A diáktüntetések, a reprezentáció és a rendőrség logikája

2013. május 7.

A tüntető diákok elleni egyik jellegzetes érv szerint a tüntetések nem legitimek, mivel a tüntetők nem a hallgatók legális képviselői. Ehhez az érvhez kapcsolódik az a gyakran hajtogatott állítás, miszerint az illegális és illegitim kisebbség, saját akaratát végigvíve, erőszakot követ el a hallgatók többségén, akik előadásokat szeretnének hallgatni a tüntetés helyett.

Az említett érveket nyilvánvalóakként tüntetik föl. Éppen emiatt, az ily módon érvelőkkel szemben, szinte reflexszerűen, óvatos álláspontra kéne helyezkednünk. Louis Althusser francia filozófus ugyanis arra tanított bennünket, hogy a nyilvánvalóság, az evidencia valójában alapvetően ideologikus hatást tükröz. Ezzel a tanítással összhangban, egy ideológia eszméi valami nyilvánvalóként, sőt, mondhatnánk, teljesen természetesként, normálisként jelennek meg – illetve jelenítik meg magukat. És valóban, nem az volna a természetes és a normális, ha a hallgatókat azok képviselnék, akiket a hallgatók ebből a célból megválasztottak? Nem nyilvánvaló-e, hogy senkinek, egyetlen hallgatónak vagy hallgatói csoportnak sincs joga minden hallgató nevében szólni, ha arra nem kaptak fölhatalmazást a többi hallgatótól, explicit módon kinyilvánított akaratukból, a választásokon?

A hallgatói parlamenti választások legális voltának kérdését nem feszegetve, rögtön az elején leszögeznénk, hogy a hallgatói képviselők legitimitása igencsak kérdéses (ez a szöveg, elsősorban, a belgrádi Bölcsészkarról szól). A hallgatói parlamenti választásokon ugyanis sokkal kevesebb hallgató vett részt, mint a tüntetéseken. Ha a számvetés során a tüntetők számához azokat is hozzáadjuk, akik a petíció aláírásával támogatták a tüntetést, akkor a tüntetők száma nagyságrendekkel nagyobb a hallgatói parlamenti választásokon szavazók számánál. Ennyit a hallgatói parlamenti küldöttek legitimitásáról.

A téma fölvetésének nem az az egyetlen módja, ahogyan mi a legitimitásra vonatkozó kérdést föltettük. Sőt, az idézett érvelés, amellyel rámutattunk a hallgatói parlament állítólagos képviselőinek illegitimitására, pont ugyanazokon az előföltételezéseken alapul, mint a tüntetők ellen fölhozott érvek, amiket a szöveg legelején idéztünk. Ezek az előföltevések (akárcsak egy ideológia eszméi) nyilvánvalóakként vannak elkönyvelve. Milyen előföltételezésekről is van szó?

Kettő van belőlük, és a jelen rövid eszmefuttatás keretében a következő módon jelöljük meg őket: 1) a képviselet előföltevése; 2) rendőri előföltevés.

A képviselet előföltevése azon az eszmén alapszik, hogy az individuum joga és kötelessége, hogy választások útján kinyilvánítsa véleményét, megnevezze azt, aki képviselheti őt bizonyos helyeken. Magának az individuumnak, amely ily módon átruházza az akaratát valakire, rendekeznie kell valami olyan tulajdonsággal, vagy meg kell felelnie bizonyos föltételeknek, hogy erre jogot formálhasson. Esetünkben az individuumnak egyetemi hallgatónak kell lennie ahhoz, hogy valakit kiválaszthasson, aki majd képviseli őt a hallgatói parlamentben.

Amennyiben megvizsgáljuk azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkeznie kell, vagy a föltételeket, amelyeknek meg kell felelnie, fölvetődik a kérdés: ki vagy mi definiálja vagy határozza meg a szükséges föltételeket vagy a nélkülözhetetlen tulajdonságokat? Ez a kérdés elvezet bennünket a másik előföltevéshez, amit az imént neveztünk meg – a rendőrihez. A megnevezésért Jacques Rancière francia filozófusnak tartozunk hálával: „A politikára általánosságban eljárások halmazaként tekintünk, amelyek segítségével elérhető, hogy a közösségek összejöjjenek és egy véleményre jussanak, megszervezzék a hatalmat, leosszák a szerepeket és a helyeket, valamint kialakítsák a leosztás legitimálásának rendszerét. Azt javaslom, ennek a leosztást és legitimálást szabályozó rendszernek adjunk másik nevet. Az a javaslatom, hogy nevezzük rendőrségnek.” A rendőrség szerepe, hogy definiálja a társadalmi szerepeket és helyeket, amelyeket az egyéneknek kell eljátszaniuk vagy elfoglalniuk. Pontosan ez a szerep és ez a hely az a föltétel, aminek az individuum meg kell hogy feleljen, illetve az a tulajdonság, amivel rendelkeznie kell. Csak az a személy jogosult a képviselő megvlasztására, illetve saját akaratának átruházására, aki bizonyos szerepet tölt be – esetünkben az egyetemi hallgató szerepét. S hogy mi köze mindennek a hallgatók döntéséhez, amivel elhatározzák, hogy fórumot szerveznek? Az ember elsőre azt gondolná, az egyetlen különbség aközött, hogy a dolgok a fórumon vagy a hallgatói parlamentben zajlanak-e le, abban áll, hogy a forumon részt vevő hallgató csak önmagát képviseli (illetve, ha a képviseletet valamiféle átruházásként értelmezzük, akkor itt szó sincsen képviseletről – a hallgatók személyesen jelennek meg a fórumon, közvetítő nélkül), míg a hallgatói parlamentben az egyes hallgatókat más hallgatók helyeztek a képviselői székbe. Szerintem a különbség ennél sokkal mélyebb, és pont ezen nyugszik a hallgatói tüntetések potenciális radikalizmusa.

Az a gondolat, hogy a fórum mint szervezeti forma az anonimitás elvén alapuljon, elsősorban nem amiatt nyeri el érvényét, hogy a hallgatókat megóvjuk az esetleges üldöztetéstől és a büntetésektől. Nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy az egyetemi vezetés és a hallgatói parlament képviselői listákat gyártanak a renitens hallgatókról (s nem csupán listákat: habozás nélkül kép- és videófelvételeket készítenek!), különösen azokról, akik aktív módon vesznek részt a tüntetéseken. (Ily módon az egyetemi vezetés azon kifogása, miszerint a hallgatók névtelenségbe burkolódznak, több, mint cinikus.) Nem: a névtelenség eszméje elsősorban a képviseleti rendszer logikájának elutasítását jelenti. A hallgatók nem kívánnak személyesen bemutatkozni, és nem akarják, hogy kollégáik képviseljék őket, mert tartanak attól, hogy a képviseleti rendszer logikájában van valami, ami nem csak az egyént és az egész tüntetést veszélyezteti, hanem az egész annyira mélyen hazug, hogy értelmetlenné tenné a tiltakozásukat. Mi lenne ez a valami?

A képviselet logikájában ott rejtőzik a dominancia logikája. A képviselet logikája magában foglalja, hogy az aktivitást a „képviselt” személyről az őt képviselő személyre ruházzák át. Ennek során azt, akit képviselnek, megfosztják tevékeny erejétől, amivel egyébként rendelkezik, és ez az erő, elidegenedve tőle, hatalommá változik, amit rajta gyakorolnak. A parlamenti képviselők jelentik e perverzió első és közvetlen instanciáját. Ők képviselik a hallgatók élet- és alkotóerejüktől való elidegenítésének, valamint a fölöttük gyakorolt hatalom perverziójának legnyilvánvalóbb esetét. A hallgatói parlament „vámpír”, amelyik csak a hallgatók „élő tevékenységének lecsapolásával tud életben maradni”. Mi több, a képviselet logikája nem csak a dominancia logikája – egyben a hallgatók tényleges érdekei meghamisításának logikája is (mindannyian jól tudjuk, hogyan képviseli a hallgatói parlament a hallgatói elvárásokat). Az érdekek meghamisítása a hallgatók anyagi kizsákmányolásában testesül meg, az egyetemi vezetés – az igazgatás és a hallgatói képviselők – javára. A képviselet logikájának éppen ezt a két mozzanatát – a dominanciáét és a kizsákmányolásét – érezhették a hallgatók a saját bőrükön. S pontosan ezért, spontán módon követve Sartre jelmondatát, miszerint „a választás a bolondok csapdája”, a hallgatók elfogadják az anonimitás logikáját, és elutasítják a reprezentációt.

A reprezentáció logikájának elutasítása mögött azonban ott rejlik egy másik radikális elutasítás lehetősége. A kari vezetőség által létrehozott egész rendőri rend elutasítása. Az igazi kérdés, amit a hallgatóknak föl kellene szerintem tenniük, a következő: miért csak a hallgatók vehetnek részt a fórumon, miért csak ők dönthetnének a hallgatókat érintő kérdésekről? Miért ne dönthetne bárki azokról a kérdésekről, amelyek bárkit, tehát mindenkit érintenek? Miért ne jöhetne ide bárki, akár hallgató, akár nem, és vehetne részt a vitában és a szavazásban? A rendőri rend tagadása – azé a rendszeré, amelyik elosztja a szerepeket és a helyeket, valamint legitimálja ezt az elosztást –, illetve az említett kérdések föltevése a radikális egyenlőség affirmációjának aktusát jelentené. A rendőrség (esetünkben a kar vezetése, amely meghatározza a hallgató fogalmát, továbbá azokat a föltételeket, amelyeknek az illetőnek meg kell felelnie ahhoz, hogy hallgató lehessen) által előírt szerepek és helyek felfüggesztése, tehát azon helyek és szerepek fölfüggesztése nyomán, amelyeken a társadalmi hierarchia alapszik, kialakulna a radikális, „bárki bárkivel egyenlő” állapota (Rancière). Így tehát – és ebben rejlik Rancière politikára és rendőrségre vonatkozó megkülönböztetésének értelme és szerepe –megvalósulna egy autentikus politika – olyan aktivitás, aminek az értelme mindig is a dominancia és a kizsákmányolás elleni harcban állt.

RAJSLI Emese fordítása