Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Baláca

Szabó Barbara

Divatban a mozaik

„De lehetséges, hogy a művészet másként
kezdődött el, másként kezdődött újra; lehetséges, hogy
másként, azaz nem képként kezdett láthatóvá válni, hogy
másként vált érzékelhetővé.”
Jean-Luc Nancy, 1994)

2017. július 20.

Mozaikba borult a Villa Romana Baláca – Velencétől nem messze található egy római kori épület, amelyet nemcsak feltártak, de hitelesen restauráltak is a képzőművészek. Sok régi fal öröklődött át, azonban a művészettörténészek és restaurátorok pótolták a hiányzó részeket. Így ismerhetjük meg az ezerötszáz évvel ezelőtti villagazdaságot. A kiállítás betekintést nyújt abba, hogy miként éltek az emberek akkor, és felfedezhetjük a Rómából hozott művészetet, a falfestményeket és a mozaikokat is. Rhé Gyula 1906–1909 között végzett ásatásai során tárták fel az eredeti mozaikpadlót, amelyek a iii. század elején és a ii. század végén készültek. A római kori épület fogadótermének padlóját díszítették a mozaikok. A több mint hétszázezer darabból álló mozaikpadló hűen jeleníti meg a római kori mozaikokat. A hetven négyzetméteres padlórestaurálásnál ügyeltek arra, hogy a felhasznált kőanyag színárnyalataiban és anyagában is minél jobban hasonlítson az eredetire. Arra, hogy a mozaikképek, illetőleg -padlók mennyi inspirációval képesek szolgálni a művészek számára, egy teljesen új művészeti ágból, a divat világából hoznék példát.

Divat – struktúra – olvasat

A következőkben néhány olyan kontextust próbálok megvizsgálni, amelyek új szempontokat kínálhatnak a művészetről való gondolkodás számára, és lehetőséget adnak az irodalom, a képzőművészet és a divat összekapcsolására. Divat és képzőművészet intermediális kapcsolatában jelentősek Roland Barthes, Barbara Vinken, Laura Bovone és Lucia Ruggerone kutatásai, amelyek rávilágítanak arra, hogy a kortárs kritikai kultúra- és médiakutatásban, valamint szociológiában és irodalomelméletben a divat újraértelmezése zajlik. Ez lehetőséget ad rá, hogy a divatról folytatott beszéd – ellehetetlenítése helyett – váljon felhasználhatóvá az irodalmi és a képzőművészeti értelmezéseknél. Elengedhetetlen ezeknek az összefüggéseknek a megértése, hiszen a divat mindenkire hatással van, megjeleníti az adott kor társadalmi és gazdasági változásait, figyelembe veszi a szokásokat, a viselkedésformákat, a zárt társadalom látszatvilágát. A divat a társadalmi osztályt és a nemet képviseli. Alain Badiou szerint a művészeti alkotás olyan, mint a végtelen igazsággal folytatott párbeszéd.[1] A divat pedig egy lehetőség a végtelen szépség megértésére. Barthes A divat mint rendszer című könyvéből kiderül, miként tudunk „olvasni” a divatból, egy ruhakölteményből. Az irodalmár különbséget tesz képi és írott ruházat között: az egyik a nyelvre hat, a másik a képre. Esetemben érdemes mindkettőt megemlíteni, hiszen a képi ruházatot kell értelmeznem. A nyelvezet teszi lehetővé számomra, hogy a látás számára hozzáférhetetlen információkat közöljek, miként Barthes írja, „a nyelv tudással egészíti ki a képet.”[2] A verbális struktúrák segítenek megérteni egy-egy tervező alkotásait, és segítenek, hogy a művészeti többletet is megérthessük, amit egy fotó nem biztos, hogy minden nézőnek vagy olvasónak közvetít. Barthes azt mondja: az emfázis „tudatos sokkolással operál, vagyis az olvasónak hirtelen megadja azokat a jeleket, amelyek alapján úgy érezheti, egy mítoszt fejt meg; ugyanabban a pillanatban oszlatja el az ártatlan jelöltek mítoszát, amelyikben megteremti saját műviségét.”[3] Az emfázis alapján válik lényegessé a kérdés: miként értelmezünk egy ruhát, miként kapcsoljuk össze egy képzőművészeti stílussal vagy a mozaikokkal. Miként tud egy mozaikpadló, illetve kép inspirálni egy lágy textíliákkal dolgozó művészt?

A Dolce-kövek

Olaszország összeforr a művészettel, és ez nemcsak az építészetnek, a festészetnek és szobrászatnak köszönhető, hanem a divatnak is. 2010 óta a kifutókon is megjelenik a képzőművészet, ennek az új iránynak az úttörői Alexander McQueen, Valentino, John Galliano és Christian Dior. Az olasz tervezők közül már évek óta az olasz kultúrát textílián megjelenítő Domenico Dolce és Stefano Gabbana párosa a legjelentősebb. Nevük egyet jelent a súlyos itáliai luxussal; az alkotópárosnak köszönhetjük, hogy 2013-ban az ikonok világába kalauzolták követőiket. A bizánci kereszténység művészetét alkalmazó ikonszerű kollekció, annak ellenére, hogy olasz tervezőpárosról van szó, nem meglepő, hiszen Dél-Itáliában az egyházszakadás után hatalmas volt a bizánci befolyás. A szicíliai tervezőpáros hazájuknak híres templomaiból inspirálódott. Így került a középpontba a monrealei Szent Mária-katedrális (Duomo di Monreale), a cefalùi dóm (Duomo di Cefalù) és a palermói Martorana-templom (Chiesa della Martorana di Palermo). Mindhárom épületben fellelhetőek a bizánci művészek által készített freskók és mozaikok.
A tervezőpárost a szicíliai templomok mozaikos díszítése inspirálta. Divatkreációjuk még a művészettörténészeket is arra késztette, hogy foglalkozzanak az alkotásaikkal. Az orosz Alekszej Lidov művészettörténésznek és bizantológusnak köszönhetően a kollekciót nem csupán a divatvilág szemszögéből értelmezhetjük, hanem a művészettörténész szemével is rátekinthetünk. Véleménye szerint a kollekcióban szellemi túlélésünk és identitásunk visszaállásának egyik feltétele fedezhető fel – habár úgy gondolja, a kollekció arra „emlékeztet minket, hogy mi magunk is milyen keveset tudunk Bizáncról.”[4] A kollekció a keresztény szimbólumokat és az ikonokat használta fel. A ruhák egyszerű szabásúak, a tervezők ezzel is a képekre helyezték a fő hangsúlyt. Az a -vonalú tunikákon vagy az alakot követő ruhákon jelentek meg a freskó- és mozaikrészletek. A túl sok szabásvonallal a tervezők már a giccs felé haladtak volna, azonban inkább az egyszerűbb, nagyobb felületeket használták ki. A kollekció darabjait aranylemezek, hímzések, gyöngyök és nehéz brokátok jellemezték. Kiegészítőként túlméterezett fülbevalók (keresztek), szakrális szimbólumok és aranykoronák jelentek meg. A tervezőpáros természetesen a lábbelikről sem feledkezett meg, e téren a katedrálisok boltívei inspirálták őket. Felfedezhetőek a Justinianus-korabeli művészet arany- és mozaikos jellegzetességei, a mintákat mind a kiegészítőkben, mind a ruhák elkészítésének technikájában meg lehet találni. A tervezőpáros explicit utalást is tesz a bizánci művészetre, hiszen a ruhákon a ravennai San Vitale-i Theodora császárnő és kísérete mozaik egyes részleteit is fel lehet ismerni. Egy művészettörténész szemével azonban a kollekció messze nem tudja megközelíteni a bizánci stílust. Alekszej Lidov számára „csak” képek a ruhán, semmiképpen sem nevezné bizánci hagyománynak, mivel az ikonok spirituális természete teljesen elvész belőle. „Valamiféle jelekké, dekorációvá, díszítőelemmé degradálták azokat, amik szellemi jelentőségük tekintetében így semmivel sem értékesebbek, mint, mondjuk, egy ismeretlen afrikai törzs díszítőelemei. Bizáncnak semmiféle szellemi tartalma nem jelenik itt meg.”[5] A művészettörténész gondolatát annyiban cáfolnám, hogy a bizánci ruhákon is ábrázoltak különböző ikonikus képeket. Az öltözködéstörténetből tudjuk, hogy Bizáncban fontos volt a pompa szeretete. A fennmaradt mozaikokon megfigyelhető az öltözékek drágaköves csillogása. Mintás felületű anyagok, selymek, damasztok és arannyal átszőtt brokátok jellemezték. Az alapvető ruhadarab, római mintára, a tóga és a tunika maradt.[6] Ennyi évtized, sőt évszázad elteltével nehéz megítélni, a bizánci emberek számára mekkora szellemi jelentősége volt a különböző ikonikus mintáknak. Ha a Dolce &  Gabbana tervezőpáros nem jelenítette is meg Bizáncnak semmilyen szellemi tartalmát, és – Alekszej Lidov véleménye szerint – „csupán ikonikus képek dekoratív felhasználás[át], a geometriai formák, színfoltok és vonalak” kombinációját készítették el, akkor is elmondhatjuk, hogy Bizánc öltözködésbeli kultúráját tökéletesen modernizálták. Nem feledkezve meg arról sem, hogy az olasz életérzést, a „dolce vitát”, az életörömöt évről évre textíliára viszik, és így ismertetik meg az olasz városokat, azok művészetét és kultúráját a nagyközönséggel.

A Nemesvámos melletti balácapusztai villagazdaságban nemcsak azt fedezhetjük fel, miként éltek itt az emberek, hanem a ránk hagyott és feltárt mozaikok számos inspirációval is szolgálhatnak a hazai művészek számára.