EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Ivo Andrić

CÉDULÁK

2007. október 1.

A jelenségek világa körülöttem, ahogy én látom és befogadom, akárcsak a gondolatok élete bennem, már régóta, és minden nappal egyre inkább, valami olyasmivé változik át, amit másvilágnak lehetne nevezni, hacsak nem pokolnak. Ez tulajdonképpen nem is a mi életünk. Mert mindaz, amit láthatunk, elolvashatunk vagy a beszélgetésekből megtudhatunk, minden sorsdöntő esemény, minden személy, a viszonyaik és a cselekedeteik, mindez eltáncol a szemünk előtt, átsuhan vagy átrobog a gondolatainkon, meglep bennünket, zavarba hoz, felizgat, megijeszt, elszomorít, majd hamarosan eltűnik a feledésben, ahova a hasonló látomások és az új megrázkódtatások, új tévedések és rettenetek taszítják.

Én nem azzal a szándékkal utazgatok ebben a világban, hogy beszéljek, és azért sem, hogy tanulmányokat folytassak, hanem nézek, fülelek, tanulok, és feljegyzek ezt-azt.
Az író, aki megérte az öregséget és felhagyott az írással, valamelyest a felébredt holdkóroshoz hasonlít, aki egyszeriben a tető peremén, veszélyes magasságban találja magát, és ott reszket, nehéz, szokatlan helyzetben: az ég felé nem törhet, a földre nem vezet útja, mert innen csak halálos zuhanás várja.

A napokban sokat olvastam, és sokat beszélgettem emberekkel – többet, mint amennyi számomra egészséges és kellemes –, s a tanulság, ami mindebből levonható, mindig ugyanaz: belülről kell növekedni, hallgatagon, észrevétlenül fejlődni, és a kellő pillanatban megállni. Minden egyéb annyi, mint csapdát fonni önmagunknak, előkészíteni saját bukásunkat.

Mindenki, aki ebben az életben szembenézett a halállal, és a lehető legnagyobb mértékben átérezte, hogy mit jelent a halál az emberi életben, a barátom, az útitársam, és társam a szenvedésben.

Az ő észjárása és ízlése számára idegen és felfoghatatlan volt minden olyan cselekmény, mely meghatározott rend szerint történt és fejlődött, s melynek végkimenetele tudható. Nézni egy olyan alak tetteit, hallgatni a szavait, akiről előre tudod, hogy mindamellett, amit csinál és beszél, sőt, éppen amiatt, a végén el fog bukni és meg fog halni – ez elviselhetetlen. Hogy lenne elviselhető a látvány, melyben durván, szemmel láthatóan a kocsirúd elé kötötték a kocsit, és a dolgok természetes fejlődésével ellentétes irányban mozognak.

Az idő zuhatagai,
A mérhetetlen, megméretlen, semmivel meg nem határozott időé
Melyek azzal fenyegetnek, hogy elszakítják
Lélegzetünk vékony fonalát,
létezésünk e gyönge helyét.

Én ifjúkoromban sem voltam boldog, sem nyugodt, sem vidám, akkor sem, amikor az emberek, az ifjúság természete szerint, általában vidámak és gondtalanok. Már akkor is voltak ugyanilyen napjaim, heteim és hónapjaim, már akkor ismertem a kiúttalan kétségbeesést és a halálvágyat. Csakhogy akkoriban gyakran előfordult, hogy sokáig, éjt nappalba öltve susogott fölöttem a szomorúságom, akár egy hatalmas, zöld, lombos fa, teli termésekkel és madarakkal. És én gyakran elvesztem saját szomorúságom érthetetlen harmóniáiban.

Azóta, már rég, a teljes kiúttalanság érzése rendszeres szellemi állapotommá vált, és már nincs olyan harmonikus szomorúság, mely személyes érzésünket a világlélekhez kötné. Az a pompás fa elkorhadt és elégett. Elfelejtettem, milyen volt, és nem tudok visszaemlékezni a lombsusogásra sem; átázott hamvát nem tudom megkülönböztetni a földtől és a sártól, mellyel összevegyült.

(Sokobanja, 1942. július 12.)

 

Várakozás

Mindent összevéve elmondható, hogy Törökországban az idegen, csakúgy mint a helyi nép számára, élni ugyanaz, mint várni. Az élet hajtóereje és az emberi sorsok kovácsa itt nem a munka és a vállalkozókedv, mint a többi országban, hanem – a várakozás meg a türelem, amivel a várakozás táplálkozik, s ami fönntartja.

És így, mivel hallgatólagosan elfogadtátok az életfeltételeket, amelyeket az ellenség szabott meg, úgy éltek, ahogy ő akarja; pontosabban nem is éltek, hanem türelmesen vártok, mígnem egész életetek, mindazzal együtt, amire várakoztatok, át nem változik türelemmé és végtelen várakozássá, ami annyit tesz, hogy elfogadtátok a nép életmódját, ez pedig nem jelent egyebet, mint elfogadni az önkéntes tönkremenetel útját nem csak magatok, hanem az utódaitok számára is. Hogy ne kelljen saját kézzel megölniük benneteket, megfertőztek ezzel a várakozással, ami életben tart, és egyúttal lassan megöl titeket. El fogtok hervadni és el fogtok tűnni, amiként elhervadt és eltűnt előttetek annyi elődötök és annyi nép az Oszmán Birodalomban, ugyanígy, mint ti, legalábbis hasonlóképp.

Aki függő helyzetbe kerül a török hatalommal – és ezt ugyan ki kerülheti el, ha itt él és dolgozik? –, annak megváltozik az egész élete, még az idő hatalma is más lesz fölötte, ami pedig egyébként egyformán érintene és közösségbe fonna minden embert ezen a világon.

Észre sem vették, hogy az igazi élet útjáról átdobták őket a végtelen és céltalan várakozás holtvágányára.

Várakozásukat nem érzik sem tehernek, sem megaláztatásnak, mivel ők maguk is várakozássá változtak át.

Megfertőzni valakit várakozással – ez a legbiztosabb módja a fölötte való uralomnak, ez annyi, mint mozdulatlanná és veszélytelenné tenni őt, teljes mértékben és örökre, ez a szemfényvesztő várakozás áthatolhatatlanabb bármely börtönnél és nehezebb a legsúlyosabb bilincsnél is, mert a börtönből, sok szerencsével és ügyességgel, meg lehet szökni, s a rablánctól is meg tud szabadulni az ember, de ettől a szemfényvesztéstől (!) – sohanapján.

Ami vagytok és amit tudtok, amire képesek vagytok és amit bírtok, az mind ennek a végtelen, minden megvalósulás esélyét nélkülöző várakozásnak a szolgálatába kerül át.

Vannak, akiknek az egész élete kínos és hiábavaló várakozásban telik el, és vannak, akik szemernyi várakozás nélkül megkapják mindazt, amit akarnak, s amiben reménykednek.

Élnek, éldegélnek nemzedékről nemzedékre -– nem élnek, hanem kínlódnak és nyomorognak, s még csak sejtelmük sincs róla, hogy az, ami szorongatja őket, mint a halálos fagy, s ugyanakkor pörköli, akár a pokol tüze, nem más, mint a várakozás, mely valódi sorsukká és a második természetükké vált. Ők maguk voltaképpen már nem is léteznek, mert már rég különös várakozássá változtak, mely maga sem tudja, mit vár, miként azt sem, hogy kire várakozik.

A százéves, embertelen várakozás során ők teljesen megváltoztak, többszörösen és különböző úton-módon; idővel elfelejtették, hogy mit várnak, ők maguk lettek várakozássá, és szolgálni kezdték, mint legfőbb célt.

Megfertőzni a rabul ejtett embert hamis hittel és a várakozás esztelen reményével annyi, mint hosszú időre bebiztosítani magadnak a hatalmad; biztos lehetsz benne, hogy az ilyen rab meg sem fogja kísérelni a szökést vagy a lázadást.

Valami útirajzban szerepel a történet arról, hogy miként járnak el a rabokkal valahol Mongóliában. Nem ölik meg, hanem nehéz munkára fogják őket. Hogy ne kelljen őrizniük a fogságba ejtett rabokat, és mégis elejét vegyék a szökésnek, az uraik felvágják a talpuk bőrét, és apróra vágott lószőrt szórnak a sebbe, aztán különleges balzsamokkal meggyógyítják a talpukat. Miután felépült, az ilyen rab tud ugyan mozogni és lépni, képes szüntelen ugrándozni a házban és a ház körül, ámde képtelen gyorsan, szabadon járni, még kevésbé tud szaladni, mivel a húsába épült lószőrnyesedék úgy szúrja, mint ezer tű. Egy életre nyomorék lesz, és egy életre rab, ingyenmunkás, aki még csak nem is gondolhat szökésre.

Valami hasonló történik itt is, csak más, kevésbé véres, de nem kevésbé kegyetlen és biztonságos módon.

Ezek az emberek olykor az ellenállás, sőt, a hősies harc meg a hőstett színezetét adják ennek a szolgai várakozásnak, új meg új célokkal és tartalmakkal ruházzák fel, hangzatos neveket ötölnek ki rá, ám ez semmin sem változtat, és nem segít.

Várni itt annyi, mint egy mély szakadék torka fölött várakozni – ez a szakadék választja el a kiváltságos törökök életét attól, amit a nép a saját életének nevez –, annyi, mint nem élni, hanem kínlódni.

Szarajevó nem egyszerű hely, nem csak néhány, pontosan meghatározható tulajdonsága van, nem lehet néhány szóval jellemezni, mint Travnikot, Mosztárt és még néhány más nagyobb boszniai várost. Szarajevó olyan, mint egy kanyargós táj, mely minden hajlatában sok különféle, akár ellentétes sajátságot rejt, melyek egymás mellett élnek és virágoznak. Az emberek itt bátrak és visszafogottak, gazdagok és hajléktalanok, bőkezűek és fukarak, tisztességesek és alattomosak; ki hogy, mikor hol, a származástól és a vallástól függően, aszerint, hogy melyik utcában él, vagy melyik családból való.

Nehezen emelkedünk felül valódi vagy képzelt fájdalmainkon, langyosan küzdünk érthető vagy oktalan rosszkedvünk ellen, gyakran és könnyen elfeledkezünk arról, hogy tudatunk szűkös és borongós körén túl ott az egész föld sok-sok hozzánk hasonló emberrel és a világok bőségével, melyekről semmit sem tudunk, és nem is igyekszünk megtudni.

 

RADICS Viktória fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.