Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Végel László

Egy makró emlékiratai

(5. rész)

1966. január 1.

Lehet annak már egy éve, hogy füzetembe semmit sem jegyez­tem fel. Talán azért, mert mindig valami nagy dolgot vártam. Én nem is tudom miért, de így volt. Újabban H.-val vagyok sokat együtt. Most ő a legjobb barátom. A nyáron és az ősszel őrültem érdekes és gazdag lányokat ismertünk meg, és sokat voltunk az utcán. Még a tél sem bírt a szobában tartani bennün­ket. Nekem nagyon imponáltak ezek a lányok. Mindig mondtam a mérnöknek, hogy ezekkel kellene kezdeni valamit, mert mi az ördögöt érnek azok, akik már valahol kikészültek. „Pedig mégis ezek a legjobbak” ‒ mondta, „mert azok, akiknek fáj valami, azok már gondolkodni is tudnak.” Kinéztem az ablakon. A hó ja­vában esett. Mindent belepett a szédítő fehérség. Alig vártam már, hogy kitavaszodjon. Utálom a havat és mindent, ami ennyire fehér. Az ember elfárad tőle, rosszkedvű lesz. „Mit ér az, hogy gondolkodnak”, mondtam és még mindig az utcát bámultam. „Mit ér az, hogy gondolkodnak, és mégsem olyanok, mint amilyen­nek gondolják magukat. Gondolok itt arra, hogy mégis hagyják, hogy továbbra is tönkretegyék őket.” „Nem tudom azt, hogy mit ér, de mégis jobb olyanokkal lenni, akik gondolkodnak”, mondta. Felálltam, egészen az ablakhoz mentem, és az üveghez szorítottam a fejem. „Én tudom, miért gondolkodnak”, mondtam tűnődve, és egy kis szünet után hozzátettem: „Mert gyengék. A gyengék mindig gondolkodnak valamin”. „És mit gondolsz, mit csi­nálnak az erősök?”, kérdezte a mérnök, miközben a nyakkendőjét igazgatta. „Azok csinálnak valamit, valami érdekeset”, mondtam, mi­közben elhagytam az ablakot. A mérnöknek valahogy sikerült megkötnie a nyakkendőt. „Jó?”, kérdezte. „Jó”, mondtam. „Le­het, hogy igazad van”, mondta. „Ördög tudja, lehet, hogy igazad van”, mondta és az ajtó felé indult. „Este hétkor”, szólt még egy­szer az ajtónál. „Rendben lesz”, válaszoltam. Valahogy határozat­lan volt, és ezért az ilyesmiről H.-val sokkal szívesebben beszél­gettem. Vele e tekintetben teljesen egy véleményen voltunk. Fel­zaklatva és idegesen kerestünk olyan társaságokat, ahol minden úgy megy, mint a karikacsapás. Istenem, hogy milyen stramm fiú­kat és lányokat ismertünk meg, ne is mondjam. Mindig meg­mozdult bennem valami, ha láttam, hogy nem érdekli őket sem­mi. Irtó nagyszerűen tudnak közömbösek lenni. De én sohasem éreztem jól magam velük. Az utolsó pillanatban mindig meg­pattant bennem valami húr. Bizisten, még lélegezni sem tudtam úgy, mint ők. Nagyon fájt, hogy másmilyen vagyok. „Úgy lát­szik, előbb születtünk, mint ahogy kellett volna”, mondtam H.-nak. „Istenem, hogy milyen jó lett volna későbben születni”, mondta, és ilyenkor a számban mindig valami keserűség gyűlt össze. Őrül­ten öregnek éreztem magam mindig, ha velük voltam. Mindig olyan frissek és egészségesek tudtak lenni. Én soha. Csak cso­dálkozni voltam képes rajtuk. Néha kínomban belevörösödtem. Még a csontjaim is fájtak. De jó volt velük lenni. Legalább múlt az idő. Néha olyan jó stószokat tudtak csinálni, hogy valóban élveztem őket.
Tegnap azonban levelet kaptam Csi-Csitől, és az elvette a ked­vem az ilyesmitől. Csi-Csi számomra még mindig nagyon fontos. Újra rájöttem arra, hogy fontosabb, mint ezek a fiúk és lányok, és arra is, hogy mindennél fontosabb. Megmutattam a levelet H.-nak. „Még Tanjánál is fontosabb?”, kérdezte H. Lehajtottam a fejem és irtó szégyelltem magam. „Tudod”, mondtam, „ha másmi­lyen lennék, akkor Tanja lenne a legfontosabb”. H. felnézett rám. Fekete szemében kérdést éreztem. „Ha nem az utcáról jöttem volna, tudod, vagy ha valahová tartoznék. Akkor. Ha lenne helyem, érted?” mondtam. „Senkinek sincs helye a fiatalok közül, csak lesz”, válaszolt H. „De ők mégis kaptak vala­mit, pl. az apjuktól.” „De kevesen vannak ilyenek”, mondta H., „irtó kevesen”. „Tudom”, válaszoltam. „Ezért vannak olyan irtó messze tőlünk. Nagyon szeretnék közéjük változni”. Sötétedett már. Az asztalunkhoz lépett a fizetőpincér. „Jó lenne, ha fizet­nének, mert váltunk”, mondta. „Rendben van”, válaszoltam. Fi­zettünk. „Most mit csináljunk?”, kérdeztem. „Nem tudom”, vá­laszolta H. „Nincs valami jó film?”, kérdezte. „Nincs, az egész városban nincs jó film.” „Gyerünk valahová”, mondám. „Hová?”, kérdezte. „Nem tudom, valahova”. H. tétovázott: „Sohasem tudsz, nyugodt maradni?” „Nem”, mondtam. „Akkor hová menjünk?”, kérdezte. „Az utcára”, válaszoltam. „Úgyis oda jutunk mindig”. Kiléptünk az utcára, a város már tele volt. Irtó nagy volt a to­longás. Órák hosszat ballagtunk szótlanul egymás mellett. Néze­gettük a kirakatokat, meg az új kocsikat. Ismét ráakadtunk egy jó társaságra, és jót szórakoztunk.
Késő volt már, amikor hazaértem. Pud nem volt otthon. Még egyszer elővettem Csi-Csi levelét és olvasni kezdtem. „Olyan ez a hely, mint a pokol”, írta. „Itt csak magammal foglalkozhatok.” Késő éjszaka volt már. Aludni szerettem volna, de csak rábo­rultam az asztalra és izgatottan olvastam a levelet, mintha elő­ször olvasnám. „Hónapokig még Merkurosz sem szólt hozzám. Amikor megérkeztünk, állás után nézett, és talált is valami jó he­lyet. Ha nem volt a munkahelyén, akkor bezárkózott a szobába és írt. Néha még látni sem akart. Olyasmit mondott, hogy én va­gyok a bűnös azért, mert nem bír írni. Úgy éreztem, hogy az utcára lökött. Hat hónapig idegesen turkált a dokumentumai között, és szétszaggatta azokat. Mondhatom, őrült alak. Az igaz. Amikor már alig maradt valami a papírjaiból, egy délután. „Em­lékszem, valami hideg szél fújt a tengerről és a különben min­dig lassú halászok kapkodva csomagolták össze hálóikat és han­gosan gesztikulálva rohantak haza”. Elvörösödött és valahogy könnybe lábadt a szeme. Én éppen egy olasz divatlapot néze­gettem, amikor ezt észrevettem. Megérezte, hogy nézem és össze­szorította a száját. Odaléptem hozzá és kérdeztem, mi baja. Le­ültünk az ágyra, és ő lassan az ölembe hajtotta a fejét. Mondtam neki, mesélje el, mi a baja. Éreztem, hogy egészen remeg. „Tudod, én még sohasem láttam fiút sírni.” Simogatni kezdtem a fejét, nyakát, testét. Éreztem, hogy izmaim megengednek, mintha kö­telektől szabadulnának. Azért írom ezt meg, mert irtó fontosnak tartom az életünkben ezeket a köteleket, és lehet, hogy te is hasznát látod majd. Amikor felszabadult egy kicsit, elkezdett beszélni. „Hogy is írhatok én, aki nem is éltem, rólatok, akiknek az élet a mindenük. „Néztem, ahogyan az ölembe szorította az arcát és bizony isten olyan volt, olyan törékeny, mint a kisgyerek, mintha az anyja lettem volna. Azt hiszem, nem leszek ízléstelen, ha megírom, hogy sohasem éreztem magam ilyen jól egy fiúval sem, mint vele akkor éjszaka. Senkit sem kívántam annyira belülről. Ő egy kicsit gyerekes volt. Azt hiszem, ez volt az egész­ben az érdekes. Tudod, hogy csak téged kívántalak így, sejted ugye, de ez akkor tisztességtelen lett volna. Erről jut eszembe az a sorsjegyárus fiú, aki itt él és ismer téged. Irtó dicsér. Azt hi­szem, együtt jártatok a fakszra, de ő azt mondja, hogy még idejekorán meglógott. Nem hagyta tönkretenni magát. Irtó stramm fiú. Amikor Merkurosz el volt foglalva az írással, több­ször aludtunk együtt. Még most is többször vagyunk így, de ez már nem olyan lényeges. Csak azért teszem, hogy emlékezzek ránk, meg arra az egész hülyeségre ott a városban. Tudod, azért néha jó emlékezni azokra a pillanatokra, amikor annyit mesél­tünk, hogy milyenek leszünk, és közben minden másképp sült el. De mindegy, fiatalok voltunk. Ha csak Merkurosszal lennék, könnyen elfelejteném az egészet, annyira messze vagyok min­dentől, főleg az éjszaka óta. „Szeretsz?”, kérdezte. „Szeretlek”, mondtam, aztán hozzátettem: „Jó volt?” „Jó”, mondta és szé­gyenlősen vállamhoz szorította az arcát. „Mindig ilyen jó lesz”, mondtam. „Tudod, hogy nem írok többet”, mondta. „Rossz volt”, kérdeztem. „Igen”, mondta. „De most már mindig jó lesz”, mond­tam. „Mással is ilyen jó volt?”, kérdezte. „Jó”, mondtam. „De veled a legjobb”. „Nem hazudsz?”, kérdezte. „Nem”, mondtam. „Soha?”, kérdezte. „Soha” „Nem írok többet”, mondta. „Jó”, mondtam. „Sok mindenről le kellett mondanunk, ugye”, ijedt meg egy percre. „Igen, de az mindig így van”, válaszoltam. „Én is azt hiszem”, mondta. „Az embernek sok mindenről le kell mondania”. „Tudod milyenek vagyunk?”, kérdeztem. „Milye­nek?” „Tudod, mint az a fiú és a lány az iskoláskönyvekből. Vár­jál, most nem jut eszembe a nevük, pedig a nyelvemen van. Vár­jál csak egy percre, mindjárt eszembe jut”. „Addig én hozok italt”. Elővett egy konyakosüveget és két poharat. Töltött. Az ágyhoz hozta a poharat, és letette a parkettára őket, és bebújt az ágyba. „Látod, eszembe jutott, olyanok vagyunk, mint Rómeó és Júlia. Tudom, az iskolában tanultunk róluk”. Nevettem és a melléhez szorítottam az arcom. „Nem hiszem”, mondta. „Nem?”, kérdeztem és felhúztam magam, úgy, hogy egész az arcához ér­tem. „Nem?”, ijedtem meg, „pedig én szeretném”. „Azok kinyír­ták magukat”, mondta. „Arra nem emlékszem, igazán nem emlék­szem, csak azt tudom, hogy irtó odavoltak”. Átölelt. „Nekünk nehezebb”, mondta. „Gondolod?” „Igen”, mondta. „Most nem olyan időben élünk”. „Igazán?” „Igazán”, mondta. „Te nem is tudod. „Nem”, mondtam. „Például nem nézel magad köré, nem nézed, milyen időben élsz?” „Nem tudom”, mondtam. „A makró sem?” „Nem”, mondtam. „Mi csak azt tudjuk, hogy néha jól érezzük magunkat, néha meg rosszul”. „Ez kevés”, mondta. Meg­csókoltam. „Ha te mondod, akkor lehet, hogy kevés. Te nagyon komoly vagy. Mi pedig olyan komolytalanok vagyunk”. Meg így beszéltünk egész sokat. Az a fontos, hogy ezután éreztem először, hogy tiszta vagyok. Tudod, úgy, ahogy akartuk. Ne nevess ki, én nem tudom megmondani pontosan, hogy miért, de az éj­szaka után éreztem meg ezt először, és ezt neked meg akartam mondani, azért voltam ilyen részletes. Mindenesetre legjobb volna, ha eljönnél. Itt minden olyan közönséges és normális. És ez az, ami nekünk kell. Találhatsz jó munkát is, lehet jól keresni... Emlékszel, hogy haragudtam rád, amiért autót meg házat akar­tál. Belátom, hogy tévedtem, de most még jobban kiábrándultam belőled, mert még nincs. Különben Merkurosz megígérte, hogy elküldi azt keveset, amit rólunk írt. Lehet, hogy ugyanazt mondja, amit én. Irtó biztos vagyok benne, hogy minden kompli­káció nélkül újra kell csinálni az egészet. Abba kell hagyni a nagy stószokat, magad is láthatod, hogy nem arra születtünk, hogy nagy stószokat csináljunk. Láthatod, hogy nincs itt az ideije. Nem olyan időket élünk. Várjál, majd ha eljön az idő...” stb., stb.
Letettem a levelet. Igen, villant át a fejemen, megtörtént az, amitől annyira féltem. Csi-Csinek sikerült előbb elérni azt, hogy áruló legyen. Sikerült e 1 ő b b, mint nekem. Igen. Még H.-nak sem mertem megmondani, amikor Tanjáról volt szó, hogy Tanja az egyetlen lehetőségem arra, hogy áruló legyék. Ő, vagy min­denki, aki hozzá hasonló, akinek van helye. Akit olyan korán megtanítottak arra, hogy sehol sincsen semmi baj, sem kint, sem bent. Elszívtam egy cigarettát. Néztem a hamutálcát, amely tele volt csikkel, aztán megbámultam azt, hogy milyen nagy rendet­lenség van a szobában. Minden csupa piszok. Vártam egy ideig, és amikor láttam, hogy Pud nem jön, eloltottam a villanyt és bebújtam az ágyba. Végre alaposan kinyújtózkodhattam. Becsavaróztam a paplanba és a fejemet befúrtam a párnába. Próbál­tam valahogy elaludni. Végső ideje lenne, gondoltam. Amikor észrevettem, hogy nem sikerült, felkönyököltem az ágyban. Még mindig Csi-Csi levelére gondoltam, és mosolyogni lett volna ked­vem. Istenem, de gyorsan elfelejtette, hogy a Rómeó csak csúf­név. Ezt azokra a bolond szivarokra szokták mondani, akik túlságosan szentisen pislognak és azt hiszik, minden úgy a leg­szebb, ahogy a nők érzik. Kiköpnek magukból mindent, mint a vért. Olyan költő-típek ezek. Végül is mindegy, gondoltam ma­gamban. Ideje lenne már, hogy Pud megérkezzen. Legalább me­sélne arról, hogy milyen volt az új nője. Mindig ezzel van el­keveredve, másra nincs is ideje gondolni. Ez jót tesz neki, egész biztosan jót tesz neki.
HÉTFŐ
Ma este a mérnöknél kellett lennem. Alig múlott hét óra és máris megérkezett. Éppen azzal a lánnyal, akit a minap hajtot­tam fel. „Konyakot?”, kérdezte a mérnök. „Persze, tudod jól”, mondta a lány, aztán hozzátette: „Szeretem a lemezeidet. Irtó kár, hogy nincs Mahalia Jackson. Ha őt hallom, egészen meg­bolondulok. Üvölteni lenne kedvem. Irtó szeretem.” „Én is”, mondta mérnök. „Azt nem hiszem”, mondta a lány. „Miért?” „Azért, mert ma csak a fiatalok tudnak üvölteni. Csak a fiatalok szere­tik őt. Mi, ha halljuk őt, vagy az ilyesmit, rögtön megbolondu­lunk”. Aztán feltett egy Silvie Vartan-lemezt. „Ez is jó”, mondta. A mérnök bal kezével átfogta a lány nyakát, a jobbal pedig megérintette a térdét, combjait simogatta, majd fürge ujjaival a hasáig ért, és ott megpihent a keze, mint ahogy egy sebzett madár hullik a földre. „Várjál”, mondta a lány. „Az a szivarod irtó szemtelen alak”, mondta. „Ki?”, kérdezte a mérnök. „Az, aki megmutatta a képet.” „Nem tudom”, mondta a mérnök. „Le­het.” Fölvetettem a fejem. „Ne küldd többet hozzám. Ha akarsz velem aludni, szólj te, vagy telefonálj, megmondom a telefon­számomat is. De őt soha többet ne küldd. Irtó utálatos alak.” „Jó”, hagyta rá a mérnök. „Nem küldöm többé.”
A lány felhúzta lábait az ágyról és eldőlt a párnán. A mérnök felhúzta a szoknyáját, de aztán megállt.
„Magadtól is eljönnél?” „El”, mondta a lány, „hisz jól érzem magam veled. Ennyi is elég”. A lány egészen a mérnökhöz simult, „jobban érzem magam veled, mint bárki mással”. „Tudom”, mondta a mérnök. Rutinosan beállítottam a gépet. Most már má­sodpercekre ki tudom várni az alkalmas pillanatot. Csak a fe­szülő és az ernyedő izmok érdekelnek. A kéz és a láb ideges játéka. Érdekes, hogy a kéz és a láb szenved legtöbbet az ágyban. Igen. Elhal hirtelen. Aztán minden erő oda gyűlik össze. A lány­nak napsütötte, karcsú ívű lába, combja volt. Utálom a kis, iz­mos, összezsugorodó combokat fényképezni. Azokat, ahol a fény nem simul ki, hanem csak sötét és világos flekkek láthatók. Ezt a lányt különös élvezettel lehet fényképezni. Sohasem zavarodik meg egyetlen testrésze sem. A vonalak mindig lényegesek marad­nak, tiszták. Megigazítottam a lencsét és még egyszer ellenőriztem, hogy átfordítottam-e a filmet. „Júlia”, mondogattam magamban, miközben a felvételeket készítettem. De amíg a hús és a csont tiszta formáit néztem, arra is gondoltam, hogy a húsban és csont­ban még benne lehet ez a név. A többi már csak mese.
Aztán a lány kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a mérnök hátát. A férfi felállt. Üveget vett elő és töltött. A lány nem nyúlt a pohárért, hanem féloldalt fordult. Arcát a párnához szo­rította és mosolygott. A mérnök nyújtotta felé a poharat. Kinyúj­tott kézzel állt így néhány percig, de amikor észrevette, hogy a lány nem nyúl az ital után, letette a poharat az asztalra.
„Tudod, mi a jó?”, kérdezte a lány. „Nem”, mondta a mérnök. „Az, hogy egyszer sem mondtad, hogy szeretsz”. A mérnök leült mellé az ágyra. Keze a lány hajával játszott. „Valóban nem mondtam”, ismerte be. „Ugye, hogy utálatos szó ez?”, kérdezte a lány. A mérnök hallgatott. „Mondd, hogy utálatos”, kérte a lány. „Utálatos”, hagyta rá a mérnök. „Senkinek sem mondtad még?”, kérdezte izgatottan a lány. „Nem emlékszem, azt hiszem, nem mondtam”, válaszolta a mérnök és rágyújtott egy cigarettára. „Akarsz egyet?”, kérdezte. „Nem”, rázta fejét a lány. „Tudod, nekem a fiúm mindig ezt mondja. Irtó utálom ezt a szót.” „Miért nem mondod neki, hogy ne mondja”, mondta a mérnök és végig­simította a lány arcát. „Mindig azt mondja, hogy szép vagyok, meg azt, hogy nem vagyok olyan buta, mint a többiek. Istenem, őrülten kedves”. „Lehet, hogy valóban nagyon szeret”, mondta a mérnök és közelebb húzódott a lányhoz. „Tudod, ez így kell, hogy legyen.” „Lehet”, válaszolt a lány. „De én olyan akarok lenni, mint a többiek, meg azt hiszem, hogy azért mondja mind­ezt, mert fél, meg azt hiszem, hogy gyűlöl is. Főleg, ha arra gon­dol, hogy milyen voltam, meg ilyesmire. Meg fél, hogy mi lesz velünk. Azt akarja, hogy irtó rendesek legyünk.” „Ez nem jó”, mondta a mérnök. „Én azt hiszem, hogy fél”, mondta a lány. „Te mit gondolsz?” „Én is”. „Te, irtó utálatos az, hogy nem va­gyok olyan, amilyennek szeretné. Legszívesebben megszöknék tőle.” „És miért nem teszed?” „Mert nagyon sajnálom. Irtó saj­nálom, hogy tévedett, de úgyis muszáj lesz ezt megtennem.” Feltérdelt az ágyra. „Egyszer megszökök, jó? Te mit gondolsz?” „Azt hiszem, hogy meg kell szöknöd”. A lány megcsókolta a mér­nök nyakát, halántékát. „Jó vagy”, mondta. „Nem tudom”, mondta a mérnök. „Lehet, hogy jó vagyok”. „Én biztos vagyok benne”, mondta a lány. „És mindenkitől megszökök majd, aki azt mondja, hogy szeret. Olyankor mindig gyanúsat érzek. Mintha be akar­nának csapni”. „És azelőtt is, más fiúkkal is ezt érezted?” „Min­dig. Sohasem bírok ettől megszabadulni. Akik azt mondták, hogy jó legyek, azok csaptak be leginkább. Irtó csapda volt. Volt egy tanárom. Azt hittem, hogy irtó jó ember. Mindig mesélte, azt akarom, hogy nagyszerűek legyetek... Aztán jött egy elnök az iskolánkba. Egy őrülten nagyszerű beszédet tartott az egész iskolának, hogy rendesek legyünk, mert annyi szép feladatunk van. Utána üzent, hogy beszélni akar velem. Hívott, hogy men­jünk autózni. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mi volt az, amit akkor mondott. „Csak kötelességből mondtam”, válaszolta, „Azért kapom a pénzt, hogy beszédeket tartsak.” „Istenem, hogy kinyír­tak. Most már csak nevetni tudok az egészen.”
Egy ideig hallgattak. Aztán megszólalt a lány. „Te sohasem érzed azt, hogy megcsalnak, becsapnak?” „Soha”, mondta a mérnök. „ÉN mindenkinek hiszek.”
„És jó ez?”, kérdezte a lány. „Mi?”, kérdezte a mérnök. „Hát mindenkinek hinni”. „Azt hiszem, nagyon jó”, válaszolta a mér­nök, „ós nagyon szép”. A lány összekulcsolta kezét a térdén, még mindig csak alig volt felöltözve. Azt hiszem, egészen megfeled­kezett erről. Ahogyan elnéztem testének meztelen vonalait, egyre inkább el tudtam merülni benne, meg tudtam érteni őt. Bőrére, mintha csak nap sütött volna, azt hiszem, olyan volt. Az jutott eszembe, hogy a lányok csak akkor hordhatnak titkot magukban, amikor meztelenek. Igen. Máskülönben minden kicsit csúnya, vagy pedig normális. Aztán megmozdult a lány, és kért egy kis konyakot. A mérnök átnyújtotta a poharat. Megitta, majd lassan felöltözött és feltett még egy lemezt. Figyelmesen vizsgálgatta, hogyan forog a lemezjátszón a lemez, mintha el lenne bűvölve. A mérnök az ablakhoz ment és az órájára nézett. „Én is szeret­nék hinni”, mondta a lány, miközben megigazította brossát a mel­lén. Én megigazítottam a gépet, és lassan csöndben mindent a helyére raktam. Vártam, hogy elmenjenek, hogy elmehessek én is. Amikor a lány a kezével a kilincshez ért, még egyszer végig­néztem. Arra gondoltam, hogy jó lenne szólni a mérnöknek, hogy adják nekem a képét. A múltkor úgyis felajánlotta. Kimentem az utcára és egy mélyet lélegeztem. Nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. Azt hiszem, hogy jól érezném magam ezzel a lánnyal. Hirtelen arra gondoltam, hogy ugyan milyen arcot vág a mérnök, ha megtudja, hogy mit akarok. Biztosan kikészül egy kicsit. Képes azt is hinni, hogy ő hatott rám. Egyenesen haza­mentem. Beléptem a szobámba. Pud már aludt. „Pud”, ráztam meg. „Alszol?” „Igen”, mondta. „Pud, akarok valamit mesélni.” „Megőrültél? Ilyenkor?”, mondta, és a fal felé fordult. Nagyon bántott, hogy nem mondhattam neki semmit. Holnap már lehet, hogy késő lesz.