É. sz. 47° 02’ 42”, k. h. 17° 53’ 19”

2017. július 20.

Életem nagy részében nem hallottam erről a helyről, de aztán egyszer elromlott a fűnyíróm és el kellett vinnem Vámosra, a szervízbe. Akkor láttam először az üres parkolót és lejjebb azt, amit úgy hirdettek a parkolóban, „római kori villagazdaság”. Arra gondoltam, ide még visszajövök.

Aztán egy este Both Gábor borkereskedő barátomnak említettem ezt a dolgot, főleg a fűnyírót, borozgattunk, és akkor azt mondja nekem, arra gondolt, kellene rendeznünk egy bacchanáliát ott a romokon. Beszélt nekem nagyon szép mozaikokról, mindenféle faragott fejekről, élőkről és holtakról, szóval hogy az egy inspiratív hely. Vinnénk oda rengeteg kurvát, hát persze bort is. Azon fenn-akadtunk, hogy vizeznénk-e a bort, mint ahogy a rómaiak tették állítólag. Valakit említett, hogy süthetné majd a vaddisznókat, meg a tulkokat, nem tudom, talán a Mészáros Zoli? Persze táncosnők is lennének. Az egész három napig tartana. Aztán mondtam, én olyan etruszkra venném a dolgot, nekem az nagyon tetszik, ahogy elnyúlva, a könyökünkre támaszkodva iszogatnánk. Ahogy azt Cerveteriben láttam, a múzeumban. És amúgy is, mondtam, ott van az etruszk–magyar nyelvrokonság, illetve vérrokonság, ami egy alternatív elmélet a magyar nyelvrokonságról. Említettem Mario Alinei olasz nyelvészprofesszor Etrusco: Uno forma arcaica di ungherese („Ősi kapocs: A magyar–etruszk nyelvrokonság”) című művét. Aztán persze mondtunk más neveket is: Magyar Adorjánt, Kur Gézát, Nagyernyei Szabó Zoltánt, míg eljutottunk Orbán Árpád Folio Hungarica. Déli magyar őshaza, az új délies, sokszöges, poligonális szórokonítási rendszer és diadalútja című munkájához. Aztán eszembe jutott, hogy ezek a könyöklősök mintha a sírokból kerültek volna elő. Későre járt, hagytuk a dolgot.

Már egy jó ideje dolgoztam a vöröskő-témámon, amikor egyszer aztán felmentem a fajszi kálváriára, hogy lefényképezzem az ott felállított vöröskő-talapzatra helyezett feszületet. Magammal vittem egy üveg ecetet és egy nagy kovácsoltvas-szöget, hogy elkészítsem a Szög és ecet című művemet a feszület alatt. Nos, innen láttam először Balácát, fentről a távolban. A látványban nem jutottam tovább, mint az elhatározáshoz, hogy elmegyek majd oda egyszer.

Életem során kétszer is olyan helyen éltem, ahol a rómaiak látható nyomot hagytak maguk után. A rómaiak szempontjából ezek periferiális helyek. Az egyik Lusonna a Léman-tó partján, az Alpok lábánál, a birodalom szélén, egy kikötő nyomai, kereskedők települése. A másik onnan ezerötszáz kilométerre a Pelso tó közelében, szintén a birodalom szélén, Baláca, ennek latin nevét nem ismerem. Az előző oly kevés nyomot hagyott maga után, hogy a neki szentelt múzeum egy palántázó üvegházra emlékeztet. Míg a második, és ez itt most a lényeg, a villagazdaság, művekben gazdag.

Amikor már a vöröskőnek szentelt könyvön dolgoztam, eljöttem ide, hogy fényképeket készítsek a faragott kövekről.

Aztán elkészült a könyvem makettje, sürgetett a határidő, és akkor Bartuc Gabi megmentett, mert nem volt akkor még szöveg hozzá (mint ahogy most se lenne), és megírta.

Íme (részlet): „[Térjünk még vissza a rómaiakhoz…], a csodálatos oszlopfőkhöz és fogadalmi táblákhoz meg oltártöredékekhez, mágikus állatképekhez, varázslatos vadászjelenetekhez, annál is inkább, mert az az érzésem, hogy a mai napig csak kevesen tudnak róluk. Titkos kincs, holott nyilvános, mindenki számára nyitott a kétezer éves villagazdaság romjain kialakított bemutatóhely.

A Balácán látható oszlopfők jelzésszerű maszkos fejfigurái naiv megmunkálásukkal csodálatos összhangot alkotnak ezzel a meleg, porózus anyaggal. Látszólagos primitívségük ellenére is rafinált, absztraháló munka eredményei. A »szellem geológiáját«, a tudat mélyrétegeit látom bennük. Például az úgynevezett maszkos oszlopfő a negyedik századból, Vörösberényből tiszta kozmogónia, a giacomettisre csiszolt, alapvonásaira végletesen letisztult fej a nagy füleivel groteszk figura, mellette egy rohanó kutyával vagy őzzel számomra a kozmoszt birtokba vevő ember gyermeki őszinteségű ábrázolása. Égi üzenet. Az idők távolából egy »objet«, planetáris relief, véletlenül sem közönséges ásvány. A régi egyszerű lelkivilágú mestereknek az idő romboló-építő mechanizmusa is segített a tárgyak szakrális funkciójának, üzenetének a felerősítésében. A merészen üresre koptatott homokos anyagfelületeken van, ahol már csak apró faragott jelek láthatók. Majdnem, de mégsem nonfiguratív kompozíciók, hiszen az emlékezésnek és a tulajdonképpen kézzelfogható anyagnaturalizmusnak, a vöröskő strukturális tulajdonságainak a szintéziséből születnek. Az öröklétbe átmentett antik világ optimizmust és bátorságot sugall, jókedvet. Élet és halál, öröklét és enyészet mozdulatai végletesen összefonódnak. Miért van az, hogy a szarkofág és a sírkövek derűs halottairól, urambocsá’, a strandokon magukat homokba ásó fiatalok jutnak eszembe? Én a vöröskő anyagának az oldottságával, a homok képlékeny simulékonyságával és derűjével magyarázom az asszociációt, amibe belejátszik a római életmód is, amiről úgy tudjuk, hogy a természetben gyökerezve a végleteket nagyon közel hozta egymáshoz. Vannak azért szomorú mozdulatlanságban megkövült családábrázolások is ezeken az antik kőlapokon, ahogyan Kovács Endre fotói is tanúsítják.”

És akkor készítettem még egy képet a tájról, onnan, Balácáról nézve, Balácát. Ezen már nem látszik az ásatásra épült kiállítás helyszíne, a környezet viszont igen, a tavaszi ragyogásban.

A kép jobb oldalán egy apró kis villagazdaságot láttam (azt hiszem, fából épült), virágzó fákkal körülötte. Három traktort és a háttérben ipari tevékenység nyomait. Ennek középpontjában egy fehér hegyet láttam, először azt gondoltam, talán a szkíta–római–avar–hun – és hát végül is magyar – kurgán, de nem, nem az volt. Azt már biztos benőtte a fű. És hát a hidrofor. Én azt szeretem a legjobban.