Családfa

2013. október 1.

Mintha még mindig föl lenne ravatalozva a szobában. Az ágy magas az egymásra halmozott paplanoktól és párnáktól. Mintha ezek préselnék le a testet, akár egy késő őszi virágot. A szoba szellőzetlenül áll. Tán még ki sem szivárgott az asszony utolsó kilélegzése. Az évek nem vették el a szagát. Sőt mintha megsokszorozódott volna az utolsó lehelete. S a lepréselt nő még mindig lélegezne. A levegő tele van vele.

Az egyik szekrény tetején rozsdás kés hever. Nem használták semmire. Egy éjjel az öregasszony nyakához illesztették volna, de a férj hamarabb meghalt. A kés már rozsdállik. Mindenki tudta, de senki nem akarta elvenni onnan. Alváskor arra gondoltak, reggelre vér lesz, de megszokták. Az asszony úgy gondolta, így kell lennie. Egy feleségtől az a legkevesebb, hogy hagyja, ha a férje elvágja a nyakát. A minimum minimuma, hogy a kést nem veszi el a szekrény tetejéről. Az évek alatt összement, a kés meg egyre nőtt. A férje néha a szivarfüstben nézte az asszonyt, a nyakát. Arra gondolt, nem nagy dolog ezt már megfullasztani a vérében, hisz nincs benne semmi erő. De nem mondott le róla.

Tán rólunk sem.

Ő volt nagyapa, akit egy évben kétszer láttam. Ő nem látott engem. Előtte álltam, közel hozzá. Nem látott. Egy lány nem látható. Nincs. Nagyanyám felismert, mindig más néven szólított. Pár nappal később megtanulta a nevemet, és azután már magam számára is léteztem homályosan. A nevemet sokan elrontják. Nem szólok nekik. Egyszerű, de elrontják. Nem merek szólni, mert akkor szégyellik magukat. Szégyellik magukat, s miattam nem kell.