Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Végel László

BESZÉLGETÉS A METLIKAI TÖLGYFÁK ALATT

Egy-két barátomnak

1965. augusztus 16.

Metlika – ez csak afféle elképzelt pont, amelyből számtalan van a világon. És az em­berek keresik ezt a pontot, hogy precízebb le­gyek, ezt a távolságot, mert a távolságot ke­resik, hogy alkalmuk legyen konfesszióra, dia­lógusra önmagunkkal.

Mert tagadhatatlan, hogy nosztalgia minden emberben létezik. Nem igaz, hogy a realitás a valóság durva és egyszerű mása, hisz megfegyelmezhetetlen és kitermeli saját negációját. Ez a negáció, a költői világ, minden ember­ben létezik, aki egy csöppet is tud a valóság­gal élni. Persze, annyira esszenciális lett már az a bizonyos költői világ az emberben, hogy csak szemérmesen, szégyenlősen mer róla szólni.

Ám, valaki minél szűkebb, porosabb világ­ban él, annál jobban fejlődik imaginációja, a benne lombosodó, a költői világ. Tagadhatatlan, hogy a két világ viszonyában van egy produk­tív egyensúly, de nem vagyunk abban a szituációban, hogy ezt érezzük. Az egyensúly elke­rült, becsapott bennünket. A két világ közti távolság oly nagy már, hogy megszűnik köztük a reaális dialógus, s elkezdődik a harc, és bár egyik lehet a győztes, a vereségnek is lehet értelme.

Az eredmény mindenesetre az, hogy az élet­forma kettétörik, egy ember két életformát egyesít magában, a költői világot és a reális világot.

Kétlaki emberek – ki fog benneteket meg­énekelni? Ki fogja meglátni a sárba épített üvegtornyot, az alkotást, ezt a karcsú antennát a világ felé, és ki fogja elhinni, hogy ebben az üvegtoronyban mégis milyen reális nagyvilág rejlik.

Pár évvel ezelőtt még azt gondoltam, érvényt tudunk szerezni a mi tornyunknak is. Akko­riban a nonkonformizmus nemcsak IDEOLÓGIA ÉS NEMCSAK ESZTÉTIKA, HANEM ÉLETFORMA IS VOLT.

Mindenki üvegtornyot akart építeni, gondol­va, hogy ettől a sár is majd különös fényben ragyog: esztétikailag akartuk megindokolni konkrét valóságunkat.

Gondoltuk, egy szép vers megváltoztathatja majd provinciánkat.

És nőtt ez az „intellektuális nemzedék”, s ilyen is volt, amíg a könyvtárszobában maradt.

Szép volt az az akváriumvilág!

De a fejlődés törvénye könyörtelenül bekö­vetkezett. A torony nem használhat senkinek sem, hisz az a nagyvilágban nemcsak felvevő – hanem leadó állomás is akart lenni, és mi intellektuális közvélemény nélkül írtunk egy­pár klubférfinak –, a szónak nem volt hatalama felettünk.

Mindez nyomásként hatott, s az akvárium üvege egyszer csak megpattant, lassan szivárog­ni kezdett belé a levegő, mi pedig egyre töb­ben lettünk. Amikor sokan voltunk már, rájöt­tünk, hogy egy verssel nem válthatjuk meg provinciánkat, csakis magunkkal. (Persze a meg­váltáson nem dogmát, nem esztétikai vagy más­nemű profetizmust értek, inkább az autentikus ember egyik természetes komponensét.)

Az életforma, az életérzés egyre döntőbb lett. Mindent, amit esztétikailag, intellektuálisan megindokolhattunk, egészen relatív lett, mert nem változott egyetlen indok sem semmit.

Az a bizonyos üvegtorony ekkor lakatlan, kietlen táj lett. Az üveg mintha szürke cson­tokból épült volna.

Generációm tagjai megrémültek a pokoltól, mielőtt látták volna azt.

Ki-ki a maga módján konszolidálta az életét. A lázadókból taktikusok lettek, akik mindent meg tudtak érteni, s bár fanyalogva, de min­dent el is tudtak fogadni.

Csak a színvonal változott, a lényeg, a forma nem, az örökösök a lázadók álruháiban jártak.

Olyanok lettünk, mint a tornászok, a gya­korlatok a régiek maradtak, csak esetleg több poént fogunk összegyűjteni. Esetleg a gyakor­latok szabályosabbak, pontosabbak és unalma­sabbak lettek. Láttuk, hogy a lázadást is lehet mímelni.

Mert, jaj, a háború utáni időszak veszélyes, főleg a győztesek számára. Győzelem: ez ma nem jelent mást, mint azt, hogy a költő és a reális összeforrt, az ember meglelte a középará­nyost, s hogy a kettő nem rejt már magában tragikus és dialektikus ellentéteket, minden mozdulatlan lett és néma. Az írás paradoxális gesztus, egyeseknél elnémítja ezeket az ellen­téteket, a reális és a költői között, másoknál mélyíti.

Az elsők tulajdonsága, hogy nem lehetnek már semmi ellen, mert mindent meg tudnak érteni. Magukban hordanak egy improduktív és mesterkélt egységet, amely passzív, mert mindent be tud fogadni, az utóbbiak tulajdon­sága pedig az, hogy életsorsuknak (mert ez a fő problémájuk) nem tudnak formát adni.

Konformisták és nonkonformisták. Túl erős antinómiák ezek, hisz a gyakorlatban egészen másképpen van. A konformista néha kitermeli magában saját ellentétét, s egy-egy pillanatra nonkonformista lesz és viszont, s amikor mégis ezt a terminust választottuk, számítottunk ezekre a határszituációkra.

A konformista azt gondolja, hogy benne egye­sülnek az ellentétek, mert megnyugodott már, az életet el tudja fogadni a maga formátlanságában is. Lassan megtanulta megindokolni, hogy mi a jó és mi a szép, és azt, hogy mi a nem jó és mi a nem szép. Lassan megtanult mindennel foglalkozni, de egyre kevésbé fog­lalkozik saját magával, saját létét nem tudja megindokolni. Azt, hogy él, természetesnek veszi.

A nonkonformista kegyetlen magával szem­ben, létét nem veszi természetesnek, hanem állandóan megkérdőjelezi azt. Mivel nem győ­zött le semmit, egyre nagyobb akadályokat lát, egyre inkább kötéltáncosnak érzi magát a csúcsok között, mert egy csúcsot sem tudott meghódítani, egy győzelmet sem tudott győze­lemnek hinni. Kedve van elmenni, elhagyni szituációját, de nem tudja, hová, s ha van va­lami határozottabb pontja, ez csak az a gon­dolat lehet, hogy amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, nem tudta, hogy Amerikába megy, csak Európát akarta elhagyni.

Az üvegtorony volt a börtönünk, és onnan tudtunk legszebben szólni az életformáról. Miljkovićot parafrazálva azonban megkérdez­hetjük, vajon tudnak-e majd a szabadok úgy énekelni a szabadságról, mint ahogy a rabok énekeltek róla.

Egyelőre lehet még megoldás a távolság, az elképzelt pont, mint amilyen Metlika. Mert minden pontban kell, hogy legyen egy reális személy, aki alkalmas a dialógusra. Persze a fenti néhány sor még csak a dialógusok kez­dete. Aki évekig csak monologizált, megragadja az első alkalmat, hogy sohase hagyja abba a dialógust.

Előbb azonban engedjünk meg magunknak egy kitérőt jelentő képet: Mem a metlikai tölgyfák alatt ráborult a vastag, piszkos asz­talra és fáradtan panaszkodik. Csak két szónak érzi a súlyát. Az egyik az indifferencia, a másik az apátia. Ez a két szó arra kötelezi, hogy visszatérjen abba a világba, amelyet megtaga­dott. Ő volt az, aki elindult a semmiből, ma­gába a semmibe, és elérte a semmit. Csak a tiszta forma volt nála jelenlevő, mindennemű tartalom nélkül. Az igazat megvallva ez egy egészen korszerű jelenség: komoly irodalmak épülnek ilyen magatartáson. Persze először volt reakció és utána semmi más.

Mem azonban nagyobb, mint a tegnapi non­konformisták, a tegnapi győztesek, mert is­meri a határokat, ismeri a vereség ízét. Ő már azok közé tartozik, akik nem szeretik azokat az embereket, akik nem tudnak küzdeni a sem­miért.

De vajon ez-e az a gesztus, amellyel az em­ber megleli az autentikus formát. Kísértésbe esek, hogy kontradiktorius legyek: nem. És, amennyiben ez az ellentmondásosság új szin­tézishez vezethet, úgy értelme is van. Feltehetjük a kérdést: mennyit kell áldoznia az embernek a formáért? Mennyi tartalomról kell lemondani? A könnyelműek azt mondják: sem­mit, és ebből az árulásból virtuozitást csinál­nak. Semmit nem ismernek el annak, ami, még önmagukat sem. Gondolják, az esztétikai indo­kok majd megadják a formát, és mint teljes emberek semmiről sem kell lemondaniuk. Lénye­gük eklektikus, hisz ez az eklekticizmus már az elementáris színvonalon az életforma és az alkotás között is tudatos antinómiákat szül.

ESZTÉTIKAI AZ, AKI NEM TUD ÖNMA­GÁNAK MÁS MAGYARÁZATOT ADNI, AKI NEM TUD ÁLDOZNI AZ ÉLETFOR­MÁNAK.

Az esztétikáról beszélünk, mondhatja valaki, miért nem szólunk az alkotóról, az íróról, mi­ért Memről, aki soha sem írt?

Azt hiszem, Mem reakciójában megtalálhatjuk az esztéticizmus szükségszerű antitézisét, amed­dig íróink még nem jutottak el. És még messzebb vannak attól a szintézistől, amelytől Mem is messze van.

Hisz az ő reakciója elemi és expanzív volt a konformista létforma szempontjából, de nem volt elég erős és tartalmas, hogy önmaga for­maadó-képességének egy új tartalmat biztosít­son. S mert érdekelnek bennünket a nüanszok, ezt a magatartást úgy definiálhatjuk, mint egy fontos kapcsot a különböző létformák között. Már nem úgy cselekszik, mint a konformista, de még nem gondolkodik úgy, mint a non­konformista.

A forma problémája itt merül fel a legvilá­gosabban és ez a példa van segítségünkre, hogy megértsük útjainkat.

Az írók eddig a példáig még nem értek el.

MERT SZERETNÉK LÁTNI PROVINCI­ÁKBAN EGY ÍRÓT, aki szubjektuma lehet az életformáról készült írásnak. Csak egy értelemben lehet az, mégpe­dig abban, hogyan lehet egy ember, aki író akar lenni, AZ ÉLET BÜROKRATÁJA. MERT ÍRÓ­INK AZ ÉLET BÜROKRATÁI LETTEK. NINCSENEK SZENVEDÉLYEIK, CSAK NÉHÁNY SZÉP SZAVUK, NINCSEN LÉTFORMÁJUK, CSAK EGY PÁR ROSSZ VAGY NÉMILEG JOBB GON­DOLATUK.

Ezek az írók nem érdekelnek.

Ismerőseim között csak azokat szeretem, akik­nek voltak GESTUSAIK.

Mem a negációra épített. És a negáció annyi­ra következetes lett, hogy elérte a negáció ne­gációját is. Mint ahogy az első gesztus is csak reakció volt az életformával szemben, úgy a másiknak is csak ilyen szerepe lett. Amikor csak eddig ér el az ember, akkor élete örökös körforgás a zárt térben, még örökös visszaérés sem lehet, mert nincs hová visszatérni.

Azt mondják, vannak csodálatos helyek, tá­jak, amelyeket az ember meglátva azonnal sze­relmes lesz beléjük. Nem tudom, észrevették-e, hogy ezek a tájak zártak. A tenger esetében az ember előbb lesz szerelmes magába a szimbólumba, a filozófiai kategóriába, mint a konk­rétumba. Mert hogyan is szeretné meg az em­ber egyszerre azt, ami végtelen?

AMIKOR A TÁJKÉP VÉGTELENSÉGE HÓDÍTJA MEG AZ EMBERT, AKKOR AZ MÁR ELÉRKEZETT AZ ABSZURDU­MIG.

Birtokába jut az örökös diszharmóniának, ami közte és a természet fenoménje között van. In­nen van azután az a természet totalitásától való menekülés, ami a mai ember egyik állandó lap­pangó tulajdonsága. Az ember a természettől mindinkább csupán a zárt tereket tudja élvezni. És ez a Metlika, ahova eljöttem, teljesen a zárt­ság képzetét kelti bennem. Tagadhatatlan, hogy éppen ezt a befeiezettséget gyűlöltem meg, MERT A TÁJ ÉS A LELKI ÉLET KÖZÖTT MÉG MA IS SZOROS KAPCSOLATOK VANNAK, CSAK HA A TÁJRÓL VAN SZÓ, NAGYBAN AKADÁLYOZNAK BENNÜNKET A RÉGI KATEGÓRIÁK, KONVENCIÓK. IDEJE VOLNA MÁR ÚJ TARTALMAT ADNI A HEGYNEK, ERDŐNEK, VÍZNEK...!

De a szökés, a menekülés mint puszta forma képtelen erre az új tartalomadásra. Mem csak a zártságot látta, és nem vette észre annak le­hető antitézisét. A puszta negáció képtelen fe­lülmúlni saját formáját, csak megtagadni képes magát. Azt hiszem, ezzel oldottuk meg a fent említett kontradikciónkat. Mem létének nem volt formája, csak dogmája. A forma a lélek­nek az a megnyilvánulása, amely lehetővé teszi egy szituáció felülmúlását, anélkül, hogy a sze­mély tartalmi lényegének kontinuitása megsza­kadna. Ezek után elméletileg is definiálhatjuk azokat a problémákat, amelyekről írásunk első részében szóltunk. A konformistának nincs for­mája, míg az, aki csak a konformizmust tagadja, az a formát abszolutizálja, dogmát csinál egy-egy gesztusból. Egyiknél állandóan hiány­zik a tartalmi kontinuitás, a másiknál pedig maga a tartalom.

Nem érdekel bennünket túlságosan a két élet­stílus viszonya, de a világosság kedvéért okvet­lenül szólni kell róla. A konformista elítéli azt, aki csak egy formára épít, nem azért, mert az dogma, hanem mert gyávaságnak, szökésnek tartja. Nem veszi észre, hogy az ő esetében is gyávaságról, szökésről van szó, csak más meg­nyilatkozási formában. Elítéli azért is, mert egy amorf tartalomra épít, és ezért min­dig szeretne valami szilárd pontot érezni maga alatt. Innen van azután az is, hogy a konfor­mista szereti a karrieristákat, leggyakrabban maga is az lesz. A bizonytalanság érzése hozza magával azt is, hogy minden intellektuális meg­nyilatkozásában először is a rendszert, a sziszté­mát keresi, és nem az esszenciálisát, mert az esszenciális számára nem nyújt kielégítő bizto­sítékot. Hogy csak az irodalomkritikánál ma­radjunk, konformista irodalomkritikus szíve­sebben időz el két hang ilyen vagy olyan vi­szonyulásánál, mint a vers lényegénél. Legszí­vesebben mindig újra hallgatná a már hallot­tat, értékelni tudja a plágiumot, mert ezzel őt nem veszélyezteti az új.

POLITIKAI MAGATARTÁSA TEKINTE­TÉBEN MINDIG LOJÁLIS, MERT A LO­JALITÁSNAK SINCS FORMÁJA, CSAK SÉMÁJA.

(A változást nem implikálja magába, ha az ere­deti formadefiníciónkhoz tartjuk magunkat.) Mivel a dogmatikusnak (jobb híján használjuk ezt a terminust. Természetesen nem a szűkebb politológiai vagy más szakszempontbeli értelmében használjuk, hanem sokkal szélesebben, vagyis azt a megnyilvánulást nevezzük dogma­tikusnak, amely egy gesztust abszolutizál. Ez a gesztus lehet politikai, etikai vagy esztétikai természetű, de a legteljesebb értelme, a töve mégis az életforma. És annak némileg teljesebb megnyilvánulásai, mint a fönti kategóriák, mint például a szökés, az angazsáltság stb.) csak részletterületei vannak, bizonytalanná válik és ezért ,,gyanús” a konformista szemében.

A dogmatikus szintén hasonlóan viszonyul a konformistához. Teljes erővel megtagadja en­nek a létnek a szabályosságát. Miért? Be kell vallanunk, ha a konformista bármi módon is, de a dogmatista teljesen improduktív lesz, amint mondtuk már, csak a forma létezik nála, a tartalmat nem ismeri. És ne felejtsük el, életformákról van szó. Az életformák nem po­lemizálnak, tisztességes kontraverzió nincs kö­zöttük. Csak megsemmisíteni szeretnék egy­mást. Ezért van az, hogy viszonyuk ennyire szimpla, egyszerű.

Most pedig tegyük fel a kérdést: mi az, ami túlmutat e két életstíluson. Szerintem mindezt felülmúlni az emberi lét megnyilvánulásainak legnehezebbike. Az életben nonkonformistának lenni – tragikus dolog. Mert számomra a tragikus nem más, mint egy nagyszerűen végig­gondolt logikai szintézis. Logikus, mert csakis a logikus szemlélet adhat formát ennek a szin­tézisnek, amely az ember egyik merész pilla­nata, amikor elérve egy bizonyos fokot, rádöbben arra, hogy életsorsának minden irá­nyulása egy tőből fakad. Tragikussá válik ez a vállalkozás, mert a harmonikus ember mint ideál rettentően szép, de mint valóság kettétöri az életformát. Csak a gesztusokat látjuk, amelyekkel az ember mindenképpen elérni igyek­szik ezt a törést. Az emberiség történetét meg lehetne írni mint végtelen igyekezetet, amellyel az ember, a homo sapiens meg akarta te­remteni a gesztusokat, a totálisakat, amelyekben egész lénye formát kapna. És ez az el­képzelt történelem azt mutatná, hogy formát csak az ember egyes megnyilvánulásai nyernek, ami a teljes lényeget illeti, az még nincs meg­formulázva.

Marad a nosztalgia, a teljes gesztus utáni vágy. Ez egészen érthető. Hisz az ember, ami­óta tudatában van önmagának, nem sokat vál­tozott. Csak a részletgesztusok változtak, az ember lényege alig. És az a bizonyos történe­lem, az életforma, az életérzés története, azt hiszem, csak bizonyítaná, hogy az ember, el­érve a szintézis pillanatához, miután sikerült részletgesztusait definiálnia, újra és újra elérke­zik a közös gyökérhez – önmagához. Itt meg­áll, ennek már nem tud formát adni, az ember lényegének még nincs történelme, csak a részlet-megnyilvánulásoknak. Ez a lehetetlenség kény­szeríti az embert az örök visszatérésre, mert a visszatérés nem meghátrálás, hanem küzde­lem a formáért. Az ember életén tehát végig­vonul a kérdés, hogyan adjon formát annak, ami túlságosan totális, és ezért sohasem nyil­vánulhat meg a maga totalitásában, mindig csak részleteiben.

Mindezek után feltehetjük a kérdést, van-e egy gesztus, amely kifejezheti a teljes embert? Kaphat-e a teljes ember formát?

Ha cinikusak lennénk, mondhatnánk, hogy igen: ez a gesztus az öngyilkosság. Egészen biz­tos, hogy ez az a tett, amelyhez az egész em­ber viszonyul, amely az egész embert változ­tatja meg. És nincs tovább.

Teoretikus szemmel ez az érv igaz: ez az igazság egyike azoknak, amelyekben nem hi­szünk. A gyakorlati embert (gondolok itt arra az emberre, aki elméleteit igyekszik a gyakor­latban megvalósítani) jobban érdekli az, ami az élet és az öngyilkosság között van, ha másért nem, legalább a továbbért.

Találhatunk-e választ tehát arra a kérdésünk­re, hogy kaphat-e formát a teljes élet, vagy pedig elégedjünk meg azzal a pesszimisztikus magyarázkodással, hogy minél teljesebb az élet, annál inkább szenved formátlanságban, hogy a forma és a totalitás antipódusok, örök ellen­ségek, mintegy jelezve azt, hogy ez a két leg­nagyobb emberi igyekezet örök tragédiát idéz elő az emberi sorsban.

Vajon van-e gesztus, amely megcáfolhatja ezt?

Thomas Mann híres muzsikusa adhat irányt további kutatásaimnak. Ő volt az, aki felment az iszonyú magasságokba, a kristálytiszta egyedüllétbe, hogy ott megpróbáljon élni, al­kotni csakis önmagának, tehát senkinek.

Felment ez az ember a kristálytiszta egyedül­létbe, én azt hiszem, azért, hogy meglelje a pa­radoxont, hogy itt csak a paradoxig, a negációig juthat el az ember, hisz ott nem lehet megtalálni a gesztust, és hogy megtudja: vissza kell jönnie, vissza az emberek közé.

Ez az út amennyire tragikus, annyira szük­ségszerű és nélkülözhetetlen.

Én el tudom képzelni az embert, amint el­indul az emberek felé. Telve bizonytalansággal, félelemmel; lépései bizonytalanok. Elindul szá­jában a vereség ízével, amely megedzette őt. De az a fontos, hogy tudja: kell, hogy legyen valami, ami az embernél nagyobb, valami, ami­nek kozmikus alapelve van, amelyhez az em­ber mérheti magát, és amely formálhatja őt. Tudja: az isten halott, és minden más szuper-individualisztikus pótlék, amely helyettesíteni szeretné a halott istent a modern világban, a mi időnkben komikus mutatvány. Tudja: el­múlt már az idő, amikor a harmónia még oly egyszerű volt, hogy egyetlenegy megoldással, eléggé passzív megoldással, el lehetett nyerni. Lehet: lelke a kozmoszra vágyik, de tudja, a kozmosz nem válaszol. Marad tehát az ember, a közösség, amit semmi esetre sem azonosí­tunk a tömeg fogalmával.

El tudom képzelni!

El tudom képzelni, amint ez az ember azono­sulni tud saját negációjával, a végtelen hatá­raiból alkotja önmagát. Íme az ember, aki azo­nosulni tud a tengerrel, nem azért, mert ő is végtelen, mint a tenger, hanem azért, mert definícióra vágyik. Vagyis, a totális gesztus nem más, mint a forma felismerése a maximá­lisan távol eső emberi határszituációk között.

Ez persze maximális veszélyeket rejt magá­ban. Mert félünk, hogy az ember e nagy vál­lalkozás folyamán ottreked valamelyik határszituációban, fenn a magasságokban, vagy va­lahol máshol; vagyis a tragikus lét fontossá változik át azon a ponton, amikor az ember lemond önmagáról, mert megtagadására képte­len.

Világos tehát, a létforma totális gesztusa a VESZÉLYES ÉLETET szereti.

Persze, megkérdezheti valaki, miért írom én ezeket a sorokat a metlikai ZÁRT TÉRBEN. Beismerem, hogy van ebben némi groteszk vonás.

Nem tagadom, bizonyos értelemben hiányzik az aranyfedezet. Mint ahogy az mindenkinek hiányzik. Persze, ebben az esetben az arany­fedezet hiánya csak akkor lehet igaz, ha vala­ki csak a tapasztalatokat látja.

Mert mit jelent alkotói szempontból veszé­lyesen élni?

Ha erről van szó, ha hiányról beszélek, akkor nemcsak íróink, költőink életformájának teljes hiánya zavar. Mert van egy pár ember, aki visszatért a csontszínű toronyhoz, ahhoz a kö­vetkezetes logikához, és ez már tapasztalatokat jelent.

És csakis az érdekel. Mert látni ezt a reális szituációt már elegendő aranyfedezet. És hogy az alkotói létnél maradjunk, amelyről elég ve­szélyes következtetéseket vonhatunk le, azok­nál, akik elkerülték a kétlakiságot, akik az életforma konformizmusát vállalták.

Mert szeretnék én látni köztünk egy ilyen írót (aki a kétlakiság problémáját elkerülte), akinek az életformája lényegesen különbözik a becsületesen dolgozó szabótól, kispolgártól.

SOHA MÉG A KISPOLGÁRI LÉTFOR­MA NEM VOLT ANNYIRA LEGÁLIS ÍRÓINK KÖZÖTT, MINT MA.

Az írónak ma a társadalom egzisztenciális szem­pontból majdnem mindent biztosít. Az írók ha­vifizetéses emberek, egyre kevesebbet írnak, és ha írnak, akkor mind jobban az újságírás, a tárca felé gravitálnak.

MERT BIZTOS VAGYOK BENNE, NEM IGAZ AZ, HOGY AZÉRT NINCS RE­GÉNY MÉG A JUGOSZLÁVIAI MA­GYAR IRODALOMBAN (EGY KÉT KI­VÉTEL NEM SZÁMÍT), MERT NINCS OBJEKTÍV LEHETŐSÉG ERRE, HANEM AZÉRT, MERT A REGÉNYHEZ SZÜK­SÉGES A LEGTOTÁLISABB LÉTFORMA ÉS A TOTÁLISABB LÉTFORMÁK MEG­LÁTÁSA.

Erre pedig már nincs ereje annak az ember­nek, aki kispolgári szinten konszolidálódott. Maradnak tehát az autentikusabb műfajok, amelyek mint műfajok önmagukban nem je­lentenek semmi rosszat, de ilyen strukturális csonkaságban kegyetlen szimptómák. Mikropélda lehet még a fenti általánosabb példához az is, hogy az író állandó fizetése miatt akarva, akaratlanul is hivatalnoki szituációt teremt. Sorolhatnám tovább a példákat, elemezhetném az írásokat.

Mindezek után bárki elítélheti az eddigi gya­korlatot, a praxis mégis kódexet jelent.

A KÓDEX PEDIG SOKKAL VESZÉLYE­SEBB, MINT A TÖRVÉNY, MERT BE­LÜLRŐL JÖN.

Ennek a kódexnek a lényege, amint látjuk, a szigorúan szürke konformista létforma megőr­zése, amely bár felállított egy harmóniát, ez a harmónia improduktív, főleg, ha a világ totá­lisabb megragadásáról van szó, megteremtett egy értékrendszert, de az értékrendszeren be­lül nincs semminemű dialógus, mert az érték­rendszerek hordozóinak nincs formája.

NAPRÓL NAPRA LÁTJUK, HOGY ÉP­PEN AZOK AZ EMBEREK, AKIK AZ ÉR­TÉKRENDSZER FELSŐBB CSÚCSAIN FOGLALNAK HELYET, KÉPTELENEK ÍRÁSBAN IGAZOLNI MAGUKAT.

Egyre kevesebbet, egyre ritkábban írnak. Ez jelzi legjobban a dialógus hiányát.

Másrészt nem található meg nálunk a kon­formista lét egyszerű antitézise sem. Említet­tük, hogy környezetünkben a dogmatikus ma­gatartás, illetve ez a szellemi magatartás még egyáltalán nem jelentős nálunk, inkább afféle kisebb

KALÓZKODÁSNAK SZÁMÍT.

Ezért is lenne aktuális a megjelenése, de káros lenne, ha tartós is maradna. Csak annyiban lenne hasznos, amennyiben a konformista lét előtt felvetné az életforma problémáját.

Tehát, nemcsak egy irodalomról volt szó, sokkal többről, amelynek az irodalom csak szerves része (bár bizonyos ellentmondásokkal) lehet.

Helyzetünk egyszerű deskripciója láttán meg­fogalmazhatjuk a kérdést, LEHET-E KONKRÉTAN ITT ÉS MA TOTÁLIS GESZTUSRÓL SZÓ.

Azt hiszem, éppen az új költészet megjelenése sürgeti, hogy erről beszéljünk. Igaz, az új köl­tészetről sokat írt már a kritika, pró vagy kontra, de a konformista kritika nem volt ké­pes általánosítani és a költészetben csak köl­tészetet lát.

Ha általánosítva nézzük a dolgokat, akkor az új költészet elementáris erővel vetette fel a kétlakiság problémáját.

Mert van egy kódex, amely kettétör minden antitézist, amely objektivizálta magát, és van a költői szó, amely a semmiből harcol elemen­táris erővel ez ellen. Kialakult egy új költői világ, AMELYNEK MÉG NINCS PONTOS TÉRKÉPE, AMELYNEK NINCS VALÓ­SÁGA, DE KONKRÉT BENNE MINDEN GESZTUS, MINDEN HANG.

De a kódex marad, és minden percben képes arra, hogy a legnagyobbak rajtját is megsem­misítse.

MÁR HÚSZ ÉVE TANULJUK, A KIS­POLGÁRI ÉLETSTÍLUS NEM SZÜLHET CSODÁKAT MÉG AZ IRODALOMBAN SEM.

De mi legyen azokkal, akik létüknek egyik formájával a kódexhez vannak kötve, a másik­kal pedig éppen a csodához, vagy ahogy írá­sunk elején mondtuk, a költői világhoz, amely pont a teljes szürkeség, zártság miatt egyre magasabb lett, majdnem elérhetetlen. Vajon hol törik kettőbe a lélek, hogyan lesz idegen az írás és az élet?

Van-e gesztus, amely megoldja ezt? Egyelőre úgy látszik, igen. Mert minden formát ki kell használni, ami jobb, mint a régi. Ha az embe­rek valahonnan a semmiből kezdik kiépíteni külön kis, objektív, konkrét világukat, szigetü­ket, akkor ez nem más, mint a vereség beisme­rése, definiálása.

SZITUÁCIÓINKAT, VERESÉGÜNKET OBJEKTIVIZÁLNI KELL.

Mert a legújabb írások bizonyítják, nemcsak az ember törik meg, megtörik a lét is.

A lét, amely elrugaszkodott már a komikus­tól, egy úttalan út utáni nosztalgia miatt a tragikus felé, a totális gesztus után áhítozva lehet, hogy újra és újra (mint ahogy annyiszor történt már köztünk) olyan lesz, mint a ho­mokra kivetett hal.

A zárt tereket gyűlöljük, akár a kalodákat.

Az ugrás a tragikus felé nem más, mint meg­váltás.

Metlika, 1965. június vége