Bostoni elégia

(részlet)

1994. március 10.

1.
A Nap nem jön fel a Hold nem megy le
ujjaim a tölgyfa rostjaiban keresik az Úrvacsora zeneiségét
amint magamhoz veszem forró testedet mint egy izzó távoli s
ugarát
és felszívom magamba a hőt mint hajnalban a fagyott sivatag
staniolpapír űrruhám az utolsó csillagokat tükrözi
mellemben rablóhal éjszakai csobbanása
hajad lágy áramköre felvont zsilipet juttat eszembe
és a kezed
agyam elasztikus mozdonyát indítja el
látom a polip a nyolckarú csillár ahogy a Hold hajótörést s
zenved az utca végén egy háztetőn
az ablak alatt
szakadék van ami miatt nem lehet kimenni a házból és szobár
ól-szobára csónakon járok a jelzőbóják között
ahol tárgyaidat ruhadarabjaid viszi az ár
mint a nagy matematikák

*
A Hold nem megy le a Nap nem jön fel
mindenre kész mosolyod villámlik a kezedben mint a kés
felvágja ütőeremet amiből az öröm vérvörös szökőkútja tör f
el nagyobb gazdagsággal mint a mezopotámiai olaj
nagyon messzire mutat előre ez az ingaóra mint a halak
amik hosszú ujj csavarodásával fúrják magukat a levegő
be és éjjelente nem lehet szárnycsapkodásuktól aludni
olyanok mint a lovagok olyanok mint a nagyon fiatal f
ekete férfiak lelke éjjelente különleges fény világít a szobádban
és ha belépsz mellmagasságban látod lebegni a mágikus
kockát abból árad a fény ahogy lassan forog a levegőben
és egyre változóan más és más lapját mutatja
amikre ismeretlen jelek sorozatait vésték
forog és fénylik ütemesen mint a nagyon távoli szeifer
t-galaxisok és mint a szívizmod ritmusa szabályozza a
lakást ki és bekapcsolja a világítást az álom kávéfőzőjét a s
szerelmet és a korai halál gondolatát