EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. október 22. | Előd, Szalóme, Kordéli napjaAKTUÁLIS SZÁM:1007217. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Pató Attila

Bohóóóócviiiiigyázz!

2007. június 1.

Itt a Netovább? Tiszta bohócság azt képzelni, hogy a bohócról bármi újat lehet mondani. Idővel nemessé érlelt képek és fogalmak, szerzők és szerzemények vagy akár elcsépelt frázisok, de vége – mit lehet a bohócról, mi újat lehetne mondani? Mondjunk helyette valami mást, beszéljünk valami másról! Térjünk vissza! Hiszen lehet ismételni a rég elmondottakat, esetleg reflektálni a rég elmondott bohócdiskurzusokra, feldolgozni, katalogizálni és filológiailag feldolgozni a bohócdiskurzusokat a legkülönbözőbb perspektívákból: a nyelvi vagy nemzeti kultúrák bohócprofiljait vizsgálva, korszakonként és művészeti áganként vagy valamilyen interdiszciplináris szemlélet szerint, s ne feledkezzünk meg differenciálni a rokon értelmű s mégis egészen más jelentéssel bíró fogalmakat, akár zavart is okozhatnak a megtévesztésig hasonlatos fogalmak, ahogy az angol mondja, vigyázz, foolfriends…

A politikaelméletnek és a feminizmusnak egyaránt lehet szava a bohóchoz. Bocsánat, pontosítok: a bohóctémához. Hiszen a bohóchoz nem szoktunk szólni, nem szoktuk megszólítani a bohócot. A bohóc tán megszólíthatatlan. A bohóc, ha megszólít, jaj nekünk, mintha rája rázna, fenyeget a halálos veszély, vagy ami még annál is rettenetesebb, a legnagyobb veszély, amitől a királyok is álmatlan éjszakákon rettegnek: a nevetségesség! A kiszolgáltatottság valaminek, ami fölött nehéz uralkodni. Honnan a bohóc hatalma, ha egyszer magának éppen az a legjellegzetesebb vonása, hogy nincs hatalma: ezért lehet az udvarban is bizonyos helye, szabadsága. Megtörténhet, hogy egyszer egy udvarban azért került bajba Platón is, mert azt hitte a király, hogy nem gondolja komolyan… Szókratészről, az első és legnagyobb csúfolódóról már ne is beszéljünk! Valaki mondja meg (tessék e-mailezni az Ex Symposion postájába!), vajon miről szól a barlangjelenet, ha nem a nevetségességről, ti. arról, hogy ki nevethet joggal a végén – a másik fölött?

Elképzelhető – amint olvassuk –, éppen a kötetlensége, a „világtól” való függetlensége, önmaga kiszolgáltatottsága teremt bizonyos hatalmat. A hatalommal nem rendelkezők hatalma – lehetséges volna, ami gyengeség itt, máshol erő? Vagy valami spirituális hatalom? – S tessék, már itt is vagyunk, egy vakondtúrás csupán, és megérkeztünk Európa közepébe (ez bizonyára csak vicc, hiszen Közép-Európa az valami más). Emlékeztetőül Kolakowski: „a pap és a bohóc”, illetve Havel: „a hatalomnélküliek hatalma” (némi szójátékkal az eredetiben egyúttal „betegek”). Igen, állandóan a bohóc, aki önként és dalolva vagy kényszerből és megbélyegezve, szerepekre kényszerül. De egyet ne feledjünk elöljáróban: a bohóc, a valódi bohóc az, aki tudja, hogy ő maga bohóc. Aki úgy bohóc, hogy nem tudja, vagy már elfeledte, vagy azt hiszi, hogy több vagy más, mint bohóc, az nagyon sok minden lehet: Paprika Jancsi vagy akár hóhérsegéd, vagy a legrosszabb (és meglepően sok, az egészségesnél jóval több) esetben a kettő egy személyben. Ismét, tessék, két igazi bohém, Verich és Voskovec: „Hóhér és Bohóc” és egy ál-mexikói forradalom, még a 30-as évekből, amit aztán a szélsőjobbos gyerekek a prágai színházban kaptak szét a közönséggel együtt, hiába, nem tudunk szökni. Tehát beszéljünk másról a bohóc helyett. Helyettes témaként ajánlható maga a helyettesítés. A bohóctól talán nem is esik olyan messze a helyettesítés: a bohóc, akinek ránézésre nincs arca, nincs valamiféle erős karaktere, bármivé átváltozhat, és bárki helyét átveheti, mint a cirkuszban, lehet artista vagy állatidomár, rendes ember a közönségből, az ő barátja és a néző helyett seggbe rúgott lúzer vagy akár zenész, hohohooo! van másik!

Norman Manea bohóckötetének, amelyben a ’86-os emigrációját követő években írt esszéket olvashatjuk, az egyik legdinamikusabb fogalma a helyettesítés. Színeváltozó és rejtőző, többértelmű kifejezés: a helyettesítés. Azt hiszem, a bohóc ürügyén nem is tehetek jobbat, pontosabban szólva, se többet, se kevesebbet, mint hogy nagyító alá teszem Manea „bogarát”, ha volna esély, hogy kiderüljön, miért ragaszkodik oly szenvedélyesen ehhez a korántsem túl ígéretes fogalomhoz: helyettesítés. A helyettesítések szintjei.

Első szint. Manea egyik könyvének szereplője August, aki a hatalom és a művészet között vergődik. Most egy másik kötetről beszél, egy készülő kötetről, a 80-as évek elején. A cenzori jelentésben az áll, hogy a szerző magát helyettesíti be a szereplőkbe, s így ad hangot veszélyes tévelygéseinek, felelőtlen ítéleteinek, amelyek olyannyira egyoldalúvá teszik a regényt, hogy ezért a kötet művészi szempontból silány, kiadhatatlan.

Második szint. A cenzor javaslatai alapján a szerző – vajh miért, hiúságból, kétségbeesésből és makacsságból, mert író, ezzel kozmetikázza a kompromisszumok vásárát, ki tudja – formálni kezdi a szöveget, az alakokat, a helyzeteket, a nyelvezetet, tovaras, a nyelvet kell a művésznek szelídítenie. Végül a szerző kiadhatja művét, a kritika még dicsérgeti is, a szerző meg nem ismer rá a könyvére, mintha a gyermekét cserélték volna ki.

Harmadik szint. De ez így nem igaz, ez így nem történt meg. Hiszen ekkoriban a Fehér bohóc országában nincs is cenzúra! Szerzőnk visszasírja az időt, amikor még volt cenzúra: szépen, intézményesítve, ahogy egy rendes szocializmusépítő országban illik. Bizony, rend és fegyelem, és ami meglepő, bizonyos átláthatóság: a cenzori olvasat aláírva, és kapcsolatok révén akár ellenőrizhető módon és vitatható formában… Nem így a sokoldalúan fejlett társadalomban, ahol immár cenzúrára nincs szükség, ha tetszik, ’79-ben szüntette meg ő vagy a nő… Hát akkor ki lesz az, aki javasol? Egy jó barát, aki – és most tegyünk kísérletet, feszítsük erőnket, hogy megértsük – kapcsolatok révén elérhető, valaha cenzor volt és nagy tekintély. S talán van mersze, és megkockáztatja, hogy segítsen. Hogyan segíthet? Egyszerű, legalább az adott logika szerint. A kötet kiadását már megtagadták, a kéziratot visszadobták. De mivel nincs cenzor, se hivatal, nem lehet követni a kézirat útját, a jelentés keletkezéséről sem lehet tudni, menetének befolyásolhatósága gyakorlatilag lehetetlen. Ekkor jön a kapcsolat, a volt cenzor. Ő is ír egy jelentést, szakmailag tökéleteset, s ezt egyrészt a szerző figyelmébe ajánlja, hiszen tele van a rendszer nyelvi bravúrjával (és a titokzatos világ titkos ismeretével), tehát kellőképpen biztosítja a rendszert, másfelől a kiadónak, pontosabban a hatalomnak is üzen valami biztatót. A kompromisszumok eredményeként jelenik meg a kötet, és tűnik el a regény.

Negyedik szint. Az intézmények helyettesíthetősége. A magasan fejlett szocialista táradalom jellemzője, hogy az intézményeket helyettesíteni képes a maga intézményeivel. Ehhez, talán nem meglepő, rombolnia kell. Ezért célszerűnek látszik a fizikai rombolás is, de ez csupán tévhitnek tűnik a helyettesítés valódi intézményéhez képest. A fizikai rombolás csupán a Fehér bohóc nagyvonalúságát hivatott demonstrálni. A valódi helyettesítés elégséges a fizikai állag megóvása mellett. Elégséges a pontos szimulálás. A játékszabályok, a nyelvezet pontos imitálása. De mivel lehet helyettesíteni a valóság egyetlen általános kritériumát, amelyet nem csekély leegyszerűsítéssel a valóságba vetett hitnek lehet nevezni?

És erről – egy rövid kitérő erejéig – felidézhetjük Márai alakját. Két pillanat rémlik fel. Az egyik az, amikor a budai vár magasából lenéz, s a háború utáni elpusztított Krisztinavárost látja. Emlékezetes, a meglepetés erejével hat az, ami őt magát is meglepte: a megkönnyebbülés, valami felhőtlenségérzés. A nevetés határán áll a történelmi romok fölött. Miért szorongatja a fellélegzés? Nem szabad könnyelműen venni a pillanatot. De mégis, ott van, kikerülhetetlenül. Mert a romok fölött felismeri, hogy az épületek maguk alá temették a múlt fojtó képét, aki ő volt: egy elviselhetetlen szerep, amelyet megjátszott, meg kellett játszania – talán mióta Bp.-re ért. Ilyenkor eszünkbe juthat, hogy tulajdonképpen a budai polgárság azért nem hagyja magát: az utóbbi években alaposan bosszút állt ezen a könnyelmű pillanaton, pontosabban azon, hogy ezt a Föld! Föld! rögzíteni merészelte. Nem gondolhatjuk, hogy a Márai-kultusz aktív gyakorlói nem olvasták volna az „alapművek” egyikét. Nem, inkább arról van szó, hogy behelyettesítik a szereplőt a szerzővel – úgy, ahogyan ők ismerik, abba a fényes-mázas álarcba, aki becsülettel megdolgozott a kenyeréért, a budai polgár tisztes megélhetéséért… De ne feledjük a másik pillanatot, mert az talán még érdekesebb a helyettesítést illetően. A kommunista párt nyílt hatalomátvétele után Márai még a városban lézeng, elfeledett vagy fel sem fedezett magyar írókat olvasgat, akik nem feleltek meg az elvárásoknak, de azért nagyszerűt alkottak (hasonló módon szépen beszélt erről Kertész Imre is, akit szintén a magyar irodalom – belső – emigrációjához sorolhatnánk, ha nem ütött volna be a díj), és betér egy-egy intézménybe, a régi kiadóba stb. Mosolyra készteti a tapasztalatot a beszámoló, hogy mint lepődött meg az író, midőn bement egy kommunista intézménybe, és az emberek mosolyogtak, és emberi hangon szóltak. A tapasztalat minket igazol, az igazság viszont valószínűleg Márait. Ki tudna itt rendet tenni?

Zárószint. Vajon van itt valaki, aki meg tudná mondani, hogy ki fogja helyettesíteni a meg nem írt vagy kicserélt regényeket? Hogyan lehet helyettesíteni a valóságot, amire különben már nincs is számottevő kereslet. És ki fogja az agyontapsolt Vezért helyettesíteni, és hogyan lehet a népet helyettesíteni, aki elárvulva áll a romok fölött, s örvend, ha képes felturakodni egy vendégmunkásjáratra. Ha van, akkor megkérjük, maradjon csendben, s nézzen maga elé nagy festett könnycseppekkel. De nem is hallik semmi. Csak a nyomdák és a zúzdák kattognak csöndben. Talán csak a sors párkái billentyűznek szórakozottan. Edit és Dilit.

Postscript. A szerző és a szereplők. A szerző keresi a szereplőket vagy a szereplők a szerzőt. Kolozsváron láttam a Pirandello-darabot, azt hiszem, 1998 végét írtuk, vagy 2000-et, igen, inkább ez utóbbi, gyönyörű ősz volt, a kóbor kutyák között és a füstölgő avarban kerestem valamit, ehhez adott szinte véletlenül, ha van ilyen, koincidencia, akcidencia, tápot a színjáték, s elnéztem magam, amint egy szereplőt, szereplőket keresek, talán velük behelyettesíthetném magamat, hogy kívülről lássam azt a sok diribdarab embert, aki ott keringett bennem, és mélán keresett egy szerzőt. Manea ’86-ban hagyta el a Fehér bohóc országát, vajon visszament-e aztán valahová, nem tudom. Bohóóóóc…

Szeged, 2007. május 14.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.