Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Gerold László

Csönd helyett kritika

1966. február 1.

Minden bizonnyal örülni és lelkesedni kellene, mert Ács Károly költeményei megjelen­tek szerbhorvát fordításban.¹ Hiszen Ácsot annak ellenére, hogy verssel csak ritkán jelent­kezik, mégis legjelesebb költő­ink között tudjuk. (De különö­sebb érdem-e ez?). Hogy még­sem örülünk a fordításnak, an­nak az a legegyszerűbb magya­rázata, hogy Ivan V. Lalić munkáiban nem a magyar Ács-­verseket látjuk viszont. De ugyanakkor arra mégis jól szol­gálnak ezek a fordítások, hogy így sajátságaitól megfosztva, kilúgozva, jobban, pontosabban lássuk egy költészet arcát.

Mi történt valójában ezzel a költészettel a fordítás során, és milyen is ez a költészet?

Úgy gondolom, helyesebb, ha előbb erre a második kérdésre keressük meg a választ.

Milyen ez a költészet? Az el­ső kötetek megjelenésekor² a kri­tika urbánus költőt üdvözöl Ácsban, hangsúlyozva, szem előtt tartva és kiemelve, in­kább Ács és költőtársai, főleg Fehér, közötti különbségeket, a költői témakörök különbözősé­gét, mint ügyelve Ács költészet lényegére. E költészet központi kérdését a költő több helyen megfogalmazza, íme az egyik:

„Az ember néha elfelejti

a szót, pedig meg kell felelni,

mert egyre kérdeznek a dolgok

s kérdéseik magadon hordod."

Ács úgy érzi, hogy a költő nem „magán”, hanem önmagában hordja és tárolja a szavakat. Innen kerülnek át a verseibe. Látszólag szerepcsere történik a költő tudata nélkül: a kive­tített, betűkké, hangokká for­mált „fanyar szavak”, a „tiszta hangok” mindegyikébe maga a költő akar „beleférni”; élni ve­lük tovább, beléjük kerülve követni sorsukat, életüket, fi­gyelni lankadásukat vagy izmo­sodásukat. Egyszersmind okok és érvek nála a szavak, ame­lyek akár erősek, akár erőtle­nek, arra hivatottak, hogy megvédjék őt, a költőt, aki két­ségbeesetten kiált értük:

„Én négy fekete fal között

úgy botorkálok, mint a vak,

Szavak, szavak, vesztett szavak.”

Érzi, tudja, hogy a szavak élete csak addig tart, amíg ki­mondjuk őket, hogy bizonyta­lan a sorsuk, mint a lepkéé a gyermek kezében. Ez megnehe­zíti a költő feladatát, korlátokat szab, ezért fél attól, hogy „szer­telen” volt a szavakkal, bizony­talankodik: mi súlyosabb, a szavak-e vagy a csend. Észre sem veszi közben, hogy tartal­mi szempontból, a mondaniva­lót illetően periferikus, kevés­bé jelentős, holt vizekre eve­zett. Egy olyan problémát kí­ván ez az araszolgató költészet központivá tenni és megoldani, ami csak futólag érdemel fi­gyelmet, hiszen rá nem épülhet egy egész világ, egy egész élet­mű. Majd maguk a versek vá­laszolnak észrevétlenül arra, hogy mi a szavak súlya, hiszen ezt csak maga a mű igazolhat­ja, nem pedig a probléma állan­dó, szüntelen „napirenden tar­tása". Még akkor sem, ha mes­terségbeli szempontból törté­netesen csupa jól sikerült vers kerülne ki költőnk tolla alól.

Azt elhihetjük a költőnek, hogy a szó legnagyszerűbb és legkiismerhetetlenebb valami, hogy ereje, varázsa óriási, ha­tása kiszámíthatatlan. Hogy ezek a nagyszerű szavak néha nagyapákként „csoszognak”, olykor minden erőlködés elle­nére nem egyebek holmi „do­rombolásnál”. Hogy, főleg, ha a költő rossz halászként a „zsák­mányban is ráütőt keres”, ak­kor kierőszakoltak, hazugok, nem méltók a versbe, náluk „többet mond a felhúzott szem­öldök”. Kivált akkor gyengék és erőtlenek ezek a csodaboga­rak, amikor „meg kell felelni, / mert egyre kérdeznek a dol­gok” és az érzelmek. Ilyemkor nem marad más hátra, mint ki­ábrándulni a szavakból:

„Verset kérsz tőlem, szépet Tán

szebbet, mint maga a szerelem.”

És Ács csodálatosképpen mégis inkább a szavakról ver­sel és nem a szerelemről, nem önmagáról, környezetéről. Ő szívesebben viaskodik a sza­vakkal, a szavakért, holott ez a harc csak Don Quijote-i célta­lansággal kecsegtet. Megkísér­li „tízszirmú szűzedényben" óv­ni a szavakat, úgy tesz, mint­ha csodálatos dolgokat, érzése­ket kívánna velük kifejezni, hol­ott neki csak azért kellenek a szavak, mert ő költő és illik, hogy a költőnek szép, súlyos, érdekes, százszirmú, csillogó, dallamos ‒ költőies szavai le­gyenek. Amikor pedig Ács ver­set ír, akkor ezek a szavak csak hallgatni jók, erősebb náluk a csend. Lám, igaz, hogy „az élet a szavaktól nem lesz se szebb, se rútabb”, de a vers se lesz tőlük „se szebb, se rútabb”, se jobb, se rosszabb.

Ha a költő így énekel:

„Szakadjatok föl sorról sorra

szavak, véres tagok

belétek törve, rátok forrva

én vagyok s szakadok.”

‒ akkor világos, hogy magáért a költőért, annak létezéséért van szükség szavakra, világos az is, hogy nem könnyű költő­nek lenni, hiszen nem elég „csak mesélni” és „mereng­ni”, hanem tudni kell minden szóba beleférni, ismerni a sza­vak vonzó és taszító erejét, is­merni természetrajzukat, hő­fokukat, izzásukat és alvadásukat. Mindezt azonban csak ak­kor ismerjük, tudhatjuk meg, ha használjuk, próbálgatjuk őket, nem pedig szobatudóshoz ha­sonlóan öncélúan nézegetjük, méregetjük a szavakat. Csak versben, mondanivaló kifejezésekor látjuk igazi értéküket, sú­lyukat.

Ács költészetének azonban hermetikusan egyetlen problé­mája a szavak megértése, s nem csoda, ha legtöbb esetben könnyűnek találtatnak, hiszen tartalom, érzelem nélkül súlyuk jelentősen csökken. Most már kimondhatjuk: Ács nem urbá­nus költő, költészetében nem a város betonjának, kőtömbjei­nek a levegője költözött be, csupán a munkájáért félő, ér­zékeny alkotó keresése és szkepszise került a szigorú for­májú versek rácsozata mögé. Ács két irányban kísérli meg a kitörést. Vagy alkalmi verset ír, vagy groteszk hangot ele­gyít költeményeibe. Az első eset­ben (Embert éneklek, Újévre, Májusi szólam, Katonarapszódia, Neked mondom, Szabadka) meglepően együgyű versek ke­rekednek ki tolla alól, míg az utóbbi esetben (Barátaim) a groteszk hang több erőt, hitelt kölcsönöz Ács verseinek. Né­hány formai tökélyre valló köl­temény mellett ezek a grotesz­kül fanyarak a legsikerültebb darabjai ennek a költészetnek, amely szóképeit és szókincsét a magyar polgári költészet kellék­tárából szerezte be. Arra a pol­gári veretű költészetre gondo­lok, amelynek Kosztolányi ver­sei jelentik a csúcsait, a maguk szép, magyaros kifejezéseikkel, ügyes szerkezetükkel, sajátos dallamaikkal. (Tanulságos len­ne ezt a kölcsönhatást részle­tesen kimutatni, kielemezni.)

Ezzel pedig elérkeztünk ah­hoz, amit a fordítás, talán kel­lő hagyományok nélkül, talán a fordító nyelvi korlátai miatt már képtelen volt átmenteni az eredetiből. A polgári költészet e sajátos jegyeinek a hiánya in­dította el kutatásainkat, amely­nek eredményeként született meg Ács költészetének fenti jellemzése.

Befejezésként valamit a fordí­tásról. Legnagyobb érdeme, hogy az eredetivel történő összevetés útján hozzásegített bennünket Ács költészetének megismeréséhez, leleplezéséhez, felfedte előttünk az ismeretlen, a sejtett valót. A szerb olvasó egészen más Ács-verseket is­mer meg, mint a magyar. Azt már említettük, hogy Ács ver­sei a szó értékének, súlyának keresése, egy önmagával medi­táló, zárt lélek viaskodása a szavakkal csak a szavakért. A fordításban eltorzul a meditatív

jellegű belső én lágysága. Ács Károly verseinek zománcát összetörte a fordítás. Mássá: dur­vává, kérgessé, rekedtessé, ripacsossá tette a szelíd, lágy lej­tésű sorokat. Kissé Lalić-versekké váltak az Ács-költemé­nyek. A sorok, a gondolat elmunkálása, a ritmus lejtése változott, módosult ‒ távolo­dott az ácsostól a lalići felé. Nem állítanám, hogy költőiségüktől fosztották meg a verse­ket, csupán a külső vértet vál­toztatta meg a fordítás, és így, a szabad vers elemeivel bővülve, kissé korszerűbbek, maiabbak lettek, mint a polgári lírára emlékeztető Ács-versek. A szó környezete, a dallam lejtése, a lélek kivetítő ereje, a kéz vájó, formáló munkája módosult, változott ‒ ez pedig azt jelenti, hogy a szó, Ács Károly költé­szetének központi problémája és kategóriája kapott új, mai dimenziókat, kontúrokat, állt új verssorba, versbe, költészetbe. Ilyen értelemben, talán nem is beszélhetünk a fordításról mint Ács Károly verseiről, ha­nem csak mint az Ács-versek ihlette szerbhorvát átköltésekről, amelyek ugyanarról „szól­nak”, mint a magyar nyelven írt költemények, de az öltözé­kük és a modoruk más.

Ezek után valószínűleg egye­sek sietnek majd felróni, hogy egyetlen paralel idézet nélkül állítom mindezt. Az efféle ol­dalszúrásokat előre is azzal há­rítom el, hogy részleteket idéz­ni felesleges, tessék talán elol­vasni Ács Károly kötetekbe foglalt verseit, és olykor párhu­zamosan megnézni a fordításo­kat is. Teljes képet csak az egész adhat.

¹ Ač Karolj: Pesma umesto tišine, Prosveta, Beograd, 1965, a fordítás Ács Károly nyersfor­dításai alapján: Ivan B. Lalić.

² Ács Károly: Kéz a kilin­csen (versek, 1946—52), Testvériség-Egység, Újvidék, 1953.

Ács Károly: Csönd helyett vers (versek, 1952—59), Fórum, Novi Sad, 1959.