Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Túri Gábor

Egy magyar könyvről

Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke.
Hét fejezet egy közös történetből. Fordította Borbély János. Forum, Újvidék, 1978.

1979. január 2.

Hosszú ideje vártam már a magyar Borisz Davidovicsot, mióta hírét vettem, hogy az újvidéki Forum is meg fogja jelentetni Danilo Kiš ritka népszerűségre szert tett könyvét. Ha figyelembe vesszük a magyar kiadással járó átfutási időt, kiadónk reagálása viszonylag gyorsnak számít. A szerb eredeti kirobbantotta viták még el sem érték tetőpontjukat, amikor Borbély János már javá­ban dolgozott a fordításon. Danilo Kiš különben is kölcsönös jóviszonyt ápol a magyarokkal. Prózája fordításban magyar nyel­ven a legteljesebben hozzáférhető, aminek oka részint az író származásában és innen eredő – magyar, magyar-zsidó vonat­kozású – témáiban keresendő, részint pedig adósságunk törlesz­tését jelenti a magyar nyelvű irodalom ismerőjével és népszerű­sítőjével, Ady, József Attila és Radnóti fordítójával szemben.

Mondom, régóta vártam már a Borisz Davidovics magyar kiadá­sát. Annak idején a felfedezés ámulatával fogadtuk ezeket a minden tekintetben rendhagyó „történeteket”, majd élményünk­ről (épp ezeken a hasábokon) rögtön siettünk beszámolni. A hét történet közül az egyetlent, amely a középkorban játszódik, a kötet másik ismertetője, Beretka Ferenc frissiben le is fordította. Pedig épp ez a történet a „legtörténelmibb”, az időben tőlünk legtávolabbi a hét közül, és a könyvben inkább csak a többi novellával való összefüggései, a sztálinizmus középkori analógiái miatt van jelentősége. A „tömbösített” tematika miatt sokkalta megrázóbbak a két háború közötti egyéniségek, a forradalmárok, szélhámosok és bűnözők történetei, akik egyként játékbábjaivá váltak egy eltorzult szellemi talajon álló gépezetnek, de a torzu­lásra jellemző módon a szellemi kasztrálásra és testi megsem­misítésre támaszkodó rendszer konjunktúrájában a szélhámosok és bűnözők kerekedtek felül és a forradalmi gondolat lett halálos vétek.

A könyv nem is annyira az író személye miatt kellett nekünk, hanem inkább a korabeli alakok flórájának és faunájának gazdag rajza és a hivatalos történelem hátterében meghúzódó hétköznapok aprólékos tablója miatt. E világ hőseit és színtereit több­ször is Kelet-Közép-Európa szolgáltatja, s olykor már a szerző is úgy érzi, hitelességük érdekében történeteit „románul, magyarul, ukránul vagy jiddisül kellene elbeszélni, vagy alkalmasint, mind­ezeknek a nyelveknek a keverékén”. Karl Taube, aki életének tizenhét esztendejét töltötte szovjet büntetőtáborokban, Eszter­gomban látta meg a napvilágot és később is fenntartotta magyar kapcsolatait, többek között a Komintem magyar osztályán „az akkor már szintén kegyvesztett” Kun Bélával is. A spanyol polgárháborúban hasonlóképpen harcoltak magyarok az ír Gould Verschoylshoz hasonlóan, s a sztálini süllyesztőben szintúgy tűn­tek el magyar forradalmárok is, megannyi más nemzetiségű társukkal egyetemben, de a magyar nyelvű irodalom mindmáig (hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk) szemérmesen hallgat ezek­ről a tapasztalatokról. Nem is tehet mást, úgy tűnik, mert túlságo­san is egyértelmű a korszakról alkotott meggyökeresedett ítéletük ahhoz, hogysem sokszoros ellentmondásosságát megkísérelhet­nék vizsgálat alá venni. A magyar olvasónak tehát, ha lehet, még nagyobb felfedezésekkel szolgálhat Danilo Kiš műve, mint a jugoszlávnak.

A könyvet első pillantásra bízvást hihetni magyarországi kiadású­nak (mint ahogy az magammal is megtörtént), ami, valljuk meg, kiadónkra nézve gyakran lehet hízelgő tévedés. Megítélésem szerint külalakja nem fogja gátját jelenteni Borisz Davidovics ma­gyarországi érvényesülésének.

Nekem magamnak a könyv újraolvasásában is kedvem telt. A fordítással való ismerkedést célszerűnek láttam azzal kezdeni, hogy a Kutyák és könyvek című „fejezetet" összevessem az an­nak idején Beretka Ferenc fordításában megjelent folyóiratbeli közléssel. A sorról sorra menő összevetés során mindannyiszor újra és újra a könyvbeli változatot kellett előnyben részesítenem, szinte minden alkalommal, pedig annak idején mi is meglehető­sen sok munkát áldoztunk a történet magyar nyelven való meg­szólaltatására (én lektori minőségemben), de úgy látszik, a rutint, a fordítói jártasságot mégannyi munka sem pótolhatja.

Úgy vélem azonban, hogy egy-két kérdésben mégis mi jártunk el helyesen. Például, amikor az író lábjegyzetben közölt magyará­zatai alatt a „primedba translatora” megjelölést a félreértések elkerülése végett „a dokumentumfordító megjegyzése’'-ként for­dítottuk, mivel a főszöveget Kiš francia nyelvű középkori jegyző­könyvből fordította (itt most mellőzzük azt a kérdést, mit ad mégis hozzá az író a történethez, mert erről az eljárásról maga Kiá lebbenti fel a fátylat Anatómiai lecke című vitairatában).

Egy másik sajátos fordítási nehézség, amivel épp a szóban forgó történet szolgál a legösszetettebben: az idegen névalakok visszaállítása a szerbhorvát átírásból. Felénk a francia műveltség jóval alacsonyabb szinten van, mint a német vagy az angol, a történet esetében pedig a helyzetet még külön bonyolítja, hogy a zsidók egy része, bevándorló vagy menekült lévén, nevében még előző hazája nyelvét is őrizheti. Talán ezt a kettősséget kívánja érzékeltetni a főhős nevének kentaur alakja, amelynek a feje német, a teste francia (Neumen). Van viszont néhány olyan név­alak a könyvben, amelynek semmiképpen sem lehet az olvasata a szerbhorvát eredetiben található: Asser: Ašer (francia), Verschoyle: Verskojls (ír-angol). Kétséges továbbá a Leinach: Lenak (francia) megfelelés; következetlenség, hogy a szerencsétlen vé­get ért Krzyzevska-lány személyneve egyszer Hana, másszor Hanna; nyilvánvaló nyomdahiba a Jean Mari Vidal: Marie helyett; és végül Borbély János elkövette ugyanazt a hibát, amelyik az első fordításban is bennemaradt: Borges személyneve H-val ej­tendő ugyan, de j-vel írandó (Jorge Luis Borges).

Ez azonban már spanyol (sőt: argentínai spanyol) nyelvterületre visz bennünket, s ha jól meggondoljuk, ezzel együtt már legalább hét nyelvvel találta szemben magát a fordító (ha nem számítjuk a szövegben előforduló magyar neveket és címeket): a franciával, a némettel, a jiddissel, a lengyellel, a románnal, az angollal, a spanyollal, de hozzávehetjük még az orosz (ukrán, grúz) neveknek a magyarétól itt-ott eltérő szerbhorvát átírását is.

A fenti észrevételek, amelyeket még tetézhetne a sajtóhibák tü­zetes felsorolása, látszatra csip-csup kérdések körül forognak ugyan, de mégsem lehet szemet hunyni felettük, hiszen ilyen téren a legmagasabb tökély kell hogy lebegjen a szeme előtt mindazoknak, akik egy könyv munkálataiban résztvesznek.

A fordító nyilvánvalóan nem birkózhatott meg teljes sikerrel hat­nyolc nyelvvel, de ami a lényeg: sikeresen megbirkózott azzal az egyetlennel, amelyen művét megalkotta. Ha szabad egyáltalán birkózás eredményének nevezni ezt az alkotást, amely mentes a fordítások minden csikorgásától és nehézkességétől. A fordító a sziklából is vizet fakasztott, a jegyzőkönyvből, a krónikából tiszta lírát.

Amikor az elbeszélés szerint a toulouse-iak megrohanják a zsidó negyedet és Baruch David Neumann szobájába is berontván, a tudós könyveket lesöprik a „pádimentumra” s tépik őket és tapodják – a történetet elbeszélő Neumann hangja szinte észrevét­lenül egyszerre csak átforrósodik. De erről nem írói közlésből szerzünk tudomást, hanem a főhős megszakítatlan szövegének nyelvtani váltásából: Baruch David Neumann itt önkéntelenül egy biblikus, zsoltáros szókészlet és mondattan archaikus múltjába távolítja vallomásának nyelvezetét:

„Ama könyvek pedig bőrbe valának kötve, és meg valának számozva, és tudós emberek írvák, és bennük – ha el is akarják olvasni – ezer okot találhattak volna, hogy a helyszínen megöl­jenek, és bennük – ha el is akarják olvasni – orvosságot és gyógyírt lelhettek volna az ő gyűlöletükre. És mondám nékik, ne tépjék őket, mert a sok könyv nem veszélyes, csak egy a veszé­lyes; és mondám nékik, ne tépjék őket, meri a sok könyv olva­sása bölcsességhez, egyetlenegynek az olvasása pedig eszte­len dühvei és gyűlölködéssel felövezett tudatlansághoz vezet, ők erre azt felelték, hogy az újtestamentumban minden meg van írva, és abban minden idők minden könyve benne van; abban minden más könyv benne van, és a többit már ezért is tűzre kell vetni, ha pediglen a többiben valami más is van, ami nincs ebben az egyetlenegyben, akkor azt a többit annál is inkább máglyára kell vetni, mert eretnek könyvek. És még azt is mond­ták vala, hogy a tudós férfiak tanácsára nékik nincs szükségük, s rám ripakodtak: »Vagy megkeresztelkedsz, vagy pedig a tarkódon hajtjuk ki az összes könyvek bölcsességét, amelyeket el­olvastál.«"

Az ilyen helyek azok, ahol a szavak mögött az emberi lélek tárulkozik ki előttünk, pusztán nyelvi finomságok közvetítésével. Noha az alapszöveg tendenciája a tárgyilagosság, a személyte­len hangnem, Borbély János meglelte a módját, hogy a megadott kereten belül maximálisan kibontakoztassa nyelvi képességeit. Baruch David Neumann középkori történetéhez a magyar szókincs deákos elemeibe markolt, s a történet egyszerre sajátos patinát nyert a prókátor, pádimentum, disputa, medicina, po­roszló árasztotta levegőtől. S aztán az ikerszók, a képes kifejezések zsombékjain szökellve olyan magyaros szöveget kanyarint elénk, mintha csak most születnék az ige a tohuvabohuból. Itt göb nő az ütés nyomán a fejen, pohos patkányok lepik a pince­börtönt, ahová a kőpadlóra penderítik a porkolábok a megbék­lyózott kezű rabot, majd az ítélőszék színe elé kerülő zsidó bölcs csatasorba állítja érveit; itt nemcsak egyszerűen siet az ember, hanem szedi a lábát, nemcsak egyszerűen adnak valamit az em­bernek, hanem a kezébe nyomják; aki a földre néz, az a padlóra süti a szemét, s egyszerű említés helyett megpendítenek vala­mit; ahol az eredetiben az áll, hogy a papok megbeszélik a dol­got, ott magyarul elvégzik egymás között; a stavlja svoj potpis- ból aláfirkantja lesz, s a napfény ellen a szeme fölé ernyőzi kezét a parton álló, hogy láthassa, mi történik a folyó közepén. Itt ha­nyatt-homlok menekül az ember, fűnek-fának dicsekszik, sebbel- lobbal rohan ki: amit lelkesedés nélkül tesz, azt ímmel-ámmal végzi; még egy bú-baj történetben (tegobna priča) is se szeri se száma az ilyen ikerszóknak, amelyeket olykor a fordító leleménye hoz létre alkalmilag: mint a ronggyá roggyantotta kifejezést a pretvarati u krpu od čoveká-ból. Ezek nélkül, nyugodtan állíthat­juk, a fordító munkája kevesebbet, s meglehet, hogy egy lyukas garast sem érne.

Tragikus sorsrajzban is szívderítő, ha totyakosan a színre lép A. A. Darmolatov, az orvosi különlegessé vált költő, kinek lakásában a tolipárnákon begyeskednek a díszítőelemek, s akinek történe­tében a stravična votka kerítésszaggató vodka lesz, melynek minden bizonnyal nem kis szerepe van abban, hogy hősünk az évek múltával naglo je oštrio, máról holnapra megöregedett, és bio je zahvaćen psihološkom čumom, azaz kikezdte a lelki pestis férge, s ettől kezdve mordályt viselő rémek üldözik, de hősünk hajlott korban, već u godinama, 1947-ben Cetinjébe is eljut. Ha a fordítónak hiányérzete támad, nyugodt lélekkel kitölti a szövegé­ben beállt űrt: a falu nemcsak egyszerűen megjelenik a holdvilág­ban, hanem szépeleg, a rövid bajusz stuccolt lesz és steppelt a vattás kabát, s rájátszván az őt megihlető anyagra, nyálas szivart sodortat a fordító Makarenko fattyúkölykeivel a szibériai táborok­ban, nem zavartatva magát, hogy Kišnél nyoma sincs ilyesminek. Akad ugyan egy-két kihagyás is, de ezt hajlamosak vagyunk gépelési vagy nyomdai hibának tekinteni, mintsem tudatos fordí­tói eljárásnak vagy annak, hogy Borbély János nem tudott megbirkózni az eredetivel. Gyakoribb az, hogy a magyar szöveg harmóniája érdekében pongyolaságra kényszerül a fordító. A raspevan-ból magát költői túlzásokra ragadtató lesz. De ez a nyelv természetéből következik, s alkalmasint fordított is lehet a hely­zet: a naliven votkom egyszerűen a bevodkázottal visszaadható, mint a dr. Taubéról szóló A bűvös kártyajáték című történetben, vagy a tobožno svešteno lice az álpappal Cseljusztnyikov törté­netében, az izvadi utrobu a kizsigerelleI A rózsafanyelű kés-ben.

A kényszerű betoldás szemléletes példája az, amelyik a magyar ír szó homonímiája miatt válik szükségessé egy eredetileg így induló mondatban: Az ír..., amely magában névelő+főnév vagy mutató névmás+íge kapcsolat is lehet, ezért a fordító így fo­galmaz: A dublini ír..., s a mondatnak ez lesz az alanya. Kér­dés persze, mit tesz a fordító, ha Gould Verschoylsról az előz­mények alapján nem tudja, hogy dublini.

Az indoeurópai nyelvekről és ezen belül a szerbhorvátból készült fordításoknak megítélésem szerint legnehezebb próbatételei kö­zé tartozik a birtokos jelzős szerkezetek visszaadása. A lépcső­zetesen egymásra halmozódó, sőt ezen felül még hátravetettként is állható (birtokos) jelzői tagok a szerbhorvátban nem nehezítik úgy el a szószerkezetet, mint a magyarban, bár ott is inkább a hivatali stílus használja előszeretettel. A magyar a három tagot még úgy-ahogy eltűri egymás hátán (a kritika kritikájának a, kriti­kája), ezen felül azonban vagy-i képzőhöz, vagy ragos-igés, tehát végső soron határozós körülíráshoz kell folyamodnia, szépiro­dalmi szövegben meg pláne ügyelnie kell a szófolytonosság grá­ciájára. Borbély János fordításában mindössze egy helyen tűnt szembe a birtokos szerkezet nehézkessége (75. old.), egyéb helyeken meglepő könnyedséggel kerüli ki a rá leső buktatókat.

A birtokos jelzőből származó másik, ezúttal már mondattani szin­tű nehézséget az okozza, hogy a megfelelő indoeurópai szószerkezetek fordított sorrendje miatt, ha nem vagyunk elővigyá­zatosak, a vonatkozó névmással bevezetett mellékmondat a for­dításban a birtokos helyett a birtokra fog vonatkozni. Itt vagy a „germanizmust” kell vállalnia a fordítónak, mint azt pl. Thomas Mann átültetői általában teszik, hogy megőrizhessék az eredeti mondatépítést, és csak a szószerkezetet fordítják meg (az érzé­sei annak az embernek, aki... – ezt a sémát tetszés szerint, azaz Thomas Mann-osan bővítve), vagy pedig átszerkesztéshez kell folyamodnia mondattani szinten. Közbülső kompromisszu­mos megoldás (és olykor kikerülhetetlen is) annak a tagnak a megismétlése a mellékmondatban is, amelyre a mellékmondat vonatkozik (amely háború... stb.), ami nemcsak birtokos szer­kezet esetében jelentkezhet, hanem máskor is, ha valamilyen ok­nál fogva az a szó, amelyikre a mellékmondat vonatkozik, nem tud a mellékmondat közelébe férkőzni (...a magyarázatot... kispolgári származásában és a Nyugaton való gyakori tartózko­dásának végzetes hatásában találta meg, ahol [mármint Nyuga­ton] jobban érdekelték az irodalmi traccsok, mint a politika). A fordító egy-két helyen nyugodtan folyamodhatott ehhez az eljá­ráshoz, mivel Danilo Kiš stílusa egyéb helyeken is többször él ilyen közbevetett utólagos ismétléssel.

Tágabb nyelvtipológiai eltérések igazolhatják azt, hogy néha a mammutmondat sorrendjét a fordító teljesen felborítja és úgy­szólván megfordítja; ezzel azonban csínján kell bánni, mert a gondolatvezetés ok-okozati összefüggései is könnyen megbomolhatnak.

Nyelvérzéke ritkán hagyja cserben a fordítót, ezért kimondott szótévesztést keveset olvashatnánk a fejére. Mégis jobb a ruhatára új részlete helyett a darabja, az általános szaladás he­lyett szerencsésebb futkosást mondani. A többször káromko­dik jelentéssel használt elkerít szó ilyen használatát teljesen ér­tetlenül fogadtam, ám legnagyobb meglepetésemre az értelmező szótár népies minősítéssel hozza ezt a jelentést is. Ilyen esetek­ben azonban már keresettnek tűnik a fordító szóhasználata, noha lenyűgöző jártasságról tanúskodik. Egy másik igen gyakori és ér­zésem szerint nem eléggé elővigyázatosan kezelt kérdés a va­lami ember és az olyan száz cikk típusú szerkezetek módosítószava, amely túlságosan tükrözni látszik a szerb határozatlan neki/a/o használatát; helyenként a mintegy és az egy határozat­lan névelő is elkelne.

Van még egy nyelvtani vonatkozású – szerintem – félreértése a fordítónak, méghozzá eléggé megmagyarázhatatlan. Arról a hang­súlyos mondatról van szó, amelynek kapcsán annak idején jegyzetemben én is kitértem a gondolat irodalmi vonatkozásaira és amely Borbély János fordításában így hangzik: „Mert békében akarok élni önmaggammal, nem pedig a világgal.” – Teljesen érthetetlen, miért nem a kézenfekvő ellentétet domborítja ki a meg­fogalmazás, hiszen a mondat így sánta: a második gondolat nem az elsőt fejezi be.

Egy másik esetben pedig túlzottnak érzem a fordító abbeli félel­mét, hogy a (transzparensre rótt) jelmondat képes megfogalma­zása megfejthetetlen lesz a magyar olvasó számára. „A vallás a népbutítás eszköze” – magyarázza meg az eredeti ópium-meta­forát, pedig ez a marxi megállapítás már-már közhelynek számít. Ebből az esetből látható, hogy a nyelvi bábáskodásnak olykor szélesebb összefüggések részére kell átadnia a helyét.

Mindannak ellenére azonban, hogy a fentiek inkább tűnnek hibalajstromnak, mintsem dicsérő kritikának, meg kell állapítanunk, hogy Borbély János a magyar prózanyelv rengeteg árnyalatának, színének-ízének birtokosa, bámulatos képességgel érez rá a legfinomabb hangulatváltásokra, s a stilisztikai szinteket maradéktalanul vissza tudja adni. Az ő hangjában mintha a régi nagy magyar mesélők hangját hallanánk, mely természetesen idomul a mondandóhoz, s benne a szív lüktetését, a lélek melegét érezni. A magyar Borisz Davidovics nyelvében benne van a magyar próza múltja, a magyar stilisztika legjobb hagyománya, ezért a Borisz Davidovics síremléke, a mondandó újdonságát nem is tekintve, pusztán nyelve alapján, nyugodt lélekkel állítható a legjobb magyar könyvek sorába.