EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996272. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BALÁZS BÉLA

Sófi Boglárka

Csend. Most a halálesztétika szól hozzátok...

Balázs Béla A csend című meséje mint a Halálesztétika kiteljesítésének kísérlete

2010. október 1.

Még sehol nem találkoztam azzal a felvetéssel, hogy Balázs Béla (főleg korai) művei esetleg a Halálesztétikában megfogalmazott tézisek bizonyítására, alátámasztására születtek volna.

Tanulmányomban A csend című mesén keresztül megkísérlem bemutatni Balázs Bélának azon – általam föltételezett – korai törekvését, hogy írásaiban igyekezett a Halálesztétikában leírtakkal egybecsengő műveket létrehozni. Választásom azért esett A csend című mesére, mert – néhány verstől eltekintve – ez a mese a Halálesztétikát követő első irodalmi alkotása. Feltételezésem szerint Balázs Béla a mesében talált egy olyan csatornát, amellyel saját téziseit, gondolatait szélesebb körökhöz tudta eljuttatni, mintegy megteremtve annak a lehetőségét, hogy észrevétlenül közkinccsé is tegye őket.

A csend 1908 nyarán jelent meg a Nyugat oldalain, a Halálesztétika 1907-es keltezésű, bár 1908-as kiadású. Feltételezhetjük, hogy az egymáshoz ily közel eső időben alkotott művekben azonos problémakör, gondolat foglalkoztatja az írót – jelen esetben a művészet, a halál, a transzcendens egészleges megragadhatósága, kifejezhetősége.

A legtöbb Balázs Béla-szakirodalom is hasonlóan indul el és értelmezi az életművet, legyen az irodalmi vagy filmesztétikai vonatkozású. Kínálja magát a lehetőség, hogy összeolvassuk például a Halálesztétikát, művészetfilozófiai töredékeit, a Dialógust, a versről szóló írását szépirodalmi alkotásaival, vagy utalásokat keressünk naplójában arra, mikor kezdte el egy-egy problémakör foglalkoztatni. Csábító e lehetőség, hiszen a művek olvasásakor bennünk felsejlő értelmezéseket alátámaszthatja, megerősítheti egy-egy f-ülszöveg, egy töredékes gondolat, egy rövid eszmefuttatás, s ilyenkor a magabiztosság jó érzése fog el, jó munkát végeztünk.

Tanulmányom eltérni igyekszik ettől a hagyománytól annak reményében, hogy csak e két műre – a Halálesztétikára és A csendre – koncentrálva pontosabb rálátást tud nyújtani a címben ígért tézis bemutatására.

A művészet: halál, emlékezés, fájdalom és nemértés

A Halálesztétika célja, hogy azt az esztétikai-filozófiai állítást próbálja meg igazolni és magyarázni, hogy „a művészet metafizikai ösztön megnyilatkozása és transzcendens jelentőségű” (13. o.).

A Halálesztétika magvát tehát az a gondolat adja, hogy „a művészet metafizikai ösztön megnyilatkozása” (13. o.), „a művészet tehát az élet öntudata”(18. o.), és ennek alapját a halál emberi létet meghatározó minősége teremti meg. „Az életöntudatnak feltétele a halál, vagyis a művészetnek feltétele a halál. A halál az élet formája.” (20. o.) Ezt a gondolatot írott, faragott-festett, hallható alkotásokon keresztül elemzi végig Balázs Béla, de a mesével kapcsolatban elbizonytalanodik.

Elbizonytalanodik, mert a mesét paradoxonnak tartja (41. o.). Úgy gondolja, a mese nem képes zárt világával az élet egészét, teljességét megidézni, mégis benne lehet a halál (42. o.), ami az életöntudatnak feltétele, az élet öntudata pedig maga a művészet, ahogy a természet öntudata az ember (18. o.).

„A természet öntudatlan” – írja Balázs Béla. Hogyan értelmezhetjük ezt? A természet van. A természet létezik. A természet se nem jó, se nem rossz. A természet nem szép vagy csúnya. Az ember ítéli szépnek vagy jónak, csúnyának vagy rossznak, bármilyennek. A természet nincs tudatában – az ember által megfogalmazott – minőségeinek, így a természet, amely önmagáért való, ok és cél nélkül létezik, öntudatlan. „A természet öntudata az ember” (18. o.) – folytatja.

Ha „a természet öntudata az ember”, mert a természet öntudatlan, és ha „a művészet az élet öntudata” (18. o.), akkor ezekből a Balázs Béla-i gondolatokból következik, hogy az élet is öntudat nélküli.

Ha megpróbáljuk felfejteni az élet öntudatának kérdését feszegető gondolatait, akkor a következőket sejthetjük: az élet öntudatát a halál teremti meg, hiszen „ha halhatatlanok volnánk, nem tudnók, hogy élünk” (19. o.). Az élet öntudatát az emlékezés, az idő dimenziója adja meg (45. o.), hiszen „emlékezet nélkül nem volna időérzésünk” (44. o.). Az élet öntudatát a fájdalom teremti meg, hiszen „az életértéket, az élet nagyságát méri, kelti öntudatra” (29. o.). Az élet öntudatát a „nemértés” adja meg.

Ha az élet öntudatát a halál, az emlékezés, a fájdalom és a nemértés adja meg, ha az élet öntudata a művészet, akkor Balázs Béla-i értelemben a művészet halál, emlékezés, fájdalom és nemértés.

Ezek szerint a művészet úgy képes megragadni a pillanatot, hogy az a lehatárolt egésznek befejezettségérzetét adja, ahogy a halál is keretet teremt az életnek. A művészet azáltal, hogy egy mozzanatba, annak mozdulatlanságába az egész élet lényegét képes sűríteni, a mozdulatlanság révén az élet mozgalmasságából kiragadja az egyént, és mintegy külső nézőpontból nyújt rálátást az élet egészére a pillanaton keresztül. A halál (előtti pillanat) is egy olyan pillanat, amely rálátást enged az élet egészére.

Balázs Béla a kor esztétikai-filozófiai áramlatainak megfelelően úgy gondolja, hogy a művészet kilép az időbeli keretek közül, és egy érzést vagy hangulatot úgy tár elénk, hogy az örök érvényű marad. Bármely életszakaszban vagy bármely ember életében közel azonos- érzést vagy hangulatot idéz fel a műalkotás (45. o.), ahogy az emlékeinkben is mozdulatlanná merevednek a jelen benyomásai, és visszatérve hozzájuk változatlanul ugyanaz tárul elénk. „Az életnek nincsen jelenérzete” (45. o.), hiszen minden pillanatunkban a jövőbe lépünk, és múltat teremtünk. Az emlékek viszont, csakúgy mint a művészet, elevenné, végtelenül jelenvalóvá teszik azt az adott pillanatot, amely emlékként (művészeti alkotásként) rögzült.

A halál tudata egyben öntudat is. A halál ráébreszt önnön életünkre, ahogy a fájdalom is „az életértéket, az élet nagyságát méri, kelti öntudatra (…), a fájdalom öntudat” (29. o.). Balázs Béla a mesét öntudatlanságnak tartja (41. o.).

A mese mint művészeti alkotás?

Balázs Béla a mesét öntudatlanságnak tartja (41. o.), mert nincs meg benne „a transzcendencia érzése, egy nincstovább érzése” (41. o.). Egy jelentős alkotás, Balázs Béla szerint, a lelki fájdalomhoz hasonló módon „Az életértéket, az élet nagyságát méri, kelti öntudatra. És a művészet az élet öntudata” (29. o.). Tulajdonképpen az, hogy a mesét öntudatlanságnak minősíti azt is jelenti, hogy a mesében témáját és szerkesztését tekintve nem idézhető fel a teljesség, nem sejthető meg az élet egésze.

Mivel a mese mindentudó, „a mesében nincsen nemértés” (41. o.), holott „a szent megborzadás, a legmélyebb megrendülés, ami poézisből csak érhet: egy nagy »nemértés« (37. o.). Csak magunk nemértése lehet közvetlen megérzése az egész nemértésnek” (38. o.).

Úgy véli, „a mesének nincs határa és azért nincs benne a határtalan” (41. o.), pedig „a határaink érzése megérzése a határtalannak” (38. o.). Élethatáraink érzése: az egész megérzése. Mulandóságunk sejtelme: megsejtése az örökkévalóságnak (24. o.).

A mese immanens művészet, „egyik jelenség ott kezdődik, ahol a másik végződik és semminek sem érünk a végére” (42. o.). A mese zárt rendszer. Belső törvényei vannak. Elvárásaink vannak a szereplőkre, tárgyakra, szerkezetre, az egész mese felépítésére vonatkozóan. A mesét olvasva nem érhet bennünket meglepetés, hiszen a mese mindig biztosít bennünket arról, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik.

Balázs Béla-i értelemben a művészet halál, emlékezés, fájdalom és nemértés. A művészet az élet öntudata. A mese öntudatlanság, tehát- elméletileg nincs benne nemértés, emlékezés, fájdalom. De lehet benne halál, és ez, Balázs Béla szerint, lehetőséget teremt arra, hogy áttörje az immanenciát (42. o.). Ha lehet benne halál, akkor minden bizonnyal emlékezésnek, fájdalomnak és nemértésnek is kell lennie benne, mivel- ezek egymást kiegészítő, lefedő értékszempontok Balázs Béla filozófiájában. Ha valaki képes olyan mesét írni, amely ezeknek a szempontoknak megfelel, akkor az a mesét művészi alkotássá avatja.

Balázs Béla tett egy kísérletet a mese művészi alkotássá emelésére: megírta A csendet. Vajon megfelel-e ez a mese annak a Balázs Béla által felállított kategóriarendszernek, amely egy alkotást művészeti alkotássá emel? Vajon képes áttörni azt az immanenciát, amely a mese sajátja?

Áttörheti A csend c. mese az immanenciát?

Népmesei vonások Balázs Béla meséjében

A csend című mese felépítését tekintve megfelel a népmese kritériumrendszerének bizonyos szereplők, a megháromszorozódás, a vándorlás, a mesei funkciók vonatkozásában.

A történet főhőse egy szegény fiú, akibe egy tündér szerelmes lesz (kiinduló szituáció). A fiú haldokló édesanyjától (eltávozás) egy csodagyűrűt kap (varázseszköz elnyerése). A gyűrű varázsereje abban áll, hogy mindaddig abroncsként szorítja a fiú szívét, amíg fel nem húzza annak az ujjára, akit a legjobban szeret. Ha nem a megfelelő személy ujjára húzza a gyűrűt, akkor az illető- meghal (tilalom). A tündér szeretné ezt a gyűrűt, a fiú viszont menekül a tündér elől (útnak -indulás). Menekülése során találkozik egy harmonikással, az óriás Muharossal, és Ilonával, a gyári munkáslánnyal. A fiú haldokló édesanyjának, legjobb barátjának, a harmonikásnak, és szerelmének, a munkáslány Ilonának az ujjára húzza fel a gyűrűt (tilalom megszegése), de mindhárom személy meghal. A fiú végül felmegy a hegyekbe, ahol a tündér lakik, és ott átadja a tündérnek a gyűrűt (megoldás).

Kitűnik, hogy a történet rokonságot mutat a népmesékkel. Meseiségét az adja, hogy tündérek lakta havasokban játszódik, az egyik szereplő maga is tündér, egy másik óriás. A főhősnek- vannak varázstárgyai (csodagyűrű, egy tarisznya, amelyből soha ki nem fogy a kenyér). A hős vándorol, vándorlása során különböző személyekkel találkozik, kalandokba bonyolódik, végül visszatér oda, ahonnan elindult.

Halál a népmesékben

A mese immanens művészet belső törvényszerűségekkel, s ezt az immanenciát Balázs Béla szerint megtörheti a halál (45. o.).

A népmesékben a halál többféleképpen jelenhet meg. A mese elején meghalhatnak az idősebb szülők, de lehet eleve árva a főhős. A főhőst megölhetik irigy testvérei, gonosz mostohatestvérei, a sárkány vagy egy emberevő óriás, miszlikbe szabdalhatja ellenlábasa stb.

Előfordul, hogy a gonosz rá tud venni egy ártatlant (eredendően nem gonoszt, nem rosszindulatút), hogy ártson egy másik szereplőnek. A főhős azonban mindig feltámad. Vagy forrasztófűvel összeragasztják, vagy élet-halál vizével- megitatják, vagy tovább él egy másik tárgyban (például hegedűben, amiből kipattan), vagy megszüntetik a halált okozó tárgyat stb.

A főhős is okozhat halált. Megölheti a gonosz sárkányt, az útját álló kapukat őrző vadállatokat, az ártót, legyen bármilyen karakter. Ártatlant – azaz nem gonoszt – soha nem öl meg, hacsak az nem kéri. A főhőst például kérhetik a segítő lények is, hogy ölje meg őket, de halálukkal mindig valami pozitív esemény történik. Vagy palota lesz eltemetett testükből és csontjaikból, vagy akár elvarázsolt királykisasszony.

Bizonyos mesékben a halál maga is szereplőként lép be a mese világába. A legtöbb esetben a főhősért jön, de előfordul, hogy egy másik szereplőt akar magával vinni (általában a pokolba). A főhős túljár a halál eszén, s megmenekül.

A halál megélésének közvetett formája az, amikor a hős maga merül alá az alvilágba, és különféle bonyodalmakon keresztül ismét visszatér.

A népmesékben tehát a halálra vonatkozóan a következő szabályszerűségeket figyelhetjük meg. Minden esetben valamilyen gonosz tulajdonsággal bíró szereplő az, aki a főhős vagy egy másik szereplő életére tör közvetlenül vagy közvetve, veszélyezteti, vagy meg is öli. A gonosz által elpusztított szereplő, legyen az a főhős vagy más szereplő, a mese egy bizonyos pontján valamilyen segítség révén feltámad, és erősebbé, szebbé, fiatalabbá válik, mint azelőtt volt. A főhős csak olyan szereplőt pusztít el, aki gonosz, más esetben a szereplő maga kéri, hogy végezzen vele a hős, mert halálát valami pozitív esemény követi.

A halál kérdése A csend c. mesében

Balázs Béla hőse, Péter háromszor is közvetlen közelről éli meg a halált. A varázsgyűrűt, amelyről tudja, hogy csak annak az ujjára húzhatja fel, akit a világon mindennél jobban szeret, felhúzza az édesanyja, a legjobb barátja, majd a szerelme ujjára is, akik abban a pillanatban meghalnak.

Péter tulajdonképpen szándékosan öl. Tudatában van a gyűrű erejének. Ha először nem is hitte, édesanyja halálával – akinek ujjára még hirtelen feltörő indulatból, a megtartás reményével húzza fel a gyűrűt – nyilvánvalóvá és egyértelművé kell válnia. Tudja, hogy a gyűrű halált hordoz. A gyűrű mindegyik haláleset előtt jobban megszorítja a fiú szívét, s ekkor hirtelen -ráhúzza a másik ujjára -– a gyűrű abroncsként szorító érzésén akar ezzel könnyíteni.

Péter hogyan nyer életet mások halálával? Balázs Béla esztétikájában a halál az élet -öntudata. Péter öntudata nem saját halálának tudatában fogant meg, hanem mások halálának átélése, megélése által.

Közvetlenül a halál pillanatában Csend is megjelenik, és követeli a gyűrűt. Felmerülhet a kérdés, hogy a tündér hogyan nyerhet életet egy halandó szívének az elcsábításával.

A mesében nincs kimondva, hogy Csend a halállal lenne azonos, de mindig közvetlenül a halál beállta előtt érkezik, így az olvasó fantá-ziájára bízza az író, hogy azonosítjuk-e a tündért magával a halállal. A beteg édesanya a nagy csendességet hallva így szól: „bárcsak bejönne már”, utalva arra, hogy már távozni készül az élők sorából. A tündér közeledtét mindig csend jelzi, s általában halál követi.

A halálnak nincs értelme, ha nincs élet. A halálnak értelmet az élet ad. A tündér a halál előfutára vagy maga a halál, tehát nem tud értelmet kapni az élet nélkül, így a halhatatlan tündér sem kaphat értelmet a halandó nélkül.

Csend megjelenésével egy időre minden elnémul, mozdulatlanná dermed, a madarak -elülnek, a tehenek mélán kérődznek, még a bogár sem dong, amolyan vihar előtti fojtott -várakozással teli a levegő. Balázs Béla egy műalkotásban, amely a pillanatot úgy képes ábrázolni, hogy sem a mozdulat előzményére vagy folytatására nem gondolunk, a transzcendens egész megragadásának kifejeződését látja. „A kép mozdulatlanságában, a mozdulatlanság lehetőségében van -benne az élet – akkor pedig ott van.” (22. o.) A szereplők a haláluk előtti pillanatot teljesnek, örökkévalónak élik meg.

A halhatatlan és a halandó

Csend, a mese tündére, aki azóta van, „mióta a világ világ”, „és még egész fiatal volt az Isten, amikor őt teremtette”, egy halandó fiúba, Péterbe lesz szerelmes. A fiú épp haldokló anyjával -beszél, mikor először pillantja meg őt a tündér, a halhatatlan.

A halál ismerete különbözteti meg a halandókat a halhatatlanoktól. „Az élet intenzív öntudatát, erős érzését, mint minden öntudatét, csak az ellentéte teszi lehetővé; az érzése a halálnak magam körül. Halandók halála élete a halhatatlanoknak.” (22. o.) Péter egy csodagyűrűt kap édesanyjától, a gyűrű okán-révén a halált tapasztalja meg. A halál tudata az élet tudatát eredményezi, vallja Balázs Béla, ám ezzel a tudással nem rendelkez(het)nek a halhatatlanok, hiszen életük örök, „ha halhatatlanok volnánk, nem tudnónk, hogy élünk” (19. o.). Csendnek szüksége van Péterre, halhatatlansága csak halandók mellett nyerhet értelmet.

„Az élet intenzív öntudatát, erős érzését, mint minden öntudatét, csak az ellentéte teszi lehetővé” – írja Balázs Béla Halálesztétikájában (22. o.). Csend végtelen nyugalmát és báját csak egy Péter-szerű fiú zaklatott, zavart viselkedése és nyeglesége ellenpontozhatja. Csend önmagát, önmaga lényegét – Balázs Béla-i értelemben – csak tökéletes ellentétében tudja megélni, lénye ekkor kap értelmet, s a tündér minden bizonnyal ezért szeret bele a fiúba, és szinte üldözi szerelmével.

Csend és Péter tökéletes ellentéte egymásnak. Csendnek van a „legédesebb mosolygása és legmélyebb tekintete”, Péternek „összeszorul az ajka és a barna nagy szeme szüntelen -forog”. Csend lábujjhegyen jár, „fűszál nem hajlik meg a talpa alatt”, míg Péter „nyakigláb, sovány, ügyetlen mozgású legény”. A tündérnek ajka sem nyílik, hangja nem hallik (Péter a tündér szeméből ért), Péter viszont, ha megszólal, istentelenül ordít.

Csend bír a női csábítás minden eszközével, és külső szépségével igyekszik hatni a fiú-ra: „a tündér hátrahajtotta a fejét, csábító mosoly vonaglott az ajkán és a pillái alól nézett rá”, „mint kivetett hálót tartotta az átlátszó bűbájos fátylat, amelyik a fiúra borult”. Szinte természetes, hogy a fiú alig tud ellenállni a meztelen csábításnak, és majdhogynem beleszédül a tündér ölelésébe.

Péter menekülése a tündér elől számára sem világos, de a Balázs Béla-i esztétika szerint „csak az öntudatlan egymáshoz kötöttségünkön érezhetjük meg közvetlenül kötöttségünket általában, egészhez tartozásunkat” (23. o.). Saját öntudatlan kötődését az abroncs szorító érzése minduntalan tudatossá teszi a fiú számára.

A két szereplő között egyetlenegy érintkezési pontot találhatunk, s ez maga a kisbetűs csend. Bár Péter, ha szóra nyílik, általában ordít, de a mese összes mellékszereplője „csendes legénynek” találja. Péter folyamatosan küzd a csend és Csend ellen. A tündér elől fut, menekül, másokhoz igyekszik kapcsolódni. A csendet egy harmonikás társaságával, majd kocsmai tivor-nyázással, később kovácsinasként üllőt verve igyekszik megtörni, távol tartani magától.

A mese bevezető soraiban megismerkedhetünk azzal a világgal, ahonnan Csend érkezik. Odafent a havasokban, mély tölcsérvölgy fenekén van a tündérek lakta tó. A tó a külvilág minden rezdülésétől védve van. Nemhogy szellő, de még szálló felhő nesze sem zavarhatja meg a sötét violaszínű tó felszínét, a tó fenekéről azonban bíborizzás szivárog fel, és a tó alján levő vörös korallpalota Csend otthona.

Kitűnik, hogy a táj és a személyek leírásában végletes ellentétek szembeállítására törekszik az elbeszélő (odafent mély völgy fenekén, sötét violaszínű tó – vörös korallpalota, soha egy fodor a tavon – bíborizzás tör fel, legédesebb mosoly összeszorított ajak, legmélyebb tekintet szüntelen forgó szem stb.). Balázs Béla olyan -motívumokat állít egymással szembe, amelyek kölcsönösen kizárhatják, kiolthatják egymást. Csend például önmagában is ellentmondásos, hiszen „a legszebb, legfiatalabb a tündérek között, mert régibb valamennyinél”. Tudatunk, tudatos értelmezésünk és olvasásunk gyakran ellenállni igyekszik ezeknek a megoldásoknak. A már-már erőltetettnek ható értelmi nyomatékosítás, a -hangulati erősítés nem pusztán stílushatás, nem is -annyira egyensúlyra törekvés Balázs Bélánál. A Halálesztétikában megfogalmazott tételeinek tudatos alkalmazása ez.

A német romantikusok (…) olyan alakokat szerettek volna rajzolni, akiknek a cselekvésében érezzék a kényszerűség, a sors (»a Legyen teszi a tragédiát naggyá« – mondta már Goethe), mintha csak az örökerők marionettjei volnának. És az erők, melyekkel összeütköznek, melyek összetörik, ugyanabból a forrásból fakadók, ugyanazok legyenek. És ennek a meg nem érthető ellentmondásnak szent misztériuma lássék, és az egyén elbukásában a principium individuationis letörése, az örökegybe visszaolvadás mámora, a panthoes nagy harmóniája érezzék. De ők nem tudtak ilyen tragédiát írni.” (40. o.)

A csend című mese hősének cselekedeteiben végig ott a kényszerűség. Menekül sorsa elől, minden tette a menekülés kényszeréből fakad. Sorsa az, hogy az édesanyjától kapott csodagyűrűt annak az ujjára húzza, akit a világon a legjobban szeret. Sorsának kényszerűségét -az adja, hogy egy halhatatlan, egy tündér vetett szemet a fiúra, és ő kéri folyamatosan a gyűrűt. Péternek esélye sincs másnak adni a gyűrűt, mert mind meghalnak, akikről azt hiszi, őket szereti a legjobban, és a gyűrűt az ujjukra húzza.

Kapcsolati dinamikák és a gyűrű

A gyűrű oltalmazó szimbólumként azt az összetartó erőt jelképezi, amely a test és lélek között található. Mivel a gyűrűnek nincs kezdete és vége, ezért az egység és a végtelenség szimbóluma is. Pétert óvja a gyűrű a hamis érzelmektől, hiszen ha nem a megfelelő személy ujjára- húzza a gyűrűt, az meghal. Így a gyűrű lényegi eleme, a védelem mellé ártó minőség is társul. A védelmező gyűrű ezáltal válik szorongáskeltő gyű-rűvé.

A gyűrű kötés.

A halál kötés.

Balázs Béla több ponton is megszegi a népmesék halálra vonatkozó törvényszerűsé-geit. A főhős ártatlanok ujjára húzva a gyűrűt azok halálát okozza, ezek a szereplők már nem támadnak fel a mese során. A fiú tulajdonképpen szándékoltan öl, hiszen tudatában van annak, hogy ha illetéktelen ujjára húzza a gyűrűt, az illető meghal. Haláluk önös célt szolgál, a főhős a szívét szorító érzéstől akar szabadulni. Három embert áldoz fel Péter, mielőtt fejet hajtana a sorsa előtt.

Csak annak az ujjára húzhatja a gyűrűt, aki erre érdemes. A többi kapcsolat halálra van ítélve. Péter folyamatos választások elé kerül. Szülő-gyermek vagy párkapcsolat között kell döntenie. Férfi-férfi vagy férfi-nő kapcsolat között. Hús-vér párkapcsolat vagy futó kapcsolat között.

Péter egy anya-gyermek kapcsolatból indul. Ez a kapcsolat haldoklik, hiszen maga az édesanya haldoklik. Péter nem érzi még magát késznek sem az önálló életre, sem egy új kapcsolatra. Kétségbeesetten húzza anyja ujjára a gyűrűt, mert félt a csendtől, a magánytól. Cselekedete nem egyszerűen félelemből fakadóan öncélú, de tettével szembefordult az élet rendjével, kötelező sorsával, erőszakosan akart benne maradni az anya-gyermek kapcsolatban. Az új kapcsolat lehetősége Csenddel érkezett el, azonban a fiú nem tudott ezzel szembenézni, s elmenekül.

Egy férfi-férfi barátságba menekül Csend elől. Pál, a harmonikás, Péter ellentéte. Piros képű, jókedvű, szőke hajú, zenéjével szórakoztatja a népet, komázik az emberekkel. Foglalkozása és életformája ideiglenesen tökéletes -menedéket jelent Péternek. A harmonikaszó, az éneklés, a mulatozás megtöri a csendet, azt a csendet, amely elől menekül a fiú. A csavargólét a folyamatos vándorlást biztosítja. A csavargás célja nem helyhez kötött, nincs benne olyan pont, ahová vissza-visszatér a csavargó, nincs egy megállapodott hely, ahol lehajtja a fejét. Ha nincs ilyen, tulajdonképpen állandó lakhelye sincs a vándornak, akkor majdnem garantált az, hogy nem -talál rá senki, ahogy Csend sem a fiúra. Így érthető Péter kétségbeesése, amikor a harmonikás kijelenti Muharos barlangjában, hogy soha többé nem akar vándorolni, hanem ott akar maradni az -óriás-nál, hogy megtanuljon cseppköveken zenélni. Péter ekkor ráhúzza Pál ujjára a gyűrűt, s ő azonnal meghal. Ha Péter igazán szerette volna Pált, akkor hagyja, hogy ott maradjon, és életcélját megvalósítsa sőt akár ott is maradhatott volna vele.

Péter valójában Muharossal is vetélkedik ebben a jelenetben. Muharost önmagáért választotta Pál, Péter hozzácsapódott Pálhoz. Muharos cseppköveken játszott, Péter még énekelni sem tudott. Muharos nem marasztalta Pált, semmit nem kellett tennie azért, hogy Pál vele akarjon maradni, Péter értéktelen élete, jellegtelen életvitele semmi olyat nem nyújtott Pálnak, ami Péter mellett tartotta volna. Péter féltékenységből húzta Pál ujjára a gyűrűt. Halála Péter önös érdekéből fakadt.

A fiú a városba menekül, és kovácsinas-nak áll, ő a legelső, aki felveszi a munkát, és ő hagyja ott legkésőbb. Az üllő hangja, a kalapácsok lüktetése szintén elűzi a csendet. A gyárban nem barátkozik senkivel, de a gyári -munkáslányok felfigyelnek a hallgatag fiúra. A legszebb, legcsinosabb, egyben a legkacérabb lány kezd ki vele. Péter hiába érzi úgy, hogy felolvad a lány ölelésében, és egészen el-felejti Csendet, ugyanis maga Ilona fogja felidézni a -kisbetűs csendet, ezáltal megidézni a tündért. Péter megijed, hogy még a férfi és nő -között létező legbensőségesebb pillanatba is behatol a csend, s a csenddel maga Csend, a tündér. Péter, magát hitegetve, dacosan szembeszállva a tündérrel, Ilona ujjára húzza a gyűrűt – a lány, természetesen, meghal. Péter önmagát becsapva, erőszakosan akarja elhitetni a tündérrel, hogy számára Ilona az igazi nő.

Az édesanya kapcsolata Péterrel az anya-gyermek kapcsolatot szimbolizálja a műben. Péter- és Pál barátsága az ifjúkori barátságot jelképezi. Ilona és Péter kapcsolata a testiségen alapuló kapcsolatoknak a megfelelője. Péter menekül Csend elől, aki a szerelem ígéretével üldözi őt.

Az életben és más mesékben az ifjak elhagyják anyjukat, apjukat, barátaikat a szerelemért. Péter menekült a szerelem elől, nem tudott vele szembenézni. A fiú mindenkibe próbált kapaszkodni, mindent megtett, csak ne kelljen Csenddel összejönnie. Félt ettől a kapcsolattól. Az élet rendje az, hogy a gyermek-szülő kapcsolatból felnőve, a gyermekkori barátságok után, ifjúkori szerelmeket megélve, nívós párkapcsolatban kell kiteljesednie az egyén életének. Az élet sorsszerűsége az is, hogy addig nem tud az ember új kapcsolatba lépni, amíg le nem zárja az előző kapcsolatát. Sorsszerűen kellett meghalnia anyjának, Pálnak és Ilonának, hiszen Péter mindaddig nem tudott új kapcsolatba lépni, amíg le nem zárta az előző kapcsolatait. A lezárás bármilyen formában történik is, tulajdonképpen annak a kapcsolatnak a halálát jelenti. Csend érkezése előtt kell leszámolnia ezekkel a kapcsolatokkal. Amikor már nincs hova mennie, amikor már minden kapcsolattípust kipróbált, akkor fejeződik be a vándorlása. Amikor már csak saját magát tudná feláldozni, akkor adja meg magát Csendnek.

A népmese végső igazsága mindig az, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. A mese mint forma ezt az üzenetet közli velünk. Balázs Béla maga fogalmazza meg, hogy „a forma szimbóluma a tartalomnak, mely az egészet jelenti” (28. o.), meséjében azonban a forma és tartalom szimbóluma megtörik.

A forma a mű külön életének feltétele. Saját központja, saját törvényei kell legyenek, hogy kiszakadjon a jelenségek sorozatából, az epizodizmusból.” (28. o.) A művész „az egyes jelenségekben is az életet, valahogy a »magánvaló« életet látja” (18. o.), tehát a műalkotás a megragadott pillanattal az élet egészét közvetíti. Azáltal, hogy a pillanat formát kap (legyen az szobor, festmény, irodalmi vagy bármilyen alkotás), önálló életet nyer. Önálló lesz, hiszen onnantól a befogadó értelmezi, a befogadó kerül kontextusba vele, ő adja tovább, s ezáltal élteti.

A csend és a Halálesztétika metszéspontjai

Balázs Béla-i értelemben a művészet halál, emlékezés, fájdalom és nemértés. A művészet az élet öntudata. A mese öntudatlanság, tehát elméletileg nincs benne nemértés, emlékezés, fájdalom. De lehet benne halál, és ez, Balázs Béla -szerint, lehetőséget teremt arra, hogy áttörje az immanenciát (42. o.). Ha lehet benne halál, akkor minden bizonnyal emlékezésnek, fájdalomnak és nemértésnek is kell lennie benne, mivel ezek egymást kiegészítő, lefedő értékszempontok Balázs Béla filozófiájában.

Balázs Béla meséjében három alkalommal jelenik meg a halál. A halálesztétikának megfelelően a halál lezárásként jelenik meg; az egyes kapcsolatokat lehatárolt egészként keretezi. A szereplők halálát csend előzi meg, s a halálukat megelőzően mind átélik a végtelen csend teljességet megsejtető pillanatát. (A harmonikás az egész világot látja maga előtt, Ilona a férfi és nő egybeolvadását, egymásban való feloldódását). A szereplők a halálukat megelőző pillanatot végtelennek, időtlennek érzik, minden megáll, elhallgat, az örök nyugalom sejlik át a csenden.

A transzcendencia érzése egy nincstovább érzése.” (41. o.)A szereplők a haláluk előtti pillanatban a „nincs tovább” érzését élik meg, hiszen a harmonikás is úgy véli, megtalálta azt a helyet, ahol örökké akar élni, és nem akar onnan soha többé elmenni, Ilona a szerelmes pillanatot szeretné örökre megtartani, az édesanya pedig öregségéből fakadóan érzi úgy, hogy már eleget élt, most már meg tud halni. Tehát a haláluk előtti pillanatban – a Halálesztétikában megfogalmazottak alapján – a teljességet élték át, a transzcendens „nincs tovább” érzését, mivel annyira -tökéletes volt a megélt pillanat, hogy akár meg is maradtak volna benne továbblépés nélkül.

A lelki fájdalom „az életértéket, az élet nagyságát méri, kelti öntudatra (29. o.).Péter elveszíti szeretteit, akikről úgy gondolta, mindennél jobban szerette őket. Fájdalma nemcsak szeretteinek halálából fakad, hanem a csalódásból is, hogy mégsem őket szerethette a legjobban, ha már meghaltak, miután a gyűrűt ráhúzta az ujjukra. Elvesztésük felett érzett fájdalmának mértéke a hozzájuk fűzött érzelmeinek mértéke is egyben. A fiú szívét abroncsként szorítja a gyűrű, fizikai fájdalmat okozva. Pétert a gyűrű szorítása folyamatosan emlékezteti sorsára, élesen tudatába hatolva.

Valójában nemcsak az a kérdés, hogy Csend miért szerelmes a fiúba, hanem hogy a fiú számára miért Csend a szerelmet megtestesítő nő. Nem halálvágy ez? A halál – a halálesztétika értelmében – forma, határ, lezárás. -Péter vágyná a halált, de élete menekülésből, rettegésből, -félelemből áll. Élete értéktelen. A halál – jobb esetben – akkor érkezik, hogy átsegítse az egyént a túloldalra, amikor az már befejezte az élet dolgait, megtette, amit reá szabtak. Péter semmit nem tett az életben, ami értékesnek tekinthető, így nincs, amiért megérdemelné a dicső halált, nincs, amiért- át kellene segíteni a túlvilágra. Ezért tud megmaradni Csend mellett.

A mese mint a műfajok koronája – összefoglalás

Balázs Béla-i értelemben a művészet halál, emlékezés, fájdalom és nemértés. A művészet az élet öntudata. A mese öntudatlanság, tehát elméletileg nincs benne nemértés, emlékezés, fájdalom. De lehet benne halál, és ez, Balázs Béla szerint, lehetőséget teremt arra, hogy áttörje az immanenciát (42. o.). Ha lehet benne halál, akkor minden bizonnyal emlékezésnek, fájdalomnak és nemértésnek is kell lennie benne, mivel ezek egymást kiegészítő, lefedő értékszempontok Balázs Béla filozófiájában. Ha valaki képes olyan mesét írni, amely ezeknek a szempontoknak megfelel, akkor az a mesét művészi alkotássá avatja.

Balázs Béla nem csak művészi alkotássá emelte a mesét. Annál sokkal zseniálisabban nyúlt ehhez a műfajhoz.

Egy tudományos publikáció csak egy szűk érdeklődési körnek, a szakmának szól. Egy tudományos publikáció ezoterikus abban az értelemben, hogy csak a beavatottak értik. Ellenben egy (nép)mese, egy regény publicitása, -megfogalmazása, közérthetősége miatt sok emberhez szól, sok embert érint, széles az olvashatósága. Minél érthetőbb a nyelvezete, minél követhetőbb és egyszerűbb a történet, annál többen- olvassák. Zseniális lépés volt Balázs Béla részéről tudományos téziseit mesében megfogalmazni, így szélesebb rétegekhez tudta eljuttatni -gondolatait annak reményében, hogy akár közkinccsé tegye őket. Talált egy olyan csatornát, amellyel kiszélesítette és segíthette gondolatainak, téziseinek elterjedését.

„A legrealisztikusabb drámák és regények gyakran csak mesék. Olykor nagyon szép történetek (…) de tudomásul veszem anélkül, hogy sejtelmem támadna az öntudat vallásos megborzadásáról. (42. o.) Ha ezt a gondolatot megfordítjuk – márpedig mintha ez történt volna A csend című -mesében (pontosabban a mese megírásának szándékában) –, akkor valahogy így hangozhatna: a legirreálisabb mesék gyakran élethűen valóságosak. Olykor kevésbé szép történetek (…), mégis mintha sejtelmem támadna az öntudat vallásos megborzadásától.

Balázs Béla a Halálesztétikában egysze-rűen túllép a mese paradoxon voltának problematikáján. „Az ember azt hihetné, hogy a mese a -metafizikai ösztön legerősebb kifejezése.” (41. o.) „Hajlandók vagyunk azt hinni néha, hogy a mese a koronája a művészetnek.” (43. o.) Balázs Béla megírta A csendet, ezzel tett kísérletet saját fenti tézisének bizonyítására.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.