinni. Én már nem.”

„Mem, az istenért, hagyd a felnőtteket. Tudhatod, hogy mi­lyen utálatosak. Akármit tesznek. Nem, tudod-e, hogy a felnőttek mindent elrontanak. Mindent. Ezt igazán tudhatod.”

„Tudom” – mondta –, „de mégis...”

„Nem, hallgass ide. Sohase gondolj a felnőttekre. Megrágják, kiköpik, kihányják magukat. Mindent rendbe szednek, mindent rendbe tudnak szedni. Igen. Mem, én nagyon gyűlölöm a felnőt­teket. Esküszöm, hogy beleőrülök, ha nem leszek más, valami egészen más.”

Éreztem, hogy egészen kijövök a sodromból. Amikor sokat be­szélek, mindig kijövök a sodromból. Mem is észrevette. Ő már elég jól ismert. Azt mondta, hogy én csak gyerekeskedek.

„Mem” – mondtam neki –, „mi ugye nem tudunk már egy­mással beszélgetni”.

„Nem” – mondta.

„Ugye azt gondolod, hogy én csak áltatom magam.”

„Nem gondolom, hogy áltatod magad” – mondta.

„De én biztos vagyok benne” – mondtam.

„Csak azt gondolom, hogy minden hiába. Hiába kínozom ma­gam. Ezek csak olyan gyerekes dolgok. Ezek is olyan mesék, mint azok a pappal.”

Tornádosz megrendelt még egy rundot. Amikor a pincér ki­hozta az italokat, Tornádosz kijelentette, hogy már sokkal job­ban érzi magát. Érdekes, hogy Tornádosz milyen ügyesen tudja mesterségesen jókedvre deríteni magát. Most már igazán jókedvű is volt. Fogta az egyik lány kezét, simogatta combjait, és azt ma­gyarázta, hogy holnap elmehetnénk valahová kirándulni.

Adtam Pudnak három ezrest és mondtam, most már valóban mennem kell. Pud szó nélkül elvette a pénzt és hívta a pincért.

Pontosan hétkor ott voltam a mérnök lakásán. Leültem rej­tekhelyemre a gépem mellé és vártam. Azt mondta, hét után jön majd és új nőt hoz. Tehát fényképeznem kell. Körülbelül fél nyolckor meg is érkezett. Hogy milyen lány volt, azt nem is le­het megmondani, őrülten stramm. Meg irtó fiatal. Talán tizen­hét éves sem volt még.

Amikor lefeküdtek az ágyra, a mérnök simogatta a lány ar­cát, a lány meg csak csókolgatta a mérnök halántéka körüli fi­nom részt, egyik oldalról is, meg a másik oldalról is. Sokáig csó­kolgatta a lány így a férfit és mosolygott, mindig csak mosoly­gott. Még sohasem láttam ettől finomabb lányt. Amikor a mér­nök vetkőztetni kezdte, akkor is csak mosolygott. Nem szólt egy szót sem. Egy árva szót sem szólt. Barna combjai, egészen barna melle a mérnök szőrös lábszárai, szőrös teste alatt pihegett. Ki­csit utálatos is volt az egész. A mérnök újra banálisan pihegett, de a lány csak feküdt, csak szenvedett a teste, és kezével szoro­san átfogta a mérnök nyakát. Aztán a férfi teste lehajlott a lány­hoz. Pár percet feküdtek így csendben. Aztán a lány hajolt a mérnök mellére és egészen hozzásimult és csókolgatni kezdte ar­cát, homlokát, nyakát.

„Hányadszor vagy így férfival?” – kérdezte a mérnök.

A lány hallgatott egy darabig és csak nézte a férfit, és jóval később szólalt meg.

„Másodszor.”

Ekkor a mérnök megkérdezte tőle, hogyan történt először. A lány pedig elmesélte.

„Áprilisban még felmentem Kamenicára” – mondta. „Kinn voltam éppen a forrásnál, és akkor odajött egy fiú (később mondta meg, hogy belgrádi), és azt mondta, hogy nagyon tetszem neki, és meg akart csókolni. Én meg elszaladtam, megszöktem tőle. Föl a források fölé. Behunytam a szemem és csak néha mertem szembenézni a nappal. A fűszálak ráhajoltak az arcomra – mintha hálóba kerültem volna –, aztán testemen éreztem a fiút és ő megcsókolt, és akkor, nem is tudom, miért, egyszercsak széttettem a lábam, és éreztem, hogy nagyon melegem van. A nap egészen átjárt, mint a színes kristály gömbökön a fény. Amikor elment, azt mondta, majd eljön értem.

„És nem jött el soha” – mondta nevetve a mérnök.

„Nem” – mondta a lány.

„Persze” – mondta a mérnök. „Nem jött el soha.”

Aztán újra ráhajolt a lányra és újra eltakarta annak barna­ságát. Csak a lány kezeit láttam, meg időnként meg-megvillanó, barna combját.

Sok fotoszt készítettem. Megmutatom majd a fiúknak is.

(Folytatjuk)