Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Végel László

EGY MAKRÓ EMLÉKIRATAI

1. Emberek, az istenért, hová siettek

1965. július 15.

SZERDA

Ma végre sikerült annyi időt szakíta­nom magamnak, hogy egész délután a kockás ingeket nézegethettem. Egyszerűen ilyenkor tudok legjob­ban sétálgatni a városban. Amikor C.-vel találkoztam, azt mondta, hogy az öreg beírt és szigorú gyakorlat volt. Mondtam, hogy menjen a fe­nébe a faksszal. Mondta, neki mind­egy, meg így tovább. Végül elhí­vott a lakására, hogy megigyunk valamit. „Biztosan kinyír bennün­ket az öreg a vizsgán, azt mondja, hogy ez nem akármilyen faksz.” Én is ezt gondoltam. A kezdő tanárok, és általában a kezdők, mindig kinyírják az embert. Egy pár konyak után azt mondta a felesége, hogy vettek új lemezeket. De mégse hall­gattuk meg őket, valahogy el is felejtettük. A lemezekről jutott eszembe, hogy irtó érdekes, milyen gyorsan népszerű lett az a Silvie Vartan. Kórusban azt válaszolták, hogy ők csak komoly zenét hallgatnak. Meg így. Azután C. felesége verseket vett elő és hangosan olvasni kezdte őket. Mindketten verseket írnak és mindig valakit meghívnak. Mondtam, hogy a versek elég tűrhe­tők. Aztán elmeséltem, hogy milyen szép ingeket láttam a vá­rosban. C. eközben megjegyezte, hogy emiatt nem kellett volna meglógnom a fakszról, a gyakorlatok fontosak voltak. „Mindegy”, hagytam rá. „Holnap valahogy majd eljutok, meg aztán be is pótolom.” Csak akkor jutott eszembe, hogy el kell mennem a klubba. Tornádosz megígérte, hogy lesz pénze és megiszunk va­lamit. Mondtam, hogy irtó jó éreztem magamat, meg ilyeneket. A klub előtt egy kis hányinger fogott el. Mindig így van, ha ide jövök. Kérdeztem Tornadosztól, rendben van-e minden. „Csak előbb hazakísérem azt a feketét, aztán megyünk.” „Hová?” „Majd meglátjuk. Mehetünk akárhová.” Itt úgy ismerjük egy­mást, mint a kisvárosi kurvák. Akárhová leülhettem. Mégis egy kicsit nagyobb társaságba ültem és vártam. „A Branko acisalt ivott”, mondta az egyik lány. Bólintottam és megkérdeztem, hogy miért. „Csak stósz az egész. Ki akarta próbálni. Ma egész este itt szaladgált a klubban. Nem hagyja nyugton az embereket. Meséli, hogy milyen volt.” Olga felnézett. „Komolyabb oka van, én tudom.” Irtó sápadt volt. „Rosszul vagy?” „Nem.” Úgy lát­szik, szép, amikor sápadt. Igen. Mondtam, szép ruhája van. „Miért kell butaságokat beszélni?”,nézett rám. „Hát valamit csak kell mondani, érted?” „Valamit csak kell mondani... Irtó degeneráltak vagytok.” Elengedtem a fülem mellett. Közelebb ha­jolt hozzám. Kúsza női táskájából egy papírlapot kotort elő és ráírta: „DEGENERÁLTAK VAGYTOK”. Ide adta a papirost. Jól eltettem a zsebembe, hátha még kell majd. „Ne hülyéskedj.” „Ők ketten, hogy félrevonultak. Majd megmondjuk”, mondta va­laki. Erre jót nevettek. Én azonban féltettem Olgát. „Valami baj?” „Voltam az orvosnál, de már késő.” „És?” „Szóba sem jö­het, még egyetemre jár, a faterja is kidobná.” Egészen falfehér volt. „Hazakísérlek, majd beszélgetünk.” „Jó lenne, alig me­gyek.” Az úton komoly voltam, azt mondtam, én vagyok a leg­jobb barátja. „Mindig is a legjobb barátod voltam.” Hallgattunk. Az ajtónál azt mondtam, hogy egy jó férjet kellene kiszemelnie.” „Már újra beszélsz.” „Nekem vannak barátaim, vagy valahogy, így nem lehet. Valakit be kellene szerveznünk.” „Te félsz?”, mondta. Mondtam, hogy nem mindegy. „Te mindig félsz. Irtó beszari alak vagy. Ezért kell mindig valakit beszer­vezni.” „Csinálni kell valamit.” Láttam, hogy ideges volt, sehogy sem tudta megtalálni a kapukulcsokat. Mondtam, hogy ki kelle­ne önteni az egész táskát és úgy. „Fontosabbat kell csinálni, va­lami egészen lényegeset.” Ez már az idegeimre ment. Mond­tam, nem bánom, de ha kell, én segítek. Amire a kapukilincshez ért a keze, én már el is mentem. A klubban már ott ült Torna­dosz. Mondtam, megyünk. Ha alkoholt akartunk inni, mindig el­párologtunk a klubból, mint a tolvajok. A kávéház félig üres volt. Újra konyakot ittam. Elmeséltem neki, hogy Olga milyen értelmetlen, biztos valami butaságot követ el. „Csinálja, ahogy jónak látja. Ha beletolod az orrod, még rosszabb.” Tornadosz irtó sokat ivott, ezzel engem is hajtott. „Az új nőm irtó gazdag”, dicsekedett. „Miért nem szerzel te is egy gazdag nőt?” Ez nem tetszett. „Szerez a fene.” Aztán elkezdett szöszmötölni. „A mai világban csak egy gazdag nő valami, minden más nulla.” Pon­tosan így mondta. Igen. Még volt annyi eszem, hogy megjegyez­zem: feneketlen optimizmus. Az embernek hányhatnékja van tőle. „Ha éppen hinni muszáj, talán jobb lényegtelen dolgokban hinni”, mondtam. Ebbe irtó belekeveredett. „Hinni muszáj, hinni mu­száj”, hajtogatta makacsul. „Nem érted? Nem ezen van a hang­súly.” De nem lehetett meggyőzni. Azt mondta, hogy ő már az istenben is képes hinni, ha ez hasznos. Meg így.

PÉNTEK

Csi-csi levágatta a haját. Most láttam csak, hogy retkes a nyaka. Azt hi­szem, hogy mindig ilyen volt. „Lediplomáltál már? Olyan régen látta­lak.” Mondtam, térjünk át más té­mára. Aztán hencegni kezdett. Hogy most van elég pénze, meg így. „Ad­hatok kölcsön is.” De nem adott. Sikerült azonban megtudnom tőle, hogy honnan van a pénz. Élvezi, ha titokzatos. Valami tekintélyes pasi ad neki havonta ötvenezret. „Még majd el is vesz.” „Van felesége.” Aztán elhívott egy cukrászdába. Elmesélte, hogy a pasija irtó kulturált, rendes ember. Nem is akar mást, csak kínozzák. Azt mondja, hogy ez jó, és a fele­ségének sem meri bevallani. Annak köszönheti a karrierjét. „És most boldog?” „Azt hiszem, igen. Csak mindig új módszert kell kitalálnom.” „Igazán boldog?” „Igazán.” „Miért?” Hallgattam. Ir­tó bántott az eset. „Ki mondta itt, hogy boldog?”, böktem ki csak úgy. Csi-csi megzavarodott. „Mondom, hogy boldog.” „Olyan nincs.” Mindig feldühösít. „Hallottam, hogy az ember boldog lehet így vagy úgy, de pont így nem lehet.” Csi-csi csak hajtogatta. „Boldog.” „Az ember nem lehet boldog, ha kínozzák.” „Próbáld meg te is”, mondta, és megfogta a kezem. „Én nem mer­nék ilyesmit tenni, Csi-csi.” „Azt nem is kell mondanod.” El­engedte a kezem. Mintha levette volna gondoskodását rólam. „Irtó speciális kurva vagy, Csi-csi”, mondtam egész őszintén. Fel sem vette. Kért, igyak még egy konyakot. Elfogadtam. A szi­varok le-föl sétálva jól megbámuták Csi-csit. Szép is volt. Igen, ritka szép lány. Többen mondták már, hogy szuper-lány. Mind­annyian szeretjük őt. Csak eltoltuk a lépést.

Pud előtt azonban letagadtam, hogy láttam Csi-csit. Pud is szerette. Mindig ígérgettem, hogy majd bemutatom. Csak előbb megünnepeljük. Irtó szép meséket találtam ki neki Csi-csiről. Olyan intellektuálisan szentis meséket. Azt hiszem, mind elhitte. Lassan kettőnk között ő lett az ideális nő fogalma. Mindig mond­tuk, hogyha meggazdagszunk, szépen felöltözünk, a legújabb di­vat szerint, és kocsink is lesz, akkor elmegyünk s irtó szép aján­dékokat viszünk neki. Érdekes, hogy nem is voltunk egymásra féltékenyek. Minden más esetben pedig azok voltunk. Amikor ő egyszer benn volt a szobában és V.-t nem akartam bevinni, ak­kor azt mondta, hogy piszok vagyok, féltékeny stb. stb. De Csi- csi esetében másképpen volt minden. Lassan ő lett generációm szimbóluma. Csak én tudtam jó, hogy most is, mint mindig, ha ilyesmiről van szó, csak szemantikai fikció az egész. De azért örültem, hogy a barátaimnak kieszeltem az egészet.

Pudnak csak azt meséltem, hogy Olga mostanában irtó szép. Pud egyezett ezzel. Egészen jó fiú. Csak mostanában el van ke­veredve a vizsgákkal. Irtó hisztériás, de sohasem vizsgázik. Mondtam neki, ne fogja fel komolyan, úgysem lesz a vizsgákból semmi. Mérgesen rám szólt: „Te sem vagy jobb.” „Nem tudom”, válaszoltam. „De lehet, hogy jobb is vagyok.” Ez irtó felbőszí­tette. Ki nem állta, ha valaki azt mondta, hogy jobb, mint ő. Egészen dühbe gurult. „Én például kaptam az öreg M-től alá­írást is”, vágtam oda. „Ah, az öreg M. mindenkinek ad aláírást.” Aztán elkezdett borotválkozni. Kínosan, lassan és pedánsan bo­rotválkozik. Ilyenkor nem akar beszélgetni sem. Előbb valami könyveket lapozgattam. Aztán megnéztem Pud egyik francia folyóiratának tolakodó meztelen nőit. Erre irtó büszke.

„Pud, irtó vacakok ezek a nők.” Azt mondta, én nem értek a nőkhöz. Az igaz azonban, hogy irtó érdekes ennyi nőt egyrakáson látni. A lányok biztosan hánynának, ha ilyesmiket néznének.

„Pud, meg akarsz hallgatni? Komolyan.” Csak morgott.

„Az öreg M. szemináriumi dolgozatot adott. Azt mondta, enélkül nincs vizsga. Még csak ne is álmodozzak róla.” „Ühüm”, vá­laszolta. „Mindenkinek ad szemináriumi dolgozatot.” „Nekem ne hajtsd folytonosan ezt.” „Mit ne hajtsak?” „Hát azt, hogy min­denkinek ad szemináriumi dolgozatot, mindenkinek ad aláírást meg ilyesmit. Ez irtó primitív mentalitásra vall. Nekem éppen nehéz témát adott fel. Azt adta fel címnek: Az élet rövid, a mű­vészet hosszú. Erről kell írnom. Valami Philosztrátosz-idézet.” „Tudom.” Ettől már igazán hányhatnékom volt. Már azt gondol­tam, hogy összetöröm a villanyborotváját. Ízzé-porrá zúzom. Mondtam, hogy lekeverek egyet. Erre meg ő ugrott fel. Kijelentette, hogy ne járjon a szám. „Azért van”, válaszoltam. Erre elkezdte a kezemet csavargatni, letepert az ágyra. „Csomóba köt­lek”, morogta. A kezem irtó fájt. „Jár még a szád?”, kérdezte. Intettem, hogy nem. Amikor valahogyan helyrejöttem, mond­tam, hogy mégsem tudhatta, mert én sem tudtam eddig.

Letette az asztalra azt az ostoba borotváját. „A művészet hosszú, az élet rövid, mondta Philosztrátosz. Éppen így. Tavaly és tavalyelőtt is, meg mindig ezt adta. Mióta az eszemet tudom, mindig ezt adja.” Ez irtó bántott. „Akkor nem is érdekes. Azt gondoltam, először adta.” „Na, most tudod”, vágta rá győzedel­mesen, és elkezdte a szőrszálakat fújni ki a villanyborotvából. „Azért irtó nehéz téma.” Pud elkezdte a hasát verni. „Tán csak nem akarod megcsinálni.” „Nekem ez így irtó nehéz lesz. Meg is akartam kérni az öreget, hogy változtassuk meg így: Az élet hosszú, a művészet rövid. Így sokkal jobb lenne. Így biztosian meg tudnám írni.” Pud még szemtelenebbül nevetett. Trillázva, mint egy homokos. Sokan meséltük is, hogy Pud ho­mokos. „Az öregnek ez a kedvenc témája, másképpen el sem tudja képzelni a világot, meg a fakszot. Ha vitatkoznál vele, ki­rúgna. Jobb lesz átmásolni. Mindenki így tette. Én megszerzek neked egy régi példányt és átmásolod. Többet erről hallani sem akarok.” „Pud, figyelj ide. Valaki csak elkezdte. Valaki így a többieket beszervezte.” „Á, hadd már ezt. Valaki. Hogy lehet valakinek ilyen buta filozófiája. Ez a legkönnyebb és rendben van.”

„De ha megfordítanánk...” Pud most már végképpen kike­rült a sodrából. Jól felidegesítettem. Azt mondta, hogy ilyen ba­lek pasit, mint én, még mem látott. Meg ne is mondjam, hogy mit mondott még. Ki akartam engesztelni. Különben is, minek törjem a fejem ilyesmin? „Pud”, kérdeztem, „kivel voltál az este?” Az arca egészen felvidult. „Majával, irtó stramm nő.” „Jó volt?” Pud irtó szeretett ezekről a dolgokról beszélgetni. Sze­rinte csak a szex ér valamit. „Jó, csak egy kicsit perverz. Na­gyon élhetetlen. De ha az ember jól elkapja, nincs baj.” Meg így. „Pud”, szóltam el magam. „Engem nem izgat ez a szex.” Erre röhögni kezdett. Szinte animálisan. De ráhagytam. „Pud, tudok egy stramm nőt”, hoztam helyre. „Azt hiszem, jó nő.” Kérdezte, hogy hívják. Mondtam, Olgának. Azt mondta, ismeri, és való­ban jó nő. „Én megigazíthatnám.” Először kételkedett. „Becs szó”, bizonygattam. Megegyeztünk, hogy holnapután elmegyünk a klubba. Biztosan ott lesz. Most már komolyan vett. „Ma meg holnap még elmegyek Majával. Kitalálok majd valami hivata­los utat. De pénz is kellene, ugye?” „Nem sok, neki is van.” „Az jó”, bólogatott, és megegyeztünk, hogy minden rendben lesz. Ami­kor elment, nem tudtam, mit csináljak. Először csak ténfereg­tem a szobában. Majd megakadt a szemem Pud francia folyó­iratán. Ilyenkor mindig jól jönnek a nagy meztelen képek. De írnom kellene Erzsinek Zágrábba is. Ezt egészen elhanyagol­tam. Utoljára nagy zri volt körülötte. Nem is lenne rossz, ha írnék. Végül egyszerűen oldottam meg az egész problémát. Még­sem dohosodhatok meg benn a szobában. Először sétáltam a Duna-parton, aztán bementem a Gurmanba, ott legalább embe­reket látok. Megszámoltam a pénzem és kértem egy duplát. Be­tegesen szegény vagyok. Igen. Csak múljon az idő. Éppen ideje lenne, hogy az ember átugorjon egypár évet. Ez legalább origi­nális lenne. Akkor ült az asztalomhoz B., és később cigarettával kínált meg. Hát muszáj volt vele beszélgetni. Mondtam, hogy egyetemista vagyok. Ő valami mérnök. Beszélgettünk sportról, politikáról, meg mindenféléről. Irtó szimpatikusnak találtam. Úgy látszik, ő is megkedvelt engem. Ez a lényeges. Kérdezte, hogy mit csinálok még. Mondtam, hogy irkálok stb. Elhúzta a száját. „Tudok én jobb üzletet is.” Akkor felajánlott egy irtó komoly üzletet. Azt mondta, már régebbről ismer és megbízik bennem. Egészen egyszerűen mondta, mintha biztos lenne a dolgában. Mondtam neki, hogy szívesen vállalok mindenféle jó üzletet. Nagy lázba jöttem. Elkezdtem vele szentimentáliskodni, hagy tele vagyok ambícióval, még politikáival is foglalkoztam, meg ilyesmiket. Az alak sokkal egyszerűbb volt. Véleménye szerint, afféle titkárja lehetnék. Miindenesetre ilyesiféle. A munka is ren­des lenne. Mikor megtudtam, miről van szó, éreztem, hogy ne­kem való munka. Megegyeztünk, hogy holnap este hétkor találkozunk a Putnikban.

SZOMBAT

Pudnak el is meséltem. Ő ilyesmik­hez ért. „Nem homokos?”, kérdezte. „Nem hinném.” Aztán részletesen elmeséltem, hogy mit kell csinál­nom. „Nem igaz”, morogta. Kezébe vette a villanyborotváját. Meg kel­lett esküdnöm. „Kislányokat fényképezel, amikor azok mezte­lenek?” „Persze”, mondtam. „Aztán előhívom a képet és ezzel fogjuk meg a lányokat. Ez afféle dokumentum.” „Piszkos mun­ka”, fejezte be a tárgyalást és borotválkozni kezdett. „Nem hiszem, hogy piszkos.” „Hülye.” Mondtam újra, hogy nem piszkos. „Saját lányainkat árulod el!”, tudálékoskodott. „Saját generáción­kat.” „Fütyülük a te szexuális generációdra. Kaphatok legalább harminicezret.” Pud, úgy látszott, valóban nem tud objektív lenni. „Mondom, hogy piszkos munka.” De többet nem beszél­tünk erről. Sőt, amikor megígértem, hogy mindenesetre Olgával rendben lesz az ügy, egészen megbocsátott. Önző alak, irtó. De azért nem toltam ki vele. „A barátom szeretne meg­ismerkedni veled”, mondtam a lánynak. Olga ma még sápadtabb volt. Mintha mérget ivott volna. Éppen sajnáltam, hogy meg­ígértem az egész ügyet Pudnak. Mondtam, lehet, hogy visszajövök. „Bánom is én”, mondta Olga. Megverve elmentem. B. pontos volt. Pontosan ott volt hétkor a Putnikban. Rövidek vol­tunk. Harmincötezret kapok. Még előleget is adott. Már hó­nap munkába állok. Megkerestem Tornádoszt. Egypár italra hívtam meg. Neki például az egész ügy irtó tetszik. Mondtam, hogy Pud azt mondja, hogy a felnőttek spiclije vagyok. „Ha a felnőttek fizetnek, miért ne?” Tornádosz nagyon értelmes fiú.

HÉTFŐ

Beültem a rejtekhelyemre, hogy fotoszokat, dokumentumokat készítsek arról a nagy, ideges szőke lányról, akit ma este hozott fel a lakására a munkaadóm. Istenem, az első munkám. A szél kimondottan utála­tos, tavaszi virágszagot hozott. A szagokra érzékeny vagyok, a szagok zavarnak. Virágok! „Igyunk valamit”, javasolta a mér­nök. A lány beleegyezett. „Keresek valami jó lemezt”, állt meg tanácstalanul a mérnök. „Akarod az Ave Mariát?” Erről jutott eszembe H. meg a Mária-kultusz. Egyszer a Duna-parton beval­lotta, hogy nem mer a lányokhoz nyúlni, mert azok angyalok. Csak verseket írt róluk. Minden lányról szeretett volna egy verset írni. „Ha angyalok lennének, megutálnák a ruhát, amely­hez hozzáérünk. Pl.: tűzbe dobnák”, mondtam H.-nak. De ő ma­kacskodott. Igaz, a fővárosból én is nagy, külföldi divatlapokat hoztam Tanjának, mert néha azért azt gondoltam, hogy H.-nak igaza van. Megigazítottam a gépet. Majd a kép lesz az igazi. „Ne, ne”, mondta a nagy, ideges szőke lány. „Nem akarom, hogy meztelen legyek.” Hirtelen én is izzadni, szenvedni kezd­tem rejtekhelyemen. Azért jól hallottam, menyire banálisan li­heg a mérnök. „Szeretlek”, ismételgette. A lány felnézett a mennyezetre. „Biztos?” „Biztos”, mondta a férfi. Látszott, hogy rutinosan dolgozik, de azért meggyűlt a baja az alsóneművel. Az­tán a lány szétrakta a lábát. Nézte a mennyezetet. Nagy, halott szeme volt. Meg se rebbent.

Ezt a szemet le kell kapni, gondoltam, és óvatosan beállítottam a gépet. Szeme olyan volt, mint a nagy, döglött teheneké.

„Jó, jó”, mondta mechanikusan. „Irtó szeretem így.” A lába ujját egészen megfeszítette. Amikor kész voltam a lencsével, kattintottam egyet a géppel. Miközben megfeszítette a lábát.

A férfi teste érezhetően megnyugodott. „Jó volt?”, kérdezte tőle a lány és megsimogatta az arcát. „Jó”, mondta az.

A lány hallgatott. A férfi hallgatott. Csönd volt, mintha va­lahol megszakadt volna egy ér. Igen.

Íme láttam az embert. Valahogy így volt ez mindig, csak nem tudtuk bizonyítani. A kép majd mindent bizonyít. Legyenek elég bizonyítékaitok és kezdjétek meg a harmadik világháborút, vagy pedig bújjatok az ágyba. Meg így tovább.

A lány felnézett. „Engem most irtó bánt a lelkiismeret”, mond­ta. „Ennek így kellett történnie”, mondta a férfi.

A lány intett a fejével, hogy nem erről van szó. „Csak nekem véres a szoknyám”, mondta. „Soknak véres a szoknyája”, mond­ta a férfi.

„Nem ezt akartam mondani”, idegeskedett a lány. „Egészen szimpatikus volt így.” „Hát nem érted?”

A férfi cigarettára gyújtott.

„Nekem csak a szoknyám véres. Amikor azt mondtam: „Irtó szeretem így”, hazudtam. A férfi szívott egyet. Újra feltette az Ave Mariát. „No és? Jól tudtam, hogy hazudtál. Én is azt tettem. Mi a fenét tehettem volna? Mindenki hazudik. Kivétel nélkül. Csak ezt nem illik megmondani. Majd még megtanulod, hogy nem illik.” A lány keresztbe rakta lábát. Combja még vékony, izmos volt, akár a pincérnőé, akit múltkor elcipelt az egyik főszerkesztő. Az öregem mindig olvassa a cikkeit és irtó nagy zrít csinál belőle.

„De ha mégis...”, simogatta elgondolkozva combját a lány. Elhallgatott. Hirtelen beletúrta fejét a párnába és simogatni, ba­busgatni kezdte testét.

Az én pasim az ablakhoz ment. „De ha mégis. Honnan tudjam én ezt. Lehet. Próbáld meg. Már sokan megpróbálták, egyelőre azonban menj a fürdőszobába, Ophélia.” Az utolsó mondat után elnevette magát. Úgy látszik, ez a kedvenc szójárása.

A lány felállt. Most láttam csak, hogy szép. Két markában tartotta kis mellét. Amikor az ajtóhoz ért, jól láttam a hatszög alakú vérfoltot. Szép is lehetett volna. Gondoltam, lekapom ezt is. Igen. De ez már pimaszság lenne. Letettem a gépet és ki­mentem a friss levegőre. Jó lenne Tanját felkeresni, de ki tudja, hol kóborol, meg sok ember is volt az utcán. Jobb volt eltűnni a sötétben, mellékutcákban. Az éjszakában, mondhatná valaki szemtelenül. Egy ideig ténferegtem a mellékutcákban, ahová el­bújtak az emberek egymást szeretni. Emiatt irtó hülyén éreztem magam. Ne is mondjam, hogy mennyire zavart. De jó ötletem támadt és elindultam felkeresni Csicsit. Vele még megérthet­ném magam. Talán. Körüljártam a kávéházakat, teraszokat, de nem találtam sehol. A lakására is felmentem, de nem volt ott­hon. Leültem a ház elé a lépcsőre és vártam. Egy szivar kísért haza egy csitrit. Azt mondta a kicsi, hogy: „Feljöhetsz hozzám. Az öregem pártértekezleten van, és utána mindig a Vojvodinában folytatja. Egy előtt sohasem érkezik meg az értekezletről.” „És az asszony?” „Alszik, mint a tej.” „Irtó jó, hogy az apád párttag.” „Igen”, mondta a lány és engedte, hogy a szivar egé­szen átfogja. Alig mentek. Nemsokára jött Csi-csi is. Úgy jött, mint egy kislány. Igen. „Szervusz”, mondta és leült mellém. Rá­gyújtott egy cigarettára. „Ittál?”, kérdeztem. „Igen. Elvitt az öreg szivar Ćortanovcira.” Aztán elnevette magát. „Hallom, hogy kollégák lettünk”, mondta. Bólintottam. „Most már te is izé vagy”, mondta újra, mintha csúfolódna. Mondtam, ne járjon a szája. Én komolyan csinálom a dolgom. De aztán megsajnáltam és hozzátettem: „Mi még úgyis kisgyerekek vagyunk az ilyes­mire. Ugye, kisgyerekek vagyunk, Csi-csi? Ugye?” „Nem tu­dom én már magam se...” „De, gyerekek vagyunk”, ismételget­tem. „Apáink még élnek és gyönyörködnek ben­nünk. Még dicsérnek bennünket. Olvastam az újságban, hogy mi egy kis rakás meg egy kis rakás igazság vagyunk. Valami alak írta, akit irtó értelmesnek tartanak. Meg azt is, hogy sem­minek sincs már értelme. „Én szeretnék tiszta lenni, sem­mi más”, mondta Csi-csi. Amikor meghallottam ezt a szót, a hideg rázott. Micsoda banális dolog, tiszta lenni. Az embernek hányhatnékja van tőle. „Fázol?”, kérdezte. „Nem”, mondtam. „De fázol”, mondta, „Nem”, ismételgettem. „Pedig én látom.” Ráhagytam. Levetette mantliját. „Nekem van még pulóverem”, mondta. Óvatosan rám adta a mantlit. „Most éppen olyan vagy, mint egy kislány.” Nevetett. „Pontosan, mint egy kislány.” Meg így. Mondtam, nem baj, hisz ő is olyan, mint egy kisgyerek. „Én már sokszor gondoltam rá, hogy mi ketten kisgyerekek va­gyunk.” „Amikor kellett a pénz – emlékszel?”, kérdezte. Mond­tam, igen. Akkor ismertem meg Tanját. El kellett vezetnem Kamenicára. „Én pedig felmentem egy gyár dirijéhez. Csókolgatta combjaimat, lábam közit. Egyre csak hajtogatta: Olyan vagy, mint egy baba, olyan vagy, mint egy baba.” „Aztán ideadtad a pénzt. Lent vártalak a kapu előtt. Kivezettem Tanját Kamenicára és ott sétáltunk össze-vissza. Ne is mondjad. Irtó hülye­ség volt az egész. Most látom csak, hogy kijátszottunk magunk­kal, Csi-csi.”

„Nem akarom tudni”, mondta.

„Csak azért, mert ártatlanok vagyunk, szépek és naivak.”

„Mindenkit elér ez, csak később”, mondta.

Biztattam magam.

„De mi vagyunk az egyetlenek, akik elmegyünk innen. Pl.: más világrészre. Amikor majd minden süllyed, mi már nem zuhanhatunk, annyira lent vagyunk. Mi csak jobbak lehe­tünk. Igen.” „Aludni akarok”, mondta. Mondtam, majd én vi­gyázok rá. Vállamra hajtotta fejét. Aztán felugrott. Mond­tam, hogy azért vigyáztam rá. „Te irtó jó vagy.” Aztán megkérdeztem tőle, hogy az a szivar valóban boldog-e. Igazából. Bizonygatta, hogy igen. Sehogy sem ment a fejembe. „Irtó szeretném megismerni.” „Majd megmutatom.” „Fényképei néha megjelennek az újságokban is”, mondta. Kijelentettem, hogy irtó érdekel. Aztán még ültünk egy kicsit. Megsimogat­tam a karját és felkísértem a lakására. Amikor kinyitottam az ajtót, éreztem, hogy bent büdös van. Visszafordultam. Otthon Pud (kicsit előbb ért haza) csapkodta nagy, szőrös mellét, hasát. Simogatta nagy, kerek fejét és azt mondta, hogy Olga irtó jól keveri. Éppen jó, hogy megszerveztem neki az egészet.

SZERDA

Elég volt, hogy valaki érzékenyen megzörrentse a rolót, hogy felébred­jek reggeli borzalmas álmomból. Csönd volt és nap. Olyan ez, mint a szabadulás. A postás levelet ho­zott. A levél előbb megállt a roló rácsozata között, azután lassú ívvel az üveg közé esett. „Levél”, mondta Pud. Felugrott. Mindig ideges volt, ha levelet kaptunk. Félt, hogy a szülei megelégelik a vizsgái körüli mesét („Istenem, ma már nehéz időket élünk. Nem olyan könnyű a vizsga, mint háború után. Sok már a szakember”), és hazahívják. Napról napra hajszálon múlott az élete. Várta az utolsó levelet. Ezt is ügyesen kikaparta vastag, tömzsi ujjaival az üveg közül és felsóhajtott: „A tiéd”, mondta. Pedig, hozzám már nem jár pos­tás. Megnéztem. Tanja kerek, iskolás betűi. Úgy látszik, nincs időnk már találkozni. „... szörnyű. Elernyedtem és megyek éle­tem e szakaszán át, mint a holdkóros. Néha megrettenek és kérdem, hogyan történik mindez, de mégis megy minden a régi­ben. Megyek esetről esetre. Labilis karakter vagyok, ha van is önérzetem, az mindig mások elé kerül, kik butábbak, kisebbek nálam. Kezdek rájönni e borzalmas tényekre. Miért? Mert ele­gem van az egészből. Valami újat kellene kezdeni...” stb. Pud felült az ágyban. „Mi az?” „Tanjának metafizikai bántalmai vannak”, mondtam és bebújtam a paplan alá. „Felkelünk?”, kér­dezte Pud. „Nem”, mondtam. „De enni is kellene”, morogta. .„Mától kezdve nem eszünk”, válaszoltam a paplan alól. „Az nem igaz.” „De igaz.” „Mi lenne, ha sztrájkolnánk?”, kérdeztem. „Mi­ért?”, meresztette ki a szemét. A paplan kis résén keresztül csak a szemét láttam. „Hát sztrájkolnánk, csak úgy. Mindenki ellen.” Hallottam, hogy szenved az ágy: Pud kelt fel. Mint min­dig, első dolga volt kimenni a vécére, ahol alaposan átböngészte a házinéni tegnapi Politikáját. Pud mindig lemaradt. Érdekes, hogy minden szellemi tudását a vécén szerzi meg. Pl.: ott tudta meg azt is, hogy Kennedyt megölték. Aztán Tornádosz bukkant föl és sokkal erősebben zörgetett, mint a postás. Kiad­tam neki a kulcsot. Egy liter barackpálinkát hozott. „Most van elég pénzem, két újságírónő is szerelmes belém”, mondta. Elő­vette a vizespoharakat és töltött. Mindig ide jár inni. Szisztema­tikusan és gyorsan iszik. Egy pohár italt kivitt Pudnak is a vé­cére. Amikor bejött, elmondta, hogy Pud ott kint azon elmélkedik, hogyan szerezzen egy kocsit. „Jó is lenne egy kocsi”, mondtam. Tornádosznak felragyogott a szeme. Egészen ritka eset ez. „Lemehetnénk a tengerre és ott fognánk irtó gazdag nőket. Mi kellene még? Nekem biz’isten semmi más sem kell, csak egy kocsi.” Pud bejött. „Kocsi okvetlenül kell”, jelentette ki magabiztosan és újra töltött magának. „Tegnap kint voltam a várban, hát az anyja úristenit, csupa igazgató-típek a leg­szebb lányokkal. Kedvem lett volna őket kihajigálni. Van kocsi – van lány is. Kocsi nélkül ma már szégyellnek szembenézni az emberekkel. De ha egyszer eladom apáim disznait...” Megállt. Ha valami baja volt, mindig apja disznait akarta eladni, csak aztán meggondolta, mert hát annyit dolgozik az öreg. Felálltam és öltözködni kezdtem. Mondtam, megyek a mérnökhöz. „Kurva”, mondta Pud jó hangosan. Egészen kipirult a barackpálinkától. „Te is nekik dolgozol. Te is őket segíted. Mindenki fosztogat.” Tornádosz higgadtabb volt. „De pénzért teszi.” Pud erre csak annyit mondott, hogy nagyon kevés pénz ez és szégyen, hogy milyen olcsón adjuk el magunkat. Otthagytam őket. Tulajdonképpen felesleges velük beszélni. Nekem már feladatom van. És ez a fontos. Feladat nélkül manapság lehetetlen élni. Előhívtam a képeket. A mérnöknek irtó tetszet­tek. Valóban strammok voltak. „Ma estére meg kell találnod a szőkét”, mondta. Bólintottam. „Különben szabad vagy, hisz ennyi dokumentum elég. Elmentem a szőke lakása elé. Leültem a közelben a fűre, és vártam. Irtó kitartóan tudok várni. Ha kell, órák hosszat is tudok egy helyben üldögélni. Csak ilyenkor van időm magamra is gondolni. Egyszer csak megjelent a szőke és elindult a központ felé. Finom zöld, testhez álló ruha volt rajta. Legjobban a lába tetszett mégis. Elébe álltam. Lenézően végigmért, és ki akart kerülni, mint egy tolakodót. Újra elébe toppan­tam és ránevettem. Igyekeztem stílusos lenni. Megfogtam a kar­ját és odasúgtam neki, mint egy belügyes: „Hétkor vár a mér­nök a Putnikban.” Rám se nézett. „Ott leszel?”, kérdeztem. „Milyen mérnök?”, mondta és ellökött magától. Nem ismerek semmilyen mérnököt. Gyorsan elővettem a képeket. Meztelen teste pihegett a képen is. Lábujjainak kinyújtott vonalaira mu­tattam. „Ott leszel?” „Ott”, mondta. „Ott leszek”, sápadt el, és lehajtotta a fejét, mintha sírni akart volna. Engesztelni, vigasz­talni akartam, de elvégre ez nem az én kötelességem. Csak bán­tott, hogy nem simogattam meg a haját. Elment. Milyen banális dolog így győzni. Egy ideig nem tudtam mit csinálni. Gondoltam, készülök a holnapi gyakorlatra, de aztán eszembe jutott a cím; és elment a kedvem mindentől. Az öreg Sík azt mondta, hogy ar­ról a közismert Keats-sorokról kell beszélnem, amiről az egész emberiség tud. Körülbelül így hangzik: A szépség az igazság, az igazság szépség. Már nem is tudom. Azt mondta, nézzem meg az ő jegyzeteit, azok majd segítenek. Mit is mondjak a gyere­keknek? Majd csak kitalálok valamit. Eszembe jutott Tanja és felmentem hozzá. Azt mondta, ne érjek hozzá, mert most ide­ges. „Mi történt?”, kérdeztem, és közben valami jó lemezt ke­restem. „Azt mondta az apám, hogy primitív vagyok.” „Miért?”, kérdeztem. „Mert festem a szemem. Ez sehogy se megy a fe­jébe. De ugye festenem kell?” Mondtam, hogy igaza van, és jó lenne legalább sétálni egyet. Mégis egy teraszon kötöttünk ki, ahol Sašát láttam egy ismeretlen lánnyal. Odaültünk. Kérdez­tem, mit csinálnak. Azt mondták, unatkoznak. Aztán Saša kér­dezett: „Találd ki, mit jelent ez?”, mondta, és rámutatott három majom-figurára, amely egy talapzaton, egymás mellett helyez­kedett el. Egészen kis szobrok voltak. Mondtam, hogy nem tu­dom. Erre megmagyarázta, hogy ezek a szobrok egy keleti köz­mondást ábrázolnak. „Hogy jó ember legyél, nem szabad látnod semmit, nem szabad hallanod semmit, és nem szabad beszélned.” Csakugyan, az első majom eltakarta szelmét, a má­sodik a fülét, a harmadik a száját. Mondtam, hogy irtó érdekes. „Kell?”, kérdezte. „Az öregem hozta. Odaadhatom.” Átvettem tőle és a zsebembe süllyesztettem. Jó lesz ereklyének. Kicsit ta­lán babonás vagyok. Tanja egész idő alatt hallgatott. Mondtam, nézzük meg a csillagokat. „Nem bánom”, mondta. Elvezettem egy rosszhírű lokál elé, ahol egy öregember húsz dinárért meg­engedte, hogy belenézzünk a csillagvizsgálójába. A műszerre rá­ragasztott egy feliratot is: Csak húsz dinárért láthat­ják a csillagokat. Nekem ez kedvenc helyem lett. Tanja azt mondta, hogy nem látta a csillagokat. Mondtam, hogy meg kell tanulni őket látni. Aztán elkísértem haza, mert az öregje már várja. Az úton panaszkodott, hogy irtó üresnek érzi magát. „Jó vicc”, mondtam és a kapuban elbúcsúztam tőle.

CSÜTÖRTÖK

Reggel felvettem az új öltönyömet, fe­hér ingemet és piros nyakkendőt kötöttem. Felmentem a gimibe, hogy megtartsam a gyakorlatot. Az öreg Sík már a tanáriban ült. Nemsokára csöngettek. Gyorsan elővettem még egyszer az éjszaka készült jegyzeteimet és végigfutottam a so­rokat. Az öreg Sík kezembe nyomta a naplót és megveregette a vállam. „Ha szorgalmas lesz, akkor már őszre mindennap ma­gával viheti. De előbb persze diplomálnia kell.” Bólintottam. „Mert, tudja, mégis szép a tanári pálya, még ha nem is fizetik jól. Szép dolog tanárnak lenni, majd meglátja.” Bevallom őszin­tén, én ilyesmire nem is gondoltam. Mikor is gondolhattam vol­na arra, hogy mi leszek. Rápillantottam az öreg Sík egérbajszára. Fáradt voltam és ideges. Amikor beléptem az osztályba, min­denki felállt. Ez irtó zavarba hozott. Az öreg Sík meg a gimista tanár beültek az utolsó padba. Gondoltam, no most végem van. Mikor leültek a diákok, megkérdeztem, ki hiányzik. Felemeltem a fejem és megpillantottam a nagy szőkét. Valahol hátul ült. „Este hétkor a Putnikban.” Elment a kedvem az egész misé­től. Mondtam, ma két híres verssort fogunk elemezni. „Van Keatsnek, a nagy angol költőnek egy híres verse, amit talán már olvastatok is valahol, és ami így fejeződik be:” Bepillantot­tam jegyzeteimbe és óvatosan másoltam a táblára a sorokat:

„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sohse

áhítsatok mást, nincs több bölcsesség!”

Aztán még egyszer megmondtam, hogy a mai órán erről fogunk beszélni. A szőke kitartóan, mondhatnám, kedvesen nézett. „Elő­ször is rá kell vezetnem őket”, ismételgettem magamban a leckét. Valakit tehát fel kell hívnom. Ekkor észrevettem, hogy az egyik fiú alig-alig megérintette az előtte ülő lány vállát. „Áhá”, gondoltam magamban, és felhívtam a fiút. „Te pl. mit gondolsz, mit akart a költő mondani ezekkel a sorokkal?” Rámutattam szi­gorúan a táblára. A fiú felállt és lehajtotta a fejét. Nézte a fü­zetét, mintha onnan akarná kiolvasni, mit kell mondani. „Én azt gondolom, hogy a nagy angol költő... Keats... azt akarta mondani, hogy... hogy ez a kettő egy...” Megállt. „Gondolod, hogy nem szabad szétválasztani ezt a kettőt?” „Igen, nem szabad szétválasztani ezt a kettőt.” Ekkor újra megakadt. Felhívtam a lányt is. Csak hallgatott. Éreztem, hogy nekem kell most már valamit mondanom, mert különben alaposan megjárom. Elkezd­tem beszélni arról (lehet, hogy dadogtam, nem emlékszem már), hogy ezt a bölcsességet mi még nem ismerjük jól, meg nem is tanulhatjuk meg. „Az lenne az igazi ember, aki úgy tudna élni, hogy a szépség meg az igazság egészen egy legyen az életével. Biztos van egészen tiszta ember, de mi még fiatalok vagyunk. Ti meg még gyerekek vagytok, és ezt nem tudhatjuk. De jön majd egy irtózatos nap, amikor az ember megérzi, hogy körü­lötte minden piszkos lett, és akkor elkezdi keresni az igazságot, ami szép is, de lehet, hogy nem találja meg soha. Lehet, hogy mindig keresni fogja. Ezek az emberek irtó sajnálatra méltóak. De aki megtalálja, az igazán boldog ember lesz.” Meg így. Mint­ha nem figyelne rám senki. Éreztem. Igen. Csak a nagy szőke szemét láttam és eszembe jutottak a lába ujjai, amint szétfeszíti, a hangja, amikor bevallotta, hogy hazudott, mikor azt mondta, hogy így jó. Irtó kutyául éreztem magam. „Persze ez a bölcses­ség csak azoknak adatik meg, akik egész életükben dolgoznak, törekednek, akikben van némi hajlam, hogy keressék az igazsá­got, a szépet.” Félve néztem az öreg Síkra. Láttam, hogy jegyez valamit papírjaiba. Lehet, hogy majd azt mondja, össze-vissza beszéltem, de így van a jegyzeteimben is. Miért ne lenne jó? Elvégre beszélni kell, az istenit. Zsebembe nyúltam, és meg­simogattam a majmokat. „Mert nem igaz, hogy az ember tud élni e kettő nélkül. Csak az egyik előbb, a másik később érzi szükségét. Keats sorai figyelmeztetnek bennünket arra, hogy gyorsak legyünk, ne feledkezzünk el magunkról. A szőke még ekkor is kitartóan nézett. Ő volt az egyetlen, aki nem jegyzett semmit. Amikor befejeztem, felnyújtotta a kezét. „Tessék”, mondtam. Felállt. Láttam, hogy ő is zavarban van és ez jólesett. De mégis megszólalt. „Gondolja... gondolja, hogy ezt el lehet érni?” Ránéztem. Nem tudtam, komolyan beszél-e. Aztán Síkra tekintettem és kínosan kimondtam: „Gondolom, hogy ez lehetséges.” „Gondolja ma.” „Igen”, mondtam. „Vannak embe­rek, akik már megtalálták.” Ekkor az egyik fiú felnyújtotta ke­zét. „Én is azt gondolom, hogy ez lehetséges”, mondta. Egyszer majd megvárom a szőkét és megmondom, ne haragudjon rám. Élni is kell. Ránéztem a fiú sápadt, vékony arcára és elmoso­lyodtam. Csöngettek. Kezembe vettem a naplót. Megvártam az öreg Síkot és együtt kimentünk a folyosóra. Sík nem szólt semmit. Valamit halkan magyarázott a tanárnak. Ilyen cudarul még nem éreztem magam soha.

(Folytatjuk)