Comicselemek a konkrét vizuális költészetben

1979. szeptember 15.

A művészeti irányzatok és kifejezőformák közti egyre fokozódó interferencia révén a műfaji határok elmosódása éppen napjainkban a legkifejezettebb. Talán nem esünk túlzásba, ha azt állítjuk, hogy a jelenkor művészetének egyik alapjellemvonása éppen a fenti kölcsönhatásban határozható meg, ami alatt elsősorban a nyelvi, morfológiai és technikai elemek átvételét kell érteni.

A comicsot nem az ellenkultúra termelte ki: elsősorban az utca emberének és annak a széles fogyasztói rétegnek szánták, amely kultúrszomját a napi sajtó termékeivel igyekszik csillapítani. A többségében sekély mondanivalójú és arculatú comics tehát egyszerre mindenkié és senkié, de talán épp népszerűségének köszönve vált a pop művészek kedvenc témájává. Warhol, Lichtenstein stb. munkáiban ez a milliós példányban készült sztereotip forma a monumentalitásnak egy olyan fokára emelkedett, amely akár Picasso monumentalitásával is vetekedhet. S ami a legérdekesebb, a pop festőket legtöbbször a comicsokban honos hangutánzó szavak, a csattanások, zörejek és ütések írott változatai ragadták meg. Ezeknek az elemeknek a lenyűgöző hatása a pop festők hatalmas vásznain a legkézenfekvőbb.

Lévén, hogy a comics a rajzolt és az írott elemek ötvözete, ilyképp nagyon közel áll a konkrét vizuális költészet nyelvi felépítményéhez is. A konkrét vizuális költők – az előfutár Marinettivel, Scheerbarttal és Morgensternnel az élén – elsősorban a comicsokban elterjedt hangutánzó szavakat, onomatopoetikus kifejezéseket ültették át ily módon „hangosított” alkotásaikba. Lényeges azonban aláhúzni, hogy míg a korai futuristák, dadaisták vagy expresszionisták olyan, többnyire intuitíve létesített, kitalált hangutánzó szavakat és felkiáltásokat használtak, melyeknek csíráit a nemzeti nyelvek igéiből lehetetlen volt kikövetkeztetni, a századunk közepe táján indult konkrét vizuális költők a comicsoknak azokat a konvencionális és sztereotíp hangelemeit kezdték hasznosítani a költészetben, amelyeket ideogrammaszerű hangutánzó szavaknak tekinthetünk, legtöbbjük pedig valamelyik nemzeti nyelv igeállományában megtalálható (a comicsirodalomban az angol szóhasználat a legelterjedtebb). Tegyük hozzá, hogy ugyanezek a fonetikus elemek jelennek meg a már jól ismert pop vásznakon is, de míg a kísérleti költészetben elsősorban hangtulajdonságaik a mérvadóak, a festővászonra átvitt hangok az egészből kiragadott rész hangsúlyozásával, nagyításával csupán a morfológiai vázat tágítják, a mikrokozmoszt nagyítják makroméretűre.

Míg a hangutánzó szavak alkalmazása nem jellemző a konkrét vizuális költészet egészére, hanem csak annak fonikus vagy fonetikus irányvonalára, a comicsirodalomban csak kevés alkotás nem él velük. Végeredményben tehát a vizualizált hangok inkább a comicsban érzik magukat odahaza, a kísérleti költészet egyes darabjaiban pedig csak fel-feltűnő vendégként azonosíthatók. Hogy miért nem szorítkoznak a mai költők új, saját laboratóriumukban nyert művi hangutánzókra? Erre az a legkézenfekvőbb válasz, hogy a kiemelkedőbb, innovatív comicsokban meghonosodott hangutánzó elemek inkább alkalmasak korunk kifejezésére, a pillanat hiteles hangulati visszaadására, hiszen már önmagukban véve is a külső világ visszatükröződésének tekinthetők.

A comicsokban alkalmazott hangutánzók sehol sem oly elterjedtek és kedveltek, mint az olasz vizuális költészetben, sőt egy kis túlzással a parole in libertá programjának kései kivetítéseként is felfoghatók. Nemcsak a hangutánzók, hanem más comicselemek átvétele is megfigyelhető – legtöbbször felhőcskék –, ám korántsem olyan mértékben. A látható hang bűvös ereje határtalan. Az olasz helyzetet az is determinálja, hogy a baloldali eszmékkel átitatott poesia visiva szószólói a kapitalista rendszer tömegkommunikációs formái ellen éppen a kérdéses tömegtájékoztatási eszközök – sajtó, képregény, rádió, tévé – elsődleges üzeneteinek átminősítésével küzdenek, vagyis az eredeti üzenetet saját ideológiájuk szellemében képezik át, amely ebben az új, forradalmi köntösben a feladóra, a tőkésre üt vissza. A költészet műhelyében ezért is oly népszerű forrás az alacsony színvonalú, félig írástudóknak szánt comics. Számos olasz költő folyamodik a pop festők ismert eljárásához, és a comics szalagjainak narratív kontextusából kiragadott képet nyilvánítja önálló költészeti alkotássá (legkifejezettebben Luciano Ori).

A már hangoztatott kölcsönhatáshoz hozzátartozik az is, hogy nemcsak a költők folyamodnak gyakran comicselemekhez, hanem vannak esetek, amikor a comicsrajzolók veszik kölcsön valamelyik konkrét vizuális költészeti eszközt alkotásuk nyelvi dúsítása szándékából. Ilyesmiről természetesen csak a nem közízléshez idomuló kísérleti munkák esetében lehet beszélni (pl. Branko Andrić és Slavko Matković).