Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Szilágyi Zsófia

Dédnagyanyám, Kálmán Bella

2005. szeptember 15.

Vannak könyvek, amelyekből az emlékezetemben semmi sem maradt meg, kizárólag az, hogyan, milyen körülmények között olvastam őket. Az Üvöltő szelek cselekményét képtelen lennék elmondani most, de azt tudom, amikor olvastam, péntek éjszaka volt, és a tizedik emeleti panellakásban lévő szobám ablakának redőnyét egész éjjel zörgette a Hármashatárhegy felől érkező szél. Spiró Ikszekjét azért kezdtem el olvasni 1990 nyarán, egy iskolai táborból hazatérve, hogy ellenőrizzem, életem addigi legnagyobb és minden szempontból tiltott szerelme teljesen elvette-e az eszemet: úgy gondoltam, ha tudom követni a hosszú és megjegyezhetetlen lengyel neveket, talán nem őrültem meg teljesen. De mindezeknél is meghatározóbb annak a könyvnek az olvasása, amibe a világ egyetlen pontján lehet csak autentikusan belemerülni: fülledt nyár, egy akácfa árnyéka, szalmazsák a füvön, disznószarszag, széna- és rózsaillat egy kisújszállási kertben és Móricz Zsigmond Forr a bor című regényének dohos, keménykötésű, 1956-ban kiadott, Ferenczy Béni rajzaival illusztrált példánya.
Ez a regény ugyanis nem is létezik máshol és máskor, csak a nagyanyámnál, nyáron. Az iskolában egy nyafogó, kibírhatatlanul idegesítő, ráadásul kötelezően olvasandó Nyilas Misi van, itt viszont egy érettségiző fiú, Nyilas Mihály, akiről az órákon még említést sem tettünk, és akinek közel 600 oldalon át a legfőbb problémája az, hogyan fogja meg magántanítványának, a szép zsidólánynak, Irénkének a mellét. Háziruhából kibuggyanó mellek, homályos tekintetű, meztelen nők képét nézegető, pattanásos kamaszfiúk, eksztázisba forduló szupécsárdás a gimnáziumi bálon: vágy és erotika az álmos és mozdulatlan kisújszállási nyarakon. Unalmas Móricz a budapesti magyarórákon, izgalmas Móricz a szénakupac tövében.
A Forr a bor, persze, nemcsak azért autentikus Kisújszálláson, mert ebben a házban ez a legtekintélyesebb kötet az Olcsó Könyvtár pici, puhakötésű példányai mellett. A Forr a bort azért kell minden nyáron végigolvasni, mert tudvalevő, hogy itt játszódik, ebben a városban, ahová Móricz a híres gimnáziumigazgató, Pallagi Gyula unokaöccseként 1897-ben került Sárospatakról, majd két évvel később, 20 évesen le is érettségizett.
A kisújiaknak ez a könyv kulcsregény, minden irodalomelméleti meggondolást félretéve olvasták a nagy írónak azt az egyetlen regényét, ami nekik érdekes volt, találgatták, ki kicsoda, és gyűlölték az egykori Zsigát, aki mindig „gyüttment" maradt köztük, megfigyelte és „kibeszélte" őket. Kilógott közülük már gimnazistaként is, hiszen mennyire lehetett az osztályba való az igazgató unokaöccse, aki ráadásul az igazgatói lakásban, a szép, klinkertéglás, a gimnázium melletti házban lakott. Kisújszálláson a hivatalos, egy szoborban és a gimnázium nevében megtestesülő kultikus Móricz-kép mellett létezik egy másik is: a Forr a borral megbántott kisújiak generációról generációra öröklődő sértettsége egészen másfajta, legendákban és anekdotákban továbbélő képet rajzol Móriczról. A városban állítólag keringtek a Forr a bor megfejtett példányai, hiszen mindenki tudta, melyik regényhősnek ki a modellje - én nem láttam ilyen kötetet, nagyanyám nem járt gimnáziumba, csak polgáriba, ráadásul 1913-ban született, amikor Móricz már régen Budapesten élt. Érintve közvetlenül nem volt tehát, mégis ő épített föl nekem egy szóbeli könyvet a Forr a bor mellé, nyárról nyárra bővítve és árnyalva: egy második regényt, középpontban a főszereplővel, az ő életét megkeserítő anyósával, Móricz egykori szerelmével, dédnagyanyámmal, Kálmán Bellával.
Móriczot ugyanis nemcsak azért autentikus éppen a kisújszállási Kígyó utcában olvasni, mert valahol messze, fent a városban ott van az egykori igazgatói lakás, amelyben az akkor még egyáltalán nem nagy író két évig élt. Sokkal közelebb van ennél az élő Móricz: ha fölkelek a szalmazsákról, és bemegyek a tornácos házba, ahol egykor dédszüleim, Bányai Albert, és az ő második felesége, Kálmán Bella éltek, meglátok egy hatalmas, festményszerűvé szépített fotót, rajta teltkarcsú (ma azt mondanánk, kövérkés) szépasszony félprofilban, rózsákkal termetes keblein, olyan Ady Lédájához hasonlító nő, akibe a családi legendák szerint szerelmes volt Móricz Zsigmond.
Bella dédnagymamáról többet tudok, mint bármelyik dédszülőmről, pedig, természetesen, nem találkozhattam vele, hiszen 1959-ben halt meg, 83 évesen. Nem is vér szerinti dédnagyanyám ő nekem, csak afféle beházasodott, második feleség, aki aztán, vérbeli dzsentrilányként egy paraszti-hivatalnok családban, saját magát helyezte a család mindenkori centrumába, és a família összes többi tagját kezelte gyüttmentként. Élettörténete, amit a nagyanyámtól hallott történeteken túl fotókból, gyászjelentések szövegéből és a családom emlékezetéből felszínre hozott foszlányokból összeraktam, mára még inkább fikcióvá vált, mint volt egykor, a kisújszállási délutánokon: nagyanyám nem él, a kisúji házat új tulajdonosai lebontották, a megmaradt iratok, fotók szétszóródtak a gyerekek és unokák között. Kálmán Bella viszont, a rózsákkal a mellén, itt van nálam, az ebédlőm falán. Alig tűnik valóságosabbnak ez a kép, mint a szintén általam örökölt Forr a borban Ferenczy Béni rajzai.
Ő, akinek saját gyermeke sosem volt, de unokáival, vagyis anyámékkal nagyanyuskának neveztette magát, és ezt az elnevezést örököltük mi is, sosem látott dédunokái, 1876. május elsején született, három évvel korábban, mint Móricz Zsigmond. Négy gyerek egyike volt: Vilma, Géza, Izabella, Sándor. Gézáról, az egyik fiútestvérről, aki gyógyszerészsegéd volt, egészen mostanáig úgy tudtam, a nagy spanyolnátha-járványban halt meg. Így vált számomra értelmezhetővé a nagy járvány, amibe nemcsak Kaffka Margit és Judik Etel, de az én rokonom, Kálmán Géza is bele tudott halni. Most viszont már biztos, hogy ez a fénykép alapján jóképű gyógyszerész, akit csak a fogalom jelentős újraértékelése mellett nevezhetek rokonomnak, 1923-ban halt meg, vagyis mégsem a nagy spanyolnátha-járvány volt az ok. A Kálmán-család nemesi származású volt, pontosabban egy nagykunsági redemptus família voltak ők, akik Mária Terézia idején saját pénzükkel járultak hozzá ahhoz, hogy az egykor betelepülő kunok leszármazottainak kollektív nemessége ismét érvényre jusson. Mondanom sem kell, a kutyabőrrel felérő redemptus levél ugyanolyan legenda, mint a spanyolnátha, legalábbis nekem - nagyanyuska, állítólag, a református egyházra hagyta a bizonyítékot. Nemességük további bizonyítékát, vagyis a vagyont, ami nagyrészt az anyja hozománya volt, az apja kártyázta el, ahogy ezt egy rendes dzsentricsaládban tenni kellett.
Nagyanyuska, akkor még Bella kisasszony, aztán egyszercsak férjhez ment, hogy mikor, nem tudjuk, ez még a mi családunk időszámítása előttre tehető: első férje egy nála jóval idősebb református pap volt, akinek meggyűlt a baja ifjú feleségével. A férj Bellára szögezte az ajtót, ekkor ő kimászott az ablakon. A tisztikaszinóban táncolt az asztalon az urak előtt, alsóneműben. És valamikor, az első házasság előtt vagy alatt (inkább előtte) megtörtént a szörnyű titok: Bella tiltott magzatelhajtási műtéten esett át, és, azt feltételezem, ennek következtében, soha nem született saját gyereke. Ez a műtét, amelyről nekem nagyanyám, bármennyire utálta a saját anyósát, csak suttogva mert beszámolni, megteremtette a kikapós szépasszony szerepének nyugodt feltételét: a tradicionális paraszti-kisvárosi közösségekben azok a nők bonyolódhattak többé-kevésbé büntetlenül szerelmi kalandokba, akik tudták magukról, meddők. Nagyanyuska pedig bonyolódott: egyetlen lánytestvérével, Vilmával például akkor veszett súlyosan össze, amikor Vilma Bellát egy rokonlátogatás alkalmával saját férje ágyában találta.
Amikor Móricz Kisújszállásra került, 18 éves volt, nagyanyuska 21. És éppen azt fedi a legnagyobb homály, mi is történt köztük valójában. Vajon Móricz még egy lányba, vagy már egy asszonyba szeretett bele? Én mindeddig azt képzeltem, ez a Léda-szerű szépasszony volt a szerelem tárgya, de most előkerült egy fotó, éppen 1899-ből, Móricz érettségijének évéből, amelyen nagyanyuska karcsú, ijedt, olyan Holics Janka-szerű légies jelenség, szemében nincs még nyoma a később az egész családot és szomszédságot rettegésben tartó dölyfnek. Tehát ez a Jankára emlékeztető nő volt a vonzalom tárgya, igaz, néhány aprócska különbség volt közte és a későbbi feleség között: Bella nem volt okos, mint Janka, viszont a puritán és erkölcsös viselkedés a legkevésbé sem bénította meg. Mindenesetre ennek a szerelemnek a legendája okozta azt, hogy én mindig őt képzeltem a Forr a bor Irénkéjének helyére, valószínűleg a fotón és a regényben egyaránt igen hangsúlyos keblek miatt, holott tudtam, Kálmán Bella még egy regényben sem változhatott egy zsidó ügyvéd lányává.
Nagyanyuska 1912-ben érkezett meg a családunkba, a bevonulás látványos volt, bár számomra elég különös. Dédnagyapám, Bányai Albert csendőrőrmester (később az őrsparancsnokságig vitte) 1910-ben nősült meg először, első felesége, az én igazi dédnagyanyám, Fadgyas Róza, 19 éves volt akkor, bár a fotók alapján úgy 15 évesnek és 30 kilósnak látszik. Egy évre rá megszülte nagyapámat, majd 9 hónapra rá, tüdőbajban meg is halt, 21 évesen, „hat hónapi sorvasztó betegség után". És ekkor jött nagyanyuska, a rossz hírű, elvált asszony, aki a gyerekekhez a legkevésbé sem értett, és még a gyászév letelte előtt, 1912. október 16-án dédnagyapám felesége és másfél éves nagyapám mostohája lett. Tisztességes asszony vált belőle, csendőrfeleség, többet nem tudunk beszegezett ajtókról és látványos félrelépésekről. Ezüstlakodalmukról, amelyre nagyanyuska ezüstruhát varratott, és ahol a házaspár ezüstgyűrűvel, papi áldás mellett erősítette meg újra fogadalmát, 1937 októberében fényképes tudósításban számolt be a kisújszállási reformátusok Szeretet című újsága: „Volt minden, ékesen és jórendben folyt le a kedves lakodalom. Hejh, ügyes hölgy az az ezüstmenyasszony!"
Nagy író szerelmének lenni voltaképpen a poszthumusz helyzetben lesz igazán nagy üzlet. Nem a sok nyűggel járó özvegység ez, hanem a hirtelen felbukkanó, a megszépült emlékeket elővezető titkos szerelmes története, amely az öregasszonyt újra kívánatos fiatal nővé változtatja. Üzletnek, a szó valódi értelmében, elég szerény volt Móricz nagyanyuska iránt érzett szerelme: családunk kézzelfogható haszna Móricz vonzalmából 250 ft volt, ennyit fizetett 1960. februárjában a Petőfi Irodalmi Múzeum Kálmán Bella emlékkönyvéért.
Volt ugyanis valódi, szöveges dokumentuma ennek a szerelemnek, de ez a bizonyíték számomra, nagyanyuska egyetlen lány-dédunokája számára erősen legenda-szerű volt mindig is: Móricz írt egy versikét nagyanyuska emlékkönyvébe, aztán ezt a könyvecskét a család, szorult anyagi helyzetében, felajánlotta a múzeumnak megvételre. 1959. december 3-án válaszolta nagyapámnak Sára Péter (ez a levél megvan, ma is), hogy: „A Petőfi Irodalmi Múzeumnak felajánlott Móricz Zsigmond vonatkozású emlékkönyvet szívesen sorolnók be Móricz-gyűjteményünkbe, de az Ön által meghatározott 400 ft-os ár messze meghaladja a nálunk szokásos és a szűk vásárlási keretünk miatt lehetséges ár nagyságát. Sajnos, mi hasonló értékű kéziratokért 100-150 ft-nál nagyobb összeget nem igen fizethetünk. A fentiek figyelembe vétele után szíveskedjék dönteni az emlékkönyv sorsáról. Szíves válaszát várjuk."
Nagyapám figyelembe vehette a fentieket, és döntött. Szegény volt a család az ötvenes években, az ajánlat tehát elfogadtatott, bár, nem értem, hogyan, kissé sikerült feltornázni az árat: egy 1960. február 5-én kelt, Kunfalvi Endre gazdasági vezető által aláírt levél tanúsága szerint 250 forintért vették meg az akkor már halott nagyanyuska emlékkönyvét. A könyvből családomnak semmi sem maradt, csak az akkor 13 éves nagynéném, anyám húga által lemásolt versike - a másolat azonban szintén elveszett, a családi emlékezetben pedig mindössze a 250 forintot érő Móricz-vers első két sora őrződött meg, töredékesen: „Kies tavasz, ezer színnel ékes / pamparapampam, ez kegyed."
Nagyanyuska, aki az ötvenes években végletekig anakronisztikus jelenségként, nyolcvanéves gőgös dzsentrilányként élt, buzgó reformátusként azzal sokkolta az egyébként sem a rendszer kegyeltjének számító családot, hogy selyemfőkötőben, kaftánban, kesztyűbőrből készült cipőben vonult vasárnaponként a templomba, és ezektől, vagyis a kommunistáktól egyetlen fillért nem kapott, még nyugdíjat sem, kihasználhatta volna a nagy népi író egykor rávetülő figyelmét. Lehetséges, hogy annyira nem történt semmi köztük, hogy abból még ő sem tudott nagy szerelmet varázsolni, de a nagyanyuska ifjúkori erkölcseiről terjedő pletykák ismeretében az is elképzelhető, hogy még a nőügyekben akkoriban nem túlzottan ügyes Móricz is célba ért nála. Az egykori Bella kisasszony mindenesetre később sem állította, hogy halálosan szerelmes lett volna hajdan: amikor öregasszony korában Móriczról kérdezgették, annyit mondott csak, hogy buta parasztfiú volt az, ő úgy emlékszik rá. A Móricz-szobor avatására, amelyre 1957-ben, a Nagykun Napok keretében került sor, kivonult azért, érdekes élmény lehetett ez, mégis, egykori pasiját láthatta bronzba öntve, aztán hazajött felháborodva, mert a mellette ülő élő regényalak, a Forr a bor vallástanára, a műben Jósiás, az életben Barla Szabó tanár úr, bepisilt az ünnepségen. Azért egyszer visszament nagyanyuska, kisszéket is vitt magával, leült a szobor elé, és hosszú órákon át nézte. Lehet, hogy mégis szerelem volt? Vagy egyszerűen jó volt látni, hogy ez a szerencsétlen parasztgyerek, aki egykor ostromolta őt, most ott áll fönt, bronzba öntve?
Nagyanyuska, a mára emlékké vált kisújszállási ház falán, nézett minket, a parasztokat, akik közé kénytelen volt bekerülni. Akik befogadták őt, az elvált, meddő, rosszhírű asszonyt, elviselték őt, akinél nagyanyám szerint cifrábban senki nem tudott káromkodni, eltartották, majd ápolták haláláig. Akiket azért magáénak érezhetett valamennyire, különben hogyan juthatott volna arra az abszurd meglátásra, hogy első unokája, anyám nővére, akihez vérségileg semmi, de semmi köze nem volt, őrá hasonlít. Nincs már sem emlékkönyv, sem selyemkaftán, sem ezüstlakodalomra varratott ezüstruha: nagynéném örökölte az Izabella nevet, én pedig nagyanyuska legendáját. Regényalak volt ő már életében, és élő maradt a halála után is: ha valaki a fotóját látva kérdezi, ki ő, én annyit mondok, Móricz Zsigmond szerelme, Kálmán Bella, a dédnagyanyám.