Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Utasi Csaba

CSILLAGOKTÓL SEBZETTEN A HALÁL FELÉ

Feljegyzések egy költőről

„Mert ha megkísérlem énemet teljes egészében fölfogni, ha meghatározni és rezümálni akarom, próbálkozásom szétfolyik, akár ujjaim között a víz.”
(Camus)

„Félelemből kezdtem verset írni.”
(Branko Miljković)

1965. május 15.

Följegyzéseimben a költő-én egyet­len arcélét igyekeztem megkörvo­nalazni.

Nem az okkult bölcselkedések zavaros, misztikus következtetéseire gon­dolok – melyek szerint minden egyes lélek sorsát az isteni lény határozza meg és rendeli el, mégpedig úgy, hogy még a legegyénibb, az egészen váratlan és előzetes terveinket tökéletesen szertefoszlató tetteinkben is az úr jóváhagyó, megengedő vagy feddő karmozdulatát kell feltételez­nünk –, amikor azt állítom, egyes em­berek életútja predesztinált. Arról van szó, hogy egy-egy érzékeny, a világot má­soknál komplexebbül átélő ember olyan állapotba kerülhet, ahol az addig értel­met adó és rejtekhelyként szolgáló kapuk (az emberbe, a boldog jövőbe, a megvált­ható világba, az istenbe stb. vetett hit) sorra bezárulnak, s így az abszurddá vált létezés térségein egyetlen út marad: meg­kísérelni a lehetetlent.

Megindulni ezen az úton annyit is je­lent, mint permanensen távolodni az élet­től, a végtelenül nyugodt, türelmes és unatkozóan pislogó Halódás testén át a nem­lét felé. Visszalépni nem lehet. Az ab­szurd életutak egyre gyorsuló sodrással mind az őrületbe (milyen szégyenletes) vagy a halálba (ez a szebbik végállomás) torkollanak.

A predesztinált életutaknak emberi szempontból tán szebb, ha akarjuk, hasz­nosabb, de ugyanakkor egyszerűbb és az egyén lelkivilágának egyensúlya szem­pontjából sokkalta biztonságosabb másik változatát, a minden emberi pokol, szenny és mocsok ellenére is hinni tudó kontinuális cselekményesség eredményezi. A hit, az igazán erős hit, mindig azt az em­beri képességet jelzi, mely megújulón tud úrrá lenni a lét képtelenségein, értelem­mel telíti az előbb említett másik alkat számára áthidalhatatlanoknak tetsző sza­kadékokat. Célja van, mely életmegnyil­vánulásait, intellektuális erőfeszítéseit egész életére determinálja, s ami itt na­gyon fontos, szüntelenül az emberek kö­zelségében tartja. Nem fél, nem retteg, hiszen abszolutizálta hitét, s noha a gon­dolkodás egyes területein szenvedélyes kétkedő, állhatatosan rombolja a céljá­nak megvalósulása előtt tornyosuló ha­zugság-szövődményeket, tetteiből és gon­dolatai elkalandozásaiból mégsem csendül ki soha az a hang, mely épp ennek az abszolutizált hitnek értelmét és érdemességét vonná kétségbe. Rendszerint erős vonulatú, töretlen, homogén életművek jelzik az efféle hit megtett útját, s megal­kotójuk „természetes” halállal búcsúzhat az élettől. A csontjukig félőknek más a sorsuk.

Miljković pedig félelemből kezdett ver­set írni. „Íme itt állok a rettentő ma­gánytól védtelen”[1] – mondja a Tripti­chon Eurüdikéhez című költeményében. Életérzésében ez a „rettentő magányos­ság” nem megszokott eredőkre mutat vissza. Azon alkotóknál, akik a fájó egye­düllét énekesei voltak, a számkivetettség érzéskomplexuma mögött legtöbbször fel tudjuk tárni a társadalmi gyökérzetet, rá­bukkanunk azokra az indítóokokra, me­lyek az emberiség–egyén relációján mozgó költőt szerencsétlenné tették, de egyút­tal létre is hozták az alkotáshoz olyannyira szükséges belső feszültség előfelté­teleit. Számunkra a vers még majdhogynem totális biztonságú menedékhely, mert a megírás aktusa semlegesíteni tudja a rob­banni kívánó feszültséget. (Miljkovićnál a feszültség a megírás után még nagyobb, mint anak előtte.) A régebbi korok költőit viszont, ha volt erejük és bátorságuk a miljkovići létkérdésekhez hasonló gondo­latokig elmerészkedni, a legtöbb esetben egy, az anyagon túli, azt irányító, alakító, változtató tudatos erő feltételezése vagy homályos megsejtése rántotta mindig vssza a nemlét partjairól.

Miljikovićot nem az ember-rengetegben érzett egyedüllét taszítja az abszurd térség­be, hanem a ma már éppenséggel semmi­féle religiózus meggondolással be nem né­pesíthető, ki nem tölthető jeges űr, maga a kozmosz, mely „egyedül ömimagában, egyedül önmagáért... örökös szörnyű kez­det, szükségtelen.” Költőnk föltör az „örö­kös kezdet” nívójáig, föl kell törnie, hisz máskülönben eleve lehetetlen lenne meg­szabadulnia a tehertől, ám az egész min­denséget átfogó pillantásának fókuszában értelmetlenség kristályosodik ki. A világ­mindenség „örökös kezdetével” szemben itt vacog az ember, aki szüntelenül befe­jezett pillanatokat élt történelme folya­mán, nagy öldöklések, leszámolások és gyűlölségek, de szüntelen előrehaladás kö­zepette is; mennyi energia, mennyi akarat, vágy morzsolódott fel útján, s miért. Hisz eljön az a pillanat is, mindegy, hogy mikor, mely a totális befejezettség momen­tuma lesz számára, s vajon akkor kinek kellenek majd állhatatos küzdelmének eredményei.

Egy ilyen univerzális rádöbbenés mérgé­nek hatására Miljković verseiben kivirág­zik a halál. Milyen különösen éli át! Más költők és emberek gondolatvilágában több­nyire még mindig a mitologikus kaszás ké­pében él, legalábbis olyan értelemben, hogy az ember egzisztenciáján kívül álló, az em­ber életére kívülről törő végzetnek fogják fel, melyet sejtenek és rettegnek, várnak vagy éppen züllenek vele. Miljkovićnál a halál nem ellentéte az emberi létezésnek, hanem sajátosan egybeolvad a kettő, elmo­sódnak a határok. Nála a halál belülről vetül. „Elfeledtünk mindent, mindent, ha­lálunkon kívül, melyet élünk”, írja a Requiemben. „Halálomat fejemben hordom, én, a poggyász és arc nélküli utas” – mond­ja a Triptichon Eurüdikéhez című költe­ményében. Miljkovićnál a halál örökös jelenvalóság, hiszen az élet minden pilla­nata múlt, a mindenségnek még csak nem is jelenével, de szüntelen kezdődésével szemben. „A föld önnön halála körül fo­rog” – a vízió beteljesedett, s számunkra az az izgató kérdés, vajon a „csillagoktól sebzetten” bolyongó embert mi tartja vissza, mi az, ami továbbra is munkára ösz­tönzi.

A camus-i „egyetlen igaz” filozófiai kér­dés még nem szólalhat meg a költőben. Ha valaki miljkovići módon és szenvedéllyel issza ki fenékig az űr mérgének po­harát, napnál is világosabban tudja, hogy menthetetlenül egyedül marad, de mégsem szánja rá magát azonnal, már a fölismerés pillanataiban a „negatív tettre”, hiszen úgy az objektíve értelmetlen létezés a szub­jektum szempontjából is értelmetlenné vál­na. Világosabban megfogalmazva, a végső soron abszurd lét szorításában vergődő költő belátja, hogy kifutni a világból csak azért, mert a folyamatos halál árnyé­kolja be azt, s mert tehetetlenek vagyunk e halállal szemben, nem érdemes, előbb végig kell próbálni, meg kell kísérelni min­dent, hisz tetteinkkel semmit sem veszít­hetünk mi, végképp elveszettek.

A lét és nemlét közötti szakadék maxi­málissá tágítása után, illetve azzal pár­huzamosan (badarság volna egy ember életútját pontosan elválasztható és föl­mérhető parcellákra kicentiméterezni) Miljković eljut a vers abszolutizálásához. Csak a tökéletes versek megalkotásának vágya teszi számára élhetővé az életet. Jellemző, hogy Miljković a tökéletes vers­ről vallott nézeteinek kialakításakor egy pillanatra sem gondol arra, hogy az újat csak az úgynevezett „merész formabontás” által lehetséges felszínre hozni. „A szigorú költői alakzatokra való szorítkozás csak a tökéletes művészek sajátja. A gyen­ge költő nem mer ekkora felelősséget ma­gára vállalni.”[2] Míg a jelenkori költők nagy része gúzsnak érzi a klaszikus vers­formákat, a vers előre megadott csontvá­zát, addig Miljković épp e versformákhoz kanyarodik vissza, és lezártságukban annak a lehetőségét látja, hogy a vers megismé­telhetetlen, újraírhatatlan és kikezdhetet­len egésszé váljék. A narráció és a deskripció elemeinek mellőzésével egy rezdü­lést, a lélek spektrumának egy megsejtő színárnyalatát igyekszik verseiben felvil­lantani, hogy a szavak egymást „meg­vakítva” specifikus szimbiózisba kerülhes­senek, ahol eredeti értelmi magjuk elve­szik, szétmosódik, s kapcsolatuk új, másképpen ki nem fejezhető mondanivalót tár föl, tulajdonképpen a költőben ható meg­foghatatlant. „Az új az, ami tökéletes, és annál újabb, minél tökéletesebb. Oidipusz szerencsétlenségének témájára már mint­egy ötven tragédiát írtak, de a legkorsze­rűbb mégis a legrégibb, Szophoklészé, épp azért, mert az a legtökéletesebb.”[3] Idéze­tünk még inkább bizonyítéka annak, hogy Miljković elsősorban nem annak az újnak a kutatására törekszik, mely a meglepő formai elrendezéssel, a soha eddig nem ismert sortördeléssel, egyszóval a vers vi­zuális képének bizarrságával akarja biz­tosítani az olvasók érdeklődését, még inkább a vers életét, hanem a szavak, még csak nem is meglepő vagy keresett szavak meg­valósuló mágiája jelenti számára az alkotói célt. Mintha érezné, hogy nem lesz elég ideje! Nem mer experimentumokba bocsátkozni. Ha figyelembe vesszük, hogy abszurd útján eljutott arra a pontra, ahol már semmi másba nem tud kapaszkodni, csak a szavakba („Minden, amim van, a szavaink” – Áldozó elégia), hacsak pillanatokra identifikálódunk emberi helyzeté­vel, megérthetjük iszonyodását a szabad verstől, annak se eleje, se vége hömpölygésétől, s azt is, miért törekedett a szava­kat tökéletesen alárendelni az ideának s az ideát a formának. Csak a klasszikus formákban válhat a vers befejezetté, de olyképpen, hogy a „megvakult szavak” rendszere, a lezártság ellenére, minden pil­lanatban egy belső nyitottság, egy belső végtelen erejével oszcillál, mindig más és más lánggal, akár a tűz.

Miljković az annyira tökéletes verset érzi megváltó erejűnek, a világot a meg­lelt szavakon keresztül neki visszaadónak, mely materializálódva öntörvényű egzisz­tenciává lesz. A tárgyak, jelenségek világá­ban bolyongó költő leíró és mesélő verse­lése nem tudja életessé transzponálni a so­rokat, mert már megnevezett konkrétumo­kat variál egyéni ízlésének megfelelően, azaz csupán egyéninek hitt módon adja az ismert valóság (költőnk számára ott nincs mentség) kópiáinak egy változatát a lehetséges sok közül. Miljković abszolút versének függetlenné kell válnia az alko­tótól, és nem csak abban az értelemben, mint ahogy általában a „költészet függetle­nedésére” gondolni szoktunk (tudniillik, hogy a vers tökéletesen ki van szolgáltatva az olvasó kényénék-kedvének), hanem úgy is, hogy a versnek magában kell foglalnia a tényleges objektivizáció mozzana­tát is. „Egyszer talán megérjük majd, hogy kezünk az elmondtakra tapint" – A vi­lág dicsérete. Istenekhez méltó teremtő vállalkozásnak vagyunk szemtanúi, ahol a végcél az, hogy a szavak ne asszociációs effektusok hordozói legyenek, hanem élni kezdő valóság; a madár a versben ne a rengeteg madárfajtából összemosódó absztrakt madárképzetet váltsa ki, ha­nem elevenedjen meg, s mint valami szürrealista álomképben röpülje be és át az egész versteret; a nap ne az elömlő fény képeit, ne az izzó égitestet idézze meg, de váljék maga fénnyé és izzássá; a víz ne csak emlékképként épüljön a versbe, hanem megéledve hömpölyögjön, gátakat ostro­moljon. Az így életté, mozgó valósággá te­remtett szavaknak nem marad meg eredeti nyelvi színezetük, ugyianis köznyelvi, szürke és közömbös értelmi-emocionális jelentésüket, az őket erősítő, változtató és átlényegítő, eddig ismeretlen összefüggéseik akarattal, követelődzéssel, fájdalommal, le­mondással és újrakezdéssel telítik, duzzasztják fel. „Egy más mindenség fog újrateremteni bennünket” – Nap.

Eleve kudarca ítélt vállalkozás. A te­remtés vágya nagyobb, mint maga az al­kotó. Írjon bár egészen jó verseket, mégis mindig az fogja kínozni, hogy a beteljesedésen innen maradt, hogy nem tudta meg­hódítani „a szent lehetetlent”, elárulták a szavak, melyekre mindent kizáróan ala­pozza létét. „A szavaknak szuverén és ab­szolút igazságuk van a költő fölött.”[4] A „tökéletes vers” Miljković elképzelésének megfelelően önállló egzisztenciává lesz ugyan, de ez a jelenség szükségszerűen hozza magával, hogy alkotójától is elszaba­dul, sőt ellene fordul. A szavak természe­te, plaszticitása lehetetlenné teszi a költő számára, hogy előre kiszámítható hatáso­kat és tartalmakat hozzon létre velük, s noha már-már emberfeletti küzdelem után „tapinthatóakká” lesznek is, rendszerük nem viselkedik alázatosan, hanem sajátos metafizikai módon – mintha gúnyolód­nának – többet vagy kevesebbet fejeznek ki a szándékoltaknál, illetve mindenkor más valamit. „A szó a költő testében él és a szívét rágja, mint ahogy a sas tép­deste csőrével Prométheusz máját.”[5] A költő a megvalósult verssel, a nagy hazaárulóval szemben telhetetlen, lényével a versen kívülre került – s mert a vers már önmagáért él –, másodrendűvé, lényegte­lenné vált. Miljković teremtő tettével arra a keserű sorsra jutott, mint Vörösmarty istene, aki „elborzadott” saját műve fö­lött s „bánatában ősz lett és öreg”. Vajon elgondolkodtak-e már azon, mennyire saj­nálatos, meghasonlott, kiábrándult minden isten, s milyen tragikus, ez a tragédiák legfelső foka: még öngyilkosak sem le­hetnek, mert örökkévalóak. Az ember fel­szabadító nagy-nagy esélye az, hogyha mindenek ellene fordulnak, aránylag olcsón juthat pisztolyhoz.

Miljković, miután „sikertelenül” (szá­munkra igen sikeresen, hisz egész sor jó verset hagyott maga után) került ki az abszolút szavakért vívott küzdelemből, ön­maga ellen fordul, lelkiismeretfurdalást érez, kínos ürességet, az értelmetlenség hullámai összecsapni készülnek a feje fölött s lírájában már fölsejlik a „negatív tett” közelsége, nem félelemtől lázadóan, hanem széles mederben hömpölygő elégikus hang­vétellel, ami szinte azt szuggerálja, költőnk belenyugodott a „nem menekülhetsz”-be, s mintegy önmagából kilépve szemlélgeti az előtte didergő lényt, akit nem sikerült megismernie, titkait felfednie, kibékítenie a viliággal, s aki már megváltást végképp csak a beálló haláltól remélhet. „Boldog ki az elmondtak után is élni tud. Boldog ki a megénekelt erdőt elhagyja, átvészeli a megénekelteket... Boldog ki énekéért nem fejével fizet” – Költőbarátomnak.

De mielőtt fejével fizetett volna verseiért, még egyszer rohamra indult az űri hidegség, a majd minden versében nyújtózkodó végtelen éj, a csillagok közömbös­sége ellen. Megtalálja az őselementumot, Hérakleitosz örökkévaló tüzét, s, fetisizálva azt, megkísérli összebékíteni a lét és nem­lét nála már maximálissá, tökéletesen kiúttalanná vált ellentmondásait. Abszurd útjának ezen a pontján Miljković remény­telenül („a remény luxus”) és megtörő ellenállással menekülni kényszerül, talán önámításra is, mert nem bírja már az örö­kös feszültséggel járó értelemkeresést. Ott melegszik a megtalált tűznél, s versei úgy állják körül, akár a prédára leső farkasok az eltévedt utast a havas, kietlen éjszaká­ban. Minden reménye abban van, hogy a tűz nem alszik el, hanem főnixként újra­teremti önmagát. Ha pedig a tűzben min­den újrateremtődik, ha egy „marék friss hamu” nem a tűz végét jelzi, hanem csak azt, hogy átmenetileg szunnyadnak a lángok, akkor az éjszaka, az űr, a jegesség mind megszelídülnek, hisz a nemlét állapota is benépesül a tűz fellobbanásának lehetőségével; maga a halál is a tűz (az örökös létezés) egy átmeneti, nyugodt in­tervallumává lesz.

Az önámítás nem soká tarthat. Miljko­vić elég a felélesztett tűzben. Minden egyes versével önmagából hullik ki egy darab, vére lassan elszivárog, mint aki föl­vágta ereit. Minden költői nekifutása után szegényebben kerül ki a küzdelemből, s telhetetlenségét még sokat növeli az, hogy versei mind ellene szegülnek. Huszonhét éves korában, egyfajta józan őrületbe jutva, lázasultan és tétován már vánszo­rogna el a szavaktól. „Nincs szükségem többé szavakra, idő kell.” – Huszonhetedik születésnapomra.

A végső szakadás akkor állt be, amikor az utolsó szalmaszál is elégett, amikor a Nő elhagyta. „Számomra védőburok volt a metafizikai hidegség ellen. Nélküle tel­jesen védtelenül és közvetlenül állott a kozmikus értelmetlenségben és éjszakában. Egyedüllétem most abszolút. Számomra megszűnt létezni a tiszta érvényesség és éneklés területe. Verseim a fejemet köve­telik. Nincs többé senki, aki engem ki tud­na békíteni velük. Erre csak Ő volt képes. De nem tudta, hogy képes rá. Mellette a legveszélyesebb gondolatok is gyönyörű és ártalmatlan metaforákká váltak. De most megvadultak és marcangolón rohamoznak. Bárcsak elmenekülhetnék mindattól, amit eddig mondtam! Rémítő félelemben élek. Félek beszélni, félek írni. Minden szó megölhet.”[6]

Néhány nappal e levél után megölte ma­gát.

Predesztinált életútja beteljesedett.

Miljković emberi és költői fejlődése egy­séges egészt képez, melynek központi ten­gelye a minden mást háttérbe szorító és elhomályosító kérdés: ki vagyok, honnan jövök, merre tartok az egyetemes halál árnyékában. Költészete egyetlen nagy erő­feszítés, hogy az értelmetlen és gondolattalan űrrel szemben önmaga mélységeit kutatva felszínre hozza a megnyugtató fe­leletet. Esszéiről is azt vallotta, hogy sokkal inkább azért írja őket, hogy a saját költészetéről vallhasson, semmint a jel­zett témákról. Mindenütt önmagát kereste. Egészen természetes, hogy egy ilyen köz­ponti egzisztenciális kérdéskörre alapuló költészet nem dobott felszínre több irányba orientálódó „tartalmakat”, hanem önma­gát gazdagítva mélyült el egész a halált hozó „túlérős szóig”.

Az irodalomtörténészek aprólékos kuta­tásai feltárják majd költészetének után­érzéseit, pontos összefüggéseit más költé­szetekkel és gondolkodókkal (például Mallarmé-, Verlaine-, Rimbaude- vagy Rilke-ha­tásokat, Hérakleitosz bölcselkedéseinek ve­tületeit gondolati árnyalatú lírájában), de számunkra mindez kevés súlyt nyomhat a latban értékeinek fölmérésekor, hiszen meg nem békélő, örökké nyugtalan, önnön éle­tét is a megfejthetetlen megfejtésére fel­áldozó szellemét őrzik sorai.

Minden ismételt olvasáskor újra átéljük halálát, mert versei élnek. Az igazán jó versekért gyakran drágán kell fizetni.

[1] A versekből közölt fragmentumok nyersfordítások.

[2] Poezija i oblik, 1957, 224. oldal.

[3] I. m. 224–225. oldal.

[4] Orfejsko zaveštanje Alena Boskea, 245. oldal.

[5] I. m. 245. oldal.

[6] Részlet Petar Džadžićhoz írt leveléből.