[DOKUMENTUM] AZ ÚT EMBEREINEK

Barátaim

1965. augusztus 16.

Ez ideig ritkán, vagy éppen egyszer sem használtam ezt a megszólítást. Nem volt meg bennem a köszöntésnek ez a közvetlen örömérzete, mert az élet összekevert utain nem láttam közeledni felém azt az embert, aki külön rábeszélés, fizikai vagy szellemi terror nélkül egy cél felé menetelt volna velem. Akik ma szorosan mellettem vannak, azok pedig nem számítanak, mert ők annyira egyek velem, mint amennyire én egy vagyok a „MA” mozgalmával, ami forró és még bevakolatlan, lényegében legszebb formába objektiválása néhány jelenlévő ember erejének és élethitének. Mondom, ők csak úgy, mint magam előtt én magam, nem számítanak, s akikre eddig, mint bennünket is kiegészítő és igazoló új forrásokra várakoztunk, akik előtt céltáblákká kínlódtuk magunkat, azok csak ma indultak el felénk és érkeztek meg hozzánk „ÚT” című folyóiratukban, mint életük és értékük felmérhető formájában.

A napok mint lehasznált képek poros, fekete keretekben úsznak el fölöttünk s három-négy esztendő óta a maguk lapja volt az első tűzoszlop, amely előtt kivilágított tükörben láthatjuk magunkat és láthatjuk azzal, hogy nem akasztottuk magunkat szögre, jót cselekedtünk, azaz erőt demonstráltunk ott, ahol kórságos tunyaság kísért. Mi ott futottunk és zörögtünk a futás és zörgés kényszerével a magányosságban, néha szinte kétségbeeséssel s ma a szétáradás ezer lehetőségét érezzük és látjuk, hogy jelentkezett mellénk néhány fiatalember, akik ugyanazt a küzdelmet végigküzdötték önmagukban, s amikor ma mellénk állnak, nem hasonlóságra nyesegetett fácskákát, hanem szabadon fejlett, önmagukat reprezentáló társakat kaptunk bennük. Ez az ajándék váratlanul jött hozzánk és hisszük, hogy mégis megérdemletten és elmaradhatatlanul. Évekkel ezelőtt egy, a „nyugatosokkal” való vitám közben száz ellenünk vádaskodás ellen ezt mondtam: ha a „MA” csoportja egyebet se tud majd produkálni az önök papír-mélabújának megutáltatásán kívül, akkor is hivatást teljesítettünk be és pluszt adtunk a magyar művészethez. És valóban, alig is gondoltam egyéb elérhetőségekre. Hiszen közöttük éltem és annyira minden unott és rohadt volt az ő életükben. S ha eddigi eredményeinkről józan mérleget csinálunk, a magunk szűk körén kívül csak egy csomó epigon kullog utánunk, akik évekkel ezelőtt elejtett morzsáinkon élősködnek, átvették tegnapról mára külsőségekké, patetikus formulákká öregedett gesztusainkat, és minden előbbre lépésünknél kitartó vonítással megtagadtak bennünket. Aprópénzre váltották hitünket és akaratunkat, és mi megmaradtunk továbbra is futóbolondoknak. Hála érte magunknak. Mert az erő erő marad, és az erő életet teremt maga körül. S ha ma vitám lenne a „nyugatosokkal”, azt mondhatnám: ellenetek indultunk el és magunkhoz érkeztünk a megszaporodásban. Az új nap, amit az égre kiáltottunk, új gyökereket érlelt, és ma itt nyújtóznak mellettünk az új törzsek, nem a mi árnyékunkban, hanem a mi reggeli fényességünkkel.

Néhány fiatal ember a néhány fiatal ember mellett.

Új erővel a művészetben, mint az élet egyetlen reális, mert önmagunkból kitermelt formáiban.

Vallási, nemzeti és politikai leigázottság nélkül.

Az esztétika frázisai nélkül.

Tradíciók fuvarozás nélkül.

És mégis hittel, és mégis tudatos és lázadó emberségünkkel a krejzlerájokba és jégvermekbe esett világban.

WIEN, 1922. IV. 19.