EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015403. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

De Bello Civili

Svetislav Basara

De bello Civili

1994. március 10.

1.

Ez egy rövid jelentés arról a néhány rejtélyes halálesetről, amelyek barátom, Valdemar Sandoz házában estek. Azon a napon, mit sem sejtve, Sandoz meg én csak ültünk és hallgattunk. Tudtam, hogy Sandoz háza rossz helyen van, de ezt később nem vették számba részemre enyhítő körülményként. Minden ház rossz helyen épült. Elegendő volt az első emberi települést rossz helyen létrehozni, és ezt a circulus vitiosust azóta sem lehet megszakítani. A föld alatti vizek és tellúrikus sugárzások titokzatos hatása oda vezetett, hogy a homo sapiens egyedei csúcsintelligenciával bíró homokféreggé váljanak. Ahogy Arisztotelész mondja: egy kis tévedés az elején a végére nagy tévedéssé válik. De talán túloztam egy kicsit: a homokférgek nem tudnak kávét főzni. Sandoz viszont kávét főzött. Majd megkérdezte:

- Tudod, mit álmodtam az éjjel?

- Tudom - mondtam.

- Honnan tudhatnád?

- Egyszerűen. Mindannyian ugyanazokat az álmokat álmodjuk. Többé nincsenek nagy álmok, csupán néhány maradt. És ez most már olyan, mint a pakolás a pókerban. Ha egyszer rájössz a rendszerre, mindig tudod, melyik játékos milyen lapot tart a kezében. Vagy éppen ki mit álmodik. Az álmod - semmi különös. Két pár hetes és tízes... Legfeljebb egy-két rongyodba kerül. Nem tartozol azok közé, akik nyerni szoktak az álmaikon.

- Pontosan - mondta Sandoz, nem minden szomorúság nélkül -, de miért nincsenek itt nők? Legalább olyan élettelen bábuk a konfekcióüzletek kirakatából, amilyeneket nézegettünk 1963-ban, '64-ben, '65-ben... Emlékszel azokra a bábukra?

Megpróbáltam, de nem ment. Fekete lyuk. Végtelen sötétség, amelyben esik az örökös eső. Egyébként is, ezeket az üzleteket már régen sorra bezárták. Mindent eladtak belőlük, mindent elhasználtak, széttéptek, elherdáltak. Mi végre emlékezni olyan dolgokra, amelyek többé nem léteznek?

- Nem, Sandoz - mondtam -, nem emlékszem. De elmondom neked, én mit álmodtam.

- Hát nem azt mondtad az előbb, hogy mindannyian ugyanazokat az álmokat álmodjuk?

- Igen, de ez egy kissé elüt a többitől. Azt álmodtam, hogy regényt írok. Természetesen ez egyike a szokványos álmoknak. De ekkor közbeavatkozott egy Hans nevű személy. Akarom mondani, valaki más ugyanakkor azt álmodta, hogy regényt ír, és egy utcán találtam magam Hansszal. Valahol Marokkóban. Vagy Tunéziában. Minthogy az író nem tudta, mit kezdjen velem, elgondolkoztam. És egyszerre megértettem, hogy egyedül vagyok. Lassan visszafelé indultam ugyanazon az utcán, mivel ellenkező esetben nem tudtam volna merre menni. Az órások utcája volt. Siettem ugyan, és féltem is, mégis be-beleskelődtem a kirakatokba az órák iránt érzett gyűjtőszenvedélytől hajtva. A legkülönbözőbb fajta leírhatatlan szépségű órák garmadája volt ott, amilyenek a külső világban, a valóságban nincsenek is, hiszen annak ideje egyébként sem érdemelne ilyen időmérő szerkezeteket. Az egyik különösen magára hívta figyelmemet, ennek a mutatói egyenetlenül haladtak, és a sarkaiban két kis számlap volt: az egyik másodpercmutató hagyományosan forgott - jobbról balra, a másik, legnagyobb meglepetésemre, fordítva. "Tökéletes kronométer", gondoltam, "olyan szerkezet, amely követi az idő minden bifurkációját." Ebben a pillanatban megláttam Hansot. Az egyik mellékutcából jött ki, valamiféle tógába öltözve, amely szerzetesek öltözékére hasonlított. "Hans", kiáltottam. "Vezess el a regénynek arra a helyére, ahol elváltunk." Hans a szájára tette a mutatóujját, lebernyegéből egy amulettet vett elő, és a kezembe nyomta. Ekkor felébredtem. Az amulett így nézett ki:

Sandoz figyelmesen nézte az amulettet, amelyet lánya értesítőkönyvecskéjének hátuljára rajzoltam, amelyet az általános iskola nyolcadik osztályában kapott. Gyanakodva ingatta fejét. Bizonyára azt gondolta, hogy a fekete mágia valamiféle jelképe lehet. Sandoz a fekete mágia megszállottja volt. Építészeti tanulmányai utolsó évében, ahelyett, hogy valamilyen gyárat, szövetkezeti otthont vagy házat épített volna, arról írt értekezést, hogy a pentagramma (a beszélt nyelvben: ötágú csillag) hazánk zászlaján... A pentagrammák tömege az épületeken, a hegytetőkön, a katonasapkákon, mindez a démonok egész hadát vonzotta ide, akik mindent letaroltak, a lakosok jó részét pedig egyenest a pokolba kergették, és mindezt vacak 140 DEM átlagfizetésért. Hogy kizökkentsem sötét gondolataiból, elhatároztam, iszom valamit. Valentino-koktél mellett döntöttem. Egy nagyobb pohárba 0,5 cl vodkát, 0,5 cl kubai rumot, 1 cl vörösbort, 0,6 cl mentalikőrt, 15 cl sört és 1 cl hideg kamillateát öntöttem, mindezt jól elkevertem, néhány kocka jeget tettem bele, és megittam.

Sandoz úgy nézett rám, mint Fidel Castro.

- Nosza - mondtam -, rajta hát. Tedd fel a kérdést.

- Miféle kérdést?

- Azt, amelyet már évek óta készülsz nekem föltenni. Hogy hogyan tudok ilyen idióta koktélokat inni.

- Valóban, hogy tudod inni ezeket a moslékokat?

- Minden kérdésre létezik válasz, azzal a föltétellel, hogy az a kérdés jelentéktelen vagy idióta legyen. Az igazi kérdésekre nincs válasz. Nézd, megiszom két-három, istenem, négy korsó ilyen ambróziát, kiülök a Városi kávéház teraszára, szétnyitom a Financial Timest, lyukat fúrok rajta és nézem a lányokat, akik a környéken ólálkodnak. Nincs is szebb a nőknél. De csak megfelelő távolságról. Mert ha az újságon lévő lyukon keresztül nézed őket, úgy érzed magad, mint az Isten. Te mindent látsz, téged nem lát senki. Végtére is, ez teleológiai szempontból igazolt: eltávolodva a világtól Istenhez közelítesz. Dehát ez kínos. Mert ha csak egy kicsit is közelebb kerülsz Istenhez, akkor érted csak meg, mekkora disznó, micsoda senki vagy te...

- Idehallgass - mondta Sandoz -, Luther Márton hatása alá kerültél. Túl sötéten látod a dolgokat.

- Arra a fekete papra gondolsz, akit Amerikában megöltek a fajgyűlölők?

Sandoz elkomorodott. Majd elnevette magát. Végül sírva fakadt.

- Nem, nem és nem. Ő Martin Luther King volt. Arra a Lutherra gondolok, aki tintatartóval dobta meg az ördögöt.

Nem akartam teológiai vitákba keveredni. Ezért még egy koktélt kevertem. Sandozt is megkínáltam. Annak ellenére, hogy tudtam, soha nem iszik. Ez még inkább kihozta a sodrából (ami később végzetesnek fog bizonyulni), és felkiáltott:

- Nagyon jól tudod, hogy soha nem iszom!

Jól tudtam. De mit tehettem? Sandoz valóban a legjobb barátom. Igazán szeretem, amennyire én erre képes vagyok, de gyakran felidegesítem, akárcsak ő engem egyébként. Gyűlölik egymást vagy szeretik - az embereknek egymásra kell törniük.

- Ez tény. De honnan tudhatnák ezt életrajzunk jövendő olvasói. Hogyan tudhatnák, ki az antialkoholista pozitív hős és ki alkoholt kedvelő negatív?

- Hagyd ezeket a játékokat - veti oda Sandoz borúsan -, nem vagyok én Roland Barthes. Nincs hallásom a posztmodernra. Veszíted az érzékedet az apró dolgok iránt, amelyek megszépítik az életünket.

- Miért, van valami egyáltalán, ami megszépítheti az életünket? - kérdeztem.

És keresztet vetettem.

2.

Sandoz összetörte az órát, és bekapcsolta a magnetofont.

Egy, kettő... Egy, kettő... Hangpróbát végzünk.

Visszahajtja a szalagot, leellenőrzi, hogy minden rendben van-e, köhint egyet és mesélni kezd.

Volt egy kollégám az egyetemen, aki túl sok Platónt olvasott. Mi ebben a rossz, kérdezhetné valaki. Természetesen semmi, de ő egy kissé túlzásba vitte. Mindent szó szerint értett. Tudod, azt a mítoszt a Lakomából, amely arról szól, hogy az emberek, mielőtt még kettévágták volna őket az istenek, gömbölyűek voltak, és úgy gurultak, mint a labdák. Nos, ez az én kollégám elhatározta, hogy újból egésszé lesz, hogy ne függjön a sorstól, a nőktől, a helyi tanácstól, az időjárás viszontagságaitól, és enni kezdett, mint egy őrült. A teljes körének terjedelméig meg akart hízni. Tiszta idealizmus. Evett, evett és evett. Minden kötelességét elhanyagolta, csak táplálékhoz juthasson. Még ez se lett volna annyira rossz, ha nem bocsátkozott volna kétes üzelmekbe: heroinkereskedelembe, fegyvercsempészésbe arab terroristacsoportok részére. Sok pénzre volt szüksége. Mondom: evett, mint egy őrült. A legkövérebb lett az egyetemen, majd a városban, a köztársaságban, és végül egész Jugoszláviában. Egyszer, május 25-e ünneplése alkalmával, kuriózumként bemutatták Tito elvtársnak is. Tito ezt mondta: "Elvtársak, a kommunizmusban mindnyájan ilyenek leszünk." Ezeket a szavakat viharos tapssal fogadták a pionírok, az altisztek, a belügyesek és a magas beosztású tisztviselők. Szép siker. De nem az egyetlen. Volt még róla néhány riport a Startban, a TV revijában, az Arenában. Viszont mindenki görbe szemmel kezdett rá nézni. A nép nem szereti, ha valaki kiemelkedik az átlagból, még ha idiótaként is. Manapság az idiótáknak is középszerűeknek kell lenniük. Egyébként semmi sem lesz a híres jelszóból: liberté, fraternité, egalité. És ez a kollégám végtére is sumo-birkózó lett Kiotóban. Nem is, Oszakában. Igen, Oszaka lesz. De, mondd csak, miért épp a Financial Timeson lévő lyukon nézed a nőket?

Sandoz kikapcsolta a magnetofont, és elkezdte összerakni az óra darabjait.

Hülye kérdés, gondoltam. A Financial Times komoly újság. Talán csak nem a Sporton vagy a Večernje novostin keresztül fogok leskelődni? De egyszer komoly kellemetlenségeim támadtak a Financial Times miatt. Egy halom kellemetlenség.

Egyszerre csak berontott a szobába három fotóriporter. Kétszer-háromszor elsütötték a vakuikat, majd eltűntek a szürkületben.

- Ez már több a soknál! - kiáltott Sandoz. - Ezek a mai államok a legközönségesebb szarok. Nincs már semmiféle magánterület. Semmilyen törvény. Egyik este is beállított hozzám valami hadnagy huszon-egynéhány katonával. Azt mondják: eltévedtek hazafelé jövet a háborúból. Megszálltak itt egy éjszakára a nappaliban. Még a sátraikat is föl akarták állítani! Meg tábortüzet gyújtani. Alig tudtam rávenni őket, hogy ne tegyék. Végül hajnal előtt elmentek. És velük a hülye lányom is. Az éj leple alatt beleszeretett a hadnagyba. Ezért most az értesítőjének a hátuljára húzgálom a tablonet rovátkáit. Szó se róla, hagytak elismervényt, egy darab papirost, amelyen ez áll:

Ezennel igazolom, hogy a harmadik szakasszal itt éjszakáztam. Pecsét. Aláírás.

- Hát igen - mondtam -, elismervények, papírok. Nekem összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb tapasztalataim voltak velük. A háború után, az egyik háború után, a fene tudja már, melyik után is, letartóztatták az apámat. Nem tudom miért. Még nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy megjegyezhettem volna. Nemsokára megérkezett egy kék boríték, a borítékban pedig egy elismervény.

Ezennel igazoljuk, hogy az Ön apját főbe lőttük, mint a nép ellenségét.

- Igen - mondta Sandoz -, ez a mánia terjed. Mind gyakrabban rajtakapom magam, ahogy ebéd után késztetést érzek arra, hogy egy darab papírra felírjam: Ezennel igazolom, hogy a pörkölt káposzta pulykasülttel kiváló volt. Hanem... nem mondtad el, milyen kellemetlenségeid származtak a Financial Timesszal kapcsolatban.

- Ja, igen. Egy alkalommal leültem a szokott helyemre, széthajtottam a Financial Timesot, kifúrtam a lyukat, és kezdtem nézelődni. Szemet szúrt, hogy a lányokon kívül gyakran valami legények is átmennek a látómezőmön hosszú bőrkabátban, ami különös volt, mert 35 fok volt hűvösben. Nem sok idő telt el - megjelenik két ilyen fickó. Odajönnek, valami iratokat mutatnak, és betuszkolnak egy autóba.

- Csak azért, mert nézelődtél az újság lyukán át?

- Nem, a vád sokkal komolyabb volt: ipari kémkedés. Tudod, átellenben volt egy teasüteményeket gyártó üzem. Azt hitték, hogy el akarom lopni a gyártási technológiát, hogy aztán eladjam valami külföldi cégnek. Természetesen a kutyát se érdekli a mi teasüteményünk. Ez csak kifogás volt, hogy becsukhassanak.

- És bántalmaztak is? - kérdezte Sandoz.

- Nem - feleltem.

Sajnos, tényleg nem vertek. Jobb lett volna, ha igen. Könnyebben elviseltem volna. Ha valamit nem szeretek, azok a kérdések. És ezeknek rengeteg kérdésük volt. Minél többet meg szerettek volna tudni. A kérdések zömére nem tudtam válaszolni. És így órákon át tartott a rendőrállomáson a gnózis és az agnoszticizmus évszázados vitája, természetesen a maga sötét Kali yuga-verziójában. Nekem személyesen azok a leggyanúsabbak, akiknek minden kérdésre van válaszuk. Mert mik a válaszok? Oxigénpalackok. Segítségükkel egy ideig a folyó fenekén is lélegezhetsz. De, aki valóban létezik, az hallgat. Ki hallotta az utóbbi 2000 évben Istent beszélni?

Abban a pillanatban rettenetes csattanással betört az ablaküveg, és beesett a szobába egy futball-labda. Valódi futball-labda, amelyen az állt, hogy EUROPA CUP. Ez a kellemetlen esemény még inkább fölerősítette Sandoz neurózisát. A közeli stadionban üvöltöztek a szurkolók: "Add vissza a labdát!" "Rohadt buzi!" "Hülye!" Sandoz már közel állt ahhoz, hogy felkapja a koktélospoharat és egy hajtásra kiigya, de visszafogta magát. "Nem dobom nekik vissza a labdát", préselte át a fogai között. A helyzetet lecsillapítandó, ámbár ezt elég nehéz volt véghezvinni, visszatértem a múltba, és - ki tudja, hány év után - felidéztem Jurekot, az iskolatársunkat. Micsoda alak volt! Az irodalmi, a matematikai, a fotó-film, a hegymászó, a modellező és a rádióamatőr szekció tagja. Futballozott, kosarazott, röplabdázott, kézilabdázott és asztaliteniszezett az iskolaválogatottban. Elsős gimnazistaként saját kezdeményezésére, minden segítség és minden ok nélkül megműtötte a húga vakbelét. Ráadásul sikeresen. A kurafi. Egy formalinosüvegben hordozgatta ezt az appendix vermiformist, és a nagyszünetben mutogatta a lányoknak, amíg a vécében cigarettáztunk. És mi is lett vele később? Ja, igen. Másodikos gimnazistaként virágcsokorral köszöntötte Brozt, amikor őexcellenciája egy vízi erőművet adott át. És mi történt mindazokkal, akik így vagy úgy találkoztak Brozzal? Akárcsak Sandoznak az a platonista sumo-birkózója, végül rossz véget értek. Igaz, hogy Jurek elvégezte a jogi, a fogászati, az orvosi, a gépészeti, a bányászati-földtani, a bölcsészeti és az erdészeti egyetemet. Fulbright-ösztöndíjat kapott, elment az USA-ba és ott maradt. Hamarosan megnősült és dicstelen véget ért. A felesége, ahogy ez már Amerikában történni szokott, szeretőt talált, és megmérgezték szegény, iskolázott és makkegészséges Jurekot. Rádiumklorid, azt hiszem. Így van ez, ha nem akarod magad megmérgezni, megmérgeznek mások. Jurek felesége, Barbarának hívták, leült három hónapot, és rockénekesnő lett belőle. Közepes. Megvan az egyik nagylemeze. De három hónapot egy gyilkosságért, ez csakugyan kevés, még ha Jurekról van is szó. Pontosabban még azt a három hónapot se ülte le. Jó magatartásért leszállították a büntetését hetvenöt napra. Botrányos, de törvényes. Van az amerikai alkotmányban egy... Egy... Sehogy se jutott eszembe a szó, hát megkérdeztem Sandozt.

- Sandoz, az a szó, a vízszintes 21. a keresztrejtvényben az 1973. II. 14-i Politikában. Emlékszel rá?

- Hogyne - amandman. Miért?

- Csak úgy - mondtam.

Eszembe jutott: amandman. Tehát van egy amandman, amely szerint a bevándorlók gyilkosaira csak jelképes büntetést szabnak ki. Ezt a következőképpen magyarázzák: miért jött a meggyilkolt Amerikába? Ha otthon maradt volna a saját hazájában, nem hozta volna kísértésbe az amerikai állampolgárokat, hogy pisztolyt rántsanak vagy méreghez nyúljanak. Minden törvény undorító, de ennek, szerintem, van valami varázsa: mindenkit a saját szülőföldjén kell megölni.

3.

És ekkor a dolgok végre a maguk természetes rendje szerint kezdtek folyni: visszafelé. Bejött a szobába Sandoz felesége. Az egyik felesége. Elkezdte lakkozni a körmeit. Ringatni a csípőjét. Fésülködni és filléres áriákat énekelni a Top Ten listáról. Mindez nem sok jót sejtetett. Sandoz mondani akart nekem valamit, de a hölgy a szavába vágott. "Drágám, nem láttad valahol a szemüvegemet?" "Nem", morogta Sandoz, de nem tudta elmondani, amit nekem szeretett volna, vagy csak úgy tett, mintha el akarná mondani, mert az asszony megint megszólalt: "Tudod, hogy reggel felhívott Maja, és azt mondta..." "Most már elég legyen!", üvöltötte Sandoz, az egyébként halk szavú, tisztelettudó idegbajos. "Nem megmondtam már százszor, ezerszer, hogy ne szakíts félbe, ha a barátaimmal beszélgetek? Nem mondtam?" "De mondtad", felelte a felesége. Minden ízében reszketve, Sandoz odament a komódhoz a sarokba, kihúzta a fiókot, kidobált egy halom ruhaneműt, családi fotót, edényt, szőrmesapkát, és kivett egy pisztolyt. Emlékszem, Bereta márkájú volt. Minden szabályt meghazudtolva, miszerint egy fegyvernek, ami az első fejezetben a falon lóg, a harmadik fejezetben kell elsülnie, ez elsült annak ellenére, hogy korábban nem vettem észre, sőt, azt se tudtam, hogy létezik. Az asszony meglehetősen színpadiasan a padlóra bukott, valahol a petefészek táján érhette a lövés, amennyire ezt én, az anatómiában teljesen járatlan lévén, meg tudtam állapítani. Nem sokat vérzett. Biztosan nem volt nagy kaliberű a pisztoly. Nem is jajgatott valami hangosan. Be kell valljam, valahogy másmilyennek képzeltem az indulatból elkövetett emberölést. Teljesen banális volt, akárcsak a többi, hétköznapi értelmetlenség.

Még egy teljes perc sem múlt el, máris két rendőr állt a nappaliban. Azt mondták, úgy hallották, hogy gyilkosság történt. "Marhaság", próbálta Sandoz megnyugtatni a kedélyeket, "azt csak kitalálta valaki. Maguk, fiúk, úgy látszik, túl sok bűnügyi regényt olvasnak." Megpróbálta nekik megmagyarázni, hogy csupán egy kis szóváltásba keveredett a feleségével, véletlenül meghúzta a ravaszt, és csak megsebesült, nem is komolyan, hiszen alig vérzik, és ez, hogy itt jajgat meg segítségért kiabál - szóra sem érdemes, hiszen ez szakmai deformáció, tudják, színésznő a drága. Sandoz bőbeszédűsége már majdnem levette a lábáról az egyik rendőrt, de a másik erősködött, hogy maradjanak még egy kicsit, amíg minden körülményt föl nem mérnek. Úgy látszik, a rendőr se mind hülye. És mindenki más hülye, ez abban a szempillantásban világossá vált. Végtére is annak, hogy a rendőrök ott maradtak, megvoltak a maga előnyei: így legalább biztonságban voltunk a betörőktől, az erőszakoskodóktól, mindazoktól a gazemberektől, akik itt ólálkodnak körülöttünk ezekben a zavaros, háborús időkben.

Udvariasságból odamentem Sandoz feleségének jövendő holttestéhez, és megkérdeztem, hogy érzi magát. "Rosszul, nagyon rosszul", mondta. Megkérdeztem, kér-e aszpirint. Ez jutott először eszembe. Jóváhagyta. Miközben mentem ki a fürdőszobába a tablettákért, megálltam Sandoz mellett. "Hát nem furcsa egy kicsit, hogy ezek a rendőrök milyen gyorsan ideértek?", kérdeztem suttogó hangon. "Nem", mondta Sandoz hangosan, "egyáltalán nem furcsa. Ez az utolsó idő. Hát nem olvastad René Genont? Ő arról ír, hogy a világ vége előtt az események egyre inkább felgyorsulnak, amíg végül minden el nem megy a fenébe." Néhány éve olvastam Genont, de közben elfelejtettem, miről is ír a könyvében. A rendőrök, föltételezem, nem olvasták a Sötét időket, de egyikük érdeklődést mutatott.

- Az utolsó időről beszélt. Mire is gondolt egészen pontosan? Ezt természetesen nem hivatalosan kérdezem.

- A Kali yugára. Hogy rövidebbre fogjam. Négy kozmikus ciklus létezik: az aranykor, az ezüstkor, a bronzkor és a vaskor, ha nem hagytam ki semmit. Mivel én már túlságosan tompa vagyok ahhoz, hogy el tudnám magyarázni, maguk meg túlságosan tompák ahhoz, hogy fel tudnák fogni, ezért egy parabolával élek. Mindannyian tudják, hogy mi az a vidámpark. Tudják. Természetesen. Nos, az aranykor nem más, mint a szerelem alagútja, az ezüstkor a lőtér, a bronzkort a csúszdához hasonlíthatnánk, a vaskort pedig a varázstükrök házához.

A rendőrök ezalatt, szemmel láthatólag másra figyelve, a fegyvert nézegették, amelyből Sandoz a lövést leadta. Ekkor megszólalt a csengő. A pap jött. Egyházi személy szinkretikus öltözékben, úgy nézett ki, mint a pápa, egy rabbi és egy szibériai sámán keveréke.

- Épp erre jártam - mondta a pap -, amikor meghallottam, hogy ebben a házban gyilkosság történt, de az áldozat még nem hunyt el, hát úgy gondoltam, meg kellene gyóntatnom, elbeszélgetnem vele ezen a nehéz órán.

René Genonnak ezek szerint igaza van. A hírek mind gyorsabban terjednek. Különösen a rosszak.

Sandoz nem tudta, hová is legyen.

- Tessék, atyám. De kétlem, hogy bármiben is segítségére lehet. A feleségem, ő legalábbis ezt állítja, buddhista. Nem hisz Istenben, a szentségekben meg ilyesmiben.

- Hát, hogy őszinte legyek - sóhajtott a szentatya -, én se hiszek.

Itt közbeavatkoztam.

- Hogyan lehet akkor pap?

Az egyik rendőr felhorkant. Szigorú hangon kinyilatkoztatta, hogy a szabad vallásgyakorlás az alkotmány által szavatolt, és a szentatya elidegeníthetetlen joga.

- Uraim, uraim, kérem szépen. Semmi gond. Szívesen elmagyarázom az úrnak, és önöknek is, uraim, hogyan lettem az Isten szolgája. Tudják, villamossági egyetemet végeztem, de sehogy se kaptam munkát. Akkortájt halt meg a plébánosunk, így letettem néhány különbözeti vizsgát, és szolgálatba léptem a plébániánkon. A munkámat, annak ellenére, hogy ateista vagyok, a legkomolyabban végeztem. Ha a szakmámban helyezkedem el, a villamosságban sem hittem volna, de higgyék el, hogy egész jó mérnök lett volna belőlem. No, mondtam magamnak, most pap vagy, és mindent megteszel, hogy jó pap legyél, és a híveid lelke minél könnyebben és tisztábban jusson a pokolba. Még teológiával is elkezdtem foglalkozni.

- Aszpirint akarok! - jajdult föl Sandoz felesége.

- Adj aszpirint annak a kurvának - kiáltott a pap -, és mondd meg neki, hogy ne szakítson félbe.

A rendőr szófogadóan elfutott aszpirinért. Elhaladtában vettem észre, hogy a sapkáján a következő jel áll:

Ez meglepett. Odakint időközben bizonyára megváltozott a politikai berendezés. De nem szenteltem ennek különösebb figyelmet.

- És így - folytatta a pap kenetteljesen - az egyházatyákat tanulmányozva arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy többé-kevésbé minden ember ateista. Ez önbizalmat adott. Mindjárt elmagyarázom. Isten olyan hatalmas, annyira meghaladja a mi érzékeinket és felfogóképességünket, hogy senki nem hisz benne olyan mértékben, hogy azt mondhatná: én hiszek. Egyébként is, mindannyian Ádámtól és Évától származunk, rajtuk keresztül szükségszerűen rokonságban vagyunk Iskarióti Júdással, de Sade márkival, Hitlerrel, Sztálinnal, az összes gonosztevővel. Ők mindannyian a testvéreink. Mi mindannyian, ahányan csak vagyunk, banditák, ebfajzatok, rablók, kerítők, semmirekellők vagyunk, és csak a jó nevelés és az emberséges szokások tudnak segíteni rajtunk.

Mivel a rendőröktől foglalkozásukból következően távol áll a teológia, végig, amíg a pap szónokolt, a fegyverük körül matattak. Annak ellenére, hogy nem jelent meg az első fejezetben, a pisztoly még egyszer elsült, és ezzel végképp lerombolta a dramaturgia minden szabályát. A golyó, micsoda véletlen, az egyik rendőrt találta el. A kollégája sokkos állapotban pislogott társának vonagló teste felé, amely ott feküdt Sandoz felesége mellett. Amikor valamennyire összeszedte magát, megszólalt: "Mindannyian tanúk rá, hogy véletlenül sült el a fegyver. Hogy én milyen peches vagyok. Tegnap ötször is rálőttem egy szökött fegyencre, és mind az ötször eltévesztettem, ma meg nem is akartam lőni, nem is céloztam, mégis eltaláltam a saját kollégámat."

- Megtörténik az ilyesmi - mondta a pap.

- De hát miért mindig velem?

A sebesült rendőr és Sandoz felesége uniszónó felüvöltöttek:

- Aszpirint, aszpirint akarunk!

Sajnos, nem volt több aszpirin. Csak néhány C-vitamin-tablettát találtunk, ezt kiosztottuk a sebesülteknek, akik egyszerre csak fölélénkültek. A rendőr, az, aki tévedésből meglőtte a másikat, depresszióba esett. Zilált idegállapotában bevallotta, hogy ez már a negyedik társa, akit véletlenül lelőtt, és a pályafutása során még egyetlen bűnözőt sem sikerült megölnie. A feljebbvalói már ferde szemmel néznek rá. Mert igaz, hogy a bizottság mindent kivizsgált, igaz, hogy a gyanú árnyéka se vetülhet rá, de ő kellemetlenül érzi magát, és fél, hogy leszerelik. Ha a közeljövőben nem sikerül neki legalább egyetlen tolvajt kinyírnia - öngyilkos lesz.

Sandoz vigasztalta. Joggal. A meglőtt rendőr egyáltalán nem halt meg; a QUALY (Quality Adjusted Life Years) skálája szerint, amelynek beosztása az 1,0-tól (kifogástalan egészség) a 0,0-ig (halál) terjed, 0,03-ra lehetett becsülni. Sandoz felesége sem volt halott. Még arra is volt esélye, hogy megússza. De a rendőr vigasztalan volt. Megállás nélkül ismételgette: "Akit én eltalálok - az többé nem kel föl." Úgy hitt ebben, mint valami axiómában.

Az aszpirinhiány már riasztó méreteket öltött. Nézeteltérés támadt, ki mehetne el beszerzőútra. A rendőr erősködött, hogy neki kellene elmennie, mivel ő lőtte le a társát. Sandoz azon volt, hogy ő menjen el, mivel ő a házigazda, és egyébként is ő rántott először pisztolyt. Én azzal érveltem, hogy semleges vagyok, és nem vétettem a parancs ellen: Ne ölj. A vitának a pap vetett véget. A rendőrt jelölte ki, hogy aszpirinért menjen, mi pedig békéljünk meg, hogy nyugodtan meggyóntathassa a haldoklókat. Megegyeztünk, hogy egyúttal jódot, kötéseket és ragtapaszt is vegyen, mert ha egyszer lőni kezdenek - a tapasztalataink erre mutatnak - hosszú út vezet a békéhez.

4.

A rendőr elment gyógyszerekért. A pap köhintett. Elővett valami jegyzetfüzetet, és a sebesültekhez ment. A rendőrre rá se nézett. Vagy azt hitte, hogy reménytelen eset, vagy csak a nők érdekelték.

- Leányom - mondta hivatalos hangon -, fogytán van időd. Meg akarod-e gyónni a vétkeidet?

- Nem tudom, miről beszél.

- Arról beszélek, hogy sorold fel, mikor hazudtál, loptál, gyilkoltál, kacérkodtál, voltál aljas, alattomos... Kivel basztál, szenvedtél-e nemi betegségekben, közösültél-e állatokkal... Elárultad-e a hazádat, dolgoztál-e idegen titkosszolgálatoknak... Potyáztál-e a városi közlekedésben...

- Nincs semmi mondanivalóm! - szakította félbe az asszony.

A pap behúzott neki egyet ököllel. Jobb horog.

- Ez talán majd felfrissíti az emlékezetedet.

Az asszony, félig már ájultan a sok vérveszteségtől és az ütéstől, a nála oly ritka autentikus sírásban tört ki. Esküdni mertem volna rá, hogy nem blöfföl.

- Sandoz, hát ez ver engem, és te nem teszel semmit?

Sandoz vállat vont. Tehetetlen volt.

- Nem, drágám. Az egyház külön áll az államtól. Nem avatkozhatok be az ügyeibe.

A pap újra ütött. Ezúttal lengő.

- Nem hallottad? Ha nem fogadsz szót, amikor visszajön a rendőr, megparancsolom neki, hogy készítsen ki a gumibottal. Tudod, tiszteletdíjasan a rendőrségnek dolgozom. Tehát, vétkeztél-e...

- Igen. Mindent bevallok, és bánom vétkeimet. És most kérek egy aszpirint.

De, mondtuk már, aszpirin nem volt. A rendőr lement a sarki patikába, de még nem jött vissza. Már C-vitamin se volt. Semmi se volt. Mi is lehetett volna egy olyan térségben (hogy ennél határozottabb kifejezést ne használjak), ahol a papok a rendőrségnek dolgoznak, ahol a szavak az ellenkezőjét jelentik annak, ami a szótárban áll, amelyben nem fontos, hogy ki az alany és ki a tárgy, és ahol - a korlátozások miatt - az időrend a perfectumra és plusquamperfectumra szorítkozik? Igen, van ebben némi logika: a múlt nem fogy olyan gyorsan.

Amilyen fecsegők a nők, a halál közelsége semmit sem jelent számukra. Sőt, még sarkallja is őket, hogy beszéljenek. Sandoz felesége sem volt kivétel.

- Itt van - kezdte -, már közeledik. Még egy kevés, és eltűnök ebből a világból. Szinte nem is bánom. Az a kis sajnálat is inkább színészet, mint igazi bánat. Látni se bírom már ezeket a pofákat itt körülöttem. Csak egy kicsit vannak távolabb a haláltól, mint én, mégis fontoskodnak. Aszpirint hoznak nekem, gyóntatnak, a lelkem üdvével törődnek. Ez az idióta is, akinek odaadtam ifjúságom legszebb éveit, annak ellenére, hogy soha nem szerettem... Még a pénzét sem akartam... És ez az idióta nem akar megvédeni egy pap erőszakoskodásától, aki a belügynek dolgozik. Valóban nincs mit sajnálnom.

Azután elhallgatott. A fájdalmai szemmel láthatólag fölerősödtek. A sebesült rendőr is jajgatott, ami némiképp ellenkezett a képpel, hogy a rendőrök tökéletes és rettenthetetlen emberek. De hát ez csak egy az előítéletek sorában. Szerencsére a kollégája, aki aszpirinért ment, visszaért teljesen megdicsőülten egy halom elsősegélynyújtási eszközzel a karjaiban. Szétosztva a gyógyszereket meg a vitaminokat elmagyarázta, miért késett annyit. Azt mondta, hogy nagy volt a tömeg a gyógyszertárban, de soron kívül jutott az aszpirinhez meg a többi orvossághoz. Kifelé menet meglátta a szökött rabot, akire eredménytelenül lövöldözött tegnap, és utánavetette magát. Három kerületen át üldözte, az első tiszta terepen utánalőtt - de megint eltévesztette. Nem értettük, minek örül. Ezt is megmagyarázta. A golyó, amelyik eltévesztette a szökött rabot, eltalált, igaz, véletlenül, egy bankrablót, aki egy pénzzel teli zsákkal taxit próbált keríteni.

De az öröme nem sokáig tartott. Alighogy elmesélte, mi történt, egy mesterlövész golyója leterítette. A golyó hangtalanul hatolt be az ablakon, föltehetőleg Szarajevóból, ami mintegy 175 kilométerre van Sandoz lakásától. A hadiipar szemmel láthatólag fejlődik. A pap, a rend kedvéért, megnézte a pulzusát. Halott volt.

- Látjátok, mennyit ér az élet - mondta a halott rendőr sebesült bajtársa. - Az előbb még itt sopánkodott, amiért belém lőtt, most meg holtan fekszik. Megelőzött.

Sandoz felsóhajtott.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Én hozzátettem:

- Az eltévedt golyók útjai még kifürkészhetetlenebbek.

- Pulvis et umbra sumus - mondta a pap.

Sandoz felesége sírva fakadt. Azt mondta, hogy most senki se fogja letartóztatni Sandozt - az egyik rendőr súlyosan megsebesült, a másik halott -, és a gaztette büntetlen marad. Vigasztalni próbáltam; hogy majd jön valaki más, vagy ha nem is jön, Sandoz majd föladja magát. Mindhiába. Amíg ilyen arcátlanul hazudoztam (bár később kiderül, hogy véletlenül igazat mondtam), a maradék rendőr kiszenvedett. Ez kissé jobb kedvre derítette. Mások halála tud némi vigaszt jelenteni. Ez már a második halál volt egy óra leforgása alatt.

Véletlenül rápillantottam a gyógyszeresdobozokra. Mindegyiken rajta volt egy jel:

5.

Sandoznak valóban igaza volt. Az események filmszerű gyorsasággal peregtek. (Tanulmányt kellene írni a filmnek az események felgyorsulására tett hatásáról a Kali yugában.) Még öt perc sem múlt el a rendőr tragikus halála óta, és az ajtón becsöngettek az ápolók. Észrevettem, hogy a karjukon a vöröskeresztes szalag helyett a következő jelet viselték:

Megszólaltak: "Azért jöttünk, hogy elvigyük a holttesteket!" Sandoz feleségét is be akarták gyűjteni, de ellenállt. Ő nem halt meg, mondta, csak egy kicsit gyöngélkedik, de máris jobban érzi magát. Az ápolók rámenősek voltak. "Nekünk azt mondták, hogy itt három halott van!", állította az egyik. Egyébként háromnál több halott is lesz itt. De most még csak kettő van. Ezért kiküldtük őket, hogy az események menetét a lapszélen várják ki, ne vigyenek még több feszültséget az egyébként is pattanásig feszült helyzetbe.

De az ördögbe is! A feszültség növekedését nem lehet elkerülni. Ezekben a sötét időkben. A kifelé tartó ápolókkal szembejőve megjelenik a halott rendőr. Épen és egészségesen. Szemmel láthatólag kiváló hangulatban. Ez már több a soknál. Meglátva elképedésünket, a rendőr megkérdezte:

- Uraim, látom hogy feszélyezi önöket a jelenlétem. Miről is van szó?

- Hát, tudja - szólalt meg Sandoz -, az előbb még halott volt. Teljesen halott. Néhány perce vitték el magát a hullaházba.

- Hogyisne - nevette el magát a rendőr -, tévedésről van szó. Én nem az vagyok, akit kivittek. Ő a testvérem, Valdemar. Én meg Kazimir vagyok. Nem, megtévedtem. Én vagyok Valdemar, és ő volt Kazimir. Véletlenül mindketten rendőrök vagyunk. Tudják, ez nálunk családi hagyomány. Kilencen vagyunk testvérek, és mindannyian rendőrök vagyunk. Én például pap akartam lenni, de apám hallani se akart róla.

- Különös - avatkozott közbe a pap -, én mérnök akartam lenni, és pap lett belőlem. Hanem, nem valami szomorú a testvére halála miatt.

- Hogy őszinte legyek - nem. Végtére is, a hazájáért halt meg, szolgálatát végezve. És ne feledjék - maradtunk még nyolcan. Tehát, itt valami lövöldözés volt, ha jók az értesüléseim..?

- Hát - kezdett kertelni Sandoz -, ahogy vesszük...

Váratlanul a rendőr, Kazimir vagy Valdemar, most valószínűleg tudjuk a nevét, ránéz az órájára és elkomolyodik. Mi is komolyak voltunk a hatalom képviselője iránti tiszteletből. De kiderült, hogy két perc múlva kezdődik a Dinasztia következő része. Egyáltalán nem értem, hogy is tudtunk megfeledkezni erről a tényről. Sandoz gyorsan bekapcsolta a televíziót, és a jól ismert kezdőzene betöltötte a helyiséget.

Az epizód nem volt valami nem tudom milyen különös. De be kell vallanom, hogy érdekesebb volt annál a fejezetnél, amelynek mi voltunk részesei, és még azt sem tudtuk, mi lesz a vége, márpedig tragikus lesz, ahogy azt előre megmondtam. Igaz, a sorozat hősei se csináltak semmi olyat, amit mi már nem tettünk meg: ölték egymást, tablettákat nyeltek, hazudoztak, összevissza keresgéltek, szerelmet és gyűlöletet színleltek. De ha valaki százezer dollárokat ölne ebbe a mi disznóságunkba, ez is sokkal glamourózusabb és nézhetőbb lenne. Így szponzorokra kellett vadásznunk, hogy valahogy kihúzzuk a végéig.

- Mindannyian a pokolban végzik! - ordította a pap apokaliptikus hanghordozással.

Nyilván a Dinasztia hőseire gondolt.

- És mi talán nem? - lázadozott Sandoz.

Sandoz feleségének kifejezésre jutott fogyasztói mentalitása. Fekve, holtsápadtan a vérveszteségtől, egy rakás idiótának nevezett bennünket. Teljes szívéből védte a showbusinesst. Mintha a gondolataimban olvasott volna, ami nem kizárt, hiszen az emberek a halálukon különös játékokra képesek, megszólalt:

- Látjátok, ha belénk is befektetnének néhány millió dollárt, ennek is lenne valami értelme. De nem így... Zaccból főtt kávét iszunk, az egész házban nincs aszpirin...

- És mi lenne az a lényeges változás? - kérdezte a pap.

- Ó - mondta ő tetszelegve - sok minden. Szép ruhákat viselnénk, pompás házban laknánk, jobb italokat innánk.

De minden más ugyanolyan lenne, mint eddig, gondoltam; értelmetlen, buta, hiábavaló, unalmas, kínos. Nem férhet hozzá kétség. A szarás szarás marad. Dollármilliárdokat is belefektethetsz - de hiába. A világ szerkezete ugyanaz marad. És minél több pénzt ölnek a feljavításába, csak egyre rosszabb lesz. Végül is megszólalt bennem a keresztény. Habár az a rész a jobb italokkal nekem is tetszett. Be kell vallanom.

Sandoz feleségének hirtelen rosszabbra fordult az állapota. Öt aszpirint kért, kisvártatva egy egész dobozzal, de a fájdalmak mind erősebbek lettek. Ezenkívül, a dolgok továbbra is, ahogy az már lenni szokott, a teljes káosz felé haladtak. Minden látható ok nélkül, először is nagy csattanással lezuhant az asztali lámpa, majd a könyvespolc, a lemezjátszó a lemezekkel együtt, majd sorban: a komód tele porcelánokkal, a szekrény, néhány kép és legvégül egy szék. Ennek a szánalmas Pompejinek a hamvai és pora alól egy alak emelkedett ki vállán fényképezőgéppel, a kalapja szalagjára tűzött PRESS lapocskával.

- Mit jelentsen ez - kiáltott fel Sandoz -, maga meg kicsoda?

- Én a Ve'ernje novosti újságírója vagyok.

- De mit keres az én házamban?

- Hivatalosan tartózkodom itt - felelte az újságíró.

Talán hogy jobb benyomást keltsen, a pénztárcájából kivette újságíró-igazolványát, és megmutatta a rendőrnek. Az igazolvány szabályos volt. Mi meg végképp nem tudtuk, miről is lehet szó: vagy a Ve'ernje novosti szerkesztőségében történt mindez, vagy nem lehet rá magyarázatot találni. Az újságíró ugyan azt mondta, hogy a főszerkesztő küldte, és hogy nagyon sajnálja, amiért háborgat bennünket, de hát neki profi módon kell elvégezni a feladatát. Még írásos megbízása is van. Meg napidíja. Hogy is lehetne ellenállni ezeknek az érveknek, a pecsét és az aláírás elbűvölő varázsának? Sandoz mégis akcióra szánta el magát. Azt követelte a rendőrtől, hogy távolítsa el az újságírót a lakásból.

De a rendőr ezt nem tehette meg.

- Sajnálom - mondta -, semmit sem tudok tenni. A sajtószabadság szavatolva van. Ez a törvény. A minél átfogóbb tájékoztatás érdekében az újságíróknak bárhová szabad bejárása van.

- Eddig nem is hallottam erről a törvényről - mondta Sandoz.

- Nemrégen hozták meg - magyarázta a rendőr. - Eszerint az újságíróknak joguk van bármi után szaglászni, amit csak kiad az eszük. Bejárhatnak a lakásokba, felnyithatják a leveleket, de természetesen csak akkor, ha szabályos megbízásuk van erre a munkára, és rendben van az igazolványuk. És ennek a törvénynek van egy függeléke is. Nevezetesen, ha a nyomozás érdekei úgy kívánják, az újságíróknak minden rendelkezésükre álló adatot be kell mutatniuk az Állambiztonsági Szolgálatnak.

Amíg tartott a vita a törvényekről és a sajtószabadságról, eszembe jutott az a titokzatos jelkép, amelyet nemrégen álmodtam, és amely mind gyakrabban jelenik meg a valóságban. Az újságíró igazolványának a fejlécében is ott állt a háromszög, közepében a megtört villámmal. Mit jelenthet? Az utolsó jelkép, amire emlékszem, ez igen sűrűn előfordult mindenfelé, az ötágú csillag volt határozottan világos jelentéssel: istencsapások garmadája. Óvatosan kell bánni a jelképekkel. Ero barátom, a NATO emblémája fölött elmélkedve, amely állítólag szélrózsa lenne, egy elrejtett horogkeresztet fedezett föl:

6.

Sandoz tisztába akarta tenni a dolgokat. Megkérdezte az újságírót, hogy milyen feladattal küldték a házába, aki kertelés nélkül elmondta, azért van itt, hogy fényképeket és riportot készítsen a rejtélyes gyilkosságok soráról, amelyek itt történtek. Mindannyian megdöbbentünk. A pap még keresztet is vetett. Eszembe villant: hol vannak most azok, akik bíráltak, amikor azt állítottam, hogy túl sok a szabadság ezen a világon? Íme, hová vezet a sajtószabadság! De honnan tudhatta az újságíró, hogy itt gyilkosságok fognak történni? Ezt kérdezte Sandoz is. Az újságíró azzal védekezett, hogy a főszerkesztő mondta neki. Sandoz kitartó volt: a szerkesztő honnan tudhatta?

Az újságíró habozott.

- Úgy, hogy ő találta ki az egészet.

Sandoz megragadta a gallérjánál fogva. Hogyhogy kitalálta? Miért kellett kitalálni? Igaz, hogy Kali yuga van, de az efféle dolgok mégiscsak megengedhetetlenek; képtelenség, hogy az emberek a bűnügyi krónika szerkesztőjének szeszélyeit követve lövöldözzenek egymásra. A rendőr megpróbálta szétválasztani Sandozt és az újságírót, miközben emelkedett szólamokat kántált a sajtószabadságról. Az asszony a padlón nyögött. A pap a sarokban hányta magára a keresztet. Én a fejemet fogva jártam föl s alá. Egy pillanatban úgy tűnt, hogy az egész jelenet, velünk együtt felrobban - akkora volt a feszültség -, de az entrópia megtette a magáét, és kisvártatva mindannyian a székeken ültünk levegőért kapkodva.

Az újságíró méltatlankodott. Mivel a munkafeladatában azt nem látták elő, hogy őt is bántalmazni fogják. Egyszerre elviselhetetlennek éreztem mindezt, és elhatároztam, hogy sétálok egy kicsit. Fönnállt a veszély, hogy mindarra, ami a távollétemben történik, a titok leple borul, mégis kimentem. Az utca még kibírhatatlanabb volt. Erre számíthattam volna. Sőt számítottam is rá, mégis levertség vett rajtam erőt. Férfiak és nők áttekinthetetlen tömegben járkáltak különböző irányokba, lökdösődtek, ügyetlenül mímelték, hogy valamilyen céllal tartanak valahová, és ahhoz, hogy legalább némiképp elviselhetőbb legyen mindez, még egy dimenzióra lett volna szükség. Dimenzió meg sehol. Egy üzlet kirakata előtt megláttam egy családot - apát és anyát a lányukkal -, amint figyelmesen, szinte áhítattal szemlélnek egy lekvárosüveget, egy céklakonzervet és egy palack bort. Semmi egyéb nem volt a kirakatban. A mennyei nép! Hm! Eszembe villant: No pasaran.

Elhatároztam, visszatérek Sandozhoz. Mindig kellemesebb egy barát lakásában, még ha rejtélyes gyilkosságok sorozata van is folyamatban. Ahogy előre sejteni lehetett, amíg odakünn voltam, semmi se történt. Alighogy benyitottam, a cselekmény folytatódott. Sandoz felesége megkérdezte az újságírót, hogy mindent lefényképezett-e. Az igennel válaszolt. Sandoz felesége azért aggódott, hogyan fog kinézni a fényképeken, az újságíró ismételgette, nem kell aggódnia, hiszen ő profi.

- Mégis rendbe kellett volna hozni a frizurám - mondta.

- Dehogy, asszonyom, így sokkal természetesebb.

Sandoz félbeszakította ezt a hiú és hiábavaló fecsegést. Követelte, hogy az újságíró részletesen magyarázza el, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy ezt az egész zűrzavart a főszerkesztő találta ki. A penna bajnoka nem volt ellene. De ellenszolgáltatásként egy csésze kávét kért. Amilyen szadista, Sandoz megparancsolta a sebesülten fetrengő feleségének, hogy főzzön kávét. Mégpedig az egész társaságnak.

- Nézzék - kezdte az újságíró -, nyár van, mindenki vakációzik. Vagy otthon ülnek és úgy tesznek, mintha elutaztak volna. Mindenütt unalom, a példányszám meg csökken. Mit lehet ilyenkor tenni? A főszerkesztő kitalál valami izgalmas bűncselekményt, affért vagy olyasmit, mint ma ez itt. Én csak fényképezek meg jegyzetelek. Semmi közöm az egészhez.

- Hogy gondolja ezt, hogy kitalálja? - kérdezte Sandoz. - Nekem is sok minden eszembe jut, de abból semmi nem szokott megvalósulni.

Az újságíró elnevette magát.

- Igen ám, de maga mögött nem áll propagandagépezet és a legkorszerűbb technológia.

Csönd állt be. Sandoz megint ideges lett. Mindenesetre a pisztolyt biztonságos helyre tettem. Ahogy elképzelte, véghez is vitte, dühöngött Sandoz. Abban bízott, hogy még ura a saját cselekedeteinek. Már csak ebben bízott, és határozott bizonyítékokat keresett. De, ahogy az újságíró mondta, ő nem ismerte a sajtó szervezettségét. Mert miért lőtt volna egyébként minden ok nélkül a feleségére.

- Hallod, mit kérdez az úr, te férfisoviniszta disznó? - jajdult fel a sebesült asszony befelé tartva a kávés tálcával.

- Az embernek mindig megvan rá az oka, hogy rálőjön a feleségére.

- Egyetérek - avatkozott közbe a rendőr -, ennek ellenére büntetőjogi felelősségre vonható.

Az újságíró felhörpintett egy korty kávét, majd folytatta:

- Nézzék, a sajtó az események 95 százalékát ellenőrzése alatt tartja az országban. Hogyan is létezhetne másképp. Ki tudna utánamenni annak a sok eseménynek, írná meg a szövegeket, szerkesztene? Ezért nyomtatják egy nappal előre az újságokat. A megjelenő szövegek valójában apró jóslatok a holnapi eseményekről. Emellett beszereztük a legmodernebb japán technológiát. Látták azt a rengeteg antennát és adót a felhőkarcolónk tetején. Nos ezek, nem, ez nem SF, ezek leadók, amelyek megállás nélkül sugározzák az üzeneteket. Maguk ezt természetesen nem hallják, de ezek bevésődnek az emlékezetükbe, és mindannyian úgy viselkedünk, ahogy a Főszerkesztő kívánja.

Színtiszta hülyeség, gondoltam. Nem vagyok valami nagy véleménnyel az emberről, de talán mégiscsak van valami különbség egy ember meg egy rádiókészülék között. Vagy nincs. Az emberek is meg a rádiókészülékek is marhaságokat beszélnek. Egyébként is, a média mindkét oldalán emberek ülnek. Mindez a mesébe illő technológia arra szolgál, hogy a hülyeség mindenki számára hozzáférhető, olcsó, hatásos és globális lehessen.

- Látod, milyen az élet - sopánkodott Sandoz. - Fél órával ezelőtt még kávéztunk és az álmokról beszéltünk, most meg itt vagyunk Orwell negatív utópiájának világában.

- Igen, igen - vigasztalta a pap - az élet semmit sem ér, gyermekeim. Imádkozni kell, imádkozni és megint csak imádkozni. De hát hogyan imádkozhatna egyáltalán az ember, mikor az imádságokat is lehallgatják. Hallhatták, mit mond ez az újságíró. Elkapják az imádságodat, felveszik magnetofonra és cenzúrázzák. Ami nem tetszik nekik, azt kitörlik és úgy továbbítják az Úristennek. De Isten nem szereti az efféle imákat.

Hát jó, gondoltam, legalább benne leszünk az újságokban. Ez is jobb a semminél. Egy kis publicitás sose árt. Legalább vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a sajtó szabad. De csak a sajtó.

- Ebből elég! - ordította el magát Sandoz. - Egyedül akarok maradni a feleségemmel. Menjenek át a másik szobába.

7.

Nem tudom, a többiek hová mentek, én mint krónikás, itt maradhattam egy képzelt függöny mögé rejtőzve, hogy jelen legyek a szerelmesek búcsúján. A gyöngéd jeleneteket szándékosan elhallgatom, nem azért, mert diszkrét vagyok, hanem azért, mert undorítóak. Ezeket a sikolyokat, ezeket a suttogásokat úgy nyomtam el, hogy kétségbeesetten gondolkozni próbáltam. A pánikra minden okom megvolt. Mert mindaz alapján, amit ez a firkász a Ve'ernje novostiból elmesélt, egyvalami következett: a háborút, amely itt tombolt, ennek a nyavalyás cselekménynek a színhelyétől mintegy harminc kilométerre, valami szerkesztőbizottság ülésén találták ki. Megállj! Aporia. Mivel magyarázható akkor, hogy csökken a napilapok példányszáma? Egyszerűen. Ezért nő a tévéhíradó nézettsége. Nincs az az újság, amelyik olyan élethűen tudná továbbítani a rombolásnak, gyilkolásnak, mészárlásoknak a jeleneteit, mindazt, ami a kirakatokban lévő Góbi sivatagok szemlélőit meggyőzi arról, hogy itt mégiscsak jobb... Biztonságosabb...

De ekkorra a sikolyok túl hangosakká váltak, úgyhogy átpillantottam a korábban említett függönyön. Mégiscsak igaz, hogy minden veszekedés, még ha lövöldözésben csúcsosodik is ki, az ágyban végződik. Volt mit látnom: Sandoz meztelenül feküdt az ágyában, a felesége meg - jelen állapotával összeegyeztethetetlen hévvel - korbácsolta a hátsóját, üvöltözve: Viva la révolution! Mégse gyónt meg mindent annak a pap-mérnöknek. Például a szadizmust. Lehet, hogy szegény Sandoz már nem tudta elviselni ezeket a megaláztatásokat, és ezért nyúlt revolverhez. Ki tudja. A kiáltások elhallgattak, és ők ketten egymás mellett hevertek dohányozva, engem meg szinte a rosszullét környékezett az egésztől.

Sandozt, úgy látszik, bántotta a lelkiismeret. Az alapján vontam le ezt a következtetést, hogy két cigarettát szívott egyszerre. Még bocsánatot is kért.

- Sajnálom - mondta. - Nem tudom, mi történt velem. Kissé elhamarkodottan cselekedtem. Az utóbbi időben kissé rosszak az idegeim.

- Mégse kellett volna éppen rám lőnöd.

Sandoz fölsóhajtott.

- Nem volt más választásom. Az a késztetés erősebb volt nálam. Mintha az ördög bújt volna belém.

- Akkor legalább a lábamba lőttél volna.

- Oda céloztam, de a petefészked környékén találtalak el. Tudod, hogy pocsék céllövő vagyok. Emlékszel, mikor a vidámparkban voltunk, amikor B. épp hogy csak elkezte a Kínai írást, alighogy megismerkedtünk. Azt szeretted volna, hogy a céltábla közepébe találjak, hogy elnyerjem a nagy plüssmedvét, aztán pedig neked ajándékozzam. 1805 töltényt lőttem ki, hiába.

- Most mégis hogy sikerült? Azt hiszed, civilizált dolog a feleségedre lőni?

Sandoz elgondolkozott. Elkomolyodott.

- Miért vagy olyan biztos abban, hogy a feleségem vagy? - kérdezte.

- Hogyhogy miért? Húsz éve itt élek. Ugyanabban a szobában alszunk. Néha ugyanabban az ágyban. Gyakran megkorbácsollak. Ezeket letagadnád?

Sandoz újra a régi lett. Indulatos.

- Nem. De ez még nem jelenti azt, hogy a feleségem vagy. Emlékszel rá, hogy összeházasodtunk volna? Van valamilyen papírod az aláírásommal? Elismervényed?

- Nincs - mondta. - Őszintén szólva nincs.

- Na látod.

Újra felüvöltöttek. Szerencsére nem a kéjtől. Amíg vitatkoztak, a cigarettáik a körmükre égtek és összeégették őket.

Az asszony nem adta ilyen könnyen.

- Hát akkor hogy éltünk ilyen sokáig együtt?

- Hm, ki tudja azt. Arra sem emlékszem, hogy lettek volna gyermekeink.

- Ó, ne, drágám. Két gyerekünk volt. Ikrek. De vízbe fojtottuk őket. Abban az időben volt egy olyan modern felfogás, hogy a kutyák attól olyan ellenállóak, és azért van annyi nemes fajuk, mivel az első almot vízbe fojtják, így hát mi is vízbe dobtuk az elsőszülötteinket.

Elgondolkoztam: talán nem is rossz. Minden elsőszülöttet vízbe kellene vetni, és akkor megrövidítenénk ennek a feje tetejére állt világnak a haláltusáját. Még tovább gondolkoztam volna, de az asszonyból kibuggyant:

- Végtére is, még ha nem is vagyok a feleséged - ami egyébként egyáltalán nem érdekel -, ez még nem ok arra, hogy rám lőj.

Sandoz is fellobbant.

- Lőttem és kész!

A mirigyeknek, korpának, kendernek az a keveréke, ami az asszony, megfeledkezve a lélekről, amelyen élősködik, mint a fagyöngy, megint felemelte a hangját.

- Te egyszerűen egy gyáva féreg vagy!

Sandoz elsápadt a dühtől.

- Idefigyelj! Hagyd abba. Hagyd abba, mielőtt megint kihozol a sodromból és megkeresem a pisztolyt. És szavamra, ezúttal azon leszek, hogy pontosabban lőjek. Te egyébként is buddhista vagy. Neked nem kellene semmi jelentőséget tulajdonítani mindennek.

- Miért gondolod, hogy jelentőséget tulajdonítok neki?

- Akkor mért jajveszékelsz itt ennyire?

- Azért, mert félek - felelte az asszony. Ez volt az egyetlen őszinte mondat egész álló délután. Egy rövid, de őszinte mondat.

- Függetlenül attól - folytatta az asszony -, tulajdonítunk-e valami jelentőséget valaminek vagy sem, ha ez szörnyűség, akkor nyugtalanok vagyunk, és itt nem tehetünk semmit.

8.

A dolgok tovább bonyolódtak. Hazug törvénykönyveivel a hóna alatt, alkoholgőzös lehelettel betámolygott Borovski terepi bíró. A rendőr azonnal vigyázzba vágta magát, és az egész jelenet megint feszült lett. Nyoma sem maradt a fekete humornak, bujaságnak, idiotizmusnak. A bíró nyomában írnokok, bírósági végrehajtók valóságos uszálya tódult be mindazokkal a kíváncsiskodókkal és munkakerülőkkel, akik nélkül elképzelhetetlen bármilyen bírósági tárgyalás.

Bejött a bírósági szolga is. Szeget vert a falba. Felakasztotta a köztársasági elnök portréját. Aztán eltűnt.

- Sandoz úr - mondta a bíró -, a kihallgatás...

Nem tudta befejezni a mondatot. Lihegve, valami kafkai perről rohanva megjelent az ajtóban {olaja, Sandoz ügyvédje, és interpellációt nyújtott be, vagy hogy is mondják az ilyesmit.

- Kérem szépen, kérem szépen - lihegte -, ez így nem mehet. Az ügyfelem nem köteles semmit nyilatkozni a védelem jelenléte nélkül.

Ez már nekem, az elfogulatlan elbeszélőnek is sok volt, ezért összeszedtem magam, hogy közbeszóljak.

- Ügyvéd úr, honnan tudta, hogy a bíró már megérkezett?

Az ügyvéd úgy nézett rám, mint valami őrültre, ami alapjába véve igaz is.

- Uram, az igazságszolgáltatás egységes. Mi mindent összehangoltan végzünk, csak én betértem egy sörre, és ezért késtem egy kicsit.

- Álljanak meg - kiáltotta Sandoz -, álljanak meg egy pillanatra. Túl sok itt a koordináció. Én már semmit se értek.

A bíró hitetlenkedve nézett rá. Azután hideg sört kért. Ha a vádlott többet szeretne tudni a jogszolgáltatás rendszeréről, amely ítélkezni fog felette, ám legyen, erre megvan a joga, de ez egy kis időt kíván, és ő, mármint a bíró, már annyira fáradt. Sandoz belerúgott az asszonyba, aki időközben elvesztette az eszméletét, és megparancsolta neki, hogy hozzon sört.

- Látja - kezdte a bíró, miközben egy zsebkéssel hihetetlen ügyességgel felbontotta a sört -, maga laikus, és megértem, hogy bizonyos kétségek kínozzák. Az igazságszolgáltatás, ahogy más területek is, megállás nélkül fejlődik. Mi több, számítógépesedik. Többé semmit nem bízunk a természeti erőkre. Ma már nem lophat bárki, aki akar és amikor akar. Többé nincsenek váratlan gyilkosságok... Nyomozás az elkövetők után, fárasztó vizsgálati eljárások. A törvény tökéletesedett. Bizonyára olvasta Borges műveit. Ő egy helyen arról ír, hogy csak az a földrajzi térkép lenne tökéletesnek tekinthető, amelyik pontról pontra megegyezne a területtel, amelyet ábrázol. Ennek megfelelően arra a következtetésre jutottak, hogy csak az a törvény lenne tökéletes, amely annak az országnak minden lakosára tartalmazná a pozitív és büntető intézkedéseket, ahol érvényben van. Ezért tökéletesítettük a törvényt. Kiterjesztettük. A mi törvényeink nem csak a büntetést szabják meg. Ez már elévült. A törvény ma már az elkövetőt is meghatározza. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma büntetés sem. Mindegyik egyetlen és megismételhetetlen. De nem csak a gaztett elkövetőjét határozza meg - a törvény ennél tovább megy -, meghatározást nyer benne a bűntett helye és ideje is. Ezek jelentős megtakarítást eredményeznek az állami költségvetésben. Ez a firkász (az újságíróra mutatott) talán azt mondta maguknak, hogy mindezt az újságok szerkesztőségeiben határozzák meg. Ez egyszerűen szamárság. Ők túlbecsülik a jelentőségüket. Az újságok csak a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének a szervei és semmi több.

A bíró húzott egy jókorát a sörből és böffentett. Hát ez lenne az Új Világrend, gondoltam. Majd folytatta a locsogást.

- Természetesen mindenki azt hiszi, hogy a bírói hivatás privilégium. Nem panaszkodom, de nekem se könnyű. Néha irigykedve gondolok azokra a régimódi bírókra, akik ültek kényelmes székeikben, talárt öltöttek és ráérősen szunyókáltak. Egyébként én futballbíró szerettem volna lenni; még az edzőiskolát is befejeztem és megkaptam a FIFA engedélyét, de mivel súlyfeleslegem volt, a törvény viszont egyértelmű: a bíró nem lehet több 69 kilónál, kénytelen voltam elvégezni a jogot, és ezt a felelős, ugyanakkor hálátlan munkát végezni.

Isten tudja meddig mondta volna a részeg bíró a filippikáit, ha a pap, akit mindeddig a textuális feledés áthatolhatatlan sötétje borított, félbe nem szakítja.

- Ha nem vagyok indiszkrét, azt szeretném tudni, hogy milyen ismérvek alapján határozzák meg, hogy kiből lesz tolvaj, kiből gyilkos és kiből rabló?

- A népességből véletlenszerűen vett minták alapján - felelte a bíró.

- Be kell vallanom, ez nem igazságos.

- És a bűntett, az igazságos?

Hogyan lehetne ellentmondani egy ilyen érvnek? Az egyik legnagyobb baj ezen a világon, hogy a legnagyobb disznóságok és a legaljasabb gazemberségek logikusak, érvekkel alátámasztottak, tudományosan megalapozottak, míg mindazt, ami szép, szinte nem lehet bizonyítani.

A pap, ennek ellenére, nem adta meg olyan könnyen magát. Ahogy mondta is - annak ellenére, hogy képzettsége alapján mérnök -, lelkiismeretesen végezte feladatát.

- Magától értetődő, hogy a bűntett igazságtalan. De az nem merül fel önökben, hogy ezek között a véletlenül kiválasztott tolvajok és gonosztevők között olyanok is vannak, akik nem szeretnének gonosztevők lenni.

- Az senkinek se tetszik, hogy gonosztevő legyen. Ez az egyik. Másodszor - magának, mint tiszteletesnek ezt tudnia kellene -, minden ember bűnös, és mindenki potenciális bűnöző. A bűnösöket egyébként számítógép választja ki. Minden visszaélés kizárt.

Ekkor, amikor legkevésbé számítottunk rá, Sandoz felesége kiszenvedett. Fikarcnyi színpadiasság nélkül. Talán el is kerülte volna a figyelmünket ez a tény, ha meg nem jelennek az ápolók a hordággyal, és ő erre nem ébredt föl.

Véletlenül pillantást vetettem a Törvénykönyvre, amit a bíró az asztalra helyezett.

A fedőlapján ott volt a jel:

9.

A bírósági szolga hozott egy doboz aszpirint. Látszott, hogy a tartalékok kimerülőben vannak, és ez a húsz tabletta nem fog elbírni a készülődő fejfájásokkal. Ezért gyufát húztunk, hogy ki fog leugrani a gyógyszertárba, további adagokért. A legszerencsésebb, íratlan szabály szerint, ismét a rendőr lett. Megkezdődhetett a per. A bíró rutinosan megvádolta Sandozt a felesége meggyilkolásával. Az ügyvéd kifogással élt: az áldozat nem is volt Sandoz felesége; vadházasságban éltek együtt, és vannak arra utaló jelek, hogy csak véletlen ismerősök. A kifogást elfogadták enyhítő körülményként. Nos, ekkor került sor az én öt percemre. Tanúskodnom kellett. Azt pedig mindenki tudja, aki elolvasta ennek a jelentésnek a második fejezetét, hogy nem szeretek kérdésekre válaszolni. Hogy nem tudok kérdésekre válaszolni. Különösen nem hivatalosakra. Tudta ezt a bíró is. De mit volt mit tenni? A törvénynek be kell teljesednie.

- Tehát - mondtam - a következőképpen történt. Ma, délután két óra körül, szokásos látogatásra jöttem ide a barátomhoz. Kávét ittunk és beszélgettünk...

- Miről?

- Semmi fontosról. Apróságokról. Mondom, cseverésztünk, és akkor hirtelen bejött a szobába a megboldogult. Neglizsében. Ízléstelen sminkkel. Állandóan a szavunkba vágott, félbeszakította Sandozt mindenféle közbeszólásokkal, lefitymálta politikai meggyőződését. Hangsúlyoznom kell, ma találkoztam vele először. Hogy milyen viszonyban volt a barátommal, azt nem tudom. Egyébként ez nem is fontos. Megjegyezném, hogy Sandoz több ízben figyelmeztette, ne zavarjon minket, amit az áldozat nem akart megfogadni. Erre, szemmel láthatólag feldúlt lelkiállapotban, Sandoz elsütötte a fegyvert. Ekkor megérkeztek a rendőrök.

És még azt mondják: nem létezik egyidejűség. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, hogy "ekkor megérkeztek a rendőrök", bejött Valdemar, nem, Kazimir, egy nyaláb aszpirinnal. Sugárzott a boldogságtól - oly ritka jelenség az ilyesmi ezekben a sivár háborús időkben. Kisvártatva megtudtuk elégedettségének okát. A patikából kifelé jövet ugyanis meglátta a szökött fegyencet, akit olyan sikertelenül üldözött megboldogult testvére, legyen neki könnyű a föld, Valdemar, nem is, Kazimir. Egy öregasszonyt próbált megszabadítani a pénztárcájától.

- Rákiáltottam: megállj! Megpróbált elszökni. Utánarohantam, kilőttem egy golyót, kettőt, hármat és - paff - pont a tarkójába.

Azt mondják, a Törvény malmai lassan, de biztosan őrölnek.

Mindegy, fellélegeztünk. Aszpirinunk volt, elegendő mennyiségben. Borovski bíró, szemmel láthatólag ittas állapotban, folytatta kirakatperét. Sandoz bűntettére a legszigorúbb büntetést látták elő: golyó általi halált. Nem fért kétség hozzá, hogy a bíró ezt ki is fogja hirdetni, talán végre is hajtja. Az ügyvéd kitett magáért, már amennyit állami tisztviselőként megengedhetett magának. Ismét felszólamlással élt. Ennek lényege a következőkben foglalható össze: nem halt volna-e meg egyébként is az áldozat előbb vagy utóbb, ha Sandoz nem lövi agyon. Ha igen - akkor abszurd dolog egy embert megvádolni olyasmivel, ami a dolgok természeténél fogva magától is megtörtént volna. A bírónak nemigen volt ellenvetése. Bölcseleti szempontból valóban abszurdnak találja a dolgot, embertelennek, társadalmunk humanisztikus berendezkedésével összeegyeztethetetlennek. De jogi szempontból vizsgálva, márpedig ő jogász, a dolgok másképp állnak.

A pap is megpróbált tenni valamit Sandoz érdekében. Ez végtére is kötelessége volt. A papoknak egyébként is nőgyűlölőknek kell lenniök, és a férfiak mellé kell állniok. Egy nő ide vagy oda, nincs jelentősége. A Bibliát idézte. "Enyém a bosszú, én majd megfizetek", mondja az Úr. Borovski ezt nem vonta kétségbe. Azzal a megszorítással, hogy államunkban az egyház önálló, ugyanakkor attól elválasztott. Mi több, még egy üveg sört lehúzva, némi megértést is tanúsított Sandoz irányában. Azt mondta, lelke mélyén egyáltalán nem hibáztatja őt. A sors akár őt is kijelölhette volna erre. Ő is megölhette volna a feleségét. Sőt, örömmel tenné ezt meg. De a törvényt be kell teljesíteni. Ezért kimondta Sandozra a halálos ítéletet.

Az ügyvéd, annak ellenére, hogy lefizették, hogy összejátszott a bírósággal, mégse volt olyan hülye. Valóban, a halálos ítélet egyfajta tautológia. Mindannyian halálraítéltek vagyunk. Miféle elégtételt lehet abban lelni, ha formálisan megerősítjük ezt a tényt, és erőszakosan végrehajtjuk. Ezt nem tudom másképp értelmezni, mint egy olyan vállalkozás részletét, amely ki akarja egyenlíteni az embert Istennel.

De engem is a halálos ítélet fenyegetett. Nem számítottam rá, hogy a bíró engem is megvádol, bűnrészességért. Végképp igazságtalanul, legalábbis azok alapján, amit az eseményekről írtam, de hát mindig fönnáll annak a lehetősége, hogy elhallgattam valamit, és a bíró végig akarta vinni a dolgot. Be kell vallanom, kellemetlenül éreztem magam. Kellemetlenebbül, mint egyébként. Ugyanakkor el is gondolkoztam azon az apórián, miért válik az élet annál értékesebbé, minél értelmetlenebb és nehezebb? Végtére is egy kivégzőosztag előtt végezni, Borovski bíró keze által meghalni vagy egy mesterlövész golyójától a polgárháborúban - vajon mi a különbség? Az államnak mindig megvannak az eszközei, hogy eltegye láb alól az alattvalóit. Mellesleg, ezért létezik.

Mindezek ellenére nem adtam meg magam. Határozottan kijelentettem, hogy teljesen véletlenül kerültem Sandoz lakásába, és nem találok semmi okot arra, hogy viseljem tettének következményeit. Nem találok rá okot!? - kiáltott föl a bíró. Hát akkor én semmit se látok, vagy csak úgy teszek. És Sandoz csak úgy véletlenül lőtt a feleségére. Ha ezt nem vagyok képes felfogni, akkor nem értem a rendszer lényegét. Minden véletlen, de semmi se véletlen. Mindez a vizsgálódás szemszögétől függ természetesen. Mivel pedig nincs ügyvédem, használhatom Sandozét; neki már úgyse lesz rá szüksége.

Röviden, az én bűnömet a következőkben fogalmazták meg: ha nem jöttem volna el, a történések egészen más irányt vettek volna. Ezt nem értettem a legvilágosabban, de nem ragaszkodtam a magyarázathoz, inkább a bíró akarta megmagyarázni. Szemmel láthatólag rájött, hogy Sandoz hűtőszekrényében még van elég sör, ezért azon volt, hogy minél tovább elhúzza a pert. Igaz, hogy a bűnelkövetőket az Állami számítógép választja ki; első látásra nekem ehhez semmi közöm, de az én idejövetelem megzavarta az események menetét. A védő beavatkozott. Lagymatagon. Inkább csak azért, hogy védje a mundér becsületét. Igaz, egy utolsó segg volt, de profi. A bíró viszont a legkisebb mértékben se vette figyelembe infraszonikus tiltakozásait. Szememre vetette, semmit sem tettem, hogy megakadályozzam Sandozt abban, hogy a feleségére lőjön. Miért akadályoztam volna meg? Sose szerettem beavatkozni a házastársak intim dolgaiba. De láttam, hiábavaló, és a bíró egy olyan vád szálait szövi, amelyben csak annyi a logikus, hogy egy olyan ember állítja össze, akinek a vérében szédítő sebességel nő az alkohol ezreléke.

10.

Szigorúan véve az én bűnöm politikai természetű volt. De a demokratikus imidzs és a világközvélemény miatt a hatóságok megszervezték egy harmadosztályú színésznő meggyilkolását azért, hogy engem kivégezhessenek, mint a vérszomjas gyilkos bűntársát. Ebben az egész cselszövésben a strukturalisták, a kritikusok és a posztmodernek keze nyomát fedeztem föl. Kihasználva ezeket a zavaros polgárháborús időket, elhatározták, élnek a rezsim vérszomjassága adta lehetőségekkel, és végre leszámolnak velem, hogy megbosszulják mindazt a sok sértést, amelyekkel elárasztottam őket a hazai és a külföldi sajtóban.

A strukturalizmus, ha nem tévedek, a hetvenes évek végén jelent meg vidékünkön. Először mint megkésett irodalmi divat, hogy a későbbiekben különös és veszélyes események sorát indítsa el. Abban az időben szinte nem is volt olyan folyóirat, amelyik ne szentelt volna néhány tematikus számot ennek a mozgalomnak. Elhíresült és kevésbé híres strukturalisták látogatták Belgrádot, előadásokat tartottak, járták a kávéházakat, luxushotelek szobáiba vitték a világirodalom szakos egyetemistalányokat, és csinálták a kisstrukturalistákat. Errefelé mindaddig kellemes szélcsend volt. Vezérünk még élt, és szilárd volt elhatározásában, hogy nem is fog meghalni; az idő még egyenes vonalúan haladt; a füstölt hentesáruk értékesítése növekvőben volt; a szaporodás üteme megfelelő, a lázadás a Bountyn már régen vérbe fojtva.

Ekkor a dolgok, kezdetben lassan, megindultak a lejtőn lefelé. Pekingi szindróma. A dekonstrukció szubverziója, a dekódolásról mondott számtalan marhaság kiváltotta az első tektonikus mozgásokat az errefelé mindig is bizonytalan talajon álló kollektív tudatalattiban. A legvészjóslóbb ómen a Vezér betegsége volt. Be kell ismernünk: határozottan küzdött a nyugati újdonságok ellen, hosszú tárgyalásokat folytatott a halállal. És mit sem sejtve arról, hogy ezt az egész katyvaszt a strukturalisták főzték ki - bőségesen kihasználva kormányának ösztöndíjait - múlandóságát a külső és belső ellenség és az őket pénzelő nemzetközi reakció lelkére bízta. Erre álmában sem gondolva ugyan, de a Vezér is strukturalista volt. Dr. R. Hamsun, az uppsalai egyetem tanárának későbbi kutatásai minden kétséget kizárnak ebben a kérdésben. Dr. Hamsun szerint a Vezér annyira dekódolt volt, hogy már 1950 körül megszűnt emberi lény lenni és jellé változott. Ugyanez a szerző állítja, hogy Vezérünk, ha a dekonstrukcionisták be nem avatkoznak, soha meg nem hal.

Sok a homály ennek a kornak az eseményeiben. Mindenekelőtt a Vezér neve, a TITO, nem egyéb mint TOTH egyiptomi istenség és a német TOT - halott szó anagrammája (amely a fekete mágia papjainak kedvelt eszköze). Érthető nyelvre fordítva a Vezér már jóval a halálának napja előtt halott volt, és az erőszakos halálok tömegének előrevetítője volt, amelyeket a később bekövetkező háború hozott.* Mivel azok, akik teljesen elveszítik a lelküket, tovább élnek egy ideig, mert nem jutnak a pokolba, hanem teljes megsemmisülésre ítéltettek, J. B. Tito még pontosan harminc évet töltött a föld színén vadászgatva, halászgatva, utazgatva, leváltogatva a legközelebbi munkatársait, gyárakat és autóutakat nyitogatva meg, whiskyt és fröccsöt iszogatva és egyéb foglalatosságokban, kétségekben, gondokban és privilégiumokban, amelyeket az államfői tisztség magával hoz.

A Vezér strukturalizmus iránti vonzalmának másik jellemző vonása a nyelv, amellyel kifejezte magát. Az a különleges keveréknyelv, egyszerre érthető és érthetetlen, amelyet órákig tudott használni anélkül, hogy bármit is közölt volna, amely dr. Hamsun szerint annak az ősnyelvnek egy romlott szlengje, amelyet a babiloni torony építői beszéltek. Ezt a nyelvet fogják használni Hamsun doktor szerint a világvége előtt is. De hagyjuk a lingvisztikát és az eszkatológiát. Az országot, amelyben a Vezér uralkodott, megszállták a dekonstrukcionisták. Nem haszonszerzésből, hanem azért, hogy tönkretegyék. Hogy kísérletként szolgálhasson annak a módszernek a tökéletesítésére, amellyel a világ többi részét is megsemmisíthetnék. Hát nem ezt bizonyítja giccses címerének hamis heraldikája is: hat fáklya, amelyek a pokol hatodik körét jelképezik, amelyben híveinek jelentős része fog égni, és a szalagon az 1943. XI. 29. keltezéssel, amely a két legbaljósabb számot tartalmazza (ld. Chevalier-Gheerbrant: Dictionnaire de symboles)?

Érdekes még az a körülmény, hogy a Vezér Ljubljanában halt meg, annak a köztársaságnak a fővárosában, amely megadta a coup de grace-t az addigra már alaposan dekonstruált államnak. Az egész dologban valójában az erős szó halt meg. Eltűnt, elenyészett, elpárolgott, a betegágyon csak egy folt maradt, ami a tábornokokat, a bajtársakat és a különböző választmányok különböző tagjait kellemetlen helyzetbe hozta. Leginkább azzal, hogy ez a jelenség ütközött szent marxista elveikkel, aztán azzal a fizikai lehetetlenséggel, hogy a semmit bebalzsamozzák és kiállítsák abban a gyönyörűszép mauzóleumban, amely a legnagyobb titokban B. Bogdanovi építész tervei alapján készült. A dolgot úgy oldották meg, hogy egy viaszbábut tettek a koporsóba, a Vezér tökéletes mását, amelyet Madame Tussaud múzeumának műtermeiben készítettek el.

A vezér sírján kívülről nincs semmilyen jelzés. Belülről viszont, írja dr. Hamsun, egy jelet véstek a márványba, amelyről semmit sem tud, és amely így néz ki:

11.

De mivel haragítottam annyira magamra a strukturalistákat és az állami bürokráciát? Talán azzal, hogy kiadtam a Nemlétező államok atlaszát, amelyben jelentős regionális hatalomként a Jugoszláv SZK-t is fölvettem, és úgy helyeztem el, hogy Nejöjjellel, Palesztinával, Tlon Uqbarral, Utópiával és Shangri-Lával legyen határos. Ezt csak Gottfried Rosenkreuz tudhatta. De kicsoda Gottfried Rosenkreuz? Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Különösen nem egy iszonyú gyilkosságban való bűnrészesség vádjával a nyakamban. Lehet, hogy egyáltalán nem lehetséges rá válaszolni. Meglehet, egyáltalán nem lehetséges beszélni Rosenkreuzról. De hogyan nem beszélni róla, amikor ez most modern? Kilétéről folyamatosan vitáznak a pszeudoezoterikus és a strukturalista körök meg a titkosszolgálatok ügynökei. A nevével felcímkézett dosszié mind vastagabb, a Rosenkreuzcal kapcsolatos talányok és bizonytalanságok mind nagyobbak és reménytelenebbek. Művei furcsamód könnyen hozzáférhetők, sőt népszerűek. Több nyelvre lefordították őket, de szerzőjüket senki sem ismeri. Irigylem őt ezért. Az a kevés hozzáférhető adat mind kitaláció, ami nem jelenti azt, hogy nincs bennük némi igazság. De ez nem jelent semmit.

A meggyökerezett gondolkodással ellentétben az igazság nem igazság. Az csak ügyesen kigondolt hazugság. Akárcsak az embereknél; egyeseknek hisznek, másoknak nem. Magának Rosenkreuznak is megvolt erről a véleménye. Teológia ateistáknak című művében egy helyütt a következőket írja: "az egyetlen igazság Isten. Vagyis semmi. Minden, ami valami, legalább 95% hazugságot foglal magába."

Említett művérért kis híján Nobel-díjat kapott. Úgy hírlik, csak azért csúszott ki a kezéből, mert a Svéd Királyi Akadémia konzervatív tagjai nem akartak egy ilyen ellenőrizetlen létezésű személyt díjazni. Különösek az akadémikusok kritériumai. Tolsztoj igencsak létezett, mi több élt-halt a létezésért meg a díjért, mégis hoppon maradt. Az igazságtalanságból az ellenőrzött és az ellenőrizetlen személyeket elválasztó határvonal mindkét oldalán lévőknek egyaránt kijutott.

Valóban, kicsoda Rosenkreuz? Egy valódi ember álneve, vagy egy álember valódi neve? Sohase bocsátkoztam volna ebbe a kutatásba, ha nem próbálkoztam volna leszokni a dohányzásról. Mivel ez lehetetlen dolog volt számomra, ezért valami lehetetlen dologgal kellett foglalkoznom. Feldúltan jártam fel s alá a szobában és tollba mondtam egy négernek, akit nyomorúságos napszámért felfogadtam, hogy írkáljon helyettem. Idegességemben üvöltöztem rá: "Az ördögbe is, hol van Rosenkreuz?" Nem kellett volna feltétlenül üvöltöznöm, nem szokásom, de akkor nem idegesítettem volna a baloldaliakat és a humanista intelligenciát! Ez most visszafelé sült el.

Tehát, most már ki tudja hanyadszor. Ki volt Gottfried Rosenkreuz? Német biztosan nem. A németek, amilyen pedánsak, már biztosan a nyomára bukkantak volna vagy eltüntették volna a legjelentéktelenebb említését is, ha bebizonyosodik, hogy nem létezik. A német fegyelem nem tűr el efféle hajlékonyságot az identitást érintő kérdésekben. Vagy vagy, vagy nem vagy. Nem így, mint nálunk. És ez így van rendjén. Egyébként soha nem foglalkoztatott volna ez a tehetséges, ugyanakkor megfoghatatlan kalandor, ha nem hagyok fel a dohányzással. Aztán idegességemben újra dohányozni kezdtem.

Hogy a dolog még érdekesebb legyen, úgy látszik, Rosenkreuz is szenvedélyes dohányos volt. Egy füzetben olyan adatra bukkantam, hogy éppen Rosenkreuz vitte át a dohányt Európából Amerikába, ahol száz évvel később a konkvisztádorok ráakadtak és visszahozták. Ez ugyan kronológiailag nem áll meg a lábán, de hát Rosenkreuz megáll a lábán? Megáll egyáltalán valami is a lábán? Végtére is, ha valaki ennyire kis mértékben és alig észrevehetően létezik, mit számít, hogy most él vagy kétezer évvel ezelőtt? Első könyve ebből az időből származik. Címe: A csodálatos növények sokaságáról, amelyek Indiában nőnek és hatásukról az egészséges emberekre. Nevét korábban is említik. Már az antik görögség is. Találtak egy tekercset (a British Museumban őrzik), amelyben a Dionüszosz-ünnepségeken használt kábító drogokról szóló szövegfoszlányok között ez áll: "ahogy Rosenkreuz tanította".

Rendben. Egyszerűen lehet összegeznem: Rosenkreuz egy álnév. Abszolút álnév. Ez talán logikailag is megáll a lábán Szerbia Szocialista Pártja képviselőinek segítségével. Hány olyan ember van, aki nem írt egyetlen könyvet sem. Miért ne lenne néhány olyan könyv, amelyet senki sem írt, amelyeknek nincs szerzője, és amelyeken csak a rend és a sajtótermékekről szóló törvény kedvéért ez áll: Gottfried Rosenkreuz. De az ördögbe is! Nem rejtett ő el semmit. Megvannak a levelei, a személyi tárgyai, fényképei. Bejegyezték a születési anyakönyvbe, de ő nincs és nincs. Vagy olyankor van, amikor ez lehetetlen, elfogadhatatlan, abszurd. Száműzték volna? Nem valószínű. Egyetlen könyvét sem tiltották be. De hát ki tudja?

Rosenkreuz bibliográfiája nem is olyan terjedelmes. Néhány értekezés, cikk, két-három könyv, harminc-egynéhány vers. Nehezen is lehetne ennél bővebb. Rosenkreuz mindig mozgásban van. Mint a cápa. Pontosabban: mint a cápa lelke. Valójában ő egy képtelenség, és azért megy ilyen jól neki. Nem lehet kávéházi csevegések és irodalmi szövegek alapján vádat emelni. Ezt még Borovski terepi bíró sem teheti meg.

Az utolsó következtetés: nem én vagyok véletlenül Gottfried Rosenkreuz? Ez kizárt. Ez már lerágott csont. Elég, ha a kutató betér a Bumeráng kávéházba és belenéz a Tibeti holtrészegek könyvébe, ahol a B betűnél tetemes mennyiségű dokumentumot talál arról, mit ittam, mit beszéltem; kivel ültem és mikor. És ennek a nebulózus tényközlésnek a maradékát. Így készül a történelem. A kutató szépen kezébe veheti a könyvet, illetve zsíros fedelű füzetet, és a helsinki megállapodás mellé teheti, ha létezik köztük valami kapcsolat, és biztosan van, állítja a tudomány, habár én kételkedem ennek meglétében: minden káosz. És minél nagyobb rendet próbálunk bevinni ebbe a zűrzavarba, a rendetlenség még nagyobb lesz.

De hogy a konfúzió, ahogy kell is, teljes legyen, egyszer bebizonyosodik, Rosenkreuz (amíg én Sandozzal kávéztam a gyilkosság előestéjén) megjelent a Bumeráng kávéházban. Maszkált, whiskyt, vodkát, vinjakot, brandyt, pálinkát, Calvadost, rumot, konyakot, pálinkát, bort, sört, ír kávét, koktélokat, pezsgőt és likőrt ivott. És mindezt az én számlámra. Így szólt: "Én vagyok Rosenkreuz." Bemutatkozott és megmutatta a jelenlévőknek Salvador Dali ajándékát, egy aranyozott nyelű botot. Aláírta a nevét a számlán. Gondok, végtelen gondok a történelemmel. Milyen nehéz megírni egy kis balkáni kávéházban esett részegeskedés hiteles történetét. Hogy másról ne is beszéljünk. Bármerre nézel - csupa hamisítvány. Megbízhatatlan tanúk. Esküszegők.

Tehát Rosenkreuz megjelent, benyomással volt ránk, majd elment. Követtük tekintetünkkel. Akárha Mózes, Dali botjával megnyitotta a tócsák Vörös-tengerét, eltávozott az Ígéret földje felé, a hiteltelenség, a megbízhatatlanság és az ellenőrizetlenség Kánaánja felé.

12.

A kitérők nem segítettek. Borovski kérlelhetetlen volt. Az ítélet így hangzott: golyó általi halál. Az ügyvéd a rend kedvéért ismét ellenkezni próbált. Úgy vélte, hogy az ítélet túl szigorú. A bíró nem értett vele egyet. Szemmel láthatólag elege volt az egészből. Minél előbb haza akart menni, hogy kipihenje magát. Végtére is, mentegette magát, nem ő írta a Büntető törvénykönyvet, és ha az ügyvéd úr úgy gondolja, hogy az ítélet túl szigorú, élhet a fellebbezés jogával. Kiderült, hogy a folyamat a következő: abban a pillanatban, szóban kell fellebbezni Borovskinál. Az ügyvéd ezt megtette. Azt követelte, semmisítsék meg a halálos ítéletet, és szabálysértésnek megfelelő büntetéssel helyettesítsék.

- Elvben - mondta a bíró - ez nem lehetetlen, de a fellebbezést elutasítom.

Az ügyvéd indoklást követelt. Az indoklás banális volt. A szabálysértési büntetéseket pénzben szabják ki. Mivel az infláció rendkívül magas, mire sor kerül a fizetésre, a büntetés összege elveszíti értékét, és ezzel az elítéltre gyakorolt nevelő hatását is.

A bíró kávét kért. De ki fog kávét főzni? Sandoz felesége meghalt. A rendőr - Valdemar vagy Kazimir - felkínálta szolgálatait. Kiment a konyhába. A bíró nézett bennünket, felfújta és hivatalos pózba vágta magát.

- Uraim, uraim! Miért ez a komorság? Egész idő alatt arról beszélnek, hogy az élet banális, unalmas, undorító, abszurd, értéktelen, most meg teljesen elkedvetlenedtek.

Tény, az élet ilyen. De én meg Sandoz éltünk a gyanúperrel, hogy a halál sem igen különb. Joggal. A pap figyelmeztetett bennünket, hogy keressünk vigaszt a hitben. De Sandoz, amilyen szkeptikus, azt találta mondani, hogy a vallás a nép ópiuma. És mi a baj az ópiummal, tűnődtem hangosan. Ez felrázta a bírót letargiájából.

- Kérem. A vallásszabadságot az alkotmány szavatolja, de a kábítószer-kereskedelem törvényellenes.

Vajon kétszer végeztek volna ki bennünket, ha lett volna ópium, és ha elszívtunk volna egy-két pipát, vajon nem csökkentettük volna szenvedéseinket? Nem, nem. De a törvény az ópiumélvezőket azzal bünteti, hogy kivégzés előtt levágja a jobb kezüket. Ezért cigarettára gyújtottunk. Ezt még mindig megengedték. De már nem sokáig, már nem sokáig.

Még egy kellemetlen meglepetés várt ránk. Az újságíró megkérdezte a bírót, mikor hajtják végre a büntetéseket. Mindannyiunk meglepetésére Borovski rendkívül hatékonynak bizonyult: mihelyt megissza a sört, ki kell bennünket végezni. Ez volt az utolsó sör Sandoz hűtőszekrényében. Hogy a dolog érdekesebb legyen, a kivégzést a helyszínen kellett végrehajtani. Így humánusabb, vélte a bíró. A pincékben, vérfagyasztó helyszíneken történt embertelen kivégzések ideje lejárt. Most ezt otthonos körülmények között végzik. Ez jogrendszerünk még egy vívmánya.

- De megvan ennek az árnyoldala is - mondta a bíró.

- Ma például máglyahalálra ítéltem egy boszorkányt. A büntetés végrehajtása közben a tűz átterjedt a szomszédos épületre, úgyhogy a tűzoltóknak is be kellett avatkozniuk. Nagyon kellemetlen volt. Azt hittem, boszorkányokat már régen nem égetnek. De igen, égetnek. Igaz, nagyon ritkán. Utoljára, ha az emlékezetem nem csal, utoljára 1783-ban történt ilyesmi. De a mai vádlott ellen megdönthetetlen bizonyítékok szóltak. Nem volt más választásom.

A rendőr behozta a kávét.

Az időbeosztás a következő volt: miután megisszuk a kávét, áttérünk a halálos ítélet végrehajtására. A kivégzőosztagot a rendőr testesíti meg. Szerencsés véletlenek folytán a pap is itt van. Mielőtt kivégeznének bennünket, eleget tesznek utolsó kívánságunknak. Sandoz egy fémkék Porsche GT-t kívánt. Ez nem jöhetett szóba; egyébként is zárva tartottak az üzletek. - Én cselhez folyamodtam. Az volt az utolsó kívánságom, hogy Borovski bíró meséljen el egy különlegesen érdekes esetet a bírói gyakorlatából.

Sikerült.

- Hát, ha már muszáj. Van egy antológiára való, de egy tanulságos eset mellett döntöttem, amely munkám összetettségét illusztrálja. Na már most, egy napon egy ember, aki hangosan szeretett zenét hallgatni, elment hazulról, és elfelejtette kikapcsolni a lemezjátszóját. Ennek az embernek olyan szomszédja volt, aki délután aludni szokott. Azon a délutánon a hangos zene miatt nem tudott elaludni, ezért ő is elment otthonról. Mindez a polgári szabadságjogok közé tartozik. Igen ám, de a szomszéd, aki nem tudott elaludni, találkozott az utcán egy barátjával, akit nem látott a harmincéves érettségi találkozójuk óta. És ahelyett, hogy hazament volna, ahogy eredetileg akart, autóba ült a barátjával, és elmentek egy külvárosi kávéházba. Ott kényelembe helyezték magukat. Rendeltek egy liter bort. Majd még egyet. Aztán még egyet... Így hát a mi barátocskánk iszogatott az iskolatársával, ezalatt a felesége feldúlt idegállapotban kinyitotta a gázcsapot. Múlnak a drága percek, a férj nem jön a szokott időben. Már késő bármilyen segítségre. A gáztól elkábulva az asszony nem tud felkelni és hívni a mentőket. Hamarosan meghal. Egy bekapcsolva felejtett lemezjátszó miatt.

Csak valamikor éjféltájban jöttek ki az ittas barátok a kávéházból. Az egyik útkereszteződésben, úgy részegen, elgázolnak egy mozdonyvezetőt, aki mit sem sejtve ment a munkába. A mozdonyvezető egész életére nyomorék, törött gerinccel kerül kórházba. A menyasszonya később elhagyja. Nem ezen az estén ugyan, de egy házasság, legalább három fiú, hadseregünk három katonája - mindez elmegy a pokolba egy ki nem kapcsolt lemezjátszó miatt. De itt még nincs vége a szerencsétlenségeknek. A mozdonyvezető helyett másik jön; a vonat késéssel indul, és emiatt a késés miatt induláskor összeütközik egy tehervonattal. Az eredmény: 87 halott, 250 könnyebben és súlyosan sérült.

A balszerencsének soha sincs vége. Az egyik utas, aki a vonat késése miatt elállt az utazástól, megőrült örömében, hogy nem volt a vonatban, fogott egy puskát, felmászott egy felhőkarcoló tetejére, és vaktában lövöldözni kezdett a járókelőkre. Eközben megölt 25 embert. A rendőrség körülvette az épületet. A tűzpárbajban négy rendőr vesztette életét. Csak ezután találta el az őrültet egy mesterlövész.

És ez még nem minden. Érzékeny személyiség lévén, felfogva, hogy embert ölt, a mesterlövész kilépett a szolgálatból, rászokik a kábítószerre, és egy középiskola előtt kezdi árulni a heroint. A szerencsétlenség mindig növekvő tendenciát mutat. Véletlen folytán a 25 halott között 8 arab is volt. Az arab terroristák, azt gondolván, hogy az egész a Moszad csapdája volt, visszavágnak a képzelt csapásért. Pokolgépet helyeznek el egy repülőtér épületében. A mérleg: 80 halott. Erre már Isten is haragra gerjedt, és hogy megbüntesse ennek a kozmikus rendetlenségnek a terjedését, földrengést idézett elő Iránban. Mindannyian tudjuk: mintegy 50 000 halott. És mindez azért, mert egy felelőtlen polgár nem kapcsolta ki a lemezjátszóját.

- Megbüntették legalább? - kérdezte a pap.

A bíró felsóhajtott.

- Sajnos, nem. Még szökésben van.

13.

A rendőr vizsgálgatni kezdte a fegyverét. Borovski bíró aszpirint kért. Nehéz napja volt. Mint mindannyiunknak egyébként. A papnak és az újságírónak is erősen fájt a feje. A rendőrnek is fejfájása lett. Szolidaritást vállalva a végrehajtó hatalom képviselőjével. Istennek hála, volt elég aszpirin. Ezért fejenként kettőt nyeltek le egyszerre.

Sandoznak is fájt a feje. Az enyém is lüktetett. De lett volna-e bármi értelme, hogy fájdalomcsillapítókat igyunk egy ilyen pillanatban.

A bíró az ítélet indoklását fogalmazta.

És ekkor valami érdekes történt. Egyszerre mindenki elsápadt. A homlokukon hatalmas izzadsággyöngyök gurultak végig. Reszketni kezdett a kezük. Sandoz rám pillantott. Fogalmam se volt róla, hogy mi történhetett. Ekkor a gyógyszeresdobozra esett a pillantásom. Aspirin helyett Strihnin állt rajta. A rendőr tehát tévedésből mérget vásárolt. Vagy a gyógyszerésznő tévedett volna? Ezt majd egy másik bíró fogja megállapítani, és elmeséli majd valami eljövendő elítélteknek az ítélet végrehajtása előtt, amikor én meg Sandoz már szökésben leszünk.

Be kell vallanom, kínos jelenet volt. Annyira vonaglottak és üvöltöztek a padlón, hogy a lehető leghangosabbra kellett hangosítanunk a lemezjátszót, nehogy nyugtalanítsuk a szomszédokat. Mindent összevéve azonban nem tartott túl sokáig az agóniájuk. Talán egy tizenöt percig. Azután minden elcsendesedett.

Ha meghal a bíró, az ítéletek elévülnek. Ez legalább ismert dolog. Fellélegezhettünk. De nem tudtunk. A félhomályból koszosan, véresen, szakadtan kivánszorogtak az ápolók a hordágyakkal. A pap, a bíró, az újságíró és a rendőr betöltötték a napi adagot a 2500-as átlaghoz, amennyit beterveztek erre a háborúra.

Végre bealkonyodhatott.

Ladányi István fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.