Bogdan Bogdanović emlékműkomplexumairól

1975. november 3.

Bogdan Bogdanović belgrádi műépítész emlékműveit a történelmi világszenvedés szimbólumainak szánta. Építményei méretüknél, jellegüknél és rendeltetésüknél fogva a természetben vannak elhelyezve.

A természetben végrehajtandó intervencióin lelkiállapotokat, emberi törekvéseket, viszonyokat, szituációkat fejez ki. Bogdanović ívei, oszlopai, síkjai, kinyíló vagy magukba zárt terei, hajlatai, tömbjei mögött a néző a történelmit találja, a műépítész imaginációja, tapasztalatai, emlékcsírákból fakadt élményei jelentčshálózatának metszéspontjaiban. Terein a klasszikus mitológia, az ennek megfelelő képzőművészeti formák, valamint az iszlám és a bizánci hagyományok hatása is érződik. Ezoterikus alakzatainak, jelképeinek és figuráinak is releváns funkciót tulajdonít Bogdanović. E »mesélő« stilizálása még az ősi kultúrák vésett, festett mágikus totem-figuráira is emlékeztet bennünket. Ezek a bevésések Bogdanović felületein is totemisztikusak. Erre a kísérőszövegben, az úgynevezett filozofémában (találhatunk utalást: »Az élet erősebb a halálnál«. Bogdanović emléktereit szemlélve az etnológiai szimbolika és a ruralitás formajegyei is kimutathatók, pl. a knjaževaci és a Bela Crkva-i térszerkezetek esetében: a szemlélő, nemcsak a laikus, első látásra azt hiszi, hogy valami szerbiai, »krajputašinak« nevezett síremlékekről van szó. E két emlékterének ősi szláv evokációjából félreérthetetlenül sugárzik a »krajputaš« jelleg megigéző ereje. Bogdanović kövei leginkább egy központi forma felé vagy köré csoportosulnak (legjellegzetesebb a leszkováci nekropolisz). Bogdanović tereinek szertkezeti és formai elrendeződését és monumentalitását tudatos, szándékos mítosz-helyzet hatja át, egyetlen jelzésre, témakörre vezeti vissza élményeit, melyeket a halál, a túlélés jelentés körében variál. Változatoknak, lehetőségeknek teremt légkört és környezetet, mint a flóra és fauna számára az éghajlati zónák klímája, előhíván a teremtés/alkotás értelmét, szépségét, hitét és értékjegyeit. Bogdan Bogdanović alkotásai az emberi, a földi életnek belső, magában értelmes szubsztanciáját hirdetik. Megformált motívumaiban a transzcendenciát észrevétlenül a földi immanenciájává teszi, melyet átélhetünk, mint sorsokat, áldozatokat, szenvedélyeket, emóciókat. Himnikus emléktereivel az emberi és a természeti egységet célozza, de nemcsak biológiai, hanem filozófiai, dialektikus kapcsolatukban is.

Bogdan Bogdanović egyike a keveseknek, aki elméleteiket próbál a mű köré szőni, tudományos hozzáállással és alapossággal, megállapításaival állást is foglal napjaink hatalmas alkotás-áradatában és kavargásában. Ilyen alkotói viszonyulásának köszönhetően jön létre a tér időbeli idioszinkratikus flexibilitása és valósul meg az a vizuális és építészeti elv és élmény-mechanizmus, melyet a közvetett kommunikáció megvalósulásának lehetőségeként kell értékelnünk, azon az értékskálán és abban a rendszerben, mely az emberi szellem energiakészletét frissíti.

Bogdanović alkotásaiból ítélve, főleg azoknak fokozott himnikusságát tartva szem előtt, Bogdanović »tradicionális« művészi érzékenységét emelhetnénk ki. Az inger, a gesztus determinálja döntően, amikor tervez vagy a kivitelezést irányítja, minden bölcselkedő hajlama és akarata ellenére, mert nála legfontosabb a lelki élet általános differenciálódásának befolyása a nálánál stabilabb és kevésbé változatos szférákban, az általános processzusból fennmaradt esemény/emlék(ekre) és kifejezési formákra.