Danyi Magdolna versei

1975. október 1.

mindennapra

Néhány rablépés, ha kiméred,
vakocska, lélek, milyen hideg van itt.
Hát védekezz! Míg világ a világ,
és telihold a telihold,
s a láthatáron,
a két szem mit belát,
ha nő a mondattan árny,
rázza öklét, a fogatlan, hevesen gesztikulál,
az úgy nem volt soha,
hogy fölmenthesd magad.

kaptató

Legmagamra utal, ellenemre hagy,
szemvillanással kényszerít, alvó magam nézzem.
Sugárzó szökelléseim, éltető ravaszkodásaim
szálkás ujjakkal sorra lenyesi rólam.
Zsebeim kiüríti, kincseim a szélbe szórja.
Éjjelre sötét szobába zár.
Déli verőfényben a fal elé állít.
Fegyvertelen félmosollyal
hogylétem után érdeklődik.

Szelíden a nem-útra térít, majd a véletlenre bízza,
örökölt csillagképemre, ha rosszul lépnék,
szakadékba zuhannék, étlen-szomjan halnék.

Már visszafelé, szembejő velem,
vagy hátrálva járna, megbillent mosolygással,
oly ismerős itt, másként nem lehet,
ha mindig előttem egy iszonyú arasszal,
vagy a látszat játszik még itt is velem?

ahova tartozunk

Mint a megszállott, ám ki példás rendben
tartja holmiját, s a port törli, perc mint perc,
visszhangos szobában, elgondolt tárgyak
sima fedelén, és kezében a puha anyaggal,
jól látni, zavart mosollyal békés arcán,
de félelem nélkül, és dolgából kimozdíthatatlan,
most megáll, megtorpan —

úgy fedezzük fel, újra és újra,
egy hangosabb szóban, egy hevesebb mozdulatban,
a mindig ugyanegy, jelöletlen tájat,
fényverte vidékét a képzeletnek, ahova tartozunk,
eszmélésünk óta, visszavonhatatlan.

»a vers születése«
(B. P.-nak)

A huzattól megnyílt ajtó,
nem érdemed, ha rányitottál.
Most körbejárod, falait érinted,
égő homlokkal vert földjén
megállsz. Már mondanád is:
»Ott, a fal tövében, hol a fény!«
Járkálsz felindultan. Félúton
megfordulsz. Nézed az üvegje nincs
keskeny ablakot. Majd: fölnevetsz,
»mert újra látod, mert itt lehetsz«.
Annyi idő és félelem után, előtt,
a nevét kiáltanád. »Hadd zengjen,
vagy omoljon alá a pallat is!«
S már itt se vagy, ellököd magad.
Hogy rámutathass, hogy megnevezd.
Ki itt keres, árnyékod találja,
akárha mély, de száraz kútba les