EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996251. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Hannah Arendt

Charlie Chaplin: A gyanús

2007. június 1.

Ami a zsidó nép számára egészében véve a legvégzetesebb következményekkel járt, tudniillik a politika iránti tökéletes érzéketlensége és a minden modern körülménynek fittyet hányó népi egysége és szolidaritása, egy csodálatra méltóan szép, a modern korban egyedülálló teljesítményt produkált: Charlie Chaplin filmjeit. E filmekben a világ legnépszerűtlenebb népe megteremtette a korszak legnépszerűbb figuráját, akinek népszerűsége nem ősrégi vidám paprikajancsiskodások korszerű átalakítására alapozódott, hanem inkább az osztály- és érdekharcok évszázada után egy már halottnak hitt minőségen, a népből származó kisember elbűvölő báján.

Chaplin már az első filmjeiben bemutatja, miként kerül a kisember óhatatlanul konfliktusba a törvény és a rend őreivel, a társadalom képviselőivel. Bizonyosan ő is élhetetlen, de élhetetlenként immár nem valamiféle meseországbéli titkos herceg; az olümposzi Apolló protekciójából már nem sok minden érzékelhető. Chaplin groteszk módon eltúlzott, de valós világban mozog, amelynek ellenségességétől nem óvja sem a természet, sem a művészet, hanem legfeljebb az önmaga által kitalált trükkök s alkalmanként egy-egy véletlenül arra tévedő járókelő jósága és embersége.

A társadalom szemében ugyanis Chaplin mindig és alapvetően gyanús, olyannyira gyanús, hogy konfliktusainak sokféleségében egyvalami állandó: nevezetesen az igazság és igazságtalanság kérdését senki, maga az érintett sem veti fel. Még jóval az előtt, hogy a gyanús figura a „hontalan” alakjában a páriaság valódi szimbólumává vált volna, még jóval az előtt, hogy valódi embereknek ezernyi saját trükkre és mások alkalmi jóságára lett volna szükségük egyáltalán az életben maradáshoz, Chaplin, gyermekkorának alapvető tapasztalataira támaszkodva, bemutatta a zsidók évszázados félelmét az ellenséges világot megtestesítő rendőrségtől, valamint azt az ugyancsak évszázados zsidó bölcsességet, hogy Dávid emberi furfangja adott esetben megbirkózhat Góliát állati erejével. Amint kiderült, a társadalmon kívül álló, az egész világ szemében gyanús pária bírta a nép szimpátiáját, mert nyilvánvalóan azt találta meg benne, ami az emberiességből a társadalomban nem tud érvényesülni. Ha nevetett azon a lenyűgöző gyorsaságon, amellyel Chaplin szeretetbeszéde első pillantásra igazolódik, a legkevésbé feltűnő módon azonnal értésre is adta, hogy a szeretet ezen ideálja azért azé a szereteté, ahogyan ő értelmezi – még ha aligha engedtetik is meg neki az efféle szeretet igazolása.

Ami a gyanús és a heinei élhetetlen figuráját összeköti, az az ártatlanság. Ami a kazuista ábrázolásokban elviselhetetlen és hiteltelen, tudniillik a hivalkodás az ártatlanul elszenvedett üldözésekkel, az Chaplin alakjában szeretetre méltó és meggyőző lesz, mert nem az erényesség, hanem ellenkezőleg, ezernyi kis sérelem, a törvénnyel való számtalan konfliktus révén jelenik meg. Ezekben a konfliktusokban nem csupán az mutatkozik meg, hogy a vétek nem áll arányban a büntetéssel, hogy – emberileg nézve – a legkisebb vétkeket a legsúlyosabb büntetésekkel sújthatják, hanem mindenekelőtt az, hogy a büntetés és a vétek, legalábbis a gyanús esetében, egymástól független, mintegy két világhoz tartozó, ami egymással nem kerül összhangba. A gyanúst mindig olyan dolgokért kapják el, amelyeket el sem követett; de az is hozzá tartozik, hogy ő, akit a társadalom leszoktatott a vétek és a büntetés közötti összefüggésről való gondolkodásról, sokat megenged magának, átcsúszkál a törvény olyan hézagain, amelyektől minden normális halandó visszarettenne. A gyanús ártatlansága, amelyet Chaplin folyamatosan megjelenít a filmvásznon, nem jellembéli tulajdonság már, mint Heinénél, hanem annak a veszedelmes feszültségnek a kifejezése, ami az általános törvényeknek az indivi­duális gaztettekre való alkalmazásában rejlik, s ami éppúgy lehetne a tragédia témája is. Ez az önmagában véve tragikus feszültség azért lehet mégis komikus a gyanús figura esetében, mert tettei és gaztettei egyáltalán nem állnak összefüggésben a rá kiszabott büntetésekkel. Mivel gyanús, sok mindenért szenvednie kell, amit nem követett el; de mivel kívül áll a társadalmon, és megszokta, hogy életét az nem kontrollálja, számos bűne észrevétlen maradhat. Ebből a helyzetből, amelyben a gyanús van, egyszerre fakad félelem és pimaszság; félelem a törvénytől, mintha az természeti erő volna, független attól, hogy mit tesz és mit nem tesz az ember; valamint titkos-ironikus pimaszság e törvény szolgáival szemben, mert megtanulta, hogyan rejtőzzön előlük el, amint a felhőszakadás elől rejtőzik el, lyukakban, fedezékekben, résekben, amelyeket annál könnyebben talál meg, minél kisebbre húzza össze magát. Ugyanaz a pimaszság ez, amely Heinénél is elbűvöl; de nem gondtalan immár, hanem nagyon is gondterhelt, teli aggodalommal, már nem a költő isteni pimaszsága, aki kívül áll a társadalmon, magát fölébe helyezve, mert titkos egyetértésben működik a világ isteni erőivel; ez már a félős pimaszság, amelyet oly jól ismerünk számos zsidó népi anekdotából, a szegény kis zsidó pimaszsága, aki nem ismeri el a világ rangját és rendjét, hiszen saját maga számára sem rendet, sem igazságot nem képes felfedezni.

Ebben a kicsi, találékony, magára hagyott zsidóban, aki az egész világnak gyanús, megtalálható az összes ország összes kisembere. Végeredményben őt is kényszerítették, hogy áthágjon egy törvényt, amely a maga magasztos egyszerűségében „szegénynek és gazdagnak egyaránt tiltja, hogy híd alatt aludjék és kenyeret lopjon” (Anatole France). Az élhetetlen kis zsidóban magára ismert, a groteszk módon eltúlzott figurában azt látta, amiről jól tudta, egy kissé ő maga. S hosszú ideig tudott még ártatlanul nevetni magán, ügyetlenkedésein és komikus-ravasz megmenekülésén, nevezetesen egészen addig, amíg nem ismerte a munkanélküliség képében megjelenő legsúlyosabb kétségbeesést, addig, amíg nem találkozott a „sorssal”, amellyel szemben minden individuális, okosan kifundált furfang csődöt mondott. Azóta Chaplin népszerűsége gyorsan süllyedt; nem annyira a növekvő antiszemitizmus okán, hanem mert alapvető emberiessége már semmit sem ért, mert az alapvető emberi felszabadulás már nem segített az életben. A kisember elhatározta, hogy „nagy emberré” alakul át.

Nem Chaplin, hanem Superman lett a nép hőse. Amikor Chaplin a Diktátorban Superman szörnyeteg-állatiságát eljátszotta, amint kettős szerepében a kisembert konfrontálta a nagy emberrel, s a végén még a maszkot is levetette, Chaplin, a valódi ember pedig kibújt a kisember bőréből, hogy újra kívánatossá teendő, kétségbeesett komolysággal mutassa be a világnak a kisember egyszerű bölcsességét – akkor őt, aki valaha az egész emberek által lakott világ kedvence volt, alig értették meg.

MESÉS Péter fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.