Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Danyi Magdolna

Egy jeltani elemzés tanulságairól

Török Gábor: Költői rébuszok. Magvető, Budapest, 1974.

1975. március 1.

Török Gábor Költői rébuszok című tanulmányköte­tében József Attila úgynevezett »groteszk« (1926-28) korszakát közelíti meg: olyan »nehéz« versek jelentéstani elemzésén át értelmezi, magya­rázza, jellemzi ezt a korszakot, mint az Ülni, állni, ölni, halni, Éji dal, Medáliák, Klárisok. Verselemzé­sei, mint minden előítéletektől mentes, a versről elő­zetesen kialakított gondolati előkép bástyája mögé be nem zárkózó, az elemzett költői szöveg által fel­vetett, sajátosságaiban megragadott kérdések fogal­mi tisztázására törekvő, elméleti következetességgel végigvezetett elemzés, olvasni tanítanak, a goethei ér­telemben. A vers intellektuális befogadására tanítják, ösztönzik az olvasót; az intuitív megérzésen, érzelmi azonosuláson alapuló befogadói élményt átvilágító, gazdagító, elmélyítő gondolati-logikai befogadás mel­lett tesznek hitet.

Költészetszemléletét Török Gábor a konkrét vers­elemzések mellett közvetlenül is megfogalmazza líra­elméleti kérdéseket tárgyaló esszé-ciklusában (Néhány líraelméleti kérdés).

Könyve, túl az olvasói kultúra fejlesztéséhez való hozzájáruláson, ami szerinte is minden »jó« elemzés célkitűzése és »haszna«, a József Attila groteszk köl­tői korszakáról szerzett irodalomkritikai tapasztala­tokkal is összhangban, a marxista költészetelmélet szempontjából is jelentős, gondolatébresztő munka. Elméleti kérdéseket tisztázó esszéiben és verselemzé­sei során számos olyan költészetelméleti probléma­kört vet fel, melyek továbbgondolása, rendszeres ki­dolgozása a történeti szemiológia alkalmazhatóságát, hatékonyságát döntő módon befolyásolhatja. Török Gábor munkája alkotó jellegű kísérlet egy jeltani gondolkodói rendszer vázolására és alkalmazására; lukácsi alapokról indulva (s anélkül, hogy elszakad­na ezektől az alapoktól), a modern leíró- és funkcionalista opétikák, elfogadhatónak ítélt, gondolkodásá­ba beilleszthető elméleti tapasztalatait is felhasznál­ja a műalkotás fogalmi értelmezéséhez.

Ismertetőnkben négy ilyen kérdéskörre utalunk, me­lyek, megítélésünk szerint, Török Gábor gondolkodói rendszerében is a középpontba kerültek.

A poétikusnak Török Gábor a Lotmanéhoz és Jakobsonéhoz közeledő jeltani értelmezését adja; meg­határozásáig, igen meggyőzően, a pop-art elemzésé­vel jut el: »Műalkotássá, lírai művét tehát nem nyel­vi önmagától, hanem okvetlenül nyelven kívüli ok miatt válik az elhangzó, vagy leírt beszéd. Az egyik feltétel a társadalmi elfogadás. Kétségtelenül szük­séges, de nem elégséges. Az olvasási utasítás elfoga­dásának van jeltani — esztétikai feltétele is: meg­van-e a lehetőség arra, hogy a nyelvi közlemény által jelölt jelenségeket — szoros kapcsolatban a jelölés adott módjával — másodlagos jelnek lehessen fel­fogni, olyannak, amely a személyiség nembeli saját­ságát, állapotát, távlatait, mozgását — fejlődését je­löli meg; olyannak, amely a szubjektum és a világ kölcsönhatásának valamely lényegi mozzanatát idézi föl, tárgyiasítja, fejleszti e módon időállóvá.«

A műalkotás szövegkörnyezetének, kontextusának és szituációjának ismeretét (keletkezéskörülményi, élet­rajzi, kor- és szellemtörténeti, műfaji ismeretek) a műalkotás hírtartalmát befolyásoló, alakító összete­vőkként tételezi ez a megközelítés; történelmi megha­tározottságai révén viszonylagosnak tartva a műal­kotás öntörvényűségét, zártságát.

»A jeltani elemzés feltárja az összetett-szerkesztett jelegyüttes részjeleit.« A műalkotás jelentéshálózata többszintű, s az elemző-rejtjelfejtő az elsődleges és másodlagos jelentéssíkok feltárásával és ezek össze­kapcsolásával juthat el a műalkotás harmadlagos (sokadlagos) jelentéséhez, — a műalkotás-jel különöséhez-általánosához. Fontos összetevője Török Gábor jeltani gondolkodásának a szemantikai góc­pontok jelentésalakító szerepének felismerése. Érzé­sem szerint ezek a Mukarovsky által körülírt sze­mantikai gesztusnak felelnek meg, vagy legalábbis rokoníthatók vele. »...egy adott lírai részlet értel­mét nem egyöntetűen, nem egyforma mértékben mó­dosítják kontextusának elemei, nem is a távolság nö­vekedésével fordított arányban csökkenve, hanem vannak gócpontok, és ezeket az elemzésben fel lehet tárni.« E szemantikai gócpontok szerkezeti viszony­latainak kidolgozásával jeltani koncepciója dinami­kussá válhat.

Végül a művészi ítéletre, művészi igazságra vonat­kozó meghatározását idézzük: »Valóságvonatkozása szükségképpen az egész műnek van, nem pedig a részeinek. Az egész mű jelentésátértékelése során érünk el egy olyan értelemhez, amelyre már valóban ráillik az »igaz« (vagy a »hamis«) minősítés. Ez a jelentés, szint (vagy olykor: ezek a jelentésszintek) a művészi igazság-, művészi ítélet síkja(-i)«. Kieme­lés: T. G.) Azt olvashatjuk ki ebből a meghatározás­ból, hogy a művészi ítélet mindig a gnoszeológiai és axeológiai »tartalom«, minőség együttese.

Ha általánosságban akarjuk jellemezni Török Gábor elemző magatartását, úgy az ő szenvedélyes raciona­lizmusáról kell szólnunk, mely azt tartja, hogy: »Mi­vel a világ minden jelenségének a lényege elvileg megismerhető a fogalmi elvont gondolkodás számá­ra, ezért nyelvi burkú fogalmi tükörképpé is alakít­ható. A megismerhető jelenségek közé tartozik a lírai költemény egésze is, üzenettartalma is... Ha a köl­teményt nem zárjuk el irracionalisztikus-misztikus módon az elvont gondolkodás elől, akkor üzenettar­talmát nemcsak le lehet, hanem le is kell »fordí­tani«. (kiemelés: T. G.) Ez a szenvedélyes nyelvlogi­kai racionalizmus mindaddig teljes mértékben iga­zolt, amíg az intuíciós költészetfelfogás szubjektív-idealista nézeteivel vitázik, és akkor is, amikor a költői szöveg szemantikai dialektikájának feltárását megkerülő, formálisan leíró poétikákkal száll vitá­ba. A dialektikus költészetelméleti gondolkodásnak szerintünk abban lesz »kerékkötőjévé«, ahogy saját jeltani elméletének »belső« dimenzióit alapozza. Tö­rök Gábor sohasem abszolutizálja (vulgarizálja) a fo­galmivá fordítás és a többjelentésű költői beszéd közötti értelmi megfelelést: »[a költeményt] fogalmivá fordíthatjuk az objektívan adott művészi meg­határozatlanság pereméig« — írja. Hiányérzetünk ab­ból következhet, hogy ő a költői szöveget (lotmani értelemben gondolva) nyelvi-, és nem irodalmi struk­túraként közelíti meg elemzéseiben. Jeltani elemzései a költői nyelvet eszköz és nem cél jellegében fogják fel; a költői nyelvi jelegyüttes dialektikus szemanti­kai összefüggéseit, többszintű jelentés-szerkezetét nyelv-logikai szempontból tárják fel, — nem szembe­sítve azt szüntelen a költői nyelvi formációk poétikai funkcionáltságának jelentésalakító szerepével (pl. a lírai feszültség kérdése a szemantikai mezőben). E hiányérzetünk megfogalmazására — tudva, hogy hi­ányérzetünk a jeltani elemzés mai fokán objektív szükségszerűségként is jelentkezik — Török Gábor radikális nyelv-logikai racionalizmusa késztet.

Török Gábor könyvének nagy érdeme, hogy a tartalmi-történeti poétikát a jeltani elemzéssel összekap­csolva, a Volpe-i irodalom-kritikai eszmény irányá­ban haladva, megtisztítja a »tartalmi-eszmei« felüle­tességtől, az ő szavaival, »a művészi totalitással való felelőtlen, misztifikáló játszadozástól«; a költői szö­veget »határolt végtelenségű« jelentés-összefüggései­ben szemlélve a versek logikailag megindokolt, kri­tikai szövegmagyarázatát nyújtja.