-- 1995 1999 1965 1997 1994 2001 2002 1996 2005 2000 2003 1993 2006 1998 1992 2007 2011 1965-1966. 2010 2008 1966 1979 1967 1968 1969 1970 1971 1975 2012 2009 2013 2014 2015 2016 2017	--

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Végel László

Egy makró emlékiratai 6.

1966. február 1.

Péntek. Még pontosam emlékszem a tegnapi napra. Pud aludt, mélyen horkolt. Én tehetetlenül horkoltam az ágyban, amikor a postás zörgetett az ablakon. Irtó megörülök, amikor látom a postást. Ördög tudja, miért. Hogy őszintén megmondjam, talán azért, mert valami rendkívüli hírt szeretnék kapni, ami egész életemre kihalt majd. Néha biztos vagyok benne, hogy ennek a hírnek meg kell érkeznie. Még sohasem gondoltam arra, hogy mit is tartalmazzon az a bizonyos levél. Ez még sohasem jutott eszembe, de el sem tudnám képzelni. Kinyitottam az ablakot és átvettem a levelet. Erre Pud is feléb­redt. Megnéztem a címzést. Nekem szólt. Elég vastag levél volt. Pud nyújtózkodott, pislogott és megkérdezte: „Mi ez?” „Levél” ‒ válaszoltam egykedvűen, és az asztalhoz mentem. „Neked?” „Látod” ‒ válaszoltam. „Kitől?” „Nem ismered” ‒ mondtam. Pud megnyugodva újra a vánkosra hajtotta fejét, én pedig felbontottam a levelet.

Merkurosz írt. Elküldte az írását, ahogyan Csi-Csi megjó­solta. Néztem Merkurosz szabályos betűit, és közömbösen arra gondoltam, ugyan mit írt. Abban a pillanatban Merkurosz való­ban utálatosnak tűnt a szememben, de csak addig, amíg el nem olvastam levelét, mert nagyon dühös voltam, hogy ilyen egy­szerűen szerezte meg magának Csi-Csit, és most stószként meg­írja még azt is, hogy miket gondol rólunk. „Irtó alak” ‒ gon­doltam magamban, míg apró, fegyelmezett betűi táncoltak az orrom előtt. Látszott rajtuk, hogy Merkurosznak volt ideje hajlítgatni őket. Még az írásában meg akarja mutatni, hogy „ren­des ember”, gondoltam.

Egy cédulát is mellékelt a füzetlaphoz, ami direkt nekem szólt.

„Kedves Bub”, írta.

„Elküldöm neked ezeket a lapokat. Persze nem gon­dolom, hogy hasznukat veszed, vagy hogy bárki is hasz­nukat veheti. Minden bizonnyal lemondtam az ilyen ter­vekről, tehát ne haragudj rám.

Szeretnék megszabadulni tőlük, mint egy betegségtől, de mégis félek eldobni őket. Ha kedved lesz és elolvasod ezeket a lapokat, rájössz majd arra, hogy nekem, veletek ellentétben, voltak terveim. Lehet, hogy a múlt idő arra a cinikus következtetésre juttat majd téged, hogy lám, mégis ugyanoda lyukadtunk ki. Nem bánom ezt sem, mint ahogy sok mindent nem bánok már.

Csak azt szeretném, ha elolvasnád őket, ment szüksé­geim van tanúra, mert nekem, még mindig szükségem van tanúra.

Sok évig figyeltelek benneteket, tudhatod magad is. Figyeltem, hogy milyen játszi könnyedséggel mondatok le mindenről, s hogy mennyire tudtok úgy élni, hogy ne le­gyenek terveitek. Csak megvetni tudtalak benneteket, és meg akartam írni egy objektív könyvet, amelyből mindenki meglátná, milyenek vagytok.

De csak ezt a néhány lapot írhattam meg. Mert eltá­volodtam tőletek, és most már sok mindent másképpen lá­tok.

Igen. Esztelenségetekben felfedeztem a logikát, a tör­vényt: a modern kamikázék vakságát, akiknek nincs mit felrobbantani.

Tehát tévedtem. Tudhatod, magad is, hogy ez azért volt, mert egyedül voltam, s amíg az ember egyedül van, addig mindig győzni akar, de ha már valakihez (vagy valamihez) tartozik, akkor már élni sem.

Üdvözöl Merkurosz”

Értelmetlenül olvastam ezeket a sorokat. Nem tudtam fel­fogni, mit jelentenek, és miért éppen nekem írta mindezt. Az­után elővettem a füzetlapokat, visszafeküdtem az ágyba és las­san, figyelmesen olvasni kezdtem őket.

„Azokról írok, akik közömbösek voltak önmaguk iránt, akik nem szerették magukat, bár fiatalok voltak, mert irtóztak a nagy szavaktól, elmenekültek a nagy gondolatoktól is. Akik féltek megállni, mert gondolkodniok kellett. Féltek szólni, mert a szóért felelniük kellett. Igyekeztek kicsik lenni, kicsik, egé­szein kicsik, egészen jelentéktelenek, és mégis minduntalan té­vedtek ...”, írta már az első sorokban. Igyekeztem minden fel­indulás nélkül olvasni a sorokat. Nem érdekelt, hogy igaza van-e, igazán nem érdekelt. Csak azt akartam megfejteni, ho­gyan fogta meg Csi-Csit, mi volt benne az az erő, amivel mind­annyiunkat kinyírt. Sorról sorra változott az arca. Már-már fájt is, hogy kezdtem megérteni. Kezdett előttem érthetővé válni, miért bujdosott, menekült annyit ebben a városban. Igen. S hogy miért akart annyira egyedül maradni. Miért nem hü­lyéskedett senkivel. Miért nem voltak barátai, ismerősei, és hogy miért nem stószolt egy lánnyal sem. Igen. Ki akart mene­külni abból a „kelepcéből, amit ez a város tartogatott lakosai számára”, így írta. S amibe mi olyan „naivan” beleestünk.

Pud újra felemelte a fejét és figyelt. Úgy látszik, valami érdekeset neszelt. Felálltam, s a lapokat a kabátom zsebébe tet­tem. Nem akartam, hogy olvassa őket. Nem csak azért, mert róla is szó volt bennük, hanem biztos voltam benne, hogy nem neki való az egész. Egyszerűen képtelen lenne megérteni Merkuroszt. Öltözködni kezdtem.

„Hová mész?”, kérdezte.

„A mérnökhöz.”

„Mikor hagyod már abba?”

„Amíg pénzre lesz szükségem...”

„ ...eladod a lelkedet is.”

„El. Na és? Mindenki eladja”, aztán hozzátettem: „Mutass nekem valakit, aki nem adja el”.

„Sietsz?”, kérdezte. „Igen”, mondtam.

„Valamit akarok mondani,.”

„Siess!”

Pud felült az ágyban.

„Nem beszélek többet erről. Jó? De mit csinálsz estére? Menjünk valahova. Régen ittunk meg már valamit együtt. So­hasem vagyunk együtt. Tegnap szereztem valami pénzt. Meg­ihatnánk valamit”.

A kilincs után nyúltam. Azt mondtam, estére jövök, jövök egészen biztosan, s ha akar, várjon meg. Még láttam, amint kis, német márkájú, Braun villanyborotvája után nyúlt és kimentem az utcára, ahol már bánni is kezdtem, hogy megígértem, estére együtt leszünk ismét. Csak leisszuk magunkat. Csinálunk vala­mi cirkuszt megint. Tudom már az egészet fejből.

Egyenesen a mérnök lakására mentem. Útközben láttam meg Memet, amint betér a templomba. Tudtam, hogy ez lesz a vége, gondoltam, és tovább mentem. Irtó érdekes, hogy ismerő­seim közül az utóbbi időben sokan, ha tönkremennek, mindjárt a templomba kezdenek járni, egészen megváltoznak, és azt gon­dolják, minden rendben lesz. Amikor a mérnök lakására értem, csöngettem és vártam. Csi-Csi levele és Merkurosz írása meg­győzött arról, hogy találkoznom kell azzal a lánnyal. És a mér­nök biztosan beleegyezik. Miért ne. Ő maga mondta. Azt mond­ta, ő is szeretné, ha már nekem is hasznom lenne az egészből. Mindig mondtam, hogy stramm gyerek a mérnök. S engem nagyon szeret. Fel sem tudom fogni, hogy miért. Mindig azt mondja, hogy irtó szimpatikus vagyok a szemében. Merkurosznak nincs igaza. Azt írta, engem is ugyanúgy kihasznál, mint azokat a lányokat. Azt írta „az a mérnök, aki egész éle­tében küzdött, most, amikor a történelmi idők megengedik, hogy konszolidálódjon, most mindent be akar hozni. Mert a konszolidált mindenre féltékeny. Féltékeny saját eszméire, munkájára. Azt akarja, hogy mindenben ő legyen az ideál. Még az ellenséget is elismeri, ha az őt szolgálja”. Azt hiszem, nem ismeri őt. Fogalma sincs, milyen stramm gyerek. Azt írta még, hogy: „Ennek az embernek morális magatartása összefüggésben van egész generációja morális magatartásával”. Az biztos, hogy Merkurosz összevissza papol. Látszik rajta, hogy nem ismeri. De, hogy őszintén megmondjam, engem az ilyesmi nem is ér­dekel.

Amikor a mérnök kinyitotta az ajtót, meglepetten nézett rám. Látszott rajta, hogy nem várt.

„Egypár képet kellene elkészítenem” ‒ mondtam.

„Jó” ‒ mondta és behívott.

Leültem a szobájába és egy pillanatig haboztam. Egy­szerűen rossz helyzetben éreztem magam. Italt vett elő és meg­kínált. Mint mindig. Ez olyan szokása volt. Ez egy kicsit meg­nyugtatott. Közömbösen rámnézett, és leült az asztal mellé. Mondtam neki, hogy akarnék valami fontosat mondani neki. Azt mondta, semmi akadálya. Egy kicsit zavart a közömbössége. Aztán valahogy elkezdtem. Azt mondtam, szeretnék azzal a lánnyal lenni, akivel ő a múltkor volt. Aki azt mondta rám, hogy utálatos vagyok. Magyaráztam neki, hogy magam sem tudom pontosan, miért. Talán azért, mert irtó érdekesen beszélt. Szo­katlanul. Nekem nagyon tetszett az egész. Valahogy érdekes lánynak tűnik.

Amikor befejeztem, zavartan lesütöttem a szemem, bár na­gyon kíváncsi voltam, hogy milyen arcot vág az egészhez. Érez­tem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Egyszerűen hányin­gerem támadt. Egy kis szünet után hallottam, hogy elneveti magát.

„Végre” ‒ mondta. „Végre normálisan beszélgethetünk.” Felpillantottam rá. Látszott rajta, hogy egy csöppet sem iz­gatja magát.

„Igen” ‒ mondtam. „Nagyon szeretnék azzal a lánnyal len­ni.”

„Jó” ‒ mondta. „Rendben van”. Aztán hozzátette: „De egy kicsit megváltoztál, ugye?”

„Igen” ‒ mondtam. „Egy kicsit megváltoztam”.

„Nem értem” ‒ mondta inkább maga elé. „Nem értem, hogy miért történt olyan hirtelen mindez.”

Felnéztem rá. „No, még csak ez hiányzott”, gondoltam. Mert éreztem, hogy a kérdést felém is irányította. Nemcsak ma­ga felé. Még csak ez hiányzott.

„Talán azért, mert múlik az idő” ‒ mondtam csak úgy.

Felállt és sétálni kezdett.

„Persze az ember előbb-utóbb magához tér” ‒ mondta rö­vid szünet után. „Minden ember előbb-utóbb magához tér. Mert rájön arra, hogy amit csinált, semmit sem ér, és akkor megtanulja azt, hogy hasznot húzzon az egészből, hogy marad­jon valami neki is az életből. Mert erre nehezen jön rá az ember.”

Bólintottam. Csak úgy megszokásból. Meg nem is akartam közbeszólni, mert láttam, hogy tovább akar beszélni.

„Mert vegyük például azokat a lányokat. Tévedne az, aki azt gondolja, hogy ez csak olyan fizikai kérdés. Nem. Csak ez az egyetlen sarok még ebben a már annyira logikus világban, ahol az ember lelke mélyén mindentől függetlenül megbizonyosodhatik, hogy valamit azért mégiscsak ér. Igen. Elfelejti a fé­lelmét, nyavalyáját... Olyan ez, mint az ópium, csak nem ve­szélyes.”

„Csak nem veszélyes. Csak?” ‒ kérdeztem automatikusan.

„Csak ennyi” ‒ válaszolta élénkebben. És mindig újra és újra meg kell bizonyosodnod, hogy nem félsz. Különben: rád­néz egy ismeretlen és megijedsz. Meglátod magad a tükörben és félsz, az isten tudja mitől. A fák is azt szuggerálják, hogy valami baj van körülötted. Szól a telefon, elveszted egyensú­lyod. Érdet? Valamivel le kell győznöd a félelmet.”

Az utolsó mondatoknál kezdett érdekelni az egész ügy. Mondhatom, a mérnök még nem volt soha ilyen őszinte velem szemben. Megkérdeztem tőle, gondolja, hogy csak emiatt cirku- szolnak annyit az emberek, főleg a felnőttek.

„Igen” ‒ mondta. „Mindenki kapaszkodik valamibe, mert fél. A felnőttek még jobban félnek, és ezért olyan kegyetlenek. Mert ha egy percre is bizonytalanok, kinyírják őket”.

„Azt akarja mondani ezzel, hogy már én is kezdek félni?”

„Azt” ‒ válaszolta és leült mellém. „Félni meg kell tanulni. Az az ember, aki fél, az már ér valamit.”

Aztán váratlanul elhallgatott. Mintha elszégyellte volna ma­gát.

Később hozzátette:

„Azt a lányt Beának hívják. Beának. Nyugodtan átveheted”.

Mélyet lélegeztem. Tehát befejeződött az ügy. Gyorsan elké­szítettem azt a néhány képet, és megmutattam őket a mérnök­nek. Irtó meg volt elégedve velük. Mondtam neki, jó lenne, ha holnap szabad lehetne. Azt mondta, egész nyugodtan, mert hol­nap a gyárban valami ülése lesz. Azután hazamentem. Pud már várt rám. Nyakkendői között válogatott. Izgatottan nézegette magát a tükörben, és irtó grimaszokat vágót. Fáradtan az ágyra vetettem magam. „Megyünk?” kérdezte. „Mehetünk” ‒ mond­tam. „De én ma nem iszok. Nem iszok egy korty italt sem.” El­mentünk tehát a klubba. Ott legalább lehet jó zenét hallgatni. Ott volt H. is. Egyedül gubbasztott a sarokban. Mintha valakit fi­gyelt volna. Leültem mellé, és egy ideig hallgattunk. Aztán el­mondtam neki, hogy mit írt Merkurosz.

„Hülye szivar, az biztos” ‒ vetette oda.

„De azt írja, hogy megváltozott” ‒ jegyeztem meg.

„Ő?” ‒ húzta fel a szemöldökét. „Soha!”

„Miért?”

„Mert mindig ide-oda ugrál, és sehol sem tud megállapodni. Mert mindig tervekkel van tele. És abba hal bele, hogy tervei nem sikerülnek”.

Felnéztem rá.

„Azt hiszem,” folytatta, „az ilyen emberek sohasem tud­nak megváltozni. Utálom az ilyen embereket. Őrülten izgágák, mindenhova odateszik a kezüket, aztán mindent elrontanak, és tovább lépnek. Hordozgatják tiszta lelkiismeretüket, mint a női alsóneműket. Így mászkálnak az egyik lyukból a másikba, mint a giliszták. Hogy milyen tiszta lelkiismerettel mászkálnak, ne is mondjam!”

„Mondd meg nekem őszintén: te például belenyugszol abba, hogy mindig ugyanabban a lyukban éljél. Belenyugszol abba, hogy ott szülessél, testedet ott rothassza meg a levegő, a föld.”

„Bele” ‒ mondta határozottan.

„Én nem” ‒ mondtam a bizonytalan ember ünnepélyes hang­súlyával. „Én szeretnék tovább menni.”

Felém fordult. Kicsit lelketlenül és szúrósan a szemembe nézett.

„Még jó, hogy testednek, lelkednek nincs ereje erre.”

„Lehet, hogy nincs” ‒ mondtam keserűen. „De ha én egy­szer megpillantom a kék eget, ha megérzem a nap melegét, ha egyszer érinti egy tiszta kéz a kezem, ha egyszer szippantok ab­ból az igazi friss levegőből... majd meglátod”.

„Ismerlek” ‒ legyintett. „Te már megpróbáltad. Tudnod kel­lene már, hogy mindig abban a bandában maradsz, amelyben vagy. Most már késő. Nem lehet az ember mindennap áruló.”

„Azt akarod mondani, hogy én már áruló akartam lenni? Kit árultam el, az istenért?”

Csak amikor már kimondtam a mondatot, csak akkor rez­zentem meg. Áruló. Hátaimon végigszaladt a hideg, megijedtem a szótól. Mintha golyót eresztettek volna belém. Áruló. Egyszerű­en hihetetlennek tartottam, hogy valaki ilyet mondjon nekem. Hogy H. mondjon ilyet nekem. Hogy ő mondjon ilyet nekem. Miért? Miért szabad neki ilyet mondani. Magam sem tudtam megérteni, milyen erő hajt arra, hogy igazoljam magam. Mi köze hozzá?

„Az ember sohasem tudja véglegesen, hogy kit árult el, csak az a fontos, hogy valamit el akart árulni, ennyi már elég,” mondta szárazon. Aztán hozzátette: „Egyszer már azt gondoltam, hogy sikerül is.”

„Mikor?” ‒ kérdeztem önkéntelenül.

„Amikor Tanját megismerted. Meg később. Amikor stószolni kezdtél azzal, hogy semmi más nem érdekel. Igen. Azt gondol­tad, hogy csak úgy átszaladsz egy másik világba. De nem. Szé­pen, ahogyan ilyenkor illik, a magad kezével nyírtad ki magad. Tudod-e, hogy az árulók mindig saját kezűleg nyírják ki magu­kat. Ezért nem sikerült siemmi. Honnan is gondoltál ilyesmire? De kellett ez. Tudom. Az embernek meg kell tanulnia, hogy nem sikerül semmi. Néha ezt a fejébe kell verni.”

Igen. Tudhattam volna, hogy H. komolyra fogja a dolgot. Persze, ezért kellett védekezni. Hogy a vesémbe lásson. Hogy megmondja az igazat. Persze. Tudom, hogy sokaknak nem tet­szett az egész hülyeség Tanjával. De hát, lám, pontosan tudja, hogy nemcsak szentis dolog volt. Pedig gondoltam, mindenki azt hitte. Gondoltam, azt hiszik, hogy olyan fiatalos stósz az egész. Meg így.

Tanja!

Sohasem tudtam megszokni a bőrét. Ujjaim lázadoztak, meg­riadtak, ha hozzá értem. Mindig mondta, hogy ne féljek. Vak­merő körrel, mint a vezetők a fát, úgy akartam kikerülni ezt a félelmet. Mert az utcáról jöttem. Gondoltam, mit vesztek. Mit veszíthetek én. Mert az aszfaltról lógtam be hozzá. Megriadtam, mint a vad madarak, attól a színtelen, nyugodt világtól, amit nála láttam.

Igen. Tanja!

Ha vele lennék, tartoznék valahova. Egy közösségbe. Lenne egy világom. Ahol megvethetném a lábam. Elfoglalnék benne minden pontot, amit elfoglalhatok. Testemmel beszorítanék min­den rést. Tudhatnám jól, hogy ez vagyok, az vagyok. Tudnám, mit szabad, és mit nem. És nevetnék azokon az embereken, akik nyugtalanok. Nevetnék azokon, akik elvesznek. Nevetnék azo­kon, akik nem éreznek semmit. Egyszerűen biztos lennék ma­gamban. Nevetnék azokon, akik kószálnak a világban ide-oda. Csak gúnyolódnék azokon, akik kamikázék, anélkül, hogy lenne mit felrobbantani. Persze nem sikerült. Persze. Mert az utcáról jöttem. Mert az aszfaltról lógtam be. Merkurosz is erre célzott. „Pud nem számított arra, hogy nem lépheti át a határokat, a különbségek homlokegyenesen ellenkezők voltak. Az áldozatok néha szerepet cserélnek önmaguk között, de helyet soha.” ‒ S most jön H. is, szemtelenül, mintha le akarna leplezni.

Áruló!

Tanja!

Áruló!

„Nem fontos” ‒ mondtam neki, miközben Pudot fürkész­tem, aki a klubban szaladgált összevissza. De én mégsem látom annak értelmét, hogy ki legyek nyírva. Érted? Hogy-ki-le-gyek-nyír-va.”

H. felnézett. Azzal a különös tekintettel a szemében, amit csak akkor tapasztaltam nála, ha kivételesen hülye stószt hallott. Figyelt. Arca meg sem mozdult. Olyan volt, mint egy régi, el­felejtett szobor. Mint amilyeneket a gimikben rajzolnak. Amikor megszólalt, az volt az érzésem, hogy ez a hideg hang nem is emberből, hanem szoborból jön.

„Értelmet látni abban, hogy tönkrementél, nem szégyen,” mondta.

„Lehet” ‒ mondtam, miközben a kabátom után nyúltam. „Lehet” ‒ ismételtem meg a szót, mintha nem tudnám hogyan folytatni. S ebben volt is valami „Lehet”, ismételtem meg har­madszor is, de mindenki annak tartja.

„Tanjáék”, válaszolt gyorsan H.

„Igen, ők” hajtottam le a fejem, és felsegítettem Pud kabát­ját, aki időközben szintén készülődni kezdett.

„Jössz?” ‒ kérdeztem H-t.

„Maradok. Tudod, hogy én maradok,” mondta ő.

Hangjában némi gúnyt éreztem, tudtam, hogy haragszik rám. Vagy legalábbis nem tart igazi embernek. Hisz nem tudtam neki megmagyarázni semmit. Persze ő ezt gondolja.

Kinn hideg szél kapott el. Hideg, poros szél. Egész úton hall­gattam. Rosszul éreztem magam. Rámnehezedett ez a sötétben rogyadozó város, ez a poros szél, H., Merkurosz, Sík, Tanja, Csi- csi, Pud, Tornadosz, C. és hülye felesége, a hülye C. és felesége, a pedáns G. N. Mindenki, mindenki.

Pud azonban egy percre sem tudott hallgatni. Mindig mond­tam én, hogy olyan, mint egy állandóan lotyogó csitri. Hosszú utcákon át arról mesélt, hogy vesz magának egy új, divatos ka­lapot. S hogy milyen kalap illik éppen az ő fejére, mivel az ar­ca kelleténél szélesebb.

„Miért nem veszel te is egy kalapot. Most van pénzed”, kér­dezte hirtelen.

„Pud, te hülye vagy” ‒ mondtam neki kelletlenül.

„Tudom” ‒ mondta Pud, és már újra mesélni kezdett a kalapról.

„Pud, te teljesen hülye vagy” ‒ mondtam neki most már határozottabban.

„Persze” ‒ válaszolta. „Sokan mondták már ezt rám, akár csak rád”.

„De Pud, mi kétféleképpen vagyunk hülyék” ‒ mondtam neki. „Én tudom, hogy az vagyok, és nem akarok az lenni, de te észre se veszed az egészet”. („Pud originális dekorációként hat” ‒ Merkurosz.)

„Akkor nekem mégiscsak jobb” ‒ válaszolta ő nevetve.

„Jobb”, hagytam rá, miután a lakásunk elé értünk.

Mielőtt lefeküdtünk volna, Pud sztrippeket vett elő.

„Ma éjiszaka végzek velük”, mondta. „Imádom a sztrippeket szexszel. Akarsz te is?”

„Nem!” ‒ mondtam. „Álmos vagyok”.

Amikor lefeküdtem, rosszul éreztem magam. Mintha szédül­tem volna. Minden zörrenés, még az óraketyegés is óriásivá nőtt. A szomszéd szobában a házinéni lánya kosárlabdázó szivarjával vihogott. Határozottan unják m|ár egymást. Már négy hónapja unják egymást. A szivar minden éjszaka itt van, egy óra felé ugrik ki az ablakon. Mindig fölébredek, amikor lehuppan a vi­rágoskertbe. A szomszéd irodalomkritikus ilyenkor még dolgo­zik. Éjjel-nappal a könyveket bújja. Ilyet még nem láttam. Kí­váncsi vagyok, mit gondol erről az esetről. Egyszer olvastam egyik cikkét. Gondoltam elolvasom, mert szomszéd. Valami könyvről írt. Irtó el volt ragadtatva. Mintha egy szép nőt fogott volna. De semmi mást nem értettem meg belőle. Semmi mást. Minden­esetre én azt gondolom, hogy a szivarnak nem éppen kellemes. A kosárlabdázónak se, meg az irodalomkritikusnak se. Egyikük­nek sem. Kettő után a lány mélyen alszik, nagyokat horkol. Olyankor fekszik le a kritikus is. A lány azonban előbb kimegy a fürdőszobába. Mindig tíz percet marad ott. Hallom, amint cso­bog a váz. Aztán lefekszik, és fél óra múlva horkolni kezd. Elége­dett teste óriási rezonátor. Különben is erős, inas teste van. Combjai olyanok, mint a malomkerekek. Ne is mondjam. „Sztripp szexszel”, mondta Pud, és ő is vihogni kezdett.

Igyekeztem nem gondolni rájuk. Beára akartam gondolni. Mondjuk rá. Valami tervet kellene kieszelni. Ezt okvetlen meg kellene tenni. De nem jutott eszembe semmi okos dolog. Érde­kes, hogy semmi nem jutott eszembe. Mintha berozsdásodott vol­na az eszem. Azt hiszem, H. kikészített. De semmi. Csak az fáj, hogy olyan magabiztosan beszélt. Mi jogon? Áruló! Ki ő? Úgy tesz, mintha hallgatnom kellene rá. Igen. Bea. Jó lenne valami jó terv, gondoltam. Behunytam a szemem. Aludni akartam.

Már délben elmentem a gimi elé. Már korán ott kellett len­nem, mert nem tudtam hány órája van Beának. Ott a legkönnyebb megtalálni. Aztán kereshetem. Amikor csöngettek, mindig a kijárat elé álltaim. „Mennyi szép lány”, állapítottam meg. „S mennyi gazdag lehet közöttük”, gondoltam.

Bea csak kettő körül jött. Ügy látszik, hat órája volt. Né­hány fiúval és lánnyal volt egy csoportban. Az egyik fiú vállá­ra tette a kezét.

Amikor engem megpillantott, kivált a csoportból. Egyedül indult el. Mindjárt oda léphettem volna mellé. De nem. Egyelőre csak követtem. Élveztem abban, hogy követem. Lestem lépé­seinek ütemét, figyeltem karcsú lábszárát, testének ideges rit­musát. „Szép”, állapítottam meg magamban.

Tizenöt-húsz perc után meggyorsítottam lépteimet. A Fu­taki út végén beértem. Kicsit megriadtam, mikor közelébe ér­tem. Megijedtem, mint a szűz lányok. Megállt. Mintha véletlenül állt volna meg, Rámnézett, azután egy kirakat felé fordította a fejét. Csönd. Ez a mozdulata kicsit naivnak tűnt, és erőt adott nekem.

„Szervusz Bea” ‒ mondtam neki. Hangom nyugodtabb volt, mint a testem, egyáltalán nem érződött meg rajtam, hogy ide­ges vagyok.

„Szervusz Bub”, válaszolta. Persze megtorpantam. Tehát tudja a nevemet, jegyeztem meg magamnak.

„Téged vártalak” ‒ folytattam.

„Látom” ‒ állapította meg hidegen.

„Nem a mérnök miatt” ‒ tettem hozzá halkan. „Az vélet­len volt. Magam miatt.”

Hallgatott.

„A mérnök azt mondta, hogy haragszol rám. Tudod, vélet­len volt” ‒ folytattam. „Semmi” ‒ válaszolta. „Csak azért mondtam neki azt, hogy mondjak valamit. Tudod, összevissza beszéltem.” „Megiszol velem egy kávét? Azért, mert találkoz­tunk.” „Jó”, mondta, és bementünk az egyik cukrászdába. „Azt mondta, haragszol rám.” „Nem, csak összevissza beszéltem, érez­tem, hogy összevissza beszélek.”

Ez egy kicsit megzavart. Tehát csak úgy mondta az egészet. Csak úgy.

„Honnan tudod a nevem?” ‒ kérdeztem.

„Csak úgy. Mindig az utcán vagy. Az ember ezt előbb-utóbb megtanulja. Mert mindig láttalak. Meg találkoztunk valami zsúron is. Azt hiszem, beszélgettünk is. Te Tanjával voltál. Igen. Mindenki azt gondolta, hogy irtó be voltál dőlve.”

„Lehet, hogy igaz. Lehet, hogy irtó be voltam dőlve,” vála­szoltam.

Elnevette magát.

„Irtó naivnak estél ki”.

„Igen?”

„Igen” ‒ mondta. „De én mégis azt gondoltam, hogy blöff volt az egész. Irtó nagy blöff. Hogy így mondjam.” (Merkurosz: „Bub egyetlen szenvedélyes megnyilatkozása csaláson alapult. Külsőleg minél inkább emberi ‒ belsőleg annál inkább csalás. Jellegzetes megnyilvánulása ez a tehetetlenségnek.”)

„Miből gondolod?”

„Csak úgy”, nevette el magát. „Először is azért, mert Tanja egészen más. Máshová tartozik. Az biztos. És itt nem lehet hü­lyéskedni. Ez csak a regényekben lehet. Csak ott történik meg, hogy két világ találkozik. Itt mindegyik tudja pontosan, hogy hol van. Másodszor azért, mert Tanjának az egész csak olyan sport volt. Megérezte a másik világot, és kiváncsi volt rá. Egy ideig. (Merkurosz:” Tanjának az egész érdekes volt. Számára minden, ami érzelmi, az csak spektakuláris lehet. A polgári lá­nyok tradíciója. De éppen a spektakuláris miatt izgatta Bub ide­gessége, rejtett félelme, neurasztikus magatartása, piszkos lelki­ismerete. Hiába akarta Bub mindezt eltitkolni, nem sikerült, túl késő volt már. De egy ideig szokatlant jelentett a polgári világ­ban, ahol minden tiszta és előre kiszámított. De csak különöset. A polgári világnak szüksége van különös esetre, hogy szórakoz­zon.”)

„Mindezért blöff volt ez, azt gondolod?”

„Igen”, válaszolta, s igazgatni kezdte haját. „De nagyszerű volt. Egy darabig Csi-csi sem tudta pontosan megmagyarázni, mi ez. Azt mondta nekem, hogy majdnem sikerült félrevezet­ned.”

„Csi-csit is ismered?” ‒ kérdeztem. Csi-csi neve kissé bi­zonytalanná tett.

„Igen, ő mondta meg nekem, hogy a mérnöknél dolgozol.”

„Szóval tudod?”

„Igen,azért is mentem el hozzá. Azért is beszéltem neki összevissza.”

„Szóval, őt csak úgy kihasználtad?”

„Igen, elég öreg már ahhoz”.

Elnevettem magam. Vagy inkább csak szabadon fellélegez­tem. Nem is emlékszem rá pontosan. Csak egy pillanatkép ma­radt meg emlékezetemben. Nevetett ő is, és mintha egy arc hullott volna le róla. Új vonásokat láttam a szeme körül, szája körül. Úgy éreztem, hogy a közös nevetés által cinkosok lettünk. Legalábbis a mérnök ellen. Olyan szövetséges-félék. Ez irtó jól esett. Egyszerre melegség kezdett sugározni a lányból. Valami tiszta, egyszerű melegség. Mintha a húgom nevetett volna. Igaz, a húgomról még sohasem szóltam. Tehát kijátszotta a mérnö­köt. Ez irtó meghatott. Ez nagyon lényeges. Fontos. Mert nem lenne stósz, ha mindig ő játszana ki valakit.

„Tehát összevissza beszéltél” ‒ kérdeztem még egyszer. Jól­esett látnom, amint bólint, jólesett hallanom a hangját, ahogyan azt mondja, hogy: IGEN.

„Miért?” ‒ kérdeztem gyorsan.

Felvonta a vállát. Egy percre maga elé meredt. Szemei ki­élesedtek. Istenem, hogy milyen gyorsan változott ennek a lánynak az arca. Egy pillanatra irtó butának tűnt az arca. Irtó kifejezéstelennek. De csak egy percre. Aztán felnézett rám min­dig idegesen vibráló szemével, megnyugtatóan vizsgálta arco­mat, aztán a kávéscsészébe pillantott.

„Csak úgy. Sportból” ‒ mondta és bal kezével megigazította a haját. Irtó modern frizurája volt. Nagy, sűrű siskája. Kétoldalt tincsek kanyarodtak be az arcára. Valahogy irtó tetszett a vá­lasza. Sportból. Elnevettem magam. SPORTBÓL. De aztán újra Csi-Csi jutott eszembe. Igen. Ő is azt mondta, hogy blöff. Érde­kes, hogy nekem soha nem mondott erről semmit. Úgy tett, mint­ha megértene. Sőt néha azt is éreztem, hogy biztat. Mintha arra kergetett volna, hogy fogjam meg Tanját. De nem volt őszinte. Pedig én sokat meséltem neki Tanjáról. Nagyon sokat. Könnyen lehet, hogy csak várt. Várt az alkamas pillanatra. De Merku­rosz elvitte az egészet. Az a hülye felbontotta az egész rendszert. Most aztán nem tudhatom meg soha, hogy mit akart Csi-Csi. Merkurosz mindent elront. Igazságtalanul beleavatkozott az életünkbe. Ezt nem lett volna szabad. Mert neki semmi köze hozzá. Mondhat rólunk, amit akar. Rendben van. De mit avatkozik bele az életünkbe. Beszivárgott közénk. Én például máris túl sokat gondolok rá. Már ez is igazságtalanság. Mindenért persze Csi-Csi a hibás. Vagy neki sem volt ereje? Megingott ő is, mint én, ami­kor Tanja felé fordultam,. De ő véglegesen elesett. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy mégis Csi-Csi közöttünk az igazi áruló. Ha már éppen erről van szó. Vagy ha egyáltalán le­het valaki áruló.

„És mit mondott még Csi-Csi?” ‒ kérdeztem idegesen a kö­vetkező pillanatban.

Mert tudnom kellett mindent. Hisz meg kell védenem magam.

„Rólad?”

„Mondjuk.”

„Sohasem bízott meg benned egészen. Hogy is mondjam; nem volt határozott. Veled szemben csöppet sem volt határo­zott. Egyszer így, másszor úgy. Gyakran váltogatta a vélemé­nyét, ha rólad volt szó.”

Valami belső fáradtság vett erőt rajtam. Kínlódva kerestem Bea tekintetét. Az asztalra, keze mellé tettem a kezemet. Csi-csi. Tanja. Az asztal lapján éreztem, hogy ver a szívem. Csak né­hány milliméter hiányzott, hogy elérjem a kezét. Szóval így. Per­sze most már világos, miért hagyott el olyan könnyen. Neki nem volt nehéz. Nem volt véleménye rólam. Nem szeretett. Gyanako­dott rám. Azt hitte, hogy áruló vagyok. De mit is jelent az a szó, istenem. Bea nem mozdította el a kezét. Néztem a bőrét. Szép, barna bőre van. Mintha örökké sütne rá a nap. Csak egy kicsit kellene, megmozdítanom a kezem. Csak egy kicsit. Elhúzná-e? Nem. Nem. Tudtam. Biztos voltam benne. Várt. Csak össze kel­lett szednem magam egy kicsit.

„Rendben van” ‒ mondtam, miközben a kezét figyeltem. „Lehet, hogy volt oka haragudni rám Tanja miatt. Elismerem. De miért ment el akkor ő, és éppen Merkurosszal. Hisz az a szi­var mindig ellenünk beszélt. Nem hasonlít ránk. Nem a mi vé­rünk. Nem gondolkozik úgy, mint mi. Azt írta rólunk, hogy gyá­vák vagyunk. Miért ment el éppen vele?” ‒ kérdeztem követelően.

Bea elmosolyodott. Kicsit titokzatosan, mint a gyerekek, ami­kor játszanak, és maguk elé gügyögnek. Vagy, mint ahogyan az érett asszonyok mosolyodnak el, amikor az utcán egy szép fiút látnak.

„Merkurosznak nincs köze az egészhez” ‒ állapította meg hidegen. „Ő az egészben ártatlan. Csi-csi tulajdonképpen H.-t akarta kinyírni. Ez irtó bátor terv. Csi-csi nagyon kíváncsi arra, hogy meddig bírja még H. idegekkel. Különben neki Merkurosz csak annyira érdekes, mint amennyire te voltál érdekes Tanjának. De H. az egészen más. Őt szereti. Meg H. is. De éppen azért nem engednek. Mindkettő megtanulta már, hogy nem szabad engedni. Ez a szabály. Mert akkor szentisek lennének. És éppen ők. Hisz ők a legstrammabbak”.

„Értem” ‒ bólintottam elgondolkozva. „És én erről semmit sem tudtam. Sportból. De Csi-csi engem elárult, tudom. Meg­mondhatta volna.”

„Sohasem bízott meg benned. Mindig attól félt, hogy egy­szer kifáradsz, és túl szentis leszel. Hogy mindenkinek megmon­dasz őszintén mindent...”

„Bea, ez nem igaz. Tudod-e, hogy ez nem igaz?” ‒ vágtam közbe szenvedélyesen.

Megállt. Lassan, figyelmesen végignézett. Én az asztal lap­ját figyeltem. Észrevehetetlen lassúsággal megmozdítottam a ke­zem. Összeszedtem minden erőmet. Holnap majd megmondhatom H.-nak is, hogy nem volt igaza. Ezzel majd bebizonyíthatok neki mindent. Nem vagyok áruló. A csuklóm mintha megmeredt vol­na. Még mintha tiltakozott volna, bennem valami. Valószínűleg féltem. Akkor hirtelen megérintettem a kezét. Lesütöttem a sze­mem. Mindez csak egy másodpercig tartott. Felnéztem rá. Nem húzta el a kezét. Egyenesen a szemébe néztem, Visszanézett rám. Nem olvastam ki a szeméből semmit. Csak hidegséget és nyu­godtságot. Aztán tenyeremet a keze fejére tettem. Átfogtam a csuk­lóját. Felemeltem a kezét, könnyű volt. Súlytalan. Finom bőre volt neki is, mint Tanjának. Érdékes, hogy milyen gyorsan észreveszi ezt az ember. Tiszta érintésű volt a bőre. De mégis egészen más. Ismerős. Az enyém.

„Nem vagyok olyan” ‒ mondtam neki határozottan.

Hallgatott.

„Menjünk valamit enni?” ‒ kérdeztem.

„Menjünk” ‒ mondta.

Fizettem. Amikor felkeltünk, egy szivar a szomszéd asztal­tól irtó éhesen végignézte Beát. Ez tetszett nekem. Kimentünk az utcára.

„Nem beszélünk többet ilyesmiről. Jó?” ‒ kérdeztem kint az utcán.

„Jó” ‒ válaszoltam nyugodtan, és mélyet lélegeztem a friss levegőn.

Belém karolt. Csodálkoztam, hogy milyen könnyű keze van. Vannak lányok, akik ha az emberbe karolnak, akkor őrülten nehezek lesznek. Egyszerűen megnehezedik a járásuk. Ügyetle­nek és nevetségesek. Mereven lépkednek, mindent ki akarnak előre számítani. Elmentünk az egyik magánvendéglőbe. „Domino” ‒ így hívták. Irtó jót ettünk. Bea azt javasolta, hogy vesz nekem egy piros inget. Csak úgy, mert eszébe jutott. Az ilyen ötletek nekem is irtó tetszenek. Az embernek mindig van ilyen ötlete, gyorsabban múlik az idő. És vett nekem egy piros gyapjúinget. Olyat, mint amilyen Gru-grunak, annak a kis fes­tőnek van. Igen.

„Felpróbáljuk? ‒ kérdeztem.

„Fel” ‒ mondta.

Elmentünk hozzám. Pud nem volt otthon.

„Milyen cirkusz van itt” ‒ mondta, amikor beléptünk a szobába. Nevettem. Mondtam, hogy másképpen el sem tudnám már képzelni a szobát. Megszoktam a port, a szemetet. Meg így. Felpróbáltam az inget.

„Szép?” ‒ kérdeztem.

„Irtó” ‒ mondta. Mellé ültem. Szép délután volt. Az abla­kon besütött a nap. Egészen hozzá húzódtam. Mint a kisgyere­kek. Szorosan egymás mellett ültünk. Csak az, hogy mellettem ő ült, megnyugtatott. Csillapított. Magam sem tudom pontosan megmagyarázni, miért. Talán azért, mert különben is olyan isme­rősök voltunk egymásnak. Mert egyformán gondolkozunk. Meg­fogtam a kezét s az arcom elé emeltem. Azután szorosan az ar­comhoz szorítottam a tenyerét. „Félek a naptól” ‒ mondtam neki nevetve. Meg egy kicsit komolyan is. Két hüvelykujja a fü­lem körül anyásan megnyugodott. Mutatóujjai érzékenyen re­megtek a homlokomon. Pajzs volt a keze. Pajzs volt a keze az arcomon. „Nem tartozom sehová, de van legalább hová meg­bújnom” ‒ gondoltam. Ujjai közti réseken át lestem az arcát. Aztán elengedtem a kezét. Kezeim elernyedtek, ölébe hulltak. Aztán lassan, hogy érezhessem testének formáit, felhúztam a ke­zem a karjára. Ott megnyugodtak az ujjaim. Ő levette arcáról a kezét és átölelt. Mintha kisajátított volna magának. Először néztük meg egymást figyelmesen, komolyan. És közelről. Érez­tem, hogy arcom mintha kisimult volna. Mintha eltűnt volna róla minden ránc. Mindig azt gondoltam, hogy van már rajta elég. Igen. Néztem a szemét. Bal kezemmel a homlokához nyúl­tam. Siskája, haja kezem fejére hullott. És betemette azt. Ujja­immal a halántéka körüli ereket babráltam. Lestem, ver-e a szí­ve. Aztán balra húztam a kezem, a haja újra homlokára hullott, lassan átöleltem. Nem féltem. Nem volt lámpalázam. Kicsit meg­hajoltam, jobb kezemet feljebb húztam a karjáról, hátulról meg­simogattam egyszer-kétszer a haját, élveztem annak frissességét, aztán fejéhez szorítottam a tenyerem és megcsókoltam.

Hallgattunk, mint a cinkosok. Nem szóltunk egy szót sem. Egy árva szót sem. Nem riadtunk meg egymástól. Nem féltünk egymástól. Mintha ismertük volna már egymás testét, mint az ikertestvérek.

Csak később, mikor majdnem meztelen testét takartam be és mellé feküdtem, csak akkor hatódtam meg. Akkor lettem ki­csit idegesebb. Szép! Magabiztosan szép a teste ‒ sokkal szebb volt most, mint amikor fényképeztem. Mikor erre gondoltam, egy kicsit megdöbbentem. „Istenem” ‒ gondoltam. Fejét karom­ra hajtotta. Ujjaimmal a hajával babráltam. „Nem szabad meg­engednem, hogy máris kételkedjek benne. Akkor biztosan elárul­nám őt” ‒ gondoltam. Közelebb húzódtam hozzá. Teste mele­gebb volt, mint az enyém. „Hisz az a bajunk, hogy mindig gya­nakszunk egymásra. H. rám, én Csi-csire stb., stb. Nem szabad megengednem. Legalább magunk között ne gyanakodjunk. Más­hol úgyis van erre alkalom elég. Hülyék lennénk, ha egymást nyírnánk ki. Úgyis annyira kizökkentünk már annyi más hely­ről. „Nemcsak Tanjára gondoltam persze. Hisz mindannyiunk­nak vannak ilyen esetei. Csak nem ismerjük még egymást. De nem is kell. Felesleges. Csak bántanánk egymást. Úgyis annyit kell együtt lennünk. Együtt lélegezni. Iszonyúan egymáshoz szorulunk, mint a napsugarak a katlanokban. Körülöttünk szik­lák, róluk minden visszapattan.

„Sétáljunk” ‒ mondta. „Menjünk az utcára” ‒ mondta.

„Ez irtó jó lesz” ‒ mondtam én is, és felálltam az ágyról. Hozzáléptem, megfogtam kezét, felemeltem. Aztán gondoltam egyet. és a karjaimba vettem. Akárcsak valamikor Tanját. Neki is azt mondtam, hogy milyen kicsi, hogy aludnia kell, hogy szép legyen.

Kinn már esteledett. Nem mentünk be sehová, csak össze­vissza sétáltunk. Eleinte csak a Futaki utcán. Minden kirakatot megbámultunk, megvizsgáltunk. Akkor mentiünk át az úttesten, amikor akartunk. Nem féltünk senkitől. Bea azt mondta, neki nem tetszenek a kirakatok. A Futaki utcán vannak a legízléstelenebb kirakatok. Aztán a bulvár felé tartottunk. Az első lé­pések után attól tartottam, hogy ott lesz Tanja is. Hisz úgyis mindig ott lóg. De aztán megbizonyosodtam magamban. Igaz, hogy megörültem, annak is, hogy nem volt ott. Az volt az érzé­sem, hogy Bea szándékosan vezetett arra. Persze úgy tett, mint­ha mindez véletlenül történt volna. De én éreztem, hogy hatá­rozottan lépked. Lehet, hogy ki akarta próbálni, hogyan reagá­lok. „Talán nem bízik meg bennem” ‒ villant meg a fejemben. Határozottan lépkedtem, magabiztosabban, mint bármikor. Né­hány ismerőssel találkoztam, köszöntem nekik. Örültem, látják, hogy Beával vagyok. Nem értettem, hogy miért kételkedik ben­nem. Hisz nem tehetünk mást, minthogy megbízzunk egymás­ban.

Nyolc óra lehetett már, mikor azt mondtam neki, hogy jöjjön el velem a faksz ünnepélyére. Elhatároztam, hogy egy komoly stószt csinálok. A fakszon volt valami kisebb ünnepély. Nekem Adrianna mondta, hogy okvetlenül menjek el. Kitüntettek né­hány tanárt meg egyetemistát. Kitüntették az öreg Síkot is. El­határoztam, hogy elviszem Beát és a többiekkel egy csöppet sem törődök. Éppen azért se.

„Jó” ‒ mondta Bea. „Van időm, legalább táncolunk. Zene lesz-e?”

„Nem tudom” ‒ mondtam. „Irtó konzervatívak.”

Amikor beléptünk a terembe, irtó komoly volt a hangulat. Az öreg Sík feketében. Egy konyakospoharat tartott. A fiúk meg a lányok kisebb csoportokban beszélgettek, csendben, mint­ha temetésen lennének, de legtöbben mégis a tanárok körül ug­ráltak. Legjobban a lányok persze. Meg egy szőke fiú és G. N.

Beával leültem a sarokba. Nem jött hozzánk senki. Jó ideig egyedül voltunk. De láttam, hogy sokan figyelik Beát. Egy-két tanár is. Van egy-két tanár, akik nagyon szeretnek beavatkozni az ilyen ügyekbe. Meghalnának, ha nem tudnák, hogy ki kivel szórakozik. Mindig azon törik a fejüket, ki mikor nősül meg vagy megy férjhez. Meg így.

„Itt meg lehet halni” ‒ mondta Bea.

„Még annál is rosszabb” ‒ mondtam.

Körülöttem főleg könyvekről beszélgettek. Meg írókról. Az­tán néhány fiatal költő saját verseit szavalta. Az öreg Sík mosolygott, bólogatott, tapsolt. De mindenki ezt csinálta. Ne is mondjam, hogy a tanárok közül még az öreg Sík a legrendesebb. A többiről ne is szólják.

Aztán valaki bekapcsolta a magnót. De csupa pesti slágero­kat engedtek. Azokat nem bírom. Mondtam Beának, hogy ezekre ne táncoljunk. „Ezekre nem is lehet” ‒ mondta Bea. Majdnem mindenki táncolt. A lányok vitték Síkot meg a többi tanárt. Adriannát figyeltem. Szemmel láthatólag fixírozta Síkot. „Ilyen rögeszmés lányt még nem láttam” ‒ gondoltam magamban. Egyre inkább érdekelt az ügy. Meg voltam győződve róla, hogy elkapja az öreget. Kíváncsi voltam, meddig tartja még magát Sík, és mit csinál, ha belebukik. Hogyan áll ki a katedrára.

Aztán kikapcsolták a magnót. G. N. jelent meg hóna alatt egy papírcsomóval. Valami társasjátékot javasolt. Olyan ankétféle lenne. ISMERD MEG MAGAD, ez lenne a neve. G. N. szét­osztotta a papírokat, és azt mondta, hogy írjük fel rájuk azt az öt dolgot, írót, könyvet stb. ami legjobban érdekel. Jót szóra­kozunk majd ezzel, a faksznak lesz valami dokumentuma meg így. Nekem is hozott egy üres fehér papírt. Egy darabig figyel­tem, mit írnak mások. Írók, filozófusok, festők, politikusok, ta­nárok neveit hallottam főleg. Mindenki irtó igyekezett. Mindenki nagy gondban volt. Az emberek összeráncolták homlokukat és koncentráltak. Majdnem elnevettem magamat, amikor láttam ezt a cirkuszt. Átöleltem Beát, s arról kezdtem neki magyarázni, hogy nézze meg jól az egészet, itt van kicsiben az egész világ.

Aztán elengedtem a lányt, elővettem az örökírómat, ránéz­tem a papírra, azután Beára. Egy ideig vizsgáltam a fehér papír­lapot, majd beírtam a számokat, aztán írni kezdtem.

1. Érdekel, hogy boldog leszek-e.

2. Érdekel, hogy mikor megy ki a divatból a csőnadrág, és mikor kezdenek az emberek harangnadrágot hordani.

3. Érdekel, hogy meddig lesz a női kabátokban a zöld és a pi­ros szín a divatos.

4. Érdekel, hogy mit szól Pud a piros ingemhez.

5. Érdekel, hogy meddig lesz divatos még a tűsarkú cipő, mert azokat irtó utálom.

Bea érdeklődve olvasta a sorokat, és amikor befejeztem, ak­kor egy kicsit el is mosolyodott. Valamit mondani is akart, de jött G. N., hogy összegyűjtse a papírlapokat. Az én ívemet rög­tön el is olvasta. Irtó komoly arcot vágott, alaposan végigmért, mintha hülye lennék, közelebb hajolt hozzám, és jó hangosan fontoskodva, mintha Beának szólna, azt mondta.

„Úgy látszik, téged elsősorban a női divat érdekel”.

Megfogtam Bea kezét. Két kezemmel fogtam.

„Igen” ‒ mondtam. „Engem elsősorban a női divat érde­kel” ‒ tettem hozzá türelmetlenül. G. N. elfordult tőlem, én pe­dig Bea elé álltam, hogy táncolni hívjam, mert közben újra be­kapcsolták a magnót és éppen a Beatlesek voltak soron. Bea meg­értően bólintott felém és nekem ez irtóan jólesett. „Ezért érde­mes volt ezt írni”, gondoltam magamban, miközben táncolni kezdtünk. Ne is mondjam, hogy Bea milyen jói táncol. Adrianna nézett bennünket egy darabig és láttam, hogy örül nekem. Aztán megpillantottam, ahogy G. N. az öreg Síkhoz megy és egy ívet vesz elő. Az öreg elolvasta azt. Biztosan az enyémet, mert hosszan, az öregemberek makacsságával, kitartóan nézett felém. Messziről láttam, hogy a szeme egy kicsit bánatos. Elhatároztam, hogy nem fogom lesütni a szememet. Beát úgy igazítottam, hogy mindig az öreg felé nézhessek. Nem is ügyeltem a ritmusra, ha­nem kitartóan szembe néztem az öreggel, tudtam, hogy nem süt­hetem le a szemem, a füstben s a neonnál egy-egy percre el is homályosodott minden körülöttem, de én nem figyeltem erre, csak arra az egyetlenegy pontra bámultam, néztem az öreget, aki már nem is nézett rám, de én csak néztem őt kitartóan, mert tudtam, hogy nem süthetem le a szemem. Éppen azért se!

Közelebb húztam magamhoz Beát, és jólesett érezni testét.

(Folytatása következik)