Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Dudás Károly

Dormán László fotóiról

1975. június 2.

Nézek egy fényképet. Felsebzett, kicserepesedett szán­tóföld, felső részébe, az út meg az ég közé odaszo­rult néhány ház, néhány fa, pár villanykaró: a falu­szél. Együtt adtunk címet a képnek: aszályos eszten­dő. A látható síkon ez van: kiszikkadt, széttöredezett szántóföld-cserepek, s az út meg az ég közé odazárva a faluszél. Mögötte a láthatatlan, de létező síkon egy fehér fal előtt ott ül az öregember. Fölemelt keze: kicserepesedett, ráncbarázdás keze és fekete kalapja közé odazárva az arca: kicserepesedett, bozótborostás arca. — A tüzet elolthatod, a víznek töltést emelsz, csak az aszály ellen nem tudsz kezdeni semmit — mondja az öregember. — Derűsen süt a nap, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Csak a föld szikkad cserepessé, csak az emberek arca.

Dormán László fotóinak történetük van: legendák, mondatok, mondattöredékek, történések feszülnek a láthatatlan síkon, a kép mögött, a kompozíciós rend mögött.

A szántóföld peremén vonuló csíknyi dűlőutat nézem, s az utat látom, amelyet fényképezőgépével bejárt, bejártunk. Vörösmarttól Kopácsig, Csantavértől Kis­pestig, Svetićevótól Zentáig, Maradéktól Šatrincáig, Szentlászlótól Kórógyig, Egyházaskértől Nagybiká- csig. Hány ezer gépkattanás, hány ezer jegyzetfüzetbe, emlékezetbe bekarcolt mondattöredék.

Elmenőben

Előttem a képek. A meghosszabbított, kimerített pilla­natok. A vörösmarti gádorból Major Kati néni hasára szorított ág-keze, képből-időből kifelé tartó bicegése, Major Mihály odú-sötétből kimeredő tekintete, s a re­ménytelen, hiábavaló védekezés az évek ellen, a halál ellen: a maga elé tartott esküvői kép, a kapkodva, görcsösen mutató ujj — nézd és ámulj, ez mind én voltam egykoron. Kopácsról a házfalon felejtett há­lók, az apadó víz felett a volt halászok arca, válla.

A kórógyi temetőből az ég felé meredő, s a már megdőlt kopjafák, a maradékiból, a terjániból a fél­betört sírkövek. Harasztiból a kitöredezett kerítésre könyöklő foghíjas öregasszony. Csantavérről, Bánát­ból a földből kimeredő tanyaromok. Kinnfelejtett szerszámok, elhagyott majorok, beszögezett, lelaka­tolt ajtók. Elmenőben levő emberek: ahogy itthagy­ják a tájat, szerszámaikat, halottaikat, otthonukat, múltjukat. Elmennek vagy meghalnak. Omladoznak a falak, omladozik az egész életforma. Felváltja majd

valami más, valami új. Tiszta, szembe néző gyermek­arc a képen. Tekintetében riadtság, szorongó mosoly­indulás. Ujjai görcsösen összemarkolják a ruha nya­kát. Anyjára, apjára rászakadt a gádor. Ilyen gádor­ban él most a nagyanyjával. Tavasszal, ha megindul az olvadás, repedeznek a gádorfalak.

Hálók, halászok

A fehér falon, a szürke zsindely alatt szakadozott há­lók lógnak. A falra rásüt a nap. Pereg tőle a vako­lat, töredezett szélű térkép lesz a fal, a hálószemek­ben megperzselődik s zajtalanul földre hullik a ken­derszál. Hónapok, évek óta. A falon még ott egy üres rostakeret, görbe nyelű meszelő, valami gumi­belső, szakadt bőrtáska — elemózsiát hordhattak ki benne a vízre valamikor. Alatta repedezett tetejű asz­tal, rajta levert zománcú pléhedények. Látni a kép­ről: a hálókat nem száradni, pusztulni akasztották ki a napra.

A következő gépkattanás, ott a kopácsi töltés alatt, azoknak a halászembereknek szólt, akik hiányoznak errőla képről. Csak ismerni kell az összefüggéseket, a következő filmkockát, a pontosan ideillő filmkoc­kát, s máris idehelyezhetjük az előbbi mellé. Két bo­rostás férfiarcot. Két férfivállat. A két férfivállat né­zem csak ezen a fotón. Az öregemberét, ahogy csa- pottan odagörbül a kép aljára, s a középkorúét, ahogy izmosan, még dacosan belefeszül a tájba. Az öregember arca. Ráncos, borostás, keserű. Pillantása erőtlenül odabukik a kép aljára. A középkorú arca. Ráncos, borostás, indulatos. Pillantása odafeszül a tájra, a kép felső sarka felé. Mintha még várna vala­mire.

Mögöttük a tó, apadó-mocsarasodó víztükrével, fölé­jük odagörbülnek a fűzfaágak. íme a tartósított pil­lanat: ember és táj együtt.

Két halászember. Hálók: varsa, húzós háló, emelős háló, kerítő háló, merítő háló nélkül. Csónak nélkül. Két volt halászember.(Egy mondat az emlékezet jegyzetfüzetéből: »Szalai Pista akkor dőlt ágynak, amikor eltiltották az evezői mellől, a hálói mellől.«)A hálók a fehér falon, a szürke zsindely alatt lóg­nak. Nem száradni, pusztulni akasztották oda őket.

Házak, jelek

Házak. Aprók, kuszáit nádfedelűek vagy hatalmasak, szürke palatetősek vagy frissen meszeltek — olyan

mindegy: füstölgő kéményük árulkodik, emberek lak­nak valamennyiben.

Házak. Még kitartóak, elmozdíthatatlanok: gazdáik egymás után dőlnek ki a sorból, ők meg csak áll­nak, s habár megroggyantak, fedelükbe belemarkol­tak az erre járó viharok, némelyek évszázadok óta még csak köntöst sem váltottak: fehéren világítanak bele az ég kékjébe, szürkéjébe.

Házak. Látszólag egyformák, Baranyában olyanok, mint Bácskában vagy éppen Bánátban, csak az érzé­keny, látó szem fedezi fel a tetőkön, a homlokzato­kon, a falakon az ősi, megkülönböztető, titkos jele­ket. Rontások, pusztulás ellen a megtartó varázsla­tot: vastulipánt, napkorongot, faragott lófejet. A vö­rösmarti és a laskói ház homlokzatán. A tavaszi ná­dazás örökösen ismétlődő szertartását a három csú- zai zsellérház fedelén. Várdarócon az előkelően tró­noló, boltíves, fehér kúriát. A csontrakó szüle kúri­áját. A piókás szüle, Ember Julis néni roskadozó vi- tyillóját Vörösmart és Csúza határában.

A hiányos nádtetőket lassan-lassan lecibálja a szél, az elerőtlenedett falakat szétáztatják a kiadós esők. Fehérek vagy zöldek, zsellérkunyhók vagy paraszti kúriák.

A képek őrzik csak őket, s az emlékezet számára megtartják a szétázott falak közt szövődött legendá­kat, történeteket, jeleket is.

A fekete-fehér képek művésze a mindig jelenlevő szemtanú szavahihetőségével őrzi, s rakja elénk őket. A nyomokat, amelyek után kutatni kell. A nyomokat, amelyek ott szóródtak-szóródnak szét az omladozó tanyaépületek tövében, a zsellérházak udvarában vagy éppen a vízparton, az öregek tétova mozdulatá­ban; a nyomokat, amelyek erőt adnak hozzá, hitet, hogy ha az örökké kátyús, bojtorján verte csapáson is, de nekivágjunk.

Amikor az írás elerőtlenedik, akadozva, bátortalanul tapogatózva a sorok közé utasítja, ássa be a ténye- ket-igazságokat — a megtalált nyomokat — a fény­kép szólal meg, a fekete-fehér fotográfia.