Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Ivan Lovrenović
Boszniai mementó
1994. március 10.
Belgrádban kezdettől fogva nagyon jól tudják, hogy Horvátország és Bosznia-Hercegovina önálló geopolitikai terület, annyira jól, amennyire ezzel Zágrábban és Szarajevóban nincsenek tisztában. Ezért a belgrádi stratégia egyik alapeszméje ez, amelyre állandóan, következetesen és tévedhetetlenül támaszkodik; hogy e terület fölött kisebb vagy nagyobb mértékben uralkodjék (márpedig mindenféle új Szerbiának ez a föltétele és következménye), ahhoz a meglévő állapotok szétzilálására és lerombolására van szükség; mégpedig állandóan, következetesen, minden területen és minden rendelkezésre álló eszközzel. Minden területen: katonailag, politikailag, területileg, gazdaságilag, erkölcsileg, sőt kommunikációs és civilizációs szinten is... Mégis kérdés, hogy ez a stratégia (a hatalmas katonai fölény és a nemzetközi közösség szemmel látható támogatása mellett) elérhette volna-e eddigi eredményeit (amelyek éppoly tragikusak a horvátok, mint a muzulmánok számára), ha ebben nem játszott volna közre Zágráb és Szarajevó azzal, hogy nem fogta föl saját helyzetét és problémáját. Minden tettükkel, egymás közötti viszonyukkal, folyamatosan és töretlenül Szerbia malmára hajtották a vizet. (Ez a negatív módszeresség olyannyira frappáns, hogy a józan parasztlogikával még rendelkezők joggal kérdhetik: Létezik-e az, hogy itt csak éretlenségről, átgondolatlanságról lenne szó, vagy valami aktívabbról?... De hát ilyen témákkal és kutatásokkal, mindig sajnálatosan késve, a publicisztika és a jegyzet hivatott foglalkozni.)
Manapság, egyetlen háborúnk huszonhatodik hónapjában, a "végkifejlet", a "krízis politikai megoldásá"-nak előestéjén Milo[evi és Karad˘i a diplomáciai berkekben egyáltalán nem bűnösként, vagy hóhérként szerepelnek, hanem békeharcosként; Horvátország feje fölött fekete felhők tornyosulnak, Bosznia és Hercegovina pedig az egyesülés elve alapján esik szét darabjaira (köztársaságok uniója - Owen-Stoltenberg zseniális politikai bakugrása). Milo[evi és Karad˘i előbb félig lerombolták az országot, negyedmillió embert megöltek s több mint másfél milliót elüldöztek. Azokon a területeken pedig, ahol ezt nem tehették, a munkát hatékonyan elvégezték helyettük egymás között háborúzva a muzulmánok és a horvátok. Ez, minden kétséget kizárva, területekért folyó harc, a szerbektől eltanult harci bűntények széles körű alkalmazásával. Eszközei és karaktere szerint - szerb háború.
Röviden így foglalhatjuk össze: A Jugoszláv Néphadsereg boszniai mutáns-alakulatai, valamint Karad˘i katonai-terrorista szervezete (mellékesen a parlamentáris boszniai párt) segítségével Szerbia a hódítást szakavatottan kidolgozott módszerekkel hajtotta végre: civilek tömeges öldöklésével, szisztematikus erőszakolásokkal, etnikai tisztogatással, brutális fojtogatásokkal s a városok vadállatias lerombolásával... A nemzetközi közösség azzal áltatta az áldozatokat (ezek főképp muzulmánok és horvátok, de mások is, akik e mindent átfogó és tökéletesen megszervezett terror hatósugarába kerültek, közöttük sokan, a bekerített városokban rekedt szerbek), hogy az ilyen módszerekkel elért eredményeket nem fogják számításba venni, s hogy a bűnösök meg lesznek büntetve, természetesen a civilizált, demokrata világ alapelvei szerint.
Alija Izetbegović szarajevói hatalma dilettáns módon felelőtlenül és fatalisztikusan mindent egy lapra tett föl: az áldozatokra (ebben természetesen a muzulmánoknak van főszerepük és Szarajevónak), teljesen alaptalanul reménykedve a "golyó nélküli országban"-ban és a Nyugat katonai intervenciójában; holott a nyugati vezetők (G. Bush, F. Miterrandt, J. Major) kezdettől fogva határozottan elvetették a bosnyák oldalon való aktív katonai beavatkozás lehetőségét. Ez a kormány soha nem választotta szét világosan és következetesen állami, azaz boszniahercegovinai politikáját, partikuláris, azaz muzulmán etnikai politikájától; soha nem lépett föl határozottan a demokrata beállítottságú, többnemzetiségű államért és soha nem okult a történtekből. Emellett, ne feledjük, a boszniai tragédia kezdetén, még a háború előtt, 1992 kora tavaszán a famózus lisszaboni összejövetelen Izetbegovi csapata (amely már akkor kizárólag muzulmán és egypárti volt!) beleegyezett Bosznia-Hercegovina etnikai felosztásába!
Mate Boban hercegovinai kvázihorvát köre, mely bőségesen részesül Tu]man és a hivatalos zágrábi vezetés támogatásában, nyilvánosan-képmutatóan Bosznia-Hercegovina államisága mellett állt ki, viszont kezdettől fogva csendesen, izzó parázsként élt benne a vágy a hatalomért (és profitért) az önálló területen. A Herceg-Boszniai Horvát Közösség kikiáltásától, ami 1992 nyarán történt, a Grud városában tevékenykedő oligarchia tettei sorozatával minden kétséget kizárva bizonyította, hogy egy párhuzamos állam létrehozásán fáradozik Bosznia-Hercegovina területén, ami etnikai dominanciában nyilvánul meg mind a civil, mind a katonai hatalomban. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a fenti csoport magját a régi rezsim megbízható rendőri és hivatalnoki gárdája alkotja, amely pedig keményen horvátellenes volt. Az értelmesebbeknek rögtön világossá vált, hogy Közép-Bosznia és Felső-Hercegovina területén (amely egyébként minden tekintetben muzulmán-horvát terület, sőt, az 1991-es összeírás szerint a muzulmánok létszáma egy kicsivel nagyobb) a fenti célok megvalósítása során nem kerülhetők el az igazságtalan elemek, az erőszak, hatalombitorlás, vagy hovatovább a nyílt okkupáció. Amikor tehát a grudi politikát kvázihorvát jelzővel illetjük, erre több komoly indokunk van. Először is, ez a politika hatékonyan segíti a szerbek fő céljának elérését - Bosznia-Hercegovina államiságának szétverését, ezáltal a horvátok államát is. Másodsorban elkerülhetetlenül muzulmánok elleni háborúhoz vezet, s ennek a háborúnak szinte egyértelmű következménye a horvátok eltűnése Boszniából - abból a Boszniából, ahol ők a civilizáció fontos elemét képezik, ahol ők "az élet sója", ahol ezer éve jelen vannak. Egy ilyen politika végül a boszniai horvátság mint demográfiai és mint eszmei-kulturális és szellemi tényező megsemmisüléséhez vezet. Harmadszor, a horvátok katasztrofális gettósítása következhet be Nyugat- Hercegovina tízegynéhány községébe zárva. (Összehasonlításként: 1991-ben ezen a területen 180 000 lakos volt, zömében horvátok, ezzel szemben egész Bosznia területén összesen mintegy 560 000 horvát élt.) És végezetül, nagyot tévedtek azok Zágrábban, akik ezt a politikát mint "Dél-Horvátország megmentésének eszközét" tálalták. Ez egyrészt egy másik állam szétrombolásába való közvetlen beavatkozás, másrészt pedig Horvátország déli részének, sőt, az egész Horvátország megmentésének egyetlen módja Bosznia-Hercegovina egészben maradása lett volna.
A "muzulmán enklávéknak" mint védett övezetek létrehozásának cinikus kisérlete, Vance-Owen tervének meghiúsulása, majd konfederális koncepcióvá való átalakulása után (egészen a Köztársaságok uniójáig - lehet, csak azért, hogy névlegesen is elismerhető legyen a Szerb Köztársaság?) a muzulmánok félelmetesen későn döbbentek rá, hogy itt valóban csak erre megy ki a játék - kisebb vagy nagyobb földterületekre. Most tehát a nemzetközileg is hallgatólagosan elismert alapelv szerint: "mindnyájan kanyarítsatok amekkorát akartok és tudtok, mi majd találunk azután politikai megoldást", Bosznia-Hercegovina hadserege végre muzulmán hadsereggé vált, és Közép-Boszniát, valamint Felső-Hercegovinát igyekszik meghódítani, nem mellőzve eközben a szerb módszereket, az őshonos horvátokkal szemben.
S itt látszik tisztán a boszniai horvátság számára tragikusan, hogy a grudi oligarchia rövidlátó, harácsoló és amatőr módon felült a Vance-Owen tervnek, elhívén, hogy ilyen olcsón lehet területeket kapni, valamiféle vonalak rajzolgatásával a térképre. És az is látszik, hogy a Zágrábból és Grudból hangzó nagy szavak mögött, amelyek a Bosznia-Hercegovinai horvát területek és a lakosság védelméről szólnak, tulajdonképpen semmi más nem lakozott, mint a fent említett Dél-Horvátország megvédésének "koncepciója", valamiféle katonai "végek" - az ún. Herceg-Boszna - létrehozásával. (Vajon meg tudja-e majd valaha valaki indokolni a hatalmas, befektetett energiát és a rengeteg áldozatot, akik hősiesen és értelmetlenül szenvedtek és hullottak el, mondjuk a Száva mentén vagy Jajcéban vagy Bugojnóban vagy vagy vagy....). A szarajevói vezetés és a hadsereg számításai sem kevésbé rövidlátóak vagy vétkesek: a trükk az egészben az, hogy horvátok nélkül, akiktől oly kíméletlenül igyekeznek "megszabadítani" Boszniát, nos, horvátok nélkül Bosznia nem létezhet, még afféle redukált, muzulmán Bosznia sem.
Ez a háború a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg és a HVO, a Horvát Katonai Szervezet között (még mindig viszolygok attól, hogy úgy mondjam: a muzulmánok és a horvátok között, habár a vezetőség igyekszik mindent megtenni azért, hogy ez olybá tűnjön) azt bizonyítja, hogy mindnyájukat visszavonhatalanul elkapta a szerb koncepció örvénye. Akik ellen tudtak állni ennek az örvénynek, és világosan látták, hogy ez mindkét fél számára öngyilkosság (sőt, még a Horvát Köztársaság számára is), s hogy ez a szerb célok elősegítésének legjobb eszköze, azok sajnos nem kerültek döntéshelyzetbe.
Nincs annál könnyebb, mint hogy a szörnyűséges kegyetlenségek és a végtelen szenvedések talaján rávegyük az embereket, hogy népekként gyűlöljék egymást. Az emberiség történelmének utóbbi ötszáz évében ez a felszólítás még soha nem tévesztett célt. Már a szarajevói és boszniai vérontások első hónapjaiban a szerb győzelemnek ettől a fajtájától féltem - hogy a gyűlölet ne váljék megszokott érzéssé, s a gonoszság kívánatos viselkedési formává. Mert amikor ez bekövetkezik, a többi könnyen megy. Akkor már a gyűlölet ápolásának technikai kérdésévé válik az egész. A gyűlölködés technikájává. És az öldöklésé.
Egy csöppet sem vigasztaló, hogy pillanatnyilag mindenki tudatában van annak, hogy ezt a koncepciót (etnikai tisztogatás és genocídium) a nemzetközi közösség jóváhagyja, sőt, támogatja. A következmények ésszel föl nem foghatóak. Ami megmarad, az nemhogy nem lesz többé Bosznia, de még évtizedekig nem lesz emberi lakóhely. A történelem pedig a muzulmánok és horvátok vétkességét fogja felróni, a háború jellegének vészes megváltoztatását (ugyanis a sokáig egyértelmű szerb agressziót egyszerre csak polgárháborúvá fordították, Bosznia-Hercegovina minden ellenségének őszinte örömére), valamint a saját életterük, otthonaik megsemmisítését. A többi bűnöst majd el fogják feledni, vagy felmentik őket. Merthogy győztesek lesznek.
Nem tudni, mikor, de egyszer biztosan eljön az az idő, amikor mindenki számára a napnál is világosabb lesz, hogy a BOSZNIA-HERCEGOVINÁNAK nevezett évezredes történelmi civilizáció megsemmisítése, etnikai-területi felszabdalása, ahogyan azt II. János Pál mondotta, "a halál, s nem az élet kultúrájához" lesz sorolható.