Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Bohár András
Décadence és egészség között
1994. december 1.
megjegyzések a Nietzsche interpretáció kérdéséhezaz Ecce homo kapcsán
(elméleti távolodási pontok) Elsőként idézzük emlékeinkbe Derrida provokációját Heidegger Nietzsche-könyvével kapcsolatban. Heidegger interpretációjában a gondolkodó neve „gondolkodása Sache-jának" címkéjeként szerepel, és bizonyosan nem áll szándékában a nevet valamiféle hatás - mely a gondolkodás lenne - okává tenni. Így a „gondolkodás Sache-já nak" birtokviszonya a Sache-t (anyag) itt az ő gondolkodásaként határozódik meg. Minden ezt fogja megerősíteni - folytatja Derrida- attól a pillanattól fogva, hogy a tulajdonnevet nem egy egyén nevének vagy aláírásának, hanem valamely gondolat nevének tekintjük, olyan gondolatnak, melynek egysége viszonzásképpen értelmet és vonatkozási pontot ad a tulajdonnévnek. Ennek szellemében, hogy Nietzsche kicsoda, s neve mit mond, azt kizárólag gondolkodásából tudhatjuk meg - nem, pedig többékevésbé pontosított életrajzi tényekkel túlzsúfolt kartotékokból. Derrida Heidegger-olvasata ekképpen azt a gesztust húzza alá, amelynek keretében az élet vagy a tulajdonnév kérdésének elválasztása: megbocsáthatatlan tett. (Derrida 1991. 325-326 0.) Mindezekből két dolog is adódik. Egyrészt az, hogy Heidegger Nietzsche-interpretációjából a nyugati metafizika végpontjaként felfogható alkotó rajzolódik ki; s a meghaladás mozzanata válik döntővé: áttérni a Lét igazságának ettől teljesen különböző kérdésére. Másrészt annak a heideggeri követelménynek kiemelése, ami következik a különböző életrajzi és interpretatív hamisításokból egyaránt, hogy: „Aki nem bír a Nietzsche saját írásainak olvasásához szükséges bátorsággal és gondolati szigorral, annak arra sem lehet szüksége, hogy bármit is elolvasson róla." (Heidegger 1961. 10-11. o.) S a probléma Derrida által javasolt explikációja sem marad el Heidegger citátumának beemelésével. Azt, hogy Nietzsche ki s legfőképpen hogy ki lesz, akkor tudhatjuk meg, ha képesek leszünk elgondolni azt a gondolatot, amelyet a &raquohatalom akarása kifejezésben formált meg. Nietzsche sohasem lesz megtapasztalható sem élettörténeteinek eseményein át, sem írásai tartalmának ismertetéséből. Akkor sem tudjuk meg, sőt, nem is kell megtudnunk, hogy kicsoda Nietzsche, ha csupán a személyiségre, a történeti alakra, a pszichológiai tárgyra és ennek termékeire gondolunk. De várjunk..." (Uo. 473. o.) Ebből eredően az Ecce homo nem önéletrajz,s ha összegződik valami benne, az nem más, mint a Nyugat végső pillanata a modernitás történetében.
Fontos, ahogy Derrida értelmezi a jelzett heideggeri stratégiát, ami olvasatában annak érdekében történik, hogy Nietzsche megmeneküljön saját egyedi sorsától mind az empirikus alak kettősségének tekintetében, mind az utóhatásokkal összefüggésben. Így a lényegbevágó gondolkodás hangsúlyozása ugyan megmentheti Nietzschét a kétértelműségtől - mondja Derrida -, de ez csak látszólagos és időleges állapot. Mert még ha a nietzschei gondolkodás nem is jutott túl a metafizika végén, még ha maga is csupán egy nagy metafizika, s csak utal a legyőzésre, a határ legszélesebb hegygerincére: ez akkor is lényeges kétértelműség. S a maszkok említése, a névhasználatok, aláírások (Schopenhauer, Wagner, Zarathustra stb.) - amit Nietzsche is hangsúlyoz az Ecce homo különböző helyein - mintegy megerősítik Derrida azon tételét, hogy Nietzsche nem a metafizika kétértelmű végpontja, hanem annak lehető legradikálisabb meghaladása, s hozzá képest a heideggeri opus egésze visszalépés (Derrida 1987, De lesprit. Heidegger et la question.É. Galilée., Palmer 1994. 215-219. o.)
A derridai processzus után azonban érdemes Gadamer álláspontját is felidézni, amely körültekintően értékeli a bírálat jogosságát, de ugyanakkor a heideggeri mozgatórugókat is világossá teszi: „... a számomra valóban meggyőző heideggeri Nietzsche-interpretáció Derrida-féle bírálata -írja Gadamer - az előttünk álló nyitott problematikát illusztrálhatja. Egyfelől ott van a fazetták zavarba ejtő gazdagsága és az a szüntelen maszkarád, melyben Nietzsche merész gondolkodói kísérletei megfoghatatlan sokféleségben látszanak szétszóródni, másfelől pedig a hozzá intézett kérdés, hogy mit jelent ennek a vakmerő kísérletnek a játéka. Nem azt, hogy mondjuk maga Nietzsche látta volna a szétszórtságban az egységet, s a hatalom akarásának alapelve és az örök visszatérés későbbi üzenete közötti összefüggést ő maga fogalmilag kifejezésre juttatta volna. De ha helyesen értem Heideggert, akkor ő épp azt mondja, hogy Nietzsche nem tette azt, úgyhogy utolsó látomásainak ezek a metaforái tükröző fazettáknak látszanak; melyek mögött nincs semmi egység. Ez jelenti tehát Heidegger szerint a végső helyzetet, melyben a létre vonatkozó kérdés elfelejti magát és elvész. - Így a technológiai éra, melyben a nihilizmus beteljesedik, valóban ugyanannak az örök visszatérését jelenti." (Gadamer 1991. 345. o.)
S végül szükséges jeleznünk a heideggeri intenció természetét is a Humanizmus tanulmány centrumából: „A lét a legközelebbi. Mégis a közelség a legtávolabbi az embernek." (Heidegger 1994. 135. o.) Mindez azért perdöntő, mert kísérletünkben megpróbáljuk jellemezni a décadence és egészség között mozgó Nietzsche Derrida által aláhúzott kettősségét, valamint a fent jelzett gadameri interpretáció szellemében az egész keresésének lehetőségét. Ami nem máshonnan indul ki, mint a mindenkori én „jelenvaló-létéből" (Dasein), s ezen a „közelségen" keresztül juthatunk el a Létre és annak történetére irányuló kérdéseink megfogalmazásához.
(szoros olvasatok és lázítások.~ a décadence és egészség fogalmai és kontextualizácíói) „Elméleti távolodási pontjainkat" egy időre magunk mögött hagyva nyitottá tehettük a derridai két- és többértelműség paradigmatikusságát, valamint a heideggeri egység keresésének szempontjait Nietzsche-interpretációjukkal összefüggésben. A most következő fogalmi kiemelések a décadence és egészség töredékes jelentéseit teszik láthatóvá az Ecce homotextusait figyelve. Majd ezt követően a különböző kontextualizációk - bio-grafikus, kultúrkritikai, léttörténeti - ismét magukba fogadják, értelmezik a kiragadott töredék-fogalmakat, s reményünk szerint jelzik majd az egyes elméleti pozíciók relevanciáit, s ugyanakkor az egymásra felelés lehetőségét, amely a fogalmi pólusok közötti mozgás meghatározhatatlanságát éppúgy láthatóvá teszi, mint a kísérlet jogosságát és szükségességét a különböző utak megjelölésére és járhatóvá tételére.
Ecce homo-töredékek:
décadence kompromitációk
A gyógyulás nálam évek hosszú, túlságosan hosszú sorát jelenti - egyúttal sajnos visszaesés, hanyatlás, egyfajta visszatérő décadence-időszak is. Szükséges-e ezek után még hangsúlyoznom, hogy a décadence kérdéseiben tapasztalt vagyok?
Mert semmivel sem égeti el magát gyorsabban az ember, mint ressentiment indulatokkal. Mérgelődés, beteges sebezhetőség, képtelenség a bosszúra, bosszúkéj és boszszúszomj, méregkeverés minden értelemben - a kimenekültnek bizonyára ezek a leghátrányosabb reakciói: az idegek rohamosan elhasználódnak, a káros evakuációk betegesen fölfokozódnak, az epe pl. kiürül, a gyomorba megy - íme a következmények. A ressentiment a beteg számára önmagán való tilalom - ez az ő gonosztevője: de sajnos épp iránta vonzódik a legtermészetesebben.
A bázeli időkben szellemi diétámmal, napi beosztásommal mérhetetlen erőmennyiséget pocsékoltam el anélkül, hogy gondoskodtam volna a fogyasztást fedező erőpótlásról, vagy legalább elgondolkoztam volna a fogyasztásról és utánpótlásról. Nélkülöztem a finomabb önösséget, egy parancsoló ösztön bármely oltalmát: bárkivel hajlandó voltam egyenlővé tenni magam, lemondtam önmagamról és megfeledkeztem a távolságtartásról - ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. - Amikor szinte a végét jártam, azáltal, hogy már-már utolért - eltöprengtem életem alapvető esztelenségén - az „idealizmuson". És csak a betegség térített észre.
Mindent egybevetve, ifjúságomat nem tudtam volna elviselni Wagner zenéje nélkül. Mert arra ítéltettem, hogy németek között éljek. Márpedig ha az ember szabadulni akar egy elviselhetetlen nyomástól, hasisra van szüksége.
Óriási szerencsémnek tartom, hogy megfelelő időben - és épp a németek között - éltem, ez tett éretté a Trisztánhoz: idáig terjed az én pszichológiai kíváncsiságom. Szegényes a világ annak, aki soha nem volt elég beteg e „pokolbeli kéjhez": a misztikus kifejezés itt helyénvaló, sőt, szinte szükségszerű.
A tudós minden erejét fölemészti a kész gondolatok elfogadása avagy elutasítása - maga nem tud önállóan gondolkodni... Az önoltalmazás ösztöne fölőrlődött; máskülönben védekezne a könyvekkel szemben. A tudós: décadent. - Saját szememmel győződhettem meg róla, hogy tehetséges, gazdag és szabad természetű fiatalok harmincéves korukra „agyonolvasták" magukat, gyufaszálakká fogytak, elegendő volt megdörzsölni őket, és szikra-„gondolat"pattant ki az agyukból. - Kora reggel, napfölkeltekor, frissen, erőnk hajnalpírjában kőnyvetkézbe venni - megbocsáthatatlan bűn.
Belőlem hiányoznak a beteges vonások; én még súlyos betegen sem vagyok eléggé beteges; és hiába is keresgélné bennem bárki a fanatizmus nyomait. Hiába próbálnának életemben akár egy pillanatnyi fönnhéjázóst vagy patetikus megnyilatkozást kimutatni. A nagyság nem ismeri az attitűdök pátoszát. Csak a hamisnak van szüksége attitűdökre... óvakodjunk a pittoreszk emberektől!
A velejükig hazug, megátalkodott „szellemeknek", „széplelkeknek" halvány sejtelmük sincs, mit kezdjenek könyveimmel - a „széplelkek", szép logikájukkal, magukhoz méltatlannak tartják őket. Tulok ismerőseim - uram bocsá', kivétel nélkül németek - közlik, hogy nem értenek ugyan mindenben egyet velem, de bizonyos kérdésekben, mint például... És mindezt ráadásul a Zarathustráról hallottam...
egészség delikátumok
Azonban nem vagyok pusztán décadent, hanem egyben a décadent ellentéte is vagyok. Ezt bizonyítja számomra többek között az is, hogy a szörnyű állapotok ellen ösztönösen mindig a helyes eszközt választottam, míg az igazi décadent mindiga számára hátrányos eszköz mellett dönt.
Az erős természetnek van szüksége ellenállásra, ezért keresi: az agresszívpátosz éppúgy szükségszerűen az erő tartozéka, miként a bosszúvágy és utóérzet a gyöngeségnek elengedhetetlen velejárója.
Életem elengedhetetlen föltétele a tökéletes tisztaság - mindig erre szoktattam magam -;tisztátalan körülmények között elpusztulok - úgyszólván örökösen vízben, kristálytiszta csillogó elemben úszkálok, fürdöm és lubickolok. Ezért nem csekély türelempróbát jelent számomra az emberekkel való érintkezés; az én emberségem nem abban áll, hogy együttérzek az emberekkel, hanem hogy elviselem együtt-érzésem... Az én emberségem önmagam örökös leküzdése. - Magányra, azaz gyógyulásra, önmagamhoz való visszatérésre, könnyű, játékos, szabad levegő leheletére van szükségem.
Isten otromba magyarázat, undelicatesse nekünk gondolkodóknak - sőt, alapvetően goromba tiltás: Ne gondolkodjatok...! Sokkal lényegesebbnek tartom az „emberiség üdvével" - így pl. a táplálkozással -, mintsem ateológus kuriózumokkal foglalkozó kérdéseket.
Mindenben - a táplálkozás, a hely és az éghajlat, a pihenés megválasztásában - az önmegtartás ösztöne parancsol, ami az önoltalmazás ösztöneként jut a legjobban kifejezésre. Sok mindent nem szabad meglátnunk, meghallanunk, magunkhoz engednünk - ez a legelső okosság és a bizonyíték arra, hogy az ember nem véletlen, hanem necesszitás. Az önoltalmazás ösztönét általában ízlésnek nevezik. Az ízlés imperatívusza nemcsak arra int, hogy tagadjunk, amikor az igenlés „önzetlenség" volna, hanem arra is figyelmeztet, hogy a lehető legritkábban mondunk nemet.
Forduljunk el, fordítsunk hátat, amikor nemet kellene mondanunk. Mégpedig azért, mert a védekezésre fordított erőmég a legapróbb is - rendkívüli és tökéletesen fölösleges elszegényedéshez vezet, ha rendszeressé, szokássá válik.
Nem halogathatom tovább a feleletet arra a kérdésre, miképpen lesz az ember az, aki És ezzel érintem az önmegtartás - az önzés- művészetének remekművét... Mert föltételezzük, hogy a föladat, az elrendelés, a föladat sorsamessze meghaladja az átlagosat, akkor nem létezne nagyobb veszély, mint tudnunk, miféle föladat vár ránk. Hogy az ember az lesz, aki, föltételezi, hogy távolról sem sejtjük: mikvagyunk. E tekintetben még életünkben tett téves lépéseknek, az átmeneti mellék- és tévutaknak, a halogatásoknak, a „szerénységnek", s a föladaton kívüli föladatokra elfecsérelt komolyságnak is megvan az értelme és értéke.
A képességek rangsorolása, a distancia, a harag nélküli elválasztás művészete, a dolgok össze-nem-keverése, „kinem-békése", egy, a káosszal ellentétes sokadalom kialakulása - ím, ezek voltak a föltételek, ezen munkálkodott oly hosszasan, titokban és nagy művészettel ösztönöm.
A játék a nagyság jele, nélküle nem szabad nagy föladatokba vágni fejszénket. A legapróbb kényszer, komor ábrázat, szigorú hang kifogás csupán az emberrel - s még inkább művével - szemben!Ah, micsoda veszedelmes, ólálkodó, alattomos kis ragadozók! És mégis milyen kellemesek..! Egy bosszú után lihegő asszony keresztülgázol még a sorson is. A nő összehasonlíthatatlanabbul gonoszabb - és okosabb - mint a férfi: az asszonyi jóság az elfajzás tünete... A szerelem eszköze a harc, lényege a nemek halálos gyűlölete: Ismeri feleletemet arra a kérdésre, miként gyógyítható - „váltható meg" egy nő? Úgy, ha a férfi gyereket csinál neki. A nő célja a gyermek, s a férfi csupán eszköz a cél eléréséhez - imigyen szóla Zarathustra. - A „nő emancipációja" nem egyéb, mint a félresikerült, tehát gyümölcstelen nő ösztönös gyűlölete egészséges társnőjével szemben - harca „a férfival" eszköz, kifogás, taktika csupán.
Szókratész décadent voltának fölismerésével éppígy minden kétséget kizárva igazoltam, hogy a morális idioszinkrázia csöppet sem veszélyezteti pszichológiai karmomat: a morál mint décadent szimptóma - elsőrendű újdonság a megismerés történetében.
A megismerés, a realitás igenlése az erősek számára éppoly szükségszerű, mint a gyöngék számára a gyöngeség sugalmazta gyávaság és menekülés a realitástól - az „eszmény"... A gyöngéknek nem adatik meg a megismerés. A décadent-oknak kell a hazugság, ez fönnmaradásuk egyik föltétele. - Aki nem pusztán megérti a dionüszoszi fogalmát, hanem önmagát ragadja megbenne, annak szükségtelen megcáfolni Platónt, a kereszténységet vagy Schopenhauert - az érzi a rothadás bűzét.
Ösztönöm akkoriban kérlelhetetlenül úgy határozott, hogy elég az engedékenységből, a másokhoz való csapódásból, az öncsalásból. - És ekkor számomra a legcsodálatosabb módon, a legjobb pillanatban, atyai rossz örökségem - a korai halálra való elrendelés - sietett a segítségemre. A betegség lassacskánkiragadott helyzetemből: megkímélt az erőszakos, botrányos elszakadástól. Nem csökkent, inkább gyarapodott bennem a jóakarat. A betegség mintegy feljogosított szokásaim teljes megváltoztatására; betegségem megengedte, mi több, megparancsolta hogy feledjek; megajándékozott a pihenés, a henyélés, a várakozás és a türelem... egyszóval a gondolkodás kényszerével!
Az a követelmény, higgyük elhogy minden a legjobb kézben van, hogy egy könyv, a Biblia végérvényes megnyugtatással szolgál az emberiség sorsának isteni irányítását és bölcsességét illetően, a valóság nyelvezetére lefordítva nem jelent mást, mint azt az akaratot, hogy szánalmas ellentétének javára megakadályozzák az igazság kiderülését, vagyis hogy az emberiség eleddig a lehető legrosszabb kézben volt, hogy a pórul jártak, az alattomos-bosszúlihegők, az úgynevezett „szenteK", ezek a világrágalmazók és embergyalázók kormányozták az emberiséget. S ahogy a papok (közéjük tartoznak a titkos papok, a filozófusok is) nem pusztán egy bizonyos vallásos közösségen belül, hanem mindenütt hatalomra jutottak, és hogy a décadence-morál, a vég akarása, a magábanvalómorál uralkodik, annak az a legdöntőbb jele, hogy az önzetlenség képezi az abszolút értéket, míg az önzésbe belerúgnak, ahol tudnak. És aki ebben nem osztja véleményemet, az már megfertőződött...
A jók soha nem az igazság nyelvén beszélnek. Hamis padokat és bizonyosságokat hirdettek néktek,' hazugságaikban születtetek és nevelkedtetek. A jók kővetkeztében velejéig hazug minden, a jók mindent elferdítettek.
Az „Isten" fogalmát az élet ellenfogalmára találták ki, és az összes kártékony, mérgező és rágalmazó dolgot, az élettel szemben táplált halálos gyűlölködést foglalták borzasztó egységbe benne! A "túlvilág", „igaz világ" fogalmát azért találták ki, hogy az egyedű/létező világot-földi valóságunkat-megfosszák értékétől, céljától, eszétől, föladatától! A "lélek", „szellem" és végezetül még a „halhatatlan lélek" fogalmakat pedig azért találták ki, hogy megvessék és elsorvasszák - azaz „üdvözítsék" - a testet, és hogy valami szörnyű könnyelmű dolgot szegezzenek neki az élet komoly dolgainak - a táplálkozásnak, lakásnak, szellemi diétának, betegápolásnak, tisztaságnak, időjárásnak!
A „modern" emberrel, a „jó" emberrel, a keresztényekkel és más nihilistákkal szemben a legmagasabb jólsikerültség és egészség megjelölésérehasznált „felsőbb ember" kifejezést - mely Zarathustrának, a morál megsemmisítőjének aszájában mélyértelművé vált - oktalanul, szinte kivétel nélkül épp azon értékek megfogalmazására használták föl, melyeknek az ellenkezője ölt testet a Zarathustra - tehát egy magasabb rendű, félig „szent", félig „lángelme", „eszményi" - alakjában...
A típus megértéséhez először is fiziológiai föltételeit kell tisztáznunk, amit én a nagy egészségneknevezek. Jobban, személyesebben nem tudom megmagyarázni ezt a fogalmat, mint ahogyan a „gaya scienza" ötödik könyvének egyik utolsó bekezdésében már megtettem. „Mi újak, névtelenek, rosszul-érthetők" - írtam e helyen -, „koraszülöttei egy még igazolhatatlan jövőnek; mi új eszközt is igénylünk az új célhoz, új, minden eddigi egészségnél erősebb, agyafúrtabb, szívósabb, merészebb, vidámabb egészséget."
Ismerem sorsom. Nevemhez egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni - egy krízisé, melyhez hasonlót nem ismert a föld, a lehető legsúlyosabb lekiismeret-kollízióé és szakításé mindazzal, amit eddig hittek, követeltek és szentesítettek. Én nem ember vagyok, én dinamit vagyok. - Ám hiányzik belőlem mindaz, ami egy vallásalapltóból nem hiányozhat - a vallás a csőcselékre tartozik, én kezet mosok, miután vallásos emberekkelérintkezem.
Az Egész ökonómiájában a realitás (az érzésekben, a vágyak és az élet akarásában megnyilvánuló) rettenetei sokkalta szükségszerűbbek, mint az apró boldogság, az úgynevezett „jóság".
Ez az a pont, ahol meg kell kísérelni megérteni, mit akar Zarathustra: az általa koncipiált ember olyannak koncipiálja a valóságot, amilyen: megvan hozzá az ereje - nem idegenkedett, nem távolodott el a valóságtól, mert ez az emberfajta maga a valóság, magában hordozza annak minden borzalmát és kérdésességét, mert egyedű/ így tehet szert nagyságra az ember...
Egészség helyett „lelki üdvösség" - akarom mondani folie circulaire a görcsös vezeklés és megváltási hisztéria között! A „bűn" fogalmát pedig a velejáró kínzószerszámmal - a „szabad akarattal" - együtt azért agyalták ki, hogy összekuszálják az ösztönöket és bizalmatlanságot keltsenek a második természet iránt. Az „önzetlen" az „önmagát-megtagadó" fogalmával a décadent tulajdonképpeni jegyét, a káros csábítását, az ember hasznának, immár meg-nem találását, az ön-rombolást tették meg az érték stigmájává; „kötelességgé", „szentséggé" és az emberben lakozó „istenivé"! S végezetül - és ez a legszörnyűségesebb - a jó ember fogalmában minden gyönge, beteg, félresikerült, önmagától-szenvedő, pusztulásra ítélt mellett tettek hitet; keresztezték a szelekciótörvényét, eszményt kovácsoltak a büszke és egészségesen jól sikerült, az igenlő, a jövő-bizonyos, a jövőt-szavatoló ember elutasításából - ím ez a rossz.. És ezt mind morálnak hitték idáig! - Ecraser I"infáme! Megértettek? - Dionüszosz a megfeszített ellen..
Most, hogy figyelhettünk az Ecce homo töredékeire, forduljunk ahhoz a kontextualizációs játéklehetőséghez, aminek keretébe illeszkedhetnek a décadence kompromitációk és egészség delikátumok. A fogalomtöredékek az egészt kísértik meg. Az önmeghatározás irányait jelölik: „ki vagyok én"? A relációs viszonyokat ebből a nézőpontból közelíthetjük meg elsősorban, majd ide térhetünk vissza a különböző értelmezések vég-pontjainak megrajzolása után.
Háromalapvető mozzanat nyomon követésével próbáljuk meg értelmezni a radikális ön-reflexivitásként megjelenő kérdést. Bio-grafikus, kultúrkritikai és léttörténeti összefüggések reményünk szerint azt a mozgást, fogalominnovációt kísérik figyelemmel, amit décadence és egészség szimbolikájával és a hozzá kapcsolódó metaforikákkal érzékeltetettNietzsche.
ťMiért vagyok én olyan bölcs?"kérdezi az első nagy fejezetben Nietzsche. A saját történet változó mozzanatainak felidézése jelzi a biografikus elemek fontosságát. Az apa betegsége pozitív impulzusként idéződik fel, mert ez kínál olyan lehetőséget, amely felhívja a figyelmet a korszellem elutasításának szükségességére. Ezzel párhuzamosan jelentkezik az anya és a nővér képének szimbolikus tartalma, ami a visszahúzó erő és a hétköznapi szemlélet alakjában ölt testet. Ez a meghatározottság korrelál egyúttal a német kultúra egészének és a jelen tendenciáinak elutasításával.
Természetesen ez is ellentmondásos formában jut kifejezésre, mert azt olvashatjuk, hogylengyel származást tulajdonít magának Nietzsche, de ugyanúgy hangsúlyozza azt is, csak a német szellem és kultúra alakjai - Schopenhauer, Wagner - ébreszthették rá őt a radikális fordulat beteljesítésének igényére. Ezt mintegy aláhúzzák a décadence és ressentiment jelenségek kritikái s az a szembenállási procedúra, amely a másik oldalon teret biztosít az erő igenlésének ésaz egészséges tevékenységek kimunkálásának.Hangsúlyoztuk, hogy a bio grafikus elemek feldolgozása, újraértékelése jelentékeny támpontul szolgál a nietzschei fogalmak jelentésrétegeinek bemérésekor. Azonban ez nem a par excellence önéletrajz deskriptivitására és a filozófiai mélyáramok szoros egybevetésére kényszerít bennünket. Hisz ez az eljárás olyan sablonos, differenciálatlan következtetéseket implikálna, amelyek nemcsak leegyszerűsítenék, meghamisítanák a Nietzsche-paradigma karakterét, de eltérítenének bennünket a fogalommozgások dinamikájától és jelentés-összefüggéseitől. A bio-grafikus elemek alapvetően az önreflexivitás lehetőségére és szükségességére utalnak. Csak egy ilyen tisztázó ön-analízis adhat esélyt arra, hogy megkonstruálhatóvá váljanak annak a keretprogramnak a támpontjai, amelyekbe beépíthetővé válnak a nietzschei bölcselet értelmezési procedúrái. S azEcce homotulajdonképpen arra vállalkozik, hogy megrajzolja az elsődleges re-konstrukciós eljárás paramétereit.
Ebből következően egyfajta organikus mozgásnak lehetünk tanúi az írásban. Az önreflexív élettörténeti konstrukcióból bontja ki Nietzsche azokat az átfogó korszellemet és kulturális meghatározottságokat bíráló téziseit, amelyben az étkezés, mozgás, klíma determináló hatásait éppúgy érzékelteti, mint a saját élettörténet és kultúra összefüggéseit vagy a jellemző valláskritikai pozíciókat. Az például, hogy a németkultúra olyan „alacsony osztályzatot" kap, hogy Heine is csak kivételként léphet színre, vagy hogy Wagner is csak a szükséges rossz, a hasis szinonimájaként juthat szerephez, az két dolgot is magával hoz. Egyrészt annak a tapasztalati mezőnek a kritikai átformálását, amely Nietzsche szellemi érését befolyásolta - s ami a décadence szemléltetését szolgálja -, másrészt az egészséges kultúra megteremthetőségének példáját, amit a francia szellemi élet jeles képviselői reprezentálnak Montaigne-től Descartes-on és Voltaire-en át egészen Stendhalig.
Egy tulajdonképpeni tanulási folyamatra figyelhetünk a bio-grafikus elemek ön-reflexivitásának és a kultúrkritikai mozzanatok egybekapcsolásának során. A décadence különböző szimptómáinak értékelése a beteges testi-szellemiszokások, a tudós-décadence eliminálása mind-mind a bio-grafikus elemek beépíthetőségét célozzák: egy átfogó kultúrkritikai pozíció kimunkálásának reményében, amelynek centrumában az egészségesember egészsége, kulturális identitása áll. Mindez egyfajta különös képességhez kapcsolódik: az értékek átértékeléséhez Ez nemcsak az előzőekben látóterünkbe hozott kultúrkritikai beállítódást húzza ismételten alá, de a fogalmak és jelenségek állandó mozgására is figyelmeztet. Egy statikus fogalmi univerzum helyébe egy folyton alakuló dinamikus tevékenységsor lép. Végül is azt láthatjuk és érzékelhetjük az általunk is kimetszett fogalomtöredékek újraolvasásakor és kontextualizációjukkor, hogy nem az elsődleges - szigorúan formállogikai követelményeknek megfelelő - terminus meghatározásokkal van dolgunk, hanem egy egzisztenciális létmód történetiségének bio grafikus determinánsaival, különböző kultúrkritikai irányok modulációival, egésszé szerveződésével, hogy majd végű/ be-láthatóvá váljanak a léttörténeti ősszefűggések összetevőiA szemléletes és tevékenységekben is manifesztálódó játék centrális szerepe létezésünk meghatározhatatlanságának kényszerű tudomásulvételére figyelmeztet, s azta gesztust emeli ki ismételten, amely a mozgások természetében rejlik.
A léttörténeti problémák rendbe szerveződése a „Miért írok olyan jó könyveket?" fejezetben válik kézzelfoghatóvá. Ezen belül két kérdéskör fogalmazódik meg. A /étmódunkat jelző aspektusokban az utólagos megértés konstruktív elemei jelentkeznek a történetiség három dimenziójának relációjában: a múlt újraértékelése, a jelen kritikai pozíciói és a jövő projektív feltételes létmódjai, valamint a feltételek rögzítése kerül előtérbe a nemi szerepazonosság fontosságától az emotív szerkezetek relevanciájáig. Történetiségünk és a feltételek individuumhoz kapcsolódó rögzítéséből bomlanak ki az egyes munkákra utaló reflexiók. A tragédia születésének görögségképe a pesszimizmus és a tragikus, a dionüszoszi és a szókratészi ellentétek újraidézése a léttörténeti folyamat múltbeli töréspontját hangsúlyozza. Ebből a kontextusból emelkednek ki azok a metaforikus fogalmak - mint az „élet igenlése", az „örök visszatérés" -,valamint a jelen- és jövőorientált kultúrkritikai dimenziók, aminek keretében a görögség példája lehetőséget ad a décadence és egészség fogalmainak új tartalommal való megtöltésére.
A léttörténeti feldolgozás periódusait, aktuális odafordulásait jelzik a Korszerűtlenek reflexiói, a korabeli kultúra- ésművelődési eszménnyel, a kultúra üzemszerűségével szembeni kritikát és egy magas (elit) kultúra kialakításának szükségességét. Azonban a „négy merénylet" jelzett tartalmi mozzanatai - mint azt láthattuk a décadence és egészség változó fogalomoszcillációikor és élettörténetet meghatározó jellemzésekor-semmiképpen sem egy zárt metafizikai applikáció hozadékaként lépnek működésbe. Schopenhauer, Wagneréppúgy jelzik a nevelők, a maszkok állapotváltozásainak minőségét - még ha sok esetben kritikai felhangokkal dúsítva is -, mint a folyamat dinamikus jellegét.
A betegség negatív kultúrkritikai mozzanatai egybekapcsolódnak pozitív egzisztenciális meghatározottságokra történő impulzusokkal. A bio-grafikus deskripció mintegy át-fordul a lét-történeti meghatározottságok irányába. Így kerülnek az Emberi, túlságosan is emberi és a Hajnalpírközéppontjába először a morál és décadence jellegzetességeinek összefüggései. Majd a pozitív formula A vidám tudományban megjelenteti a nagy egészség Zarathustrá ban elmélyített fogalmát. A kidolgozandó program a fiziológiai feltételeken keresztül - aminek érzékiségét a művészetben a zene reprezentálja leginkább - egészen a bölcsességet megtestesítő és az ehhez kapcsolódó tevékenységet kibontó alkünóikus hangig, ditirambikus nyelvig ível: jelezve az ön-értékelés irányait. Itt mintegy eltűnnek mind a bio-grafikus, mind a kultúrkritikai értelmezések décadence-i mozzanatai. Jóllehet nem kétséges, éppúgy felfedhetőek lennének egy szoros filológiai-életrajzi kutatás eredményeinek felhasználásával. Mégis ez a konstruált, műhöz „igazított" „önéletrajz" híven adja vissza az egyes egzisztenciális stációk negativitását és a mű-koncentráció irányait. A léttörténetbe ágyazott antropológiai állandó kitöltetlensége, nemcsak a nyitottság felé mutatóan érzékelteti a soha-ki-nem mondható (ember) programját, de ugyanezzel az aktivitással elő-készíti a le-építés, le-rombolás erős szimbolikáját és dinamikáját. Hogy ez a mindig változó „szélmozgás", „vihar-készültség" újabb tagadó gondolatfutamoknak készítse elő a terepet, amiben a modernség - tudomány, művészet, politika - kritikája éppúgy helyet kaphat, mint az innen startoló pozitív igenlés (Túl jón és rosszon, A morál genealógiája, Bálványoka/konya, Wagner-űgy).
Az őn-hit ésaz értékek átértékelésejelöli ki azoknak a radikális paradoxitásoknak a pályáját, amelyek egyszerre kérdőjelezik meg Nietzsche hangján a kereszténység décadence morálját, Luther „csuhás végzetszerű" tettét, a német reformációt, a klasszikus filozófiai tradíciót Kant, Fichte, Schelling, Schleiermacher, Schopenhauert, deugyanakkor azt is hangsúlyozzák az egyes textusok, hogy ebből a szellemi közegből nőhetett ki, itt kontextualizálódhatott a vég-ső el-hárítás kőnyörtelen próbája. Dinamitként, sorsként lép közénk Nietzsche, a tagadás, a végzetembereként. Fölismeri a morál tradíciókban gyökeredző décadenciáját, s ennek ellenpólusaként saját immoralitásának valóságát. A bio-grafikus és kultúrkritikai elemzéseket léttörténeti összefüggésekbe állítja, s így teszi érzékletessé, felismerhetővé egzisztenciájának folyamatosságát/tévedését: megcélozva a „valóságos valóság" önmagán mindig túlmutató meghatározottságát. „Ez az a pont, ahol meg kell kísérelni megérteni,mit akarZarathustra: az általa koncipiált ember olyannak koncipiálja a valóságat, amilyen. megvan hozzá az ereje - nem idegenedett, nem távolodott el a valóságtól, mert ez az emberfajta maga a valóság, magában hordozza annak minden borzalmát és kérdésességét, mert egyedű/ így tehet szert nagyságra az ember:.:"
S ezek az utolsó mondatok egyben jelölik is a décadence és egészségvalóságba ágyazottságát, valóságközeliségét, kontextualizációs horízontját . Hogy ennek a mozzanatnak milyen jelentősége volt a heideggeri fenomenológiai és egzisztenciál-hermeneutikai programban, az ma már jól látható, mint ahogy a dekonstrukciós ihletettségű derridai logocentrizmus-bírálat is jelentékenyen kötődöt/kötődik a nietzschei eredmények kreatív újragondolásához.
(a décadence zárójeles pillanatától az e gészség elképzelhetetlenségéig) Reményünk szerint mi is igazolhattuk egy újabb aspektusból a derridai kritika jogosságát, s láthatóvá tettük az egyes fogalommozgások természetét. De ugyanakkor azt is megkíséreltük nyomon követni, hogy a décadence időleges zárójelbe tétele is nyomon követhető az Ecce homo textusai fogalomhasználata és kontextualizációja során.Így a léttörténeti összefüggések a heideggeri alapintenciók hihetőségét és az értelmezés egyik lehetséges irányát mutatták. Azonban az is összegződhet konklúzióként, hogy Heidegger kívánsága az egész-ség megalkotásával és Nietzsche filozófiájával összefüggésben az elképzelhetetlen birodalmába utaltatott. Amint Foucault is hangsúlyozza: a kései Nietzsche a „téboly megtapasztalását" adta tudtunkra. (Foucault 1992. 165-171. o.) Így az narratív identitás, aminek megalkotása végső soron célja is lehetett az Ecce homo textusainak, szükségszerűen nem jöhetett létre, mert annyira változékony, alakuló az a meghatározottság, amely a történet irányait befogja, hogy lehetetlenné válik az azonosként-való-mondás és ismételhetőség igénye. (Ricoeur 1987, Sutyák 1994. 71. o.)
A derridai kritika az állandó két- és többértelműségre hangol, de ez is csak időleges lehet, mint ahogy Heidegger elvárásai is inkább csak abban a tekintetben találhatnak meghallgatásra, amennyiben az értelemkeresés-mozgásban-levőségét hangsúlyozzák. Így talán már nem szükséges beszélnünk az interpretációk végzetes kibékíthetetlenségéről: esély mutatkozhat a különböző pólusokból kiinduló értelmezések egymásra hangolására és a kölcsönös nyitottságok biztosítására.