EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. október 22. | Előd, Szalóme, Kordéli napjaAKTUÁLIS SZÁM:1007230. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Józsa Márta

Egérlyuk a lenin utcában

Bizonyára azt hiszik, uraim, hogy meg akarom nevettetni önöket! Tévednek! Én korántsem olyan mókás kedvű ember vagyok, amilyennek látszom vagy esetleg látszhatom; egyébként ha önöket már bosszantja ez a sok fecsegés (én érzem is, hogy bosszantja), és eszükbe jut megkérdezni: tulajdonképpen kicsoda maga? – akkor azt felelem: egy törvényszéki ülnök.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból
Fordította: Makai Imre

Az előadó a közönséggel a Józsefvárosi Színház előtt találkozik az előadás napján 19 órakor.
(9-es busz: Kálvária tér)
Együtt indulnak a közelben levő Lakásszínházba – színháztól színházig. A Lakásszínház maximum tíz férőhelyes. Remélem, hogy a közönség színházlátogatási kedvét növeli színvonala, s rendhagyó előadásai egyedi hangvételükkel megtalálják helyüket a színházi sokszínűségben, és ezért nem jelentenek konkurenciát.
Dusa Ödön meghívója a józsefvárosi Lakásszínházba, a részletek itt: www.szinhaz.hu/odon

2007. június 1.

Dusa Ödönről beszélek, aki zsebszínházat, majd pinceszínházat működtetett a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsvárott; a nyolcvanas években Svédországba emigrált, szobafestésből élt, majd megosztotta világait: telente Budapesten tölti az évadot, szobaszínháza van Józsefvárosban. Nyaranta Stockholmban készül a pesti évadra: ott több a kamera, a számítógép, a tenger és levegő, és kevésbé kínozza a meleg. Számításaim szerint a negyvenedik évadjához közelít, ha nincs már túl rajta. F. M. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című műve valamilyen kombinációban, valahogy értelemszerűen szerepelt mindig is a repertoárjában, hol Nyikolaj Vasziljevics Gogol Egy őrült naplója, hol más művek szövegeivel kombinálva. Dusa Ödön néhány évig Délczeg Edmund néven szerepelt a kolozsvári színházi plakátokon. Az átmeneti névváltásnak az volt az oka, hogy néhány évig büntetett előéletű volt: az ifjúság befolyásolása és a Szabad Európa Rádió hallgatása miatt kényszermunkára ítélték. Ezt az időszakot a költői nevű Hajnal negyedben, egy akkoriban építeni kezdett domboldali lakótelepen töltötte árokásással (a lakótelep egyébként úgy épült meg, hogy nemcsak hogy nem működött a közvilágítás, hanem még csak nem is tervezték, a lámpaoszlopok helye sem volt meg). Kézenfekvő tehát, hogy a dőlt betűkkel szedett idézetek egy hajdani politikai fogolytól: F. M. D.-től származnak, szerencsés fülek mintha D. Ö. hangján hallanák valamely elmúlt évtizedből. Több ezerszer elmondta ugyanis őket, tekinthetők emiatt a vele készült – és e szöveg alapjául szolgáló – beszélgetés részleteinek.

’79 őszén vagy ’80 tavaszán, körülbelül, Dusa Ödön akkori felesége vesevelőt főzött ebédre, és megkínálta szokása szerint mindazokat, akik éppen arra jártak. A konyha, ahol az enyhén húgyszagú, jól hangzó nevű ínyencség egész nemzedékemet tántorította el fehérjegazdag belsőségek nevezett kombinációjának főzésétől, nem volt különösebben érdekes. Egyszerű használati tárgyak, csorba fazekak és sokat pörkölődött fakanalak sora egy földes kis lakásban a Hóstátban, tulajdonképpen csak a szekusok érdeklődtek utána, ők sem olyan nagyon, csak éppen muszáj volt kivizsgálniuk az aktuális lakossági bejelentéseket arról mondjuk, hogy ekkor és ekkor itt és itt gyanús elemek mentek be a pincéjében felforgató tevékenység végzésével alaposan gyanúsítható, büntetett előéletű egyed konyhájába. Ilyenkor mit volt mit tenni, félre kellett tenniük az otthoni s elővenni a szolgálati bőrkabátot, elindulni megnézni, hogy fő a vesevelő ellenségéknél, így vajmi kevés esélyük volt az est eredményes befejezésére – dolgozni kellett, mert eredményt kellett produkálni, nyilvánvaló, meg kellett dolgozni a bőrkabátért. (Vö. Mert néki ily hatalmat ád / a rajta zörgő bőrkabát, Szőcs Gézától; ám összevethető ezzel is: Átkelés közben korbácsolt az eső, fújt a szél, eláztak a csomagok, a nemezcsizmám, ami éjszaka megszáradt a kemencén, újra fagyos kocsonya lett. Ó, drága bőrkabát! Csak neki köszönhető, hogy nem fáztam meg. Ha majd hazamegyek, kenjétek be ezért a szolgálatért zsírral vagy ricinusolajjal – írta családjának küldött levelében a szibériai Tomszkból Anton Pavlovics Csehov 1890. május 16-án.)

Bárhányszor kopogtattak, mindannyiszor valami érdektelen fogadta őket odabent; azaz dehogy érdektelen: nincs annál idegesítőbb, mint amikor tudni lehet, hogy a békés kondér és a tévé előtt punnyadó szeplők mögött, vagy a fejében, vagy valahol valami van – de mi lehet az, mit rejthetnek ezek bőrt aligha látott kabátjuk alatt, mire készülhet ez a távolról sem utókor? Túl azon, hogy szemlátomást főnek a belsőségek, többen jóllakni igyekeznek, persze tele van a konyha üres üvegekkel, még csak nem is a Szabad Európa szól, hanem a Ceauşescu a tévében. De mi járhat a fejükben – aggódhattak okkal a vasárnapi ebéd mellől szolgálatba helyezett szekusok. Na mi? Dusa Ödön színháza, társasága, léte, pincéje a lehető legidegesítőbb dolog lehetett nekik: érezték, hogy valami roppant veszedelmes történik, de nem találtak rajta fogást. Ugyanígy a szomszédok: békés őstermelők a város kertészeti zónájában – nem tűrhették, hogy valami bohóckodás miatt folyton a nyakukra járjon a szeku. Néha beszóltak: hol a pincelakóknak, hol a szekunak. Azok meg ki-kijöttek, keresték Fjodor Mihajlovicsot.

És a mi megbántott, megvert, kinevetett egerünk abban az undok, büdös lyukban apránként nyakig belemerül a hideg, epés és – ami a legfontosabb – örökké tartó haragba. Negyven éven át egyfolytában fog emlékezni sérelmére, a legapróbb és a legszégyenletesebb részletekkel toldja meg, és annyiszor még szégyenletesebb részletekkel toldja meg, és tulajdon képzeletével kajánul bosszantja, ingerli önmagát. És maga is szégyelli képzeletének szüleményeit, de mégis mindent előkotor emlékezetéből, mindent végigbolház, képtelen históriákat kohol a maga rovására azzal az ürüggyel, hogy azok is megeshettek volna, és nem bocsát meg semmit. Talán még bosszút is áll, de valahogy rendszertelenül, kicsinyesen, suttyomban, inkognitó; nem hisz sem abban, hogy joga van bosszút állni, sem pedig a bosszúállás sikerében, és előre tudja, hogy ő maga százszorta jobban szenved majd minden bosszúkísérlettől, mint az, akin bosszút akar állni, sőt annak talán meg se kottyan.

Amilyen amatőrök voltak persze a szekusok, rendre a lakásban próbálták tetten érni, de nem ott kellett volna, hanem a pincében. Fjodor Mihajlovics polgári foglalkozása ugyanis szobafestő, a pince pedig egy festőmester lehetséges legszebb alkotása: egy kertészet terményeinek tárolására épített, széles és aránylag nagy belmagasságú terem volt a föld alatt, alul vörösre, szemmagasságtól kezdve pedig a teljes boltív sakktábla-motívumosra festve; a fehér mezők némelyikében vérfolt. Könyvek, íróasztal, csikkek, vodkás üvegek – a lét kellékei egy eldugott világban, ahová a kerti vízcsap mellett egy felemelhető aknalejárón át lehetett lemenni annak, aki lemehetett: a közönségnek. Lehet, hogy a szekusok egyszerűen lusták voltak lemenni.

A nyeglék közül különösen egy katonatisztet utáltam. Sehogy sem akarta beadni a derekát, és undorítóan csörtette a kardját. Másfél évig hadakoztunk egymással a miatt a kard miatt. Végül én győztem. Abbahagyta a csörömpölést.

Sohasem lehetett tudni, hogy lesz-e a pincében valami, de bármikor le lehetett menni, hátha, és aztán valami mindig történt is, nem volt túl messze, bár nem is a belvárosban, ott volt balra, a Szentpéteri templom mellett. A Szentpéteri templom Kolozsvárott, a Külmagyar utca végén van, akkoriban Lenin utcának hívták, miért ne pont a Magyar utcát nevezték volna el Leninről. Ma persze már közelebb költözött hozzá a belváros, de valamikor a Szentpéter nevű falu volt, tény, ami tény, azért sokáig falu is maradt a Hóstát közepén: gondosan locsolt paradicsomföldek és gyakran megforgatott trágyadombok között volt az a kerti csap, legalábbis így emlékszem, amely mellett valóban észrevehetetlen volt a lejáró, vagy inkább valószerűtlen, a lejáró a bunkerba. Sokat gondolkodtam, mondja Ödön, hogy a padláson vagy a pincében csináljam-e meg a színházat, a pince kézenfekvőbb volt. Állt is a nyolcvanas évek közepéig, akkor lebontották az egész Hóstáttal együtt – csak a Szentpéteri templom maradt meg az egész környéken, azt sem volt egyszerű megtartani, a hatalom szívesen rombolt templomokat. Egy szoba-konyhás lakást kapott helyette a Horea úton, meg volt vele elégedve, mondja, nagy volt a szoba is, a konyha is. Jókora pincebúcsúztató buli volt, aztán egy színházzal kevesebb, no és, színházat mindenhol lehet csinálni. Koponyaszínház. Nem sokkal a hatósági pincetömedékelés után, ’85-ben elment Svédországba. Nem színésznek, szobafestőnek; a fejében egy egész színházzal. Koponyaszínházzal, azt találta ki erre. Még bőrönd sem kell hozzá. Az árnyékot és a fényt szereti játszani, pontosabban azt, amiben ott van mindkettő. Az igenlés meg a tagadás, persze.

Én nemcsak rosszindulatú nem tudtam lenni, de semmi egyéb sem: se rossz, se jó, se aljas, se becsületes, se hős, se féreg. Most pedig itt tespedek zugomban, és azzal a teljesen meddő, rosszmájú vigasszal hergelem magam, hogy okos emberből nem is lehet komolyan semmi, csakis az ostobákból lehet valami. Igen, kérem, okos embernek a tizenkilencedik században mindenekelőtt gyenge akaratú lénynek kell lennie, ez erkölcsi kötelessége: az erős akaratú, cselekvő embernek pedig mindenekelőtt korlátoltnak kell lennie.

Dusa Ödön a pince mellett városszéli kultúrházakban, vasutas és egyéb, a többnyire bokáig érő izzadságtócsákat termelő táncházak helyszínén, szakszervezeti klubokban dokumentáltan 1973 óta játszott leggyakrabban maga rendezte darabokat, versesteket. Előadásaira járni mondhatni kötelező volt annak, aki rájött arra: pincékben, padlásokon és koponyákban a legbrutálisabb időkben is volt színház, amely felszabadított. A bohóc köntösében természetesen egy akkor és azóta is szabad ember volt – sokak szabadságdeficitjét csökkentendő.

Egyébként tudják, mit: meggyőződésem, hogy a magamfajta odúlakót féken kell tartani. Az ilyen képes negyven esztendeig némán ott gubbasztani az egérlyukban, de ha egyszer kibújik a napvilágra, és megered a nyelve, akkor aztán beszél, beszél, beszél.

 

Dusa Ödön átlagos magasságú, hosszú hajú, szakállas, sötét tónusú ember, akinél nem különül el a hétköznapi beszéd a színháztól még azokban az esetekben sem, amikor valamilyen nyilvánvalóan triviális témáról van szó, mondjuk egy buszjegyről szólván is megszólal benne bármikor – szinte észrevétlenül, semmiképpen sem tolakodóan – Fjodor Mihajlovics. Valahogy mindig résen kell lenni: mindig történik valami. Pedig csak ülünk, beszélünk. Kritikusai szeretik Erdély Latinovitsának nevezni – van is benne valami. Valami rá emlékeztető. Közönsége éppen habitusa miatt az egész világ; megesett olykor vele, hogy a buszmegállóban állva mondott egy keveset az Egérlyukból. Vagy az Egy őrült naplójából. Csak úgy halkan, maga elé, arrafelé sokat késtek akkoriban a buszok. Vagy például Svédországban, ahol csak állt egy szobor mellett, és nézett, órákig, a közönség, az indoktrinált, mit sem sejtő közönség szemébe. Vagy a feje fölé: mást nem tehetett, negyvenöt évesen emigrált, ilyenkor az ember már nem tanul meg soha rendesen svédül.

A közönség már elégedett, ha az előadás egyharmada jó, harmonikus és a helyén van. A figyelmét az köti le, és megbocsátja a gyengébb részeket. Ebből látszik, hogy a közönség alapjában véve jóindulatú. Úgy ül be a színházba, hogy inkább ügyvédje az előadásnak, mint ügyésze. Csak ha végképp nem tudja lekötni a figyelmét az előadás, akkor történhet meg, hogy ügyésszé válik a publikum. (Részlet Dusa Ödön naplójából, 1998. november 15-i bejegyzés)

Néha érzem, hogy ez az ember a világot a közönségre és önmagára osztja, ez a szereposztás számára elég célszerű is. Művek, mozgások, szerepek – az emlékezés dramaturgiája. Pillanatra megtorpan, fölkapja a fejét, és arra emlékszik: harminc évvel ezelőtt részegen felemelt egy szendergő tizenöt éves lányt egy sötét balkáni főváros sötét panellakásának betonpadozatáról, és a lábánál fogva párszor körbeforgatta. Jó, hogy nem lett semmi bajod, tette hozzá, szerinte simán szétzúzhatta volna a fejem. Másnap észrevétlen elment reggel, nem sokkal később én is. Azok közül, akik rajtunk kívül ott voltak, ma már senki sem él. Erre most jöttem rá, ahogy emlékezem. Az Egy őrült naplóját játszotta előző este Bukarestben, a Petőfi Házban, én arra emlékszem, hogy persze kocsmába mentünk utána vagy tízen, és az étlapon (nem volt még akkoriban külön ét- és itallap) szerepelt egy furcsa ital: forralt cujka jéggel. Furcsa volt Bukarest akkoriban, ’77-ben, nem sokkal a földrengés után: több mint harmincezer épület dőlt össze, köztük legalább harminc blokk, azaz hatalmas panelépület, ezrek haltak meg, és tízezrek váltak hajléktalanná. A hatalom személyes sértésnek vette, hogy packáznak vele az elemek; kiadták utasításba, hogy azonnal tüntessék el a nyomokat. Nem sok időt szántak az áldozatok vagy az értékek mentésére: minden ledózeroltak, amit csak lehetett, és lefödtek gyeptéglával. Bárhová lépni rossz érzés volt a foghíjas városban: sohasem lehetett tudni, mikor lép az ember hullára. Súlyos fertőzések is előfordultak, úgy emlékszem, azért tele volt a Petőfi Ház Dusa Ödön estjén.

A tiszteletre méltó hangyák a bollyal kezdték, és bizonyára a bollyal is végzik; ez különben becsületükre válik: kitartásukat és rokonszenvességüket bizonyítja. Ám az ember könnyelmű és ellenszenves lény, és a sakkozóhoz hasonlóan talán éppen a cél elérésének a folyamatát szereti, nem pedig magát a célt. És ki tudja (kezeskedni nem lehet), hátha ezen a világon minden cél, amely felé az emberiség törekszik, csakis az elérés szakadatlan folyamatában, más szóval magában az életben rejlik, nem pedig a tulajdonképpeni célban, amely természetesen nem lehet más, mint a kétszer kettő négy, vagyis egy képlet, csakhogy a kétszer kettő négy már nem az élet, uraim, hanem a halál kezdete.

Azt hiszem, akkoriban mindig tele volt a Petőfi Ház, ha véletlenül történt valami, Bukarestben meghálálta a közönség, ha valaki odatévedt. Tátott szájjal bámultak minden bohócot. Bohócnak lenni tehát jó – ez egy korai tapasztalat. Most már én is emlékszem arra az éjszakára, ittam a nagyokkal, és arra is emlékszem, hogy farmering volt rajtam (életem első farmeringe, azt hiszem, lengyel gyártmányú volt és nagyon nagy dolog). Míg lóbált a lábamnál fogva, szétpattantak rajta a gombok, azaz inkább patentek, de gombnagyságúak, olyan nemigen volt akkoriban, nagyon nyugatos dolog volt, kaptam egy fiútól. A farmeringet később a testvéreim elveszítették Lengyelországban, éppen akkor tört ki Gdanskban a sztrájk, mondták, hogy nagyon sokan voltak az utcán, de nem értették, hogy miért. Első, értelemmel végigkövetett politikai élményem, a lengyel események idején Ödön már nyolc éve szabadlábon volt, és mindvégig játszott: Csehovot, Dosztojevszkijt, Gogolt mondott. Akkoriban olvastuk Spirót is, Az Ikszeket, és számos lengyelországi színházi előadást tudtunk kívülről anélkül, hogy valaha láttuk volna: Grotowski szegény színháza, Tadeusz Kantor, Szajna és a többiek előadásait az útlevéllel rendelkező, kiváltságos magyarországiak mesélték el, lehetőleg részletesen. A jobb fejek műsorfüzeteket is hoztak; némely krakkói műhelyben képzeletben olyannyira járatosak voltunk, hogy fel tudtunk tenni kérdéseket a részletekről is: hogy például most is jobbról kellett-e bemenni a kisszínpadra, mint az előző előadáson. Kollektív koponyaszínház. Azóta sem jártam Lengyelországban, de kétségkívül otthon volnék, vagyok, úgy képzelem. Akárcsak Dusa Ödi pincéjében, ha volna. De szobaszínháza, az még van, csak éppen a galériázott helyiség kék tónusú, hidegebb és szemérmesebb, mint a kolozsvári pince, a látogatónak a józsefvárosi színháznál kell találkoznia vele, vár a kilences busz megállójában, onnan lehet elsétálni egy bérházba a Dzsumbujban, a gangon csecsemők ordítanak, roppant udvariasan tolja odébb a babakocsikat, maszatos képű cigány gyerekek nézik tágra nyitott szemmel: vajon ide kik érkeznek újfent? Ahol ők laknak, az a színház maga. Huszonöt év elteltével – azóta nem találkoztunk – messziről, hátulról felismertem az utcán Dusa Ödönt. Jó érzés volt.

Én például borzasztóan hiú vagyok. Képzelődő és sértődős vagyok, mint egy púpos vagy törpe, de igazán mondom, voltak olyan pillanataim, amikor bizonyára örültem volna, ha netán pofon ütnek. Komolyan mondom, bizonyára még abban is fel tudtam volna kutatni valami sajátos gyönyört, természetesen a kétségbeesés gyönyörét, de hát éppen a kétségbeesésben rejlenek a legperzselőbb gyönyörök, kivált, ha az ember már túlságosan is tudatában van helyzete kilátástalanságának. Ha pofont kap, akkor éppenséggel majd agyonlapítja az a tudat, hogy szinte ízzé-porrá zúzták. És az a legfontosabb, hogy bárhogyan forgatja is a dolgot, mindenképpen az sül ki, hogy elsősorban ő a hibás mindenben; ami pedig a legbosszantóbb, önhibáján kívül, mondhatnám, a természet törvényei szerint hibás. Nekem az a legfőbb hibám, hogy okosabb vagyok mindazoknál, akik körülvesznek.

Legszívesebben verset mond – vetített installációkkal. Van egy étlap is: a közönség választhatja a verset, rakhatja össze az előadást. Őszre hoz újakat, mondja, már megvan a repülőjegye Stockholmba. Pár nap múlva levelet kapok tőle:

A Lakásszínház évadot zár 2007. április végén. Szubjektív mérleget lehet csak készíteni a letűnt évadról. Az előadások után készült fényképek és a vendégkönyvbe írt szövegek őriznek egy-egy konkrét élménytöredéket a történtekről. A többi lassan vagy gyorsan halványodni kezd az emlékezetünkben. Új periódus veszi kezdetét, a következő évadra való felkészülés időszaka. A búcsúzó évadnak vannak tanulságai is, melyeket ha megszívlelünk, a jövő évad javára tudjuk majd fordítani. Nem is tudom, miért használom ezt a királyi többest, hiszen a legtöbbször egyedül fogadom a közönséget, és egyedül is búcsúzom tőle az előadásokat követő beszélgetések után. Ritkán ugyan, de színész kollégák is felléptek a Lakásszínházban. Bereczki Péter, Kókai János és Regős János. Ezúttal mondok Nekik köszönetet a jóindulatú és értékes segítségükért. A nyarat Stockholmban töltöm majd, és mint feladatot magammal viszek egy nagy paksaméta szöveget, amit a nyár folyamán meg kell tanuljak. Tehát jó munkát és pihenést is. Ősszel találkozunk ismét. Baráti üdvözlettel, Dusa Ödön.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.