Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Vajda Gábor

Egy aktivista rendszere

Lőrinc Péter avantgardista korszakáról

1975. június 2.

Lőrinc Péter írta önéletrajzának több mint egy évtizeddel ezelőtt közreadott első kötetében, a Válsá­gok és erjedésekben, hogy mivel a pécsi Krónika fo­lyóirat Pécsett és Pesten is hozzáférhetetlen, egykori esztétikai kísérleteinek nyoma veszett, s csak azzal vethet számot, amit az emlékezete megőrzött. Most, 1975-ben már három helyen is hozzáférhetők ezek az írások: a Híd 1971. januári, Bori Imre által szerkesz­tett esztétikai különszámában; az 1973-ban ugyancsak Bori gondozásában megjelent Márciusi zsoltárban, a jugoszláviai magyar avantgarde költészet antológiájá­ban; de még ez előtt a szabadkai Életjel miniatűrök sorozat Idő és művészet címet viselő huszadik köny­vecskéjében, mely a legtöbbet gyűjti egybe Láng avantgarde korszakának elméleti szövegeiből. Ezek a szövegek 1918 és 1922 között íródtak és a Krónikán kívül az újvidéki Útban jelentek meg. Hogy elemez­hessük őket, át kell tekintenünk az ifjú Láng Árpád szellemi útirányait.

Láng Árpán aktivizmusa az első világháborúban való részvételében, a fronton kifejtett agitációs tevé­kenységében gyökerezik, jóllehet ekkor még nincs marxista műveltsége. Pacifista lázadása egyelőre az ösztönös felismerésből merít energiát. Nem osztály- tudat fűti, hanem a »hatalmasok«, a gazdagok gyű­lölete, akiknek nem érdeke a kulturális sötétség el­oszlatása. A negyven évvel későbbi önéletrajz szerint ekkor naivan meg volt győződve tudása és szemlélete tökéletességében. Vándorlásainak egyre újabb tapasz­talatai és könyvei azonban egyéni és társadalmi ál­lásfoglalásának állandó felülvizsgálására és továbbfej­lesztésére késztetik. A haladás szükséglete mellett el­törpül a vélemény pillanatnyisága — vélekedik erről az ifjú Láng: »Hogyan? Hát azért, mert akkor az volt a véleményem, most már örökké amellett kell kitartanom, habár az nem is helyes, habár azt már nem is tartom helyesnek?!« így tudatosítja az út-vál- toztatáshoz való jogát, melynek eredményeként, Kas­sák mozgalmát követve, az állandó változásban az állandóra törekedve, rendszerré fejleszti az izmusok egymást követő hullámait. Ekkor ugyan még Stirner- -rajongó és egoista — de a jobbik értelemben: ön­magát keresve a közösség felé óhajt közeledni; az adással, tanítással szeretne kapni, tanulni. Néhány évvel később az Útban közölt Válság című expresz- szionista novellájában a főhős hiába keresi az egy­szerű emberek társaságát, képtelen kilépni magá­nyából, melankóliájából. Emiatt kimondhatatlan bűn­tudat gyötri. Dano történetében Láng voltaképpen önmagát boncolja. Fokozatosan áthidalja a szakadé­

kot, mely hősét (nem a novellában, hanem az élet. Ekkor még tehát, többnyire pancsovai tartózko­dása idején, mindenben önmaga megoldatlan prob­lémáit fedezi fel, mindenbe ezeket vetíti bele. Egyik ben) elnyelte, hiába kiáltott fel kétségbeesetten: »Hi- tet, ne tudást! Tömeget! Ne egoista isten-magamat!!!« jellegzetes verse a vágyott »Én-nő« képében saját ma­gát festi meg; azt az embert, aki szeretett volna len­ni. Hogy Láng én-központú látásmódja nem narcisz- szoid beállítottságból, hanem őszinte, mondhatni naiv keresésből ered, azt az is bizonyítja, hogy Én című versében lesújtó önarcképet fest: »Ellentmondás, egy nagy Semmi, Alkotni nem tudó zseni, Egy nagystílű komédiás...« Mély válsága okozza kezdetben a »tö- kéletes ember« és a »fejlődés« egymást kizáró el­lentmondásának konfliktusát, — s miként utólag be kell látnia — valójában álproblémáját. Láng csak fokozatosan juthat el a két fogalom dialektikus ösz- szekapcsolásához, a tökéletesedés relatív voltához; ahhoz, hogy a megvalósult tökély csak egy pillanat, melyet szükségszerűen megbont a vágy, hogy az elé­gedetlenségből támadó lendület egy új, magasabb szintű egyensúlyt teremtsen. Madách eszméje termé­szetesen csak lassan termékenyíthette meg az ifjú Láng zaklatott, az élet alapkérdésein tépelődő gon­dolatvilágát. Pesten fog rádöbbeni, hogy az eszmé­nyien tökéletes nem lehet célja, mert az a megmere- vültséggel, tehát a halállal egyenlő.

A Tanácsköztársaság »kiskatonájaként« — ahogy később jellemzi magát — az anarchistákkal kerül a legközvetlenebb kapcsolatba. A Párttal rokonszenvező szabadság-eszményük, egyéniség-kommunizusuk éve­kig tartó hatást gyakorol Láng esztétikai és etikai fejlődésére; a marxizmussal is az ő értelmezésük is­merteti meg. Rendszeres ars poeticájának ideológiai háttere innen ered. Hatásukra Lenin Állam és forra­dalom című művét is egészen sajátosan értelmezi. Úgy gondolja, hogy a forradalomban győzedelmeske­dő osztály képviselői az új társadalmi rendben nem lesznek hajlandók önként átadni a hatalmat és meg­szüntetni az államot. Ekkor mindenkinek részt kell vennie az állam elhalásáért folytatandó harcban. Láng azzal az állításával, hogy az objektív törvények is a permanens forradalmat sürgetik, kívülálló pozícióját véli igazolni. Nemhiába volt ekkor próféta, nemhiá­ba állt távol a reálpolitikától, megsejthetett valamit a későbbi történelmi eseményekből.

Magatartásának megoldatlansága, baloldal fölötti baloldalisága nemcsak a »tökéletességet« és a »fejlő- dést« állítja szembe egymással, hanem az utóbbit ön­magában is problematikussá teszi, majd a ciklikusság kissé mechanisztikus fogalmával kísérli megoldani. Az utóbbi merev elvontságát az elsődlegesnek vélt »társadalmi akarat«-tal igyekszik konkretizálni. Vol­taképpen aközött ingadozik, hogy a változás minősé­gi-e, tehát fejlődés, állandó emelkedés, vagy csak más­sá levés, alakot váltó külsődlegesség. Válasza az egyén és a társadalom szempontját különbözteti meg. A harcot mint egyetlen értelmes, sőt: egyetlen lehet­séges életformát vállaló egyén csak jelentéktelen mi­nőségi változást, az ő szempontjából csak mássá le- vést élhet meg. Nem is tapasztalhat mást, mert a cik­likusan, a periodikusan visszatérő formákban meg­újuló társadalmi tartalom szüntelen tökéletesedése a végtelen felé mutat. Ezért csak részlegesnek láthatja munkája eredményét. A harcot önmagáért kell sze­retnie, hiszen a végcél számára elérhetetlen. Nem az abszurd korai elméleti alapvetése ez, mert Láng — legalábbis később — élvezni tudja a küzdelmet, nincs sziszüphoszi tudata. A hit tehát voltaképpen nem a végcélhoz szükséges fanatizmus (ez majd a harmin­cas években kísérti meg), hanem csupán a jelenhez, az aktivista tevékenységhez elengedhetetlenül szüksé­ges lelkierő. A harctól azonban egyelőre távol van. Be kell érnie az egyébként megvetett »betű«-formájú önmegvalósulással, amikor az ihlet pillanatában az »én« »csókot vált« az »akarnám-én«-nel. Ez az egyen­súly természetesen csak pihenő, nem maga a cél, amit folyamatos aktivista tevékenységgel Újvidéken ér majd el, ahol az »akarnám-én«, a társadalmi em­ber eszménye valósággá válik.

Már ennyiből is láthatjuk, hogy Láng korai fej­tegetései az egyéniség talpraállásának elszánt kísérle­teit rejtik. Ez okozza én-központúságát, s ami belőle következik: hogy szemléletét és módszerét, s általá­ban a hasznos emberi tevékenységet lírainak vallja. Ebben Kassákék hűséges követője, akik »kint« — a társadalomban és a kozmoszban oldották meg, ami »bent« megoldhatatlan volt. Ehhez nem volt elég ereje Weiningernek (Láng esszét ír róla), aki emiatt huszonnégy éves korában öngyilkos lett. Nem sike­rült magában leküzdenie a káoszt és kiteljesítenie a »tiszta férfit«, illetve a »tiszta árját«. De Láng nem­csak a »kollektív individualizmus« lényegét illetően, hanem annak részleteiben és fejlődésében is a Ma tanítványa. Továbbá abban, hogy ő is következete­sen egy embereszmény szűrőjén át abszorbeálja az izmusokat. Gyorsan reagál rájuk, de a divatnál min­dig elmélyültebben. Eszményének egy-egy új dimen­zióját látja bennük, s egy új életformára esküvő, irányzatok fölötti, szintetikus irányzatot képvi­sel. Csupán a dadaizmus ingatja meg egy rö­vid időre. A társadalmi harc elkötelezettje azon­ban, ahogyan egy interjújában visszaemlékezik, ekkor se bírja ki harc nélkül, — a hitéért küzd. Az ő mun­kásságában ugyanis a forma forradalma kezdettől fogva az ember forradalma volt, mely a lázadásból meríti erejét és folyamatosságát. Az előbbi, a fegyel­mező, az irányt és értelmet adó mozzanat, és az utóbbi, a felhajtó erő, az alkatból eredő belső kény­szer — kölcsönösen támogatják egymást. Utólag sa­ját maga is úgy értékeli fejlődését, hogy az a for­ma közérthetővé tétele felé ívelt, mint például Déry Tibor és Háy Gyula alkotói módszere. Ezért nem akarja vállalni a szürrealizmusnak számára felelőt­lennek tűnő játékosságát sem.

De nagy tagadásaikban is legalább ennyi közös vonást találhatunk. A közös célpont még találóbban jellemzi őket. Az »én« rádiumszerű, a napi pártpoliti­kán áthatoló emanációja egyaránt roncsolja az im­presszionista felszínességet, pluralizmust és relativiz­must; a szimbolizmus homályos artisztikumát; a szen­timentális-romantikus ernyedtséget, sodortatást; a szecesszió kiutat hasztalan kereső nyugtalanságát, dekorációba-menekvését; az izmusok szélsőségeit, elv­telen pillanatnyiságát. Szabó Dezső még 1914-ben zse­niális pontossággal megfogalmazta, hogyan: »Mintha e sokszor részeg gyermekként botorkáló embernek nem is kellene a külső világ, mintha befelé forduló szemei a közösség nagy lelki élményeit emlékeznék leszegzett csodálkozással s a külső dolgok legfennebb csak alkalmak lehetnének a visszaemlékezésekre.« Láng magányának közösség-ideája azonban nemcsak a magába mélyedő visszatekintésből meríti energiá­ját; még kevésbé halad hátrálva, arccal a múltnak fordulva. A társadalmi cselekvés felé tapogató ösztö­ne már az első világháború frontján, Kassák aktivista programja előtt helyesen — előre — tájékozódott. E hajlama a teljesség iránti igényét is magában foglal­ta. Ez pedig nemcsak a szorongó kétségbeesésüket, partikularitásuk tudatát világgá kiáltó polgári avant- garde-dal állítja szembe, hanem a »kint« és »bent« egységét emberi perspektívaként átélő polgári pánhu- manista, hittel telített (Csuka Zoltán-i) avantgarde- tól is megkülönbözteti. Lángnál az én, az emberek és a kozmosz egysége átgondoltabb, még ha utakon és megállókon keresztül valósul is meg. Bizonyossága — konkrét módszere és stratégiája — ekkor, a Tanács- köztársaság bukása után, nem lehet. Csakis saját bel­ső energiáira és a lelkek feltételezett közösségi igé­nyére támaszkodhat: a kassáki formára és a doszto- jevszkiji tartalomra, a kassáki ember lángi jóságára. Osztályok, előítéletek, jellemek — tehát az, amit álta­lában jelent az objektív valóság kifejezés — vajmi keveset mondanak ekkor a számára. Az emberekben is a saját lelki folyamatait és kvalitásait látja, akar­ja látni, melyek valójában nem közelítik, hanem el­választják tőlük. Így érkezik el végül is az egyént és a tömeget hipnózissal egységbe pántoló dadaista »módszertan«-hoz. Valójában csak az alaptételében dadaista: a hit és értelem nélküli cselekvés hangozta­tásában, s abban, hogy itt homályos és zavaros. Meg­határozási kísérletei arra utalnak, hogy nem veszítet­te el teljesen a hitét, s hogy fölülről nézi a dadaiz­must. A hipnózis is csak önmagában és túlhangsúlyo- zottságában groteszk, mert végeredményben a na­gyon is racionális célt, a tömegegységet sürgeti. S mégcsak nem is új. Hasonló formában már az Esz­tétikai skiccekben megtaláljuk.

Láng Árpád műfajilag meghatározhatatlan, belső ösz- szefüggéseik alapján egy rendszerre utaló elmélke­dései azonban eredeti gondolatokat is tartalmaznak, melyeket érdemes lesz közelebbről is megvizsgálnunk. Talán leginkább esszéknek mondhatók, mivel gyakori axiomatikus téziseik és gyér bizonyítékaik szigora

mögött a háborút és a Tanácsköztársaságot követő teljes bizonytalanságban az érvényüket veszített ér­tékeket, fogalmakat elvetve, külső fogódzók híján, mi­ként mondottuk, önmaga erényeiből kísérel életelvet teremteni. Az érzékeny szem által ingatagnak látott valóság relativitása a belső élet abszolútuma felé hajtja. Mégsem nyugszik bele introvertáltságába, a romantikát a maga korában megveti és retrográdnak tékeket, fogalmakat elvetve, külső fogódzók híján, mi­iem — vagy ahogy ő mondja: az Idő s a vele való azonosság szükséglete — egyaránt megakadályozza. Az expresszionisták és az aktivisták útjára lépve, a Ma vonzáskörében, a forradalmi programok reális akadá­lyainak — miként a későbbi történelem bizonyítja

— túlbecsülésével, a politikai életformát, mint az em­berek fölé növés létráját, elveti. Helyette az önmaga megalkotására, társadalmasítására képes emberre es­küszik, aki az »adás«-sal, önfeláldozással, az egyéni élet elvetésével, a másokért éléssel válik követendő példává. Nem különcködő és számító különutasság- gal, hanem permanens voluntarizmussal, mely — ahogy az Esztétikai skiccekben olvashatjuk — az ex­presszionista-aktivista vízió percében beteljesíti a ma­gányos, szenvedő, másokért égő ént az »akarnám én«- ben: az én, az emberek és a kozmosz egyesülésében. Láng tévedése hitének közösségi vonatkozásában rejlik. A társadalom erkölcsi normáinak összeomlá­sát, relativizálódását nemcsak átérző, hanem meg­győzően is fejtegető Láng cselekvésprogramja elmossa egyfelől a valóságra rálátott utópia, másfelől a társa­dalom, az emberek valóságos életének különbségét. Ebben eltér Kassáktól, akinek szociális embere, jólle­het szintén a történelmi végcél etikai és esztétikai előképe, mégsem hisz vakon az önhipnózis és hipnó­zis közösségformáló erejében, az utópia és a valóság egy akarati gesztus révén történő azonosításának tör­ténelmi jelentőségében, hanem inkább a történelmi és a szellemi eseményekkel párhuzamosan haladva, a .külső változtatások egyoldalúságát kívánja ellensú­lyozni, kiegészíteni az ember belső reformjának hir­detésével. Ezért Láng messianizmusának ősét a már idézett Szabó Dezsőben látjuk, aki Pascal éjszakája című »nem novellájában« ezt írja: »Meguntam a futó tiapok mozaikja lenni. Egység akarok lenni egy élet­re szóló akarattal s betűje akarok lenni egy nagy egységnek. Mert nagyot az emberiség akkor termett, mikor nem volt egyén, hanem egy egybehúsosodott, erős köz. Mert az egyén sohasem alkot nagyot és mindig-élőt. Az emberben a köz alkot nagyot...« Láng azonban az őt kínzó kérdések közül az eredeti­séget is megválaszolja. A kevésbé ismert alkotók esz­méinek autentikussága nem vonható feltétlenül két­ségbe, ha magatartásukat klasszikusok vagy közis­mert alkotók megnyilatkozásai támogatják — állít­ja Komjáthy Jenőről írt esszéjében. Az emberiség tudatalattijában erjedő gondolatok ugyanis nemcsak egy, hanem több emberben is tudatosodhatnak, felfo­kozódhatnak és művészi kifejezést nyerhetnek, írja, s ezzel nem annyira a pszichológiai irodalomban való járatosságát tanúsítja, mivel ekkor még állítólag nem ismerte Freudot, hanem inkább rendszere logikájá­nak szilárdságát; azt, hogy az »én« társadalomra-irá- nyultsága mögött is a közösség áll. Szerinte ezért le­het mélyen eredeti a Nietzsche-rajongó Komjáthy Je­nő is.

Lángnak a Nyugat egyik vezéralakjával, Babits­csal kapcsolatos véleménye lényegében a Ma állás­pontjával azonos, azzal a különbséggel, hogy az ő em­bereszménye utópisztikusabb és etikusabb. Értékská­láján a művészet csupán eszköze a plátói közösség­nek. A vitát mégsem elsősorban az ellentétes felfogás motiválja, hanem Láng önmagával folytatott harca. Babitsban ugyanis azt utasítja el, amit átmenetileg hasztalanul igyekszik leküzdeni saját magában: a »hanggá« válni képtelen »betű«-embert, a fellobbanni vágyó »éteri, lenge« lángot. Noha Babits számára is börtön az egyéni létezés, az ő »mindensége« széle­sebb, s egyben szűkebb jelentésű fogalom Láng koz­moszánál. Babits bergsoni intuíciójú nosztalgiája az »én«-t idegen világokba, a végtelenbe tágítja, anélkül, hogy ezt harsányan, az élmény pillanatában, egyen­súlyt és mértéket teremtő értelem nélkül nyilatkoz­tatná ki; ezzel szemben a még önmagát kereső akti­vista Láng az emberek eszményi szabadságában lát kozmikus távlatot. Babitsnál a jelenre- és jövőre-irá- nyultság helyén a »bármikor« és »bárhol« tapasztala­tát találjuk. Ennek megfelelően poétikájának kulcs- fogalma — az expresszió — klasszicisztikus. Az én a képzelet és a tudás révén tárgyiasul, alakoskodik, el­idegenül és elidegenít, — s mindezt fegyelmezetten, vagy — ahogy Láng mondja — »lehalkítottan«, a rejtett sebet ritmussal, formával leplezve és gyógyít­va teszi. Láng ellentétes jelentést ad az expressziónak. Nála a ritmust és a versformát a »vérkeringés és az idegek éppakkori hullámzása« határozza meg. Az aka­rati gesztus, a versforma hídját keresve a közösség felé, megelőzi a verset; nem másodlagos mozzanat, fegyelmező és kristályosító művelet. Láng hinni és cse­lekedni óhajtó próféta, Babits viszont az elefántcsont­torony művésze ebben az időben.

»...az idő a cselekvések ritmusa«, s »a befelé-élet- ben, gondolkodásban megszűnik az idő«, hirdeti Láng A vas esztétikája című esszében. Az időnek ezzel az expresszionista-aktivista értelmezésével azonban nem válik dialektikaellenessé. Főkategóriáját a szellemtör­téneti dialektika spengleri dedukciós módszerével is értelmezi. Kiindulópontja biocentrikus, ami érthető, ha nem feledjük el, hogy az ifjú Láng a történelem­ben is saját égető kérdéseire ismer. Ezért az egymást ciklikusan váltó történelmi korszakok fő tulajdonsá­gát az emberi természet kedélyállapotaiból, általános lelki sajátságából származtatja. Eszerint a vágynak az általános disszonancia kora s az ezt kifejező forra­dalmi művészet, az örömnek a harmonikus élet és a klasszicizmus, a csömörnek viszont a dogmákban csa­lódott, válságokban ernyedő romantika felel meg A művészi szemléletek csak az őket uralkodóvá eme­lő történelmi korszakban mondhatók haladónak. A romantika csak akkor hátráltató és cpigonisztikus, ha forradalmi időszakban jelentkezik, mint például az expresszionizmus korában. Már ennyiből is lát­ható, hogy Lángnál a romantika nem irányzat és nem is stílus, hanem egyszer a korszellem által hitelesített, másszor pedig anakronisztikus, de lényegét tekintve mindig passzív emberi magatartás. Innen válik ért­hetővé és az ő szempontjából hasznosíthatóvá az az önmagában tudománytalan nézete, mely szerint »A mai kor művészi életében a romantikát a szimbolista­impresszionista irányok képviselték.« Az ő világlátása ugyanis inkább hozható összefüggésbe a romantiká­val, mint az általa kárhoztatott költői szemléletek.

Mivel Láng etikája ekkor a realitással számoló politikai cselekvésformát nem ismeri, utópiája a misz­tikusokat is eltűri. Nem ő az egyedüli ekkor (elég csak Lukács Györgyre és Balázs Bélára hivatkoz­nunk), aki nem csupán példaképet, hanem valósággal programadót lát Dosztojevszkij regényalakjaiban, el­sősorban A félkegyelmű hősében. E hősökkel azono­sulva az olvasó nemcsak befogadónak, hanem — amit éppen a Láng által megvetett romantika műélvezet-el­mélete fogalmazott meg — művésznek, alkotónak ér­zi magát. E totális hatás az alkotó, illetve a mű már említett hipnotikus ereje, mágneses vonzásköre ré­vén keletkezik, de tartós, objektív minőségteremtő ereje nincs. Az elkövetkező idők harmóniája és maj­dani csömöre a lelkek egységét is öntudatlanná oldja, majd felbomlasztja. S e hullámzó történelmi metafi­zika az embert, annak hitét, — útjait és megállóit tükrözi. Eltekintve az expresszionista-aktivista saját­ságok különbségétől, hasonló gondolatokat fejtege­tett Lukács György már 1913-ban az Esztétikai kultú­rában: »...az esztétikai kultúra a léleknek megfor­málása. Nem felékesítése, hanem megformálása; nem szép helyzetekbe való megmerevítése, hanem legiga­zibb lényegének a valóság, az események, az élmé­nyek káoszából való mindig tisztább és tisztább ki­munkálása; nem formába öntése, hanem megformá­lása; nem eredmény, hanem út, végtelen út, amelyen megformált életdarabok jelzik a tovább haladást.« De Balázs Béla Halálesztétikájának is ez a gondo­lati kiindulópontja: az élet önmagában értéktelen és elviselhetetlen, a mű az egyetlen menedék.

Láng Dosztojevszkij-kultuszára utal többek között az is, hogy megszállottan igyekszik hitet ébreszteni, előítéleteket rombolni másokban. Saját magát úgy erősíti bizonytalan meggyőződésében, hogy gondola­tait ismerőseiben próbálja elültetni. Velük vitatkozva gátlásait éli ki, másokat megértve saját értéke felől szerez bizonyságot, öntudatlanokból jellemet alkot­va építi saját — éppen mert túl hangosan prédikálja a hitet — még hitetlen egyéniségét. E helyzetében au­tentikus életet és beteljesülést csak a műből várhat, mely az útnak, a Dosztojevszkij-programnak az esz­tétikai formája — a beolvadó jellegtelenség és az ön- tetszelgő kívülállás között. Képtelen a vidék együgyű harmóniában rekedt emberével azonosulni, de nem

az eszménytelen anarchizmus vagy az arisztokratikus magába húzódás az ő megoldása, hanem egy fiktív lelki közösség, egy képzeletben megszületett és csu­pán esztétikailag megvalósult kiút, melynek formá­ját az európai illetve a magyar avantgarde hullámai­ból meríti. Ennek egyik fontos fázisa — a dadaizmus

— az ő következetességében is nyitott és érzékeny poétikáját sem kerülte el.

Tzara egy ízben azt mondta mozgalmáról, hogy »...erkölcsi szükségből született, a tökéletes erkölcs elérésére törő nyughatatlan akaratból...«. De Kassák is hasonlóan ír önéletrajzi esszéjében: »...a romboló szándékot nem a cinikus hitetlenség, hanem az opti­mista hitet már-már elnyelő kétségbeesés táplálta.«Láng is ilyen mélyebb értelmet lát a rombolás és a tagadás antiesztétikájában, amikor Idő és művészetvalamint Pszichoszintézis című esszéiben a divatos jelszavakat beépítve hozzáigazítja rendszerét, s »Túl a disszonancián, innen a harmónián! Túl az analízi­sen, szexualitáson, gondolkodáson, logikán, igazságon! Túl a relativitáson!« az »idő negyedik formáját«, a »tiszta idő«-t fedezi fel. Új eszményei: a merzfestők és Archipenko. Fejtegetését nem homályosítja el tel- jesen a hullám zavarossága. De lehet-e egyáltalán a nagy tagadásról — »égberöhögés«-ről, ahogy Illyés mondja — logikusan elmélkedni? Láng megkísérli — legalábbis a mozgalom keletkezésének művészetpszi­chológiai indoklásáig. A tudatalatti válság az elavult kubizmus után az idő-élménnyé alakuló tér-élmény- ben kompenzálódik. Az erő hasonlóképpen képző- művészeti fogalom: »Az anyag maga is erő« — állítja. E tér-élményből levezetett, értelmetlen cselekvésben kifejeződő erő a szellemtörténeti pillanattal, a tiszta

— mondhatnánk így is: metavoluntarisztikus — idő­vel azonos. Csakhogy itt néhány kérdés megválaszo­latlan marad: hogyan kerülhet egymás mellé a jelszó­ban (»TEREMTÉS,cselekvés, IDŐ!!«) a teremtés és a cselekvés fogalma, ha az utóbbi csak céltalan le­het? S mi köze mindkettőnek a »tiszta Időhöz«, mely­nek rendszerbeli helyét az expresszionista akart idő és a következő periódus öntudatlan klasszicista ideje között jelöli ki? A képzőművészeti nyelvet elhagyva összefüggésbe lehet-e hozni ezt az idő-formát az egyén és az expresszionista idő viszonyával? Ha lehetne, ak­kor választ kaphatnánk arra a kérdésünkre, hogy mi­ért értelmetlen a cselekvés az expresszionizmus és az új klasszicizmus szakasza közti átmenetben, s hogy mi benne a divaton túlmenő szükségszerűség. Válasz azonban nem is születhet, mert Láng rövidesen rájön, hogy semmi sem idegenebb tőle a dadaizmus senki­földjénél és visszanyeri korábban már-már megtalált hitét.

Láng Árpád esztétikai szemléletének és etikai ma­gatartásának az érintett esszék keletkezésének ide­jén az aktivizmus a leglényegesebb vonása, melytől egyenes út vezet a Szervezett Munkásban kifejtett te­vékenységéhez. Fejtegetései, miként hangsúlyoztuk, azért elvontak, gyakran megalapozatlanok és ellent­mondásosak, mert önkeresést, útkeresést tükröznek. Útja csak látszólag egyenetlen; a már ekkor meglelt célhoz — az egyén és közösség egységéhez, egyelőre naiv-voluntarisztikus kiegyenlítéséhez — később csak közeget, módszert és stratégiát kell találnia. Idea és valóság összeegyeztetéséhez, az eszme forradalmától a reális kiindulópontú társadalmi cselekvéshez azon­ban majd csak a Híd-mozgalom programjában jut el, úgyhogy közben esztétikája egy új etikával cseré­lődik fel. Mégsem csupán a gyökerek kutatása végett érdemes olvasgatnunk Láng első elméleti írásait, me­lyek leggazdagabb gyűjteményének utószavában jog­gal írja Bori Imre, hogy »Láng Árpádnak a magyar avantgarde-on belül lényegében autonóm gondolati alakulása volt, és ha nézeteinek vázlatosságát észlel­jük is, következetességét is nyugtáznunk kell.«

Irodalom:

Bori Imre: A szecessziótól a dadáig. Újvidék, 1969. Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története. Újvidék, 1968. Bori Imre: Láng Árpád aktivizmusáról. In: Fejezetek irodalmunk ter­mészetrajzából. Újvidék, 1973. 57-62. o. Bányai János: Korszak és irodalmi érték. Létünk, 1972. 3-4. sz. 71-80. o. Bata Imre hozzá­szólása az 1972. április 27-i Nyugat-konferencián. In: Vita a Nyu­gatról, Budapest, 1973. 68-73. o. és 74-113. o. Kassák Lajos: Az izmusok története. Budapest, 1973. Koczogh Ákos: Az expresszio­nizmus, Budapest, 1964. Csuka Zoltán: »Mert vén Szabadka álda­lak...« Szabadka. Miniatűrök 18. Fehér Ferenc: Balázs Béla és Lukács György szövetsége a forradalomig I-II. Irodalomtörténet, 1969. 2. 317-346. o. és 3. 531-560. o.