EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. október 22. | Előd, Szalóme, Kordéli napjaAKTUÁLIS SZÁM:1007227. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Balázs Attila

Circus maximus et minimus

Erős csak az, mi jó s igaz. (H. M.)

2007. június 1.

A magyar királyság kilenc évszázados történelmében mindössze két királyné, pardon, királynő regnált (tudjuk, az utóbbiak uralkodhattak csak saját jogon). Véletlenül mindkettő Mária, nyilván a Szent Szűz nyomán. A tizenhatodik században Habsburg Mária, II. Lajosunk szépséges, vidám, táncolni imádó, dús ajkú felesége, majd – a mohácsi vész után – búskomor, csempe, elvékonyodott szájú özvegye ült rövid ideig a trónon, a tizennyolcadikban pedig Mária Terézia, az ország mindenkor legnépszerűbb Habsburg uralkodója került drámai körülmények között hatalomra – nem kis részben a magyar rendek segítségével. Szinte egész Európa azon nyomban megtámadta, kétségbe vonva a nőági örökösödés jogát. Mindenki a „gyenge nő” birodalmán igyekezett volna osztozni. Legelébb a halálos ellenség, II. Frigyes porosz király, akit a pápa kiátkozott ugyan, amidőn a Szentföldről jogos rosszérzéssel hazasiető II. Andrásunk nyomán próbált nagy keresztes haditetteket véghezvinni, ellenben mint kevésbé duhaj, filozofikus hajlamú, ügyes és felettébb bátor uralkodó, egyik kulcsfigurájává lett az egyetemes európai történelemnek.

Frigyes a Berlin melletti Potsdamban született, tudható mellesleg. Ereje már csecsemőkorában megmutatkozott, ahogy a mi, lelki szemünk előtt sűrűn feltűnő Rózsa Sándorunknak, aki viszont csak a betyárkirályságig vitte. Frigyes, mondják, túlélte, hogy keresztelőjére télidőben egy szál lepelben hurcolták a templomba, ahol jéghideg vízzel locsolták, majd súlyos aranykoronát csaptak messziről a fejébe. Ebbe a spártai próbába korábban több testvére belehalt, ő azonban a maga kis pufók arcával és bunkócska pecsével túlélt még sok egyebet, hogy 1740 decemberében Sziléziát fenyegesse katonáival, ami viszont felbátorította III. Ágost lengyel királyt, hogy magának Ausztriát és Stájerországot követelje, ugyanakkor a spanyol és a szárd udvarok sem maradtak rest. Végül Franciaország is hadat üzen az alig huszonvalahány éves, még nagyon fiatalka és hamvas, a szorongatottságba erőst belesápadt, majdnem beléje betegedett Mária Teréziának. Mit volt mit tennie szegénynek, mint azt, hogy a pozsonyi országgyűlés elé sietve, ott fehér lábain megállva, kedves magyarjainak a segítségét kérje. Kesergése pedig helyben, ezt is tudjuk, messzemenően nem lelt siket fülekre (süket filekre?).

Miközben felvetődik a kérdés: vajon létezik-e olyasmi, amit többen is tudunk, közben egyféleképp tudjuk?

Nos, aligha. Ahogy például az aradi vértanúk kivégzését illetően is több változat és alváltozat létezik – például utolsóként kötötték-e fel tényleg vagy annak eggyel előtte Damjanich Jánost, s hogy ő ott szó szerint meg egyáltalában mit mondott, azt mondta-e, amit mondott, meg mire gondolt, vajh, amíg mondta stb. –, úgy erről is több verzió szól. Hogy hát pontosan miként is esett meg ez a sűrűn felidézett dolog. Hogyan is állunk ezzel a mi magyar históriánk egy másik, de nem ritkábban látogatott helyével, közhelyével? Amely ha közhely is, némely szabad gyökével, kacsával, akármijével, de áldásosan kapaszkodik az itt általunk előadott történetbe. Fűződik, miként az aranyszőlő venyigéje. Ragaszkodik-ragasztódik illeszkedve, mint a szőlő édes-magvas termése. Annak ténylegest szerémségi vagyság épp karlócai aranyszín nektárjáról nem is beszélve. Közben ugye: a sokféleség lenyűgöz (bár gyakorta meg baromira idegesít).

Nos, midőn Mária Terézia könyörögve a magyar rendek elé állt, ahol elcsukló hangon előadta bánatát – ahogy a tizenkilencedik század festője ábrázolta – a jelen levő nemesség szinte vezényszóra rántotta elő suhogó kardját. Csak ott leghátul ragadt be valakinek, de aztán ő is megoldotta valami laposabb, görbe, messziről kardnak tetsző bottal, s a torkok egyként harsogták:

– Életünket és vérünket!

Kicsivel hosszabb változatban:

– Életünket és vérünket királyunkért!

Vitam et sanguinem pro rege nostro! Mármost ha jobban belegondolunk, akkor az a helyzet ezzel a pro regével, hogy ebben az esetben, Mária Terézia esetében nőnemű királyt jelent, szinte asszonypápát. Kakukkfiókát. Egy valódi nőt, aki élete során a maga káprázatos és odaadó módján tizenhat gyermeket szül egyetlen urának, Lotharingiai Ferenc Istvánnak. Ebben az értelemben tehát nőisége felől nem hagy kétséget, márpedig akkor ez azt jelenti, hogy a magyar nemesek, ekkora lelkesedéssel követve egy elárvult asszonyt (régiesen: asszonymarhát), önmagukhoz képest bámulatosan gyors fejlődést mutattak. És csakugyan, mert bár megszületett tüstént a konyhalatin német csúfolódás is a magyar szalmalángtermészetre célozva, hogy Vitam et sanguinem, sed avenam non!, tehát a zabunkat viszont nem adjuk, tényleg az lett, hogy az ország nagy rössel nekilátott adakozni.

Persze főleg a nemesség, de hát övéké a tör­ténet, mint hallottuk.

Zabból jutott szépen a seregnek, legfeljebb ott, ahol zabból rossz termés mutatkozott, jutott búzából meg egyéb gabonából. – Így volt ez, kérem. Legalábbis így áll ez már másutt is nagy örömmel emlegetett, jeles Tóth Béla barátunk (akit valószínűleg alaptalanul toldottunk meg az előzők során egy doktori titulussal) mindenféle történelmi érdekességről szóló, felettébb szórakoztató és tanulságos művében is. Ez a dolog a szalmalángról példának okáért. Számunkra ugyanakkor külön fontossággal bír az a hosszabb távon szerencsésnek mutatkozó döntés, melynek nyomán a Péterváradi Sánc derék, iparosodó lakossága a maga részéről nyolcvanezer forint gyorssegélyt ajánlott fel kellő pillanatban a csaknem bemattolt királynőnek, aki aztán – ha a maga szelíd, angyali, tokácskás mosolyával majdnem taccsra vágta is az egész magyar gazdaságot: termelést, termesztést, mindent, vámpolitikájával Ausztria gyarmatává züllesztve Magyarországot – erről a nyolcvanezer forintról sosem feledkezett meg. Minden nyomor ellenére a fejlődést mégiscsak biztosító szabad királyi város címmel jutalmazta Újvidéket. – Mert Újvidék lett a neve a helynek, eladdig Péterváradi Sáncnak. Azaz Neoplanta. Azaz Neusatz. Nem utolsósorban Novi Sad. Maga Mária Terézia rendelkezett erről, nagy akarattal és dús kebellel, pregnánsan lezárva a vitát, vajon Bácsvárnak, Dunavárnak, Vízköznek, netán egyébnek kereszteljék e kisded helyet.

– Neveztessék Újvidéknek – üzente.

(Neveztessék Újvidéknek a mezőváros, amely Evlija Cselebi török történetíró szerint kulcs Buda várához; közben oly bőven megterem a környékén minden, és lakói is oly szívest adakozók.)

Ennek aztán senki nem szegült ellen, inkább dicsérte az uralkodónő bölcs döntését: Nominetur Neoplanta. 1748-at írtak ekkor. Előtte sok minden történt, a felek – ahogy általában lenni szokott – váltakozó szerencsével és felállásban küzdöttek a különféle hadszíntereken. A fiatal királynő, kinek csak kevéske időt hagyott a maga sorsa és akarata másállapot nélkül, oda se neki, lelkesen buzdította bátor magyar harcosait, akik viszont erősen belejátszottak abba, hogy az ellenség kitakarodjon az osztrák örökös tartományokból, s biztosítva legyen végül a Monarchia fennmaradása, nem utolsósorban Mária Terézia uralma. Mária Teréziáé, akit kezdetben különös előszeretettel ábrázoltak különféle gúnylapok anyaszült meztelenül – hatodrangú pikantériával ugyan –, amint a háborúzó nemzetek megfosztják utolsó darabka fehérneműjétől is. Erre jön a később majd igencsak lázongó, a szabadságáért életét és vérét beáldozni igyekvő magyar nemesség, s mint valódi gentleman, mit tesz? Fogja, és felöltözteti. Legalábbis betakarja kacagányával. Pedig mennyien is nézték volna még úgy szívesen a pőreségében megszégyenült, lángoló orcájú, trónjába kapaszkodó, szegény, hatalomtól megszédült, gyenge húsú nőt.

Aztán pontosan kik mások jeleskedtek volna leginkább Mária Terézia oldalán? No, kik? Természetesen a felpaprikázott magyar huszárok. Közülük is Hadik András, az Újvidékkel határos Futak grófja, aki olyasféle vakmerő tettet hajtott végre Neisse váránál és Frankensteinnél, amilyenhez foghatót a félelem fogalmát nem ismerő, a negyvennyolcas magyar emigrációból kimagasló, végül a homályban eltűnő egyik hősünk visz majd végbe az amerikai polgárháborúban Buffalo Springfieldnél a maga halállovaglásával. Emlékszünk még a nevére?

Hadik András tábornagy, ez a nem túl magas, előrehaladó korában kissé megpocakosodó-köpcösödő, ám tengerkék szemének ragyogását haláláig megtartó, kompromisszum nélküli harcos – akinek rossz nyelvek amúgy botlástalannak tartott Mária Terézia némely gyermekét is tulajdonítják, főleg a feltűnően összeszorított ajkúakat és kockafejűeket – a híres Dessewffy-ezredben szolgált. Már a török elleni hadakozásban kitűnt, bravúrjairól számos adoma keringett az országban. Az aacheni békéig folyó hadjáratban és később, a hétéves háborúban is mind magasabbra emelkedve, a legkülönbözőbb csatatereken bukkant fel, illetve tűnt ki Hadik, miközben örökké azon morfondírozott, hogy visszavonul, mielőtt még életét veszítené, és valahol békés káposztatermesztésben, savanyításban éli le maradék éveit. Pedig mennyire is utálta a káposztát ifjú korában a jezsuitáknál!

Hiába, minden elfogyasztott tányérral együtt az ember változik, szűrte le a bölcsességet. (Persze, változik, hm, hm… minimum gyomorbőségben.)

Nos, mindegy, Hadikunk, aki minden lóval szót tudott érteni, akárcsak minden emberével, pár száz lovassal egész ezredeket volt képes világgá zargatni, Németalföldön különösen Antwerpen ostrománál tett kiváló szolgálatot. Ezerhétszázötvenhétben – valószínűleg jómaga számára is kiszámíthatatlanul – hirtelen Berlinben terem, szétveri a csekély számú, megrémült őrséget, és a lába előtt reszkető városra 310 000 (betűkkel: háromszáz-tízezer) tallér adót ró, amelyet még II., azaz Nagy Második Frigyes, más források szerint Móric dessaui fejedelem lóhalálban történő megérkezése előtt sikerül a maga derék részéről meglovasítania. Később Torgau, Strehlen, Meissen és Wittenberg mellett jeleskedik, hogy végül szolgálataiért megkapja a Mária Terézia-rend nagykeresztjét. Leszerelése után bácsmegyei főispán, műkedvelő versmondó és változatlanul szenvedélyes lovas. Újvidék és Futak határában, Alpár pusztán még sokáig látják a parasztok iszonytatón száguldozva jelentős porfelhőt kavarni. Egyszer, mesélik, kivont karddal valami nyúlfülű, vagy jó, jó, éppenséggel szamárfülű óriáskígyót vett üldözőbe, amelyik a káposztájának egy részét megette, a többit kiapadhatatlan bosszúvágyától vezérelten lerandította. Szóban forgó bestia indítékai ismeretlenek, ahogy ennek az üldözésnek a végső kimenetele is.

Hadik András ott nyugszik a futaki temetőben, hacsak mára nem forgatták ki a földből kifehéredett csontjait. Lovas szobra viszont a budai várban áll, ahol is csínytevő diákok kisuvickolták, jól kiszidolozták megtermett jószágának domború, két féltekéjű herezacskóját, úgy az még rossz időben is távolról fénylik, messziről hirdetve mind a lónak, mind gazdájának örök „salamoni” dicsőségét.

Van ennek a sztorinak egy olyan felettébb mókás változata, amelyben Hadik – lévén október tizenötödike Mária Terézia névnapja – két tucat, a város címerével díszített női kesztyűt kért és kapott berlini kalandja alkalmával, hogy lovag bajnok módjára kedveskedjék imádott, legszebb, legnemesebb bajuszportájú, piros arcú úrnőjének. Állítólag csak jóval később, már Bécs alatt derült ki, hogy a berlini kesztyűsök tréfából csupa felemás, balkézre való „hancsuét” pakoltak neki. Ezt az ezzel a kérdéses esettel is, mint megannyi másikkal sokszemű kíváncsi lény módjára foglalkozó Tóth Béla a sértett németség koholmányának, színtiszta bosszúból hápogó, elöl fröcsögő, hátul fosogató kacsájának véli. Igaza mellett azzal érvel, hogy mindazoknak az ijedt mesterembereknek, akikre a marcona, mindég csak befelé mosolygó, egy tömbből faragott arcú katona keményen ráparancsolt, hogy huszonnégy óra alatt hímezzék a címert a kesztyűkre, aligha juthatott eszébe ilyen áprilisjáratás. Vagy mégis meg merték volna kockáztatni a rossz viccet? Aligha, hiszen jól tudták, hogy a diadalmas hadvezér az effélét ugyancsak megkeserültetné velük. Mert tiszteletlenség a királynővel szemben, közben arra is alkalmas, hogy az ajándékozót hatványozottan kínos helyzetbe hozza.

T. B. tesz említést ugyancsak arról, mennyire ingatag valóságalappal rendelkezik Liezen-Mayer Sándor amúgy príma koloritú, finom modellálású festőnk híres műve, amelyik azt a megható jelenetet ábrázolja, amelyben Mária Terézia az utcán megszoptatja egy beteg koldusasszony éhező kisgyermekét. Szerinte az irgalmasságnak e nemes (teszem hozzá: látványos) cselekedetét, amelyet sok más fejedelmi asszonyság dicséretére is emlegetnek, Mária Terézia nem gyakorolhatta, mert tizenhat zsibongó gyermeke közül nem táplált maga egyet sem. Márpedig köztudomású, hogy az olyan nőnek, aki nem szoptat – ahogy mondja T. B. –, még a betegágyban elapad a teje. Liezen-Mayer szép képe tehát megfestett érzékeny mendemonda, amelynek eredetét alkalmasint az ilyen történetekben bővelkedő régi iskolai könyvekben kell keresnünk. Ugyanakkor többszöri adatközlőnk és mesefánk, Emica Višal újvidéki kisnyugdíjas keményen alkoholizáló, leszázalékolt élettársa, bizonyos Vladimir B. volt rajztanár szerint meg éppen hogy igaz. De nem Újvidéken történt a dolog, ahol Mária Terézia életében nem fordult meg soha – csak a fia meg később Ferenc Jóska –, hanem Szentendrén. Ott Mária Terézia nem egy ízben vendégeskedett, merthogy nagyon megtetszett neki Csarnojevics Arzén pátriárka, akivel olyan jól kijöttek, olyan jól eldiskurálgattak az élet dolgairól egy kis pálinka mellett, hogy az már kezdett kínossá válni a bécsi udvarnak. Ezért aztán nagy nehezen lebeszélték Arzén folyamatos megviziteléséről. Ám nincs kizárva, hogy azokból a traccspartikból is származik gyerek.

Meg kell jegyezni, ezzel szemben az tűnik igaznak, hogy Mária Terézia sosem találkozott Csarnojevics Arzénnel, hát még hogy áldásos állapotba kerüljön tőle! Ugyanis a derék pátriárka – rég túl a maga alkonyán – a temetőben pihent már csendesen, „kukaczokká lett kukaczval”, amikor a királynő egyszer valóban megszállt az erre az alkalomra speciel penésztelenített és kimázolt, frissen beüvegezett szentendrei erdészházban, ahol tiszteletére még a régi patkányfogót is új színekbe öltöztették.

Tényleg: mindössze bosszantó makulátlansága miatt tapadnának hozzá ily könnyedén, szopódnának reá, megsüvegelendő tisztaságú személyére ezek a dögletes piócák? Karddal nem is lapogatni, inkább aprítani való terjesztői által? Nehéz lenne ezt is egyértelműen megválaszolni.

A hivatalos történetírás arról beszél, hogy Mária Terézia egyszer fortélyból kapcsolatba lépett ugyan Madame Pompadourral, XV. Lajos francia király begyes szeretőjével – akinek szépségéről és okosságáról Voltaire szinte bohócnak esve ki: valóságos ódákat zengett –, de nem igyekezett vele túlságosan összebarátkozni. A prostitúciót mélységesen megvetette, s nagy erővel küzdött ellene. Így például rendeletet hozott, amelynek értelmében a kéjnőket Bécs városából Magyarországra száműzi. Méghozzá valamiért a virágzó Délvidékre, a termékeny Bácskába, hogy az újvidéki feleségek tüzes hergelésére tétován tiltakozni próbáló férjeiknek végül sikerüljön elérni: a türelmi zóna ne Bácska, hanem Bánát legyen. Mi valósult meg ebből, mi nem, ördög tudja. Sok újvidéki képzelte úgy, ha már a királyné a vásárok számát megengedte felszaporítani, az oda csődülő közönségnek éppenséggel nem ártott volna ez a kis extra kikapcsolódás. (Jól megfigyelhető ma e jelenség pl. Pesten, a Hungaroring Óperen­cián túl is híres autós eseményén!) Az örömlányok újvidéki tömeges letelepedése mindenesetre elmaradt, ezért hát aligha mondható, hogy a magyar szabadságharcban Újvidékre tűzesőt zúdító Kiss Pál várparancsnok csupán Isten akaratát teljesítette akárha.

Egy mai, délvidéki illetőségű, azonos neműek szerelmét egyre bátrabban hirdető leszbikus portál egyébként a legszörnyűbb, legmaradibb észjárásra valló törvénycsomagok egyikeként említi Mária Teréziának az ún. szodómia ellen hozott tiltásait és büntetéseit, mondván, az ilyesmi sose ismétlődjék meg a tényleg felszabaduló szerelem ege alatt.

Egészen mást ért a szodómia kifejezésen Vladimir B. volt rajztanár, aki egész fiatalon műlovarként kezdte pályafutását. Csak aztán volt egy botlása. Mondja, oktató hangnemben, a lovas népek férfi ivadékainál – így például a hunokénál, akárcsak a magyarokénál is –, ahogy később a huszárok esetében például, előfordult, előfordul, hogy huzamosabb ideig tartó kínos helyzetben a férfi végül a kanca forró hátsójához folyamodik. Illetve a csődör potyogtatás után még egy ideig csábítón villogó fenekéhez. Természetesnek ugyan nem mondaná, ámbátor praktikusnak igen e megoldást. Ugyanakkor kevésbé pártolja asszonyi részről azt, ami szerinte valamiért német nők körében fordult elő a történelem folyamán eddig leggyakrabban, méghozzá: hogy lovakkal közösüljenek.

Azt a fantasztikus, első pillantásra inkább poggyászemelésre használható, csörlős-csigás szerkezetet, amelyet meggyőződése szerint a középkorban külön erre a célra szerkesztettek Nürnbergben, gyors, rutinos mozdulatokkal le is tudja skiccelni, működési alapelvét azonmód megmagyarázni, tekintet nélkül az elfogyasztott alkohol mennyiségére. Márpedig azzal a – kancapor segítségével előtte hatalmasra erektált – csődört mintegy két lábra állítják, hogy egy kerekeken guruló kocsi segítségével a vaginálisan már csak ezzel a nem mindennapi módszerrel kielégíthető, serényen kínálkozó vulvájú nőt azon nyomban alája tolják. (Netán válogatott kis közönsége előtt, hogy érdekesebb legyen.) Mind a kocsi, mind a köteleken lógó állat marionettszerű rángatása szavatolja a megfelelő mozgást. Már most Mária Terézia esetében, véli, annyi gyerek után érthető volt ez az eljárás, csakhogy végzetes baleset történt. Épp a mi Hadik Andrásunk Mária Teréziának ajándékozott kedvenc lovával. Ugyanis az állat műhibából, a szerkezet anyagfáradásától, ki tudná, de váratlanul az oldalára dőlt, és a királynőben iszonyatosan felduzzadt dorongját estében kirántva, orvosolhatatlan sérülést okozott tekintetes szerelmének. Buja kancanőjének. Annak nemsokára bekövetkező, hosszú földi uralmának véget vető halálát ily fertelmes mód idézve elő.

De hogy miért? Mert így akarta a vérszomjas élet.

Említett első királynőnk, Habsburg Mária, Szép Fülöp osztrák főherceg és Aragóniai Őrült Johanna gyönyörű leánya, Mohács özvegye egy csodás ajkai között kipréselt, lírai gyöngyszemet hagyott ránk, ami után távoznia kellett Magyarországról.

Így hangzik:

Erős csak az,

mi jó s igaz.

Ettől az árnyékvilágtól örökre elpártoló, hókarú Mária Terézia pedig a következő sommás kis vallomást hagyta maga után mindenki számára, amelyben, mint láthatjuk, konkrétan nem említi a hús nyugtalanságát és tévútjait, illetve csak nagyon homályos célzást tesz rá:

– Egyházi, vallási, törvényes dolgokban, gyermeknevelésben, méltóságom fenntartásában nem tudom vétkemet. De vádolom magamat elfeledett hibáimért és bűneimért. Isten előtt bűnösnek vallom magamat az életemben nagyravágyásból viselt háborúkért, irigység, harag, lomhaság, elpuhultság, a szent gyónás elhanyagolása miatt, azért, mit felebarátom ellen szóval vétettem, szeretet hiánya miatt.

Testi szerelem sehol, a bujaság szó hiányzik. Lehet, az ő esetében tényleg ez van. Hímnemű leszármazottai esetében viszont más a helyzet, de miért is ne lenne?

Ó, hiszen tudjuk, a gyönyörű nők csábításának nagyon nehéz ellenállni. A világ eddig letudott idejében uralkodók, arisztokraták, politikusok, pénzemberek, minden rendű és rangú hírességek bújtak ágyba az adott kor legismertebb kurtizánjaival. Vagy közönséges lotyóival, mert azok izgatták jobban őrjítő faragatlanságukkal, feslettségükkel. Pallérozatlan beszédükkel. A Habsburg férfiak dandárja is általában a házasságon kívüli szerelemnek hódolt, még a szintén Habsburg-vérű IV. Fülöp spanyol király is, a híres hallgatag, ez az oltári kuka, aki alig nyitotta szóra a száját. Bezzeg csókra igen, és egyszer, amikor a pap a házasságán kívüli gyermekek felől faggatta, akkor, hogy ne tűnjék szószátyárnak, elhatározta, hogy egyenként mindre csak fejbólintással válaszol. Azt mondják, nagyon hosszan és szaporán bólogatott. Vagy itt van I. József császár esete, akit mostohaanyja, Pfalzenburgi Eleonóra igen szigorúan nevelt, a kezeket mindig a paplan fölött kellett tartania, ám az ifjú császár nem tehetett a természetéről. Noha felesége aztán határozottan ügyel majd arra, hogy csak válogatott bányarémek forduljanak meg a környezetében, utóbb azokat zaklatja ritkán tapasztalt kitartással.

Nyomában VI. Károly lép trónra, aki annyira imádja a pompát, hogy udvara bár kicsiben, de a híres-hírhedt Napkirályéra emlékeztet. Károly prímán kijön ugyan a feleségével, mégis tart egy előkelő metreszt Marianne nápolyi hercegnő személyében, akit később egy grófhoz ad nőül. Mellesleg igen magas rangra emelve a férjet.

Mondják, Mária Terézia fiai közül II. Lipót császár toscanai nagyherceg korában olyan gyenge szervezetű volt, hogy anyja, a császárné, arra való tekintettel, hogy egészsége ilyen hitvány, megtiltotta neki a nemi életet. Lipót ezt a tilalmat látszólag komolyra véve közölte nejével, Mária Ludovika spanyol infánsnővel, ám rövidesen mindenki háta mögött összeszövetkezett az udvarmesterével, bizonyos Manfredinivel, akinek a szeme se állt jól a fejében, s aki gyönyörűbbnél gyönyörűbb, üde parasztszépségű, koromsötét fanszőrű, lángoló hercegi tekintete előtt zömmel összepréselt combokkal álldogáló, adakozásra mégis hajlamos álszűzeket hajtott fel neki. A gyengécske Lipót akkora örömét lelte a dologban, hogy fellelkesedve végül tizenöt gyermeket nemzett Mária Ludovikának, emellett egyéb gyermekeinek száma is meghaladta a tucatot. Ennél tragikusabb a trónt megöröklő fivérének, II. József császárnak az esete, aki huszonhat éves korára másodszor jutott özvegységre, s többé nem házasodott meg. Végül ő is szép, kerek fenekű kurtizánokat kéretett magához, mindig mást és mást, nehogy ismét szerelembe essék. A krónika szerint háziorvosa különféle nemi bajok miatt állandó kezelés alatt tartotta.

Mondják még, hogy szegény annyira szerette első feleségét, Bourbon Izabella bódító illatú pármai hercegnőt, akit feketehimlő ragadott magával, hogy annak szomorú halála után mély depresszióba esett. Olyan búskomorság lett úrrá rajta, hogy Mária Terézia maga kérte udvarhölgyei közül a szebbeket és fiatalabbakat, vigasztalnák meg – bármi módon akár – a bánatos főherceget. Ha már egyszer az semmiféle doktornak vagy mutatványosnak nem sikerül. Állítólag egyik Batthyány hercegné is a kedvese volt, bár az udvarnál csak barátságról beszéltek. Legfeljebb egy kis évődésről. Némi pettingről, pinduri orális izgatásról, ami tkp. nem is számít ma már, szabad világunkban szexnek. Főleg telefonálás közben nem.

A mendemonda szerint II. József utóbb nőgyűlölővé vált, amiben vastagon közrejátszott második szerencsétlen házassága. De csak az európai asszonyokat nem szerette. Konstantinápolyban vásároltatott magának két pézsmás cserkesz lányt, egyenként akkori tízezer forintért, akik átvitt értelemben voltak nevezhetők dzsidásnak, és akik jártasak voltak a felatio, valamint a vagina lüktető mozgatásának ördögi praktikájában, s egymáshoz is vonzódtak, majd nagy titokban Bécsbe vitette őket. Úgy volt ez titok, hogy ország-világ tudott róla. Mikor e cserkesz nők kikocsiztak a Práterbe, mindenki ujjal mutatott rájuk:

– Ni, a császár kardnyelő háreme!

A hagyomány úgy tudja még, hogy ezek a leányok éppenséggel nem szép, kissé köpcös, de hófehér bőrű, vörös hajú, vastag lábikrájú személyek voltak, ami persze nem jelenti azt, hogy cserkeszéknél nincsenek szilfid gyönyörűségek. Egyikük rövid időn belül sajnos meghalt, a másikat a császár, amikor ráunt, elajándékozta egy dunántúli magyar mágnásnak, valamiféle Miskának, aki annyira beléje zúgott, hogy hites feleségül vette. (Hepiend.) Amúgy II. József alapos, eléggé begombolt, körültekintő és szigorú nevelésben részesült. Fáradhatatlanul készült a kormányzásra, ezért beutazta a Monarchia majd minden tartományát. Trónralépésével a kormányzat stílusa alapvetően megváltozott: az új uralkodó nemegyszer türelmetlenül, erőszakosan, arrogánsan és minden kompromisszumot elvetve igyekezett elképzeléseit megvalósítani. Bár anyja halálát követően megerősítette Magyarország rendi privilégiumait, az országgyűlés összehívásának elmaradása kisvártatva érthetővé tette, hogy a rendek és az uralkodóház akár látszólagos harmóniájának is befellegzett. Most más idők jönnek.

Úgy tűnik, ami jól állt Frigyesnek, nem állt jól Józsefnek. Például a korona. Utálta, kiütéseket kapott tőle, nem is viselte, ezért nevezzük őt „kalapos királynak”, aki így – szigorú alkotmányjogi értelemben – nem is volt Magyarország királya. De nem csupán azért kerülte a koronát, mert nyomta volna magas homlokát. Koronázáskor ugyanis meg kellett volna esküdnie arra, hogy a rendeket eddigi szabadságukban megtartja, ám erre nem sok hajlandóságot mutatott. Felvilágosult abszolutizmusával, illetve annak megfelelő reformprogramjával de facto épp a rendiség gyengítésére törekedett. A személye iránt érzett magyar ellenszenvet azzal is csak növelte, hogy a Szent Koronát a pozsonyi várból Bécsbe, az udvari kincstárba hurcoltatta, feloszlatván a koronaőrséget. Cselekedete valóságos hadüzenetet jelentett a magyar rendi felfogásnak, hiszen ezzel világosan kinyilvánította: csupán múzeumi tárgynak nézi államalapító Szent Istvánunk fényes koronáját.

Édesanyjához hasonlóan József rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze életében. Nem hiányzott neki. Mivel azonban hatalmas iramban ontotta a saját maga alkotta ukázokat, tíz év alatt hatezret – köztük többtucatnyi állítólag a cirkuszi előadások megregulázását célozta –, az államapparátus nem győzte mind végrehajtani.

Sok intézkedése valóban hasznos volt, azonban akadt jó pár sértő, egyenest vérlázító, például a koporsós temetés tiltása (gazdasági okokból). Vagy egyszerűen végrehajthatatlan, mint a női divat megregulázása. Illetve a halálbüntetés betiltása, amelynek betartásával kapcsolatban őszinte kételyek merülhettek fel, legalábbis Pétervárad sötét kazamatáit illetően. Vegyes összetételű Délvidékünk szempontjából rendkívül fontos ugyanakkor egyik első intézkedése, amely a reformátusok, az evangélikusok és a görögkeletiek számára még szabadabb vallásgyakorlást engedélyezett. Érezhető volt abbéli igyekezete úgyszintén, hogy a Habsburg Birodalmon belül szigorú hierarchiára épülő, jól működő, korrupciótól mentes, áttekinthető bürokrata igazgatási szervezetet alakítson ki. Akár az is, hogy a parasztság helyzetén javítson. Nem utolsósorban azoknak a kereskedelmi tilalmaknak a megszüntetése is éreztette jótékony hatását, amelyeket még III. Károly és Mária Terézia hozott a zsidók tevékenységének korlátozására. Például engedélyezte, hogy utóbbiak paraszti telket béreljenek, sőt a céhekbe is beléphessenek. Szakállukat azonban le kellett vágniuk, bár eltehették emlékbe, és nem nyomtathattak jiddis, valamint héber könyveket.

A szakállvágást utóbb, hosszabb tűnődés után kivette a rendeletből II. József.

Aztán meg úgy döntött, hogy a Délvidékre – ezzel együtt Bánátba – örömlányok helyett inkább tisztes családokat telepít, s ezt az elgondolását végre is hajtotta. Vélhetően így kanyarodott e tájra szerény krónikásuk apai ágú sváb vérvonala, amely majd egy Mária Terézia alkatú, bigott sváb nagyanyát eredményez. Megjegyzem: ebben az esetben a másik ágon meg a szabadságharcos bombázások után gyorsan a Délvidékre özönlő „üveges tótokat” látunk. – Ez mellékesen egykor semmi sértőt nem jelentett, tisztességes foglalkozást jelölt származással együtt, később maródhatott belé a gúny, amely ugyebár a békés együttélésnek is kb. olyan jól jött, ahogy a tréfásnak indult mondásban: az üveges tótnak jött (a lába elé nem néző szlovák ördögének cuccostul!) a hanyatt vágódás. Akárhogy is, II. József császár jócskán ellenszenvessé tette magát azzal, hogy a latint eltörölte, helyette a németet kiáltotta ki hivatalos nyelvnek. Ennek értelmében a főkormányszékek kötelesek voltak bevezetni a német nyelvű ügyintézést. A vármegyéket és az igazságszolgáltatást is kötelezte a három éven belüli átállásra. Az iskolai oktatásban és a papnevelésben főtárgy lett a német, a felsőfokú oktatásban pedig bizonyos szakokon, filozófián és orvostanon „dajcsul” kellett tanítani. Hivatali és tanári állásba németül nem tudót azontúl nem vehettek föl, azt pedig, aki a határidő lejártáig nem tanulta meg, páros lábbal rúgták ki.

Ennek szellemében aztán a kispapok se mondhatták tovább így, hogy például:

– Des mihi, quaeso, tesseram viatoriam prirai ordinis Budapestinum.

Ami tudvalevőleg azt jelenti, hogy valaki kér egy első osztályú menetjegyet Budapestre, hanem így kellett:

– Ich bitte eine Fahrkarte erster Classe nach Budapest.

Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon sosem tapasztalt lendületbe jöjjön a nyelvet istápoló, dédelgető, újítgató mozgalom.

Bár halálos ágyán II. József egyetlen tollvonással, csuklóból szinte összes, kártyavárként magasra épített rendeletét eltörölte, lerombolta, amikor kilehelte antinóm lelkét, 1790. február huszadikán Újvidéken kitört a táncdüh. u Noha, úgy tűnik, az abszolutista, életének utolsó szakaszában végképp önmegtartóztató uralkodó végső távozásától függetlenül.

u Dr. Dalmady Zoltán (az Újvidék monográfiáját megíró Érdújhelyi Menyhért kortársa), aki rengeteget foglalkozott a természettudomány területén keringő sokféle mendemondával, s aki a mendemondák első számú ellenségének kollégáját, Tóth Bélát tartja, a „kacsaölőt”, külön kitér a táncdüh jelenségére az Óriáskígyók és Viharágyú című, a huszadik század első évtizedé­nek végén megjelent, dolgokat és embereket eligazító könyvében. A maga szélmalomharcának elméletét a saját indulásával egybekötve így foglalja össze (figyeljünk jól, kezdetét a maga legjobb meggyőződése szerint írhatta volna akár kalapos királyunk, II. József is mintegy másfél századdal előtte!): A műveltségnek, a felvilágosodásnak terjesztésénél nem csak érintetlen, szűz területeket kell meghódítani, hanem akadályokkal kell megküzdeni. Babonák, balítéletek, hibás tudás állják útját minden műveltséget terjesztő törekvésnek, hogy megakadályozzák legnagyobb ellenségüknek, a józan, tárgyilagos gondolkozásnak uralomra jutását. A sötétség e védbástyáinak kell mindenekelőtt hadat üzennünk, hogy romjaikon át győzedelmesen terjedjen a valódi tudás. Ezzel a céllal állok én is sorompóba. A mendemondák, a valóság színével bíró téves állítások, a tudományos igazság képével bíró szofizmák ellen szállva harcba.

– Könnyű dolgom van – mondja –, már kikezdett, vérében fetrengő ellenféllel, sebesült sárkánnyal harcolok, hiszen Tóth Béla, az igazság küzdő barátja immár tíz év előtt irtó háborút kezdett a történelem mendemondái ellen. Az ő műve lelkesített harcra engem is.

Dr. Dalmady szerint a tizennegyedik és a tizenötödik században egész Európát egy sajátságos, súlyos idegbaj járta be. Mindenki, aki csak mozdulni tudott, ifjú, vén, férfi, nő és gyermek, kint az utcán táncolt. Ezek a rángó, vihogó, netán mérgesen grimaszoló menetek városról városra jártak, magukkal ragadva mindenkit, ki meglátta őket. Minden isteni és emberi törvény felbomlott e járványos őrületben. Ez a táncdüh, amely a tizennegyedik században mindennapos volt, és néha hihetetlen arányokat öltött, például 1374 Szent János napján fél Németország és egész Hollandia ropta vadul. Csak a későbbi időkben szűnt, azaz körmenetekké szelídült, de elvétve még az ő korában is, véli, megjelenik. Úgy tudja, különösképp a tizennyolcadik században söpört végig gyakorta, ismételten felütve fura fejét. Nem helyesli, hogy a táncdüh eredetét egyesek a tarantula csípésével magyarázzák, mondván némi gúnnyal, hogy régen szinte nem volt betegség, amelyet az emberek ne lettek volna hajlandók pókcsípésnek tulajdonítani. Eredetét ugyanakkor nem ismeri pontosan, ahogy ellenszerét sem. Hallott róla valamit, hogy egy-egy kitörést valamelyik fenség megszületése vagy halála okozta volna, erről azonban nem nyilatkozna bővebben.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.