Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Pizsama

Csapody Kinga

Vörös vagy fekete

„S csak még büdösebb, ha eljön a másnap,
S kicsivel, ha lehet, pizsamásabb”

(V. D.)

2011. május 25.

Alszik – húzza be maga mögött az ajtót óvatosan. Lemosta a sminket és kiszedte a hullámcsatokat, amelyek a frizurakölteményt tartották kordában. Vöröses haját lófarokba gumizta, most látom meg az arcát. Azt, amit nem, mióta elballagtunk a középső padsor hátsó padjából. A drága kozmetikumok olyan álarcot építettek rá, ami alól szinte soha nem látszott ki sem bizonytalanság, sem félelem. Ha jobban belegondolok, öröm sem. Most, egy átröhögött osztálytalálkozó után, megnyugodva, hogy a gyerek is jól alszik, két bögrével a kezében billeg felém egy babakék pamutpizsamában, a papucsot már félúton elhagyta, dolgozik még benne a koktél. Vagy az a másik. Esetleg a pálinka. De lehet, hogy azt a bort nem kellett volna. Vagy csak nem az egész üveggel. Már csak ezért is jó ötlet volt közösen kivenni egy szobát az étterem fölött, ahova a bulit szervezték. Míg én zuhanyoztam, a konyhaszekrényben talált pár filter teát, s a fülére akasztva rázza őket. Olyan, mint egy vizsla. Jobb vagy bal? Melyiket kéred?

Vörös vagy fekete? – kérdezte tizenöt évvel ezelőtt a nyitott szekrény előtt állva. Hátra sem fordult, valami helybenjárós totyogóst járt, egyet jobbra, egyet balra, miközben nem felejtett el leszúrni, hogy mekkora érzéketlen dög vagyok, nem érzem át a problémáját. Néztem, ahogy egy kis darab papír himbálózott a minimál méretű tanga fölött, ami hátulról annyi, mintha annyi se. Az árcédula többet takart a fenekéből, mint a csíknyi szövet.

Nem tök mindegy? Úgyis két percig lesz rajtad – cinkeltem tovább egyre sikertelenebbül nyelve a röhögést. Kikapta az egyik pulcsiját és egy jól irányzott mozdulattal fejbe dobott. Mivel nem akarta, hogy a szomszéd szobában is hallják, miről vitatkozunk, inkább csak fojtottan sziszegte oda, hogy ha rohadt gyorsan nem segítek, akkor valóban mindegy lesz, mert mire átér a folyosó végére, elalszik az, akiért. S az is az én hibám lesz. Naná, ki másé, de ismertem annyira, hogy tudjam, ilyenkor nem viccel, már ekkor láttam benne a későbbi főorvosi szigort. Megadóan mutattam a fekete Fruit of the loom pólójára.

Újévet írtunk már pár órája, ilyenkor az emberek megfogadják, hogy eljárnak sportolni, ledobnak néhány kilót, kijavítják a kémia-kettest, ő azt, hogy elveszíti a szüzességét. Soha szebb évkezdetet. Mindennek meg kell adni a módját, valóban nem mindegy, hogy egy fekete vagy egy vörös XXL-es pólót húznak le rólad. Attól, hogy tizenhét éves az ember, még ad a részletekre. Ezért időzíti egy átbulizott szilveszter éjszaka utáni hajnalra, a saját anyjáék ágyába. Akkor jó ötletnek tűnt – szokta mondogatni később. Le style, c'est l'homme.

Ideális, nem? – fordult felém, bőszen bólogattam, ez nem az a pont, amikor kifejthetném, hogy szemernyivel sem érzem dögösebbnek most ezt a fekete pólót, mint eddig bármelyik osztálykiránduláson. Mert már a pizsoma szó is gáz, annál csak a pizsama a gázabb, senki sem hordott pizsit publikusan. Felénk pizsamának is csak a nagyszülők mondták, ahogy kiejtették a szót, már facsarta is az orromat a naftalinszag. Igaz, nagypapám is csak akkor vette fel, ha kórházba kellett mennie. Férfialsó, szigorúan boxer, leginkább kockás – esetleg a Káma-szútra számos pozitúráját bemutató tehenes, disznós, ördögös – hozzá póló a ’97-es éjszakai dress code. Unisex. Hidegben melegítő. Ami külön praktikus egy-egy kiránduláson – nem látszik, hogy még le sem feküdt az ember, vagy pisilésnek álcázott fiúszoba-túráról tér vissza.

Akkor hajnalban a fürdő előtt találkoztunk a folyosón. Nem láttam rajta a változást, pedig a szemével jelzi, hogy van. Változás. A kád szélén ülve, fogmosás közben skubizta magát a tükörben, hogy látszik-e. Ismerős érzés, én a szomszéd néniktől voltam beszarva, biztosra vettem, hogy látják, s épp azt beszélik a hátam mögött összesúgva a ház előtti padon. Nem tudom, hány percig engedte magára a forró vizet a zuhany alatt, mintha azzal le lehetne mosni az előző perceket, a bojler zúgására aludtam el.
Másnap – időtakarékosságból, és hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést azzal, hogy ő, aki addig azt sem tudta, hol nyílik a mosógép, most lázas Mosó Masává változik – kólával öntöztük az árulkodó foltokat a lepedőn. Upsz, kis baleset, bocs anya. Majd körülnéztünk tüzetesen, hogy ne maradjon sehol semmi árulkodó jel a szülői hálóban. Éjjeliszekrény, fotelek, ágy alatt. Ha kevésbé vagyunk alaposak, megspórolhattuk volna magunknak azt a biztos tudást, hogy nem csak a kamaszok használnak óvszert. És hogy nem is mi vagyunk trehányak.

Nyaranta egy hétnyi fesztivál egy darabig még a miénk volt, bepótoltuk a többszáz kilométer távolság és a felgyülemlett vizsgák miatt elmaradt bulikat, hajnalig táncoltunk, majd a sátor előtt ülve és szúnyogokat csapkodva, vagy rosszabb esetben a sátorban, az összes fellelhető ruhadarabot magunkra véve, hálózsákba bebábozódva vacogtunk reggelig, és a sötétben gyóntunk egymásnak.

A szemeszterek alatt leginkább telefonon keresztül szörnyülködtünk egymás történetein, tényleg? Az anyja tálcán hozza az ágyba a fiacskájának a reggelit? De gáz. Jól van na, értelek, hogy az nagyobb, hogy meztelenül látott először. Hát igen, lehet, hogy nem kéne pucéran aludni. Vagy legalább zárnátok be az ajtót. Mondjuk, még mindig jobb egy fokkal, mintha ezt az apjával játszod el.

Nem volt jobb. Az esküvő előtt találkoztam a mindenkit végigtaperászó apósjelölttel, és a karót nyelt anyukával, aki az előkészületek és az egész hacacáré alatt olyan képet vágott, mint aki bármelyik pillanatban felvághatja az ereit. Mondjuk nem dugtam volna el előle azt a pengét. Vagy talán mégis, mert amikor fia választottjára nézett, a merő undor eszelős féltékenységgel keveredett az arcán.

Pedig akkor már nem volt semmi irigylésre méltó benne. Már a lánybúcsún sem tudtam eldönteni, hogy melyikünk idegenebb ott. Az új barátnői programozottak voltak, mint egy sáska és egy T100-as ötvözete, alig élő szövet a csontvázon. Eleinte hűvös eleganciával kortyolgatták koktéljaikat, majd a hetedik B52 körül már gátlástalanul markoltak rá a chippendale-fiú bőrtangájára, a melleik közt himbálózó, a kigyúrt fiú nyakából leakasztott sztetoszkópot pedig sokféleképpen, de a legkevésbé rendeltetésszerűen használták.

Ültünk a bárban az egyik bokszban, csomagolópapír-hegyek, egy cukorból felfűzött, leehető bugyi felől szomorúan foszforeszkáltak felénk a kiürült poharakból kifigyelő, műanyag fütykösben végződő szívószálak.

Something old, something new / Something borrowed, something blue – tessék, még jól jöhet – odanyújtottam neki a táskámból előásott ajándékot. Vörös és fekete, egy olyan baby-doll volt, amire akkor, tizenhét évesen gyűjtött, de a zsebpénzből nem akart összejönni, meg aztán félt is attól, hogy mit mond az anyjának, ha megtalálja nála. Ez hol kék? – kérdezte csillogó szemmel, csiklandósan kuncogva és magához méregetve. A címkéje, süsd meg – löktem oldalba, de már csak egy sietős puszit tudott odanyomni, kattant a szőrös bilincs, húzták táncolni a ketrecszerű színpadra.

Amikor a férje konferenciára utazott, akkor látogattam meg őket először. A kislány bájos volt, de cseppet sem hasonlított rá. Rengeteg sötét haján kívül az a mohóság, ahogy rámarkolt a mellekre, és befelé horpadó arccal a tejjel együtt mintha az anyukája erejét is magába szívná, tette az apukájához kísértetiesen hasonlóvá. A kigombolt hálóing alól diadalittasan pislogott óriási szemeivel, nagy kortyokban nyelt és láthatóan élvezte, hogy elég kettőt nyekeregnie, és van, aki ugrik. Próbáltam közben mesélni, hogy merre utaztunk, milyen telitalálat a pasi, akivel, de még a sikamlós részek sem villanyozták fel. Ne érts félre – bökte ki két ásítás között –, érdekel meg minden, de tudod, nekem mostanában a pizsamámból sincs erőm kibújni.

Hogy mikor lett, nem tudom, mert elmaradtak a telefonok, a sokadik megválaszolatlan e-mail után csak a kellemes ünnepeket és boldog új évet üdvözletekre szorítkoztunk, amíg három hete jött egy SMS. Ülsz mellém? Hátsó sor középső pad. Foglalom. :-)

Felhúzta a lábait, két kézzel kapaszkodott a bögrébe, hogy ne lötyögjön ki a fekete tea, a lámpa fénye megvilágította az arclemosó csíkos maradványait az arcán, szembefordult velem; és arra emlékszel, amikor?