Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

TAR SÁNDOR

Kálai Sándor

Csodás kivétel

(Tar Sándorról)

- Mire figyel a kocsmában?
- Hogy ki ne fröccsenjen a sör.

2006. október 2.

Az irodalomtörténészek általában nem beszélnek arról, vajon milyen személyes okok vezetnek oda, hogy egy-egy szerzővel, szerzői életművel kezdenek el foglalkozni. A beszédhelyzet gyakran még az egyes szám első személy használatát is kizárja (vagy az irodalomtörténész zárja ki magát az én-t mondás lehetőségéből), s inkább a módszertan vagy a fogalmi apparátus beszél, mint a beszélő. Ha valaki gyakran visszatér egy adott életműhöz, akkor az talán azt jelenti, hogy fontosak a személyes mozgatórugók, legfeljebb senki nem tud azokról. A kérdés pedig élesebben vetődik fel, ha kortárs szerzőről, életműről van szó.

1989-et írtunk, amikor édesanyám egy könyvvel érkezett haza. Mért jó a póknak? - állt a címlapon, a szerzőt pedig Tar Sándornak hívták. Mint kiderült, Tar maga is, akárcsak édesanyám, a Medicorban dolgozott, és némileg furcsának tűnt, hogy egy kollégájának novelláskötete jelenik meg, amely ráadásul már a második volt a sorban. Akkor, tizenöt éves, gimnazista fejjel még nem tudhattam, hogy egyszer majd "hivatalból" fogom a novelláit, regényeit olvasni. Elsősorban Csóka és Vizipók alakjai, illetve a Mésztelep főhőse ragadtak meg az emlékezetemben (Vizipók bizonyára azért is, mert, ha jól emlékszem, valamikor a 90-es évek elején tévéjáték is készült a novellából), valamint az, hogy milyen furcsa egy szerzet lehet ez a Tar, aki itt lakik nem messze, és nem is főállású író.

A Tar-olvasás következő időszaka az egyetemi évekre esett. A 90-es évek közepén, mint emlékezhetünk rá, folyamatosan jelentek meg a kötetei, Tar végképp befutott író lett. Magától értetődőnek tűnt nekem, a pályakezdőnek, hogy az ő szövegeiről kellene írni, ráadásul a novellák és a regények összekapcsolódtak bennem egy olyan megközelítéssel (a jórészt francia nyelvterületeken gyakorolt szociokritika számtalan változatával), amelyre francia szakos tanulmányaim alatt figyeltem fel, és amely - részben érthető, részben érthetetlen módon - szinte teljesen hiányzik a honi kritikai-elméleti diskurzusok közül (Lukács hazájában? - kérdezte nemrég egy kedves belga kolléga). Tehát a szárnypróbálgatásaim is Tar szövegeihez kötődtek, és azóta is többé-kevésbé rendszeresen visszatértem/visszatérek az életmű egyes darabjaihoz.

A közös város, Debrecen természetesen megkönnyítette a személyes találkozást, amelyből azonban nem volt igazán sok. A legkorábbiak még a 90-es évek végére datálódtak, amikor is barátaim egy író-olvasó találkozó-sorozatot szerveztek, és az első meghívott ő volt. Én vállaltam a moderátor szerepét (ekkor hangzott el a mottóban idézett fontoskodó, tudományoskodó kérdés és született meg rá a frappáns válasz - számomra ez a replika magába sűríti az egész Tar-prózát és talán Tart magát is), és azt hiszem, hogy közösséget teremtett köztünk az a tény, amelyre rögtön hivatkoztam is, nevezetesen, hogy édesanyám a kollégája volt. A legutolsó találkozásra pedig a halála előtt nem sokkal került sor, az első debreceni könyvszemle alkalmával, amikor Angyalosi Gergellyel együtt mutattuk be Tar életművét és utolsó kötetét (akkor persze még senki sem tudhatta, hogy az "utolsó" néhány hónap múlva új értelmet kap). Vele beszélgetve az volt az érzésem, hogy talán kevésbé nyomasztották a terhek, mint korábban, és büszkén említette például A fény ösvényei című filmet, amelynek egyik forgatókönyvírója volt, és amely akkor készült el, 2005. januárjában, amikor váratlanul meghalt.

"1941-ben születtem Hajdúsámsonban, parasztcsaládból, a debreceni Gépipari Technikumban érettségiztem, aztán munkába álltam jelenlegi munkahelyemen, ahol technikusként más-más beosztásokban harminc éve dolgozom. Úgy gondolom, ez a szokványos életrajz ezután sem fog sokat változni. Ifjúkoromban verseket írtam, később szociográfiával, novellákkal próbálkoztam, ez a harc kísér ma is. Kényszerű és nehéz rétegközi társadalmi helyzetem rendelése, hogy sem parasztíró, sem proletárköltő nem lehettem, de nem tudnám saját csillagképemet az emberi, társadalmi, írói horizonton sem meghatározni." - ez volt olvasható a Mért jó a póknak? fülszövegében. 1989-ben a mondatok debreceni vonatkozásaira figyeltem fel, ma már természetesen máshogyan értem őket, mint akkor. Az önéletrajz szűkszavúsága tökéletesen megfelel Tarnak, ráadásul a műfaj elemei ironikussá is válnak a tolla alatt. Ugyanakkor a kizárások (sem ez, sem az nem vagyok) valami egészen másra irányítják a figyelmet, - arra, hogy az élettörténet csak nehézségek árán mondható el - már csak azért is, mert az életrajz egyes elemei megváltoznak.

A kilencvenes évek ugyanis a szerző életének egy-egy szeletét új megvilágításba helyezték. 1989-ben még Tar sem gondolhatta, hogy egyszer munkanélküli lesz, az ügynök-múlt nyilvánosságra kerülését pedig most ne is említsük. A "ki vagyok én" problémáját az újrarendezés, az újramondás sem oldhatta meg. Tar életében annyi hasadás és törés volt, hogy alig létezhetett megnyugtató és többé-kevésbé stabil elemekkel rendelkező történetvariáns.

Pierre Bourdieu több munkájában is foglalkozik az irodalmi mező jellegzetességeinek felvázolásával.1 Leírása komplex feladat, több terület vizsgálatát is implikálja (például az irodalmi mező és más mezők kapcsolata), ezek közül az egyik a mezőben meghatározott pozíciókat elfoglaló ágensek habitusának elemzése - az 1989-es Tar-önéletrajz (illetve bármely más önelemzése vagy önéletrajza, de akár a szövegei is) számos fogódzót kínálhat.

Bourdieu szerint a habitus alapvetően két összetevő leírásával közelíthető meg: egyfelől a társadalmi pálya, másfelől pedig a mezőbeli pozíció határozza meg.2 Ahhoz, hogy megérthessük a ki vagyok én problémáját, egy ilyen, bourdieu-i inspirációjú elemzés is közelebb vezethet.3 Ráadásul Tar egyik utolsó szövege, Az áruló című filmregény - a szerző saját bevallása szerint is önéletrajzi inspirációjú írás - olvasható Tar irodalmi mezőben elfoglalt pozíciójának (ön)értelmezéseként is.

Bourdieu úgy véli, hogy az iskolai, társadalmi pálya, illetve a földrajzi pozíció "egy egész életen át súlyként nehezedik az emberre. Tudjuk például, bár talán kissé absztraktan, hogy a társadalmi származásból eredő különbségek egy egész életen keresztül irányítják a cselekvéseket, és meghatározzák a cselekvések sikerének elismerését."4 Tar Debrecen környéki parasztcsaládból származott (s ez azt is jelenti, hogy csekély kulturális tőkével rendelkezett), és sorsa alakulása szempontjából döntő faktor az iskolázottság. Az, hogy érettségit szerez, a kor Magyarországán nem számít kivételesnek,5 de az iskolai tapasztalat többféle következménnyel jár - ahogy Bourdieu írja: "gyerekkori tapasztalataim, melyeket egy szökevény fiaként szereztem […] nyilván nagyban hozzájárultak a társadalmi világgal szembeni diszpozícióim kialakításához."6 -, és ezeket a következményeket Az áruló is színre viszi: mint vidéki fiú (és a vidékiség a ruhákon keresztül is "rá van írva"), kénytelen megtapasztalni valami egészen más univerzumot, amely egyszerre vonzza és taszítja, egyszerre érzi magához közelinek és távolinak. Ki kell válnia az otthoni környezetből is, s a kiválás egyúttal időnkénti visszatérést jelent. Az áruló azt is megjeleníti, hogy milyen strukturáló szerepe van a kollégiumi tapasztalatoknak (fiúbarátság, 1956). Tar eztán képesítésének megfelelő munkát vállal, és lehetne belőle (lesz is) vidéki munkásember, de ezzel párhuzamosan elindul egy másik folyamat, az önképzésnek (is) köszönhetően egyre elismertebb író lesz, íróvá válik, íróvá avatják, (akár akarja, akár nem) belép az irodalmi mezőbe, ami egyúttal egy meghatározott pozíciót jelent.

A habitus hasadtsága ott ragadható meg Tar esetében, hogy életében az iskola, a munkahely, majd pedig az írás (és vele az értelmiségi közeg) töréseket jelentenek, amelyek pedig meghatározzák a diszpozícióit. Minden bizonnyal e többszörös hasadás is az oka annak, hogy Tar soha nem érezte magát otthon az irodalmi életben,7 megnyilatkozásaiban mindig érezhető bizonyos távolságtartás és egyfajta antiintellektuális diszpozíció. (Zárójelben tegyük hozzá: a sors - sötét - iróniája, hogy Tart később azért bocsátják el, mert író: "Harmadik éve vagyok munkanélküli, ami úgy történhetett meg, hogy a munkahelyemen, nevezetesen az akkori Medicor debreceni gyárának Szervezési osztályán, ahol kódolóként tüsténkedtem, az irodalmi tevékenységemet egyetlen alkalommal méltányolták, mégpedig munkaviszonyom megszüntetésekor. Azt mondták, három embert kell az osztályról elküldeni és az egyik én leszek, mert már olyan nagy és híres író vagyok, hogy abból is megélek, családom sincs, mit akarok."8 A vállalati elemzés - utólagos perspektívából tudjuk - nem volt egészen helytálló, a munkanélküliség Tart egzisztenciális válságba sodorta, amelyet aztán egyéb körülmények súlyosbítottak.) A hasadt habitus azonban sikerre visz valami egészen mást. Tar úgy lesz sikeres író, hogy állandóan saját közegét transzponálja át a szövegekbe, Taron keresztül beszélnek azok, akik máshogy nem jutnak szóhoz, akiket nem hallgatnak meg: "… átérzem azoknak a sorsát, akik szinte nyelv nélkül élik le az életüket. Akik nem tudnak például kedves szavakat mondani a hitvesüknek, gyereküknek, makognak felelős helyeken, ahol esetleg a sorsuk függ attól a néhány megfelelő szótól, és a halálos ágyukon tátogva szökik el belőlük a lélek. Ez a nyelvnélküliség lealacsonyít, megaláz, azokkal szemben, akiknek Ťjól forog a nyelvükť - lám, erre is van közszáj -, másfelől áthatolhatatlan falat ver, osztályoz és megkülönböztet. […] Beszélem a nyelvüket és hallgatom őket. Természetesen mindenki meghallgatásra vár, mindenki bizonyítani akar, önmagát igazolni általam, vagy más által. Egymástól ezt nem kaphatják meg, mert az nem érvényes. Amíg egymásban önmaguk torzképét látják, addig bennem talán valami többet, amire titokban ők is vágynak. Velük élek, úgy mint ők, mégis többet látnak bennem. Talán a kiút vagyok, az ösvény, amelyen át szökni lehet."9 Tar tehát egyedi és sok szempontból furcsa pozíciót foglal el az irodalmi mezőben, pozícióját pedig többféle faktor határozza meg.

A mezőben elfoglalt pozíció, lefordítása - és így értelmezése is - a Tar által befutott társadalmi pályájának (sem parasztíró, sem proletárköltő, talán munkásíró, de még inkább - a bevett fordulat szerint - a megalázottak és megszomorítottak írója). Megfizeti a mezőbe való belépési adót is (szintén bourdieu-i terminus), amelynek a Mozgó Világ szociográfia-pályázaton elért első hely tekinthető és a vele járó elismerés, illetve az írókkal és értelmiségiekkel kialakuló kapcsolat, amely kapcsolati tőkeként funkcionál (ezt a folyamatot is megmutatja Az áruló).10 A pozícióhoz tartozik annak értelmezése is, hogy a Tar Sándor-féle próza mely tendenciákkal érintkezik, milyen hagyományokat folytat (például a magyar kispróza‒hagyomány, Csalog Zsolt, Mészöly Miklós). A pozíciót megerősíthetik a különféle díjak, elismerések, amelyek egy ideig szinte évi rendszerességgel záporoztak, a különféle pénzügyi forrásokhoz való hozzáférési lehetőségek, amelyek egyúttal garantálhatták a folyamatos alkotás lehetőségét, és ide sorolhatjuk a stabil kiadói hátteret is. A Magvetőnél megjelent könyveinek egységes kiadói arculata (akárcsak Esterházy vagy Kertész esetében) konnotálja a szerző irodalmi mezőben elfoglalt pozícióját. Érdemes megfigyelni azt is, hogy Tar novelláinak poétikai jellegzetességei az idők folyamán szinte alig változtak, a bevett formáktól való eltérés (pl. a kafkai típusú allegorikus rövid novella alkalmazása) idegennek hatott a Tar-univerzum ismerői számára, csakúgy, mint a Szürke galamb című "bűnregény", amely jelentősen megosztotta a kortárs befogadókat, pedig az egyik legizgalmasabb szövegéről van szó. Tar ugyanis - talán pozíciójából következően is - egy olyan irodalmi formához, a krimihez fordul, amelynek mind a mai napig kérdéses a státusza az elit-irodalom kánonjában.11

A Tar által elfoglalt pozíció egyúttal rá is kérdez magára a pozícióra. Egy olyan mezőben, amelyen belül állandó harc folyik az író-lét és az írásmódok legitimációjáért, Tar távolságtartó pozíciója az íróról alkotott közkeletű képzeteket is módosította. Ahogyan Bourdieu is írja, az irodalmi és művészi mező határai mozgó határvonalak, és ez együtt jár az írói hivatás definiálásának nehézségeivel.12 Ma Magyarországon alig van olyan, magas pozícióban található író, aki az írást "másodállás"-nak tekintené, Tar azonban elsősorban munkásemberként aposztrofálta önmagát. A kétféle pozíció (munkás és író) egy ideig összeegyeztethető volt, talán a kölcsönös menedék funkcióját is betöltötték - a fenti idézet mindenesetre arra mutat rá, hogy a szerzői öndefinícióban a kettő összefért. Egy adott pillanatban azonban Tar sem íróként, sem munkásként nem tudta önmagát meghatározni, pozícióját vesztetté vált. Az ügynök-múlt és annak értelmezése többféle kérdést vet fel.

A prózai jellegzetességek állandósága, Tar "fehér holló"-sága és ennek a különleges státusznak az elismerése azt jelentette, hogy pozíciója stabil az irodalmi mezőn belül. A pozíció akkor vált kérdésessé, amikor a mezőn kívülről (jelesül a politikai mezőről) jövő hatások érintették. A szerző ügynök múltjára vonatkozó közéleti-politikai viták oly módon képeződtek le az irodalmi mezőben, hogy Tar pozíciója megkérdőjeleződött. Érdekes tény, hogy egy elvileg autonómiával rendelkező mezőben valakinek úgy rendül meg a pozíciója, hogy nem a mezőn belüli kritériumok határozzák meg, hanem hozzá képest külső tényezők. Az irodalmi mező ágenseinek egy része igyekezett megvédeni Tart, hangsúlyt helyezve írói kvalitásaira, mások pedig elítélték. "Az értelmiség egy része fordult el tőlem, az, amelyik igazán soha nem is fogadott be, mivelhogy proli, melós, outsider vagyok. 1999 őszén biztos voltam, hogy az értelmiség, az írótársadalom ezen része kicsinál, lenulláz, hogy soha többé nem jelenik meg egyetlen sorom."13 A jóslat nem ilyen brutalitással következett be, de az kétségtelen, hogy Tar nem kapott díjakat, elismeréseket, alig-alig nyert pályázatokon, elapadtak számára a pénzügyi források. Ráadásul saját írói önértelmezése is megrendült - az olvasó úgy érezheti, mintha Tar egy Philip K. Dick-regény főhőse lenne: "ebben az én rémtörténetemben a tehetetlenségen és a félelmen túl ez volt számomra a legrettenetesebb: hogy sosem tudtam, tudhattam, mennyit érek igazán. Mi az, amit magamnak, mi, amit a BM-nek, és mi, amit az ellenzéknek köszönhetek. Egyetlen pillanatig nem lehettem biztos benne, hogy tényleg nekem szólnak-e a sikerek, hogy valóban jól írok-e, vagy pusztán ebben is a cég nyom, támogat. Egy idő után végképp összezavarodott bennem, hogy a díjaimat akkor most az ellenzék vagy az elhárítás járja-e ki. Egyszer felhívtak a barátaim Pestről, hogy kaptam egy egy hónapos párizsi ösztöndíjat. Másnap jött az összekötő, s azt mondta, tudnak róla, ők két hónaposat akartak adni, de csak ennyi sikerült. Aztán persze nem mentem sehova. Ez a helyzet rosszabb volt mindennél, hisz ezáltal sosem tudtam megítélni az írói teljesítményemet. Most meg, a történtek fényében, már végképp nem tudom, ki az a Tar Sándor, s mennyit érnek az általa leírt mondatok."14 Tar egyik legizgalmasabb írásában, Az áruló című filmregényben is fontos helyet kap ez az epizód. Az interneten nyilvánosságra hozott mű összetett, mert - a beszervezés története mellett - az író által elfoglalt pozíciót meghatározó néhány faktor színreviteleként is olvasható, miközben saját megrendült pozíciójának megerősítését célzó gesztus is egyben.

A közeli és távoli jövő egyik nagy kérdése, hogy az irodalmi mezőben milyen kritériumok alapján fogják értelmezni az írót és a többé-kevésbé lezárt életművet, s hogy ezen kritériumok között milyen súllyal esik majd latba az ügynök-múlt.

A saját maga történetére visszaemlékező irodalomtörténészből előbújt az elemző, mint ahogyan azt az itt olvasható - szükségszerűen tökéletlen és hiányos - kísérlet is jelzi. Mint az irodalmi mező egyik ágense, saját magamon is elvégezhetném a bourdieu-i habitus-elemzést, saját magamat is elemzés tárgyává tehetném. Egy ilyen önelemzésből kiderülne, hogy a Tar-életmű iránti érdeklődést az általam bejárt társadalmi pálya minden bizonnyal nagy mértékben meghatározza - első generációs értelmiségiként fogékonynak érzem magam a Tar által befutott pálya megértésére.

Mindebből kifolyólag a Tar Sándor-szövegek olvasása, az írás ezekről a szövegekről mindig visszakapcsol ahhoz a családi környezethez, amelyből származom. Soha nem tudtam (és soha nem fogom tudni) úgy olvasni Tar írásait, hogy ne gondoljak arra, hogy édesanyám kollégája volt. Olvasás közben pedig tizenöt éves önmagamat is olvasom, aki arra gondolt, hogy furcsa egy szerzet lehet ez a Tar.

1 Les rčgles de l'art, Genčse et structure du champs littéraire, Paris, Seuil, 1992; ŤLe champ littéraireť, Actes de la recherches en sciences sociales, n. 89, septembre 1991, 3-46.

2 BOURDIEU, Le champ littéraire, i.m., 6.

3 Említésre méltó, hogy Bourdieu utolsó, még saját maga által átnézett könyvének (A tudomány tudománya és a reflexivitás, Budapest, Gondolat, 2005) utolsó fejezetében önmagát veti alá egy ilyen jellegű elemzésnek (Egy önelemzés vázlata, 134-161).

4 uo. 154-155.

5 Noha Bourdieu azokat nevezi csodás kivételeknek (ő maga is ilyen), akik számára az iskolai képzés lehetővé teszi egy olyan pálya befutását, amelyre családi környezetük nem predesztinálja őket.

6 uo. 155.

7 ld. "Lassan húsz éve publikálsz, de mintha ma sem éreznéd magad otthon az irodalmi életben. Az írásaidból az derül ki, hogy otthonosan abban a gyárban érezted magad, ahol dolgoztál…" "…végül is mindenki, akárki akárhova téved, ezt írja: saját utazását az életben" (Tar Sándorral beszélget Petri György), Beszélő, 1994. november 10., 33-36, 33.

8 "Minden megtörténik" (a Határ Kávéházban: Tar Sándor), Határ, 1995/3, 61-85, 61.

9 Tartózkodási gyakorlatok (beszélgetés Tar Sándorral), Határ, 1992/6, 57-60, 57-58.

10 Felmerülhet a kérdés, hogy az ügynök volta miatt a BM-mel kapcsolatba kerülő Tar esetében a hatalom emberei vajon milyen mértékben funkcionálhattak kapcsolati tőkeként, még akkor is, ha az író ezt nem vette igénybe vagy erről fogalma sem volt. Az elemzés egy későbbi pontján minderre vissza kell térnünk.

11 Az Agave könyvek kiadójaként ismert Varga Bálint könyvében, a Magándetektívekben (Budapest, Agave, 2005) a következőket írja a regényről: "Nézetem szerint Tar Sándor Szürke galamb című regénye az első és máig egyetlen krimi, még akkor is, ha inkább a bűnregény felé mozdul el, semmint a krimi felé." (308) Tar regénye az életműben nehezebben talál helyet, de kardinális szöveg, ha a detektívregény kontextusában értelmezik, ld. még BENYOVSZKY Krisztián, Egyenruhás madárjósok, in. Uő., A jelek szerint, A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai, Pozsony, Kalligram, 2003, 258-272.

12 BOURDIEU, Le champ littéraire, i.m., 15.

13 Ebből nem lehet kijönni (Keresztury Tibor interjúja Tar Sándorral), Magyar Narancs, 2002. január 24, 6-7 és 28-29, 6.

14 uo. 29.