EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015340. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Láng Zsolt

BESTIARIUM TRANSYLVANIAE

A fattyúhal

1999. május 3.

Nazianzoszi Szent Gergely levelet küldött nüsszai névrokonának; később a teleírt pergamentekercs Gregoriusz pátriárkához, e buzgó egyházatyához jutott, aki tudását oly buzgalommal igyekezett gyarapítani, hogy folyton-folyvást olvasott, mígnem egy szakadékban nyakát szegte, ám szerencsére épp akkor nem volt nála a levél, így aztán, már nem tudni, miként, Athoszra vándorolt, Lavra szent kolostorába, onnan pedig Nagy Vasziliu vitte magával Putnára, ahol megőrizték évszázadokon át. Kedves olvasmányom lett, és egy idő után kívülről tudtam minden sorát. A bölcsesség kezdete a bölcsesség megszerzése, idézte első mondata a bölcs Salamont, de hogy mi is a folytatás, egyik reggel sikertelenül igyekeztem emlékezetemben felkutatni. Az ágyon feküdtem, és a domboldalt figyeltem, a hullámzó erdőt, a könnyű szélben elvitorlázó felhőket. És volt még ott valami, már régóta ott volt, de valahogy csak későre vettem észre: az ég és föld között, az ablak előtt egy hal lebegett. Nem egy helyben, hanem le s fel ingázva, éppúgy, mintha bőrt tágító mozdulataim rángatnák őt is; ahogy megtorpantam, ő is megtorpant, és olyankor látható érdeklődéssel benézett a szobába.

Aznap reggel fájdalmas kísérletet tettem, hogy kicsomagoljam magam, de balul ütött ki a dolog, mert hiába tűnt úgy, hogy pusztán egy erőteljes, a többinél kíméletlenebb mozdulatra van szükség, vagy a mozdulat volt mégis túl elnéző, vagy megfigyelésem volt téves, nem jártam sikerrel. Talán mégsem igaz, hogy bőrbe volnék csomagolva! A bőr maga is valónkhoz tartozna? Milkovval gyakran folyt közöttünk hosszadalmas vita arról, hogy énünk melyik testrészünkben lakik. Szívünkben? Fejünkben? Vérünkben? Sokféle lehetőség kínálkozott, ám egyik sem látszott helytállónak. A faluból klastromi szolgálatra havonta bejáró Ragyás Busulinka a következőképpen járt: egy vonatszerencsétlenségben elvesztette mindkét karját és mindkét lábát, azelőtt egy gázrobbanás következtében már hiányzott koponyájából egy darab (amit egy ezüstlap pótolt, amire rettentően büszke volt, és azzal hencegett, hogy ha eladná, akkor megvehetné akár Pintea gazda emeletes házát is, tehenestül, kecskéstül, lányostul egyetemben), fél gyomra volt és fél veséje, és az egyik szeme üvegből volt, ráadásul egyszer már a vérét is lecserélték. Alig maradt belőle valami, ám mégiscsak Ragyás Busulinka volt. És akkor is ő lett volna, ha éppenséggel az egész fejét ezüstércből kalapálják ki.

Az állomáson vásárolt könyv 152. oldalán olvasható egy elevenen való megnyúzás részletes leírása, ám nem annyira részletes mégsem, mint amilyeneket Despot krónikaírói feljegyeztek. Despotnak tudniillik kedvenc látványossága volt az elevenen való megnyúzás, ez volt az ő gyengéje, miként Laszkinak a karóba húzás, hol így, hol úgy, fejjel vagy fenékkel előre, Károly császárnak a kerékbetörés, Henriknek a fejvétel, Ferdinándnak a vadállatokkal való szétmarcangolás. Boninius páter azt írja, hogy minél keletebbre megyünk, annál inkább a véres és hosszas kivégzések vannak divatban, és minél keletebbre megyünk, annál leleményesebbek és fortélyosabbak a hóhérok, és hát annál megbecsültebbek és gazdagabbak. De nincs igaza. Mert a szent életű Vladimir cár érzi az irgalmasság erényének fontosságát, ezért uralkodása alatt nincs halálbüntetés, csonkítás, sem kínzás. És hasonló szellemben nevelte fiait is, akiket a gonosz Szvjatopolk emberei meggyilkolnak, ám a két ifjú eközben semmilyen ellenállást nem tanúsít: a két szenvedéstűrő szentként emlegetjük őket azóta, és imáinkban külön is megemlékezünk róluk.

Én is szó nélkül tűrtem, hadd tanulmányozza Anna a testemet. Abbéli igyekezetemben, hogy a bőrt magamról lehúzzam, szintúgy Anna többször is előadott kérése játszotta a legfontosabb szerepet. Kíváncsi volt, és én szerettem volna megmutatni magam. Ahogy a párnáról is lefejthető huzata, mégpedig egy szűk és rejtett résen keresztül, vajon ugyanúgy levonható-e a testet beburkoló bőr?

Az ablak előtt lebegő hal tekintete rám meredt. Ha egy kissé oldalra nyújtóztattam nyakamat, a hal fordult utánam. Nem láttam a hosszát, inkább csak sejtettem, hogy hal formája van. Apám gyerekkoromban sokféle hallal megismertetett, elmesélte, melyiknek mi a szokása, hol szeret tanyázni, és azt is ecsetelte, milyen a húsa, és mennyit adnak érte a piacon. Nem sokat jegyeztem meg mindebből. De arra csorbulatlanul emlékszem, hogy gyakran emlegetett egy gyöngyház csillogású, színjátszó halat: olyan a bőre, mint egy pillangónak, szája nagy és nevetős, bajusza lecsüngő, szeme mozgékony, kopoltyúi puhák és nedvesek, igen tetszetős jószág, mindazonáltal nem szabad kifogni, s ha mégis gyalomba gabalyodik, varsa vagy egyéb kelepce foglya lesz, netán horogra akad, azonnal vissza kell dobni, mert húsa megrontja az ember egészségét. A klastromban gyakran ettünk a Szeretből kifogott halat, ez persze említésre sem méltó, de nem is ezt akarom most felidézni. Hanem egyszer kis híján Azarie atya végzetét okozta egy efféle rontó hal; az egészsége nem külsőleg romlott meg, hanem belsőleg, valamiképpen a lelke fertőződött meg, olyannyira, hogy még a tekintete is megváltozott, mint a veszett állatoké. Elnémult, csak tátogott, mint a hal, ha viszont vörösen az erőlködéstől hangokat préselt ki a torkán, azoktól a hideg futkározott a hátunkon. Mondják, álló hétig minden éjszaka halpénzt hányt, kerek, bivalyszem nagyságú pikkelyeket, jóllehet a halat tisztességesen megtakarították a konyhások. Az a baljóslatú nap is bennem van, amikor apám hetekig semmit sem tudott kifogni, s aztán egyszer váratlanul egy hatalmas színes hal gabalyodott hálójába, és annak ellenére, hogy tudta, vissza kellene eresztenie, ő mégis kivitte a piacra, és eladta egy férfinak. Apám ismerte a férfit, és tudta, hogy baj lesz a dologból, de mégis eladta neki a halat, a vásár miatt aztán csak búslakodott, a kapott pénzt nem merte elkölteni, végül bement a kocsmába, és mind elitta. Én ott voltam vele, a sörösüvegek oldalán legyek, ugyanúgy odaragadva, ahogy a mennyezetről lecsüngő légyfogó papírokra vagy az emberek izzadt arcára, a borosták közé; nem tudták lábukat kivonni, és zümmögve vergődtek néha percekig is, míg agyon nem csapták őket, vagy a vizelni járók ajtócsapkodásától keltett léghuzat le nem sodorta őket. Kicsi voltam, de minden az emlékezetembe vésődött. Az is, ahogyan apám megrészegedve dülöngél hazafelé, és minduntalan felzokog, ha rám esik pillantása, merthogy újra meg újra a megcsalt férfi jut az eszébe, akinek szintén kicsi gyerekei vannak...

Testem mintha érezte volna a szabadulás közelségét, meg-megremegett... Despot nagyon szerette a lenyúzott ember semmihez sem fogható üvöltését hallani, ezért a nagy zsibongással kisereglett embereknek el kellett némulniuk, mihelyt ő hordszékében megjelent. Mennyire másként hal meg a karóba húzott, és mennyire másképpen a megnyúzott. Megszédített a test mámoros nekikészülődése, miközben megrémített a zarándoklat nélküli megérkezés lehetősége... Talán saját félelmem forrasztotta oda a bőrt, azért nem akart lejönni. A félelem, mondja Szent Gergely, a bölcsesség kezdete. De ez egészen másfajta félelem volt most. Semmiképpen nem akartam elmozdulni. Tudtam, mi vár rám, százszor is elolvastam Arzéniusz atya a pontosnál is pontosabb leírását. Nem vágytam kilépni onnan, ahol voltam. Miként arra sem vágytam, hogy visszatérjek a klastrom meghitt falai közé, a kertbe, a szelíd domboldalakra, ahol telente annyiszor leereszkedtünk szánkókkal, az atyákkal együtt, és mondhatom, nincs ehhez fogható öröm, égi boldogság, nem vágytam rá, vagy ha vágytam is, mégsem akartam elmozdulni onnan, ahol voltam. Jóllehet sivár és istentelen helyen éltem, ahol Krisztus sebeit senki sem érezte magán...

Krisztus is test volt, az ő testét is bőr burkolta. Nők simogatták, és többször megkenték olajjal, mert édes volt kezüknek ez a mozdulat. De mégsem tapadt ehhez a testhez semmi a testi vágyból, és semmi sem hárult rá a bűn törvényéből. Azarie atya most csúnyán megbüntetne, mert ajkamra olyan szavak törtek, amelyek nem méltóak fogadalmamhoz. Hogyan hasonlítom magamat Krisztushoz?! Nem, nem Hozzá! Ételül és italul adta a testét. Én is lemondtam róla, nem őrizgetem, tegyetek vele, amit akartok. Ezért mutattam meg magamat Annának, hadd lásson belém.

Anna nem ismert még férfitestet, de mindent tudott róla, mert nagyon olvasott volt. És mindent szeretett volna saját szemével is látni. A testem pedig készségesen szegődött, oly elszántsággal és kezességgel, hogy nekem igen gyakran csupán gyötrelmes kínok között sikerült kint rekesztenem magamat a kéjjel szertefecskendező kísértő buzgólkodáson.

De térjek vissza az ablak előtt hintázó halhoz.

Vaszilikának hatalmas tenyerei voltak, amelyek folyton-folyt nőttek, egyik napról a másikra is. Úgy tűnt az őt bámulónak, hogy cipel valamit, két súlyos tárgyat, de közben csak két nagy tenyerét cipelte. Keze a földre mutatva, ólomingaként csüngött alá. És ettől egy kicsit meggörnyedt, és napról napra görnyedtebb lett volna, ha nem egyenesíti ki a hátát egyre kevélyebben, mert rettenetesen szégyellte volna, Isten és ember előtt, ha meggörnyedve látják.

De persze nagyon megszégyellte magát, amikor meglestem a bokrok mögül, hová igyekezett...

Először azt pillantottam meg, amint köntöse övmadzagával csapkodja a patak vizét, miközben hangosan szidalmazza a Gonoszt, ahogy Illés próféta szidalmazta a Jordánt beszennyező férfit. Isten verje meg a sátánképű gonoszt, mondta, és csápolta a vizet. Aztán lehuppant a martra, fél könyökére támaszkodva hátrahanyatlott, kibomlott köntöse szétterült mellette; olyan volt így, mint egy széttaposott nagy madár, amint fejét utolsó erejével valamiképpen sikerül felemelnie a széttaposott tollak közül. Aztán felhúzta köntösét a combjáról, és nagy tenyerével megmarkolta a lába közt felmerevedő rudat. Hihetetlen méretű rúdja volt... Klastromunktól nem messze, a volt bojári vadászházban egy erdei remete él, húsvétkor füstölt húsokat vittünk neki; sokan persze csak azért jöttek, hogy láthassák mérhetetlen hosszú dorongját, amely elrongyolódott istrángként kilógott kopott köntöse alól. De a Vaszilikáé még az övén is túltett.

Eltévelyedőknek neveztük azokat, akiket a lábuk között csüngő testrész tévútra vitt. Milkov csúfondárosan suttogni kezdett, amikor két barát egymás mellett vonult keresztül az udvaron; összedugta két kisujját, és vigyorgott. Az eltévelyedőkről mindenki tudott, külön ösvényük volt, a déli klastromkaputól indult a folyócska felé, s beleveszett a füzesbe. Ezen az ösvényen követtem Vaszilikát egy délután. S most a bokrok közül lestem, miként tévelyedik el... Milkov többször kioktatott, miként kárhozik el az eltévelyedő, de csak hablatyolt, nem értettem, mi is az az eltévelyedés, ködbe, homályba burkolózva állt az eltévelyedő előttem: ezért indultam az ösvényre lépő Vaszilika után.

Vaszilika valami olyasmit cselekedett dorongjával, mint amire Anna rávett, aztán hirtelen felkapta fejét, föl az égre, de hiába követtem tekintetét, nem láttam, mi van ott látnivaló. De Vaszilika gyakran látott olyasmit, amit senki más nem. Gyakran jöttek hozzá a faluból is, hogy kifaggassák halott hozzátartozójukról, most éppen mit csinál, milyen az élete a túlvilágon, mit küldhetnének neki az épp haldokló, útra készülő falubelivel. Lestem az eget, de semmi; visszabillent tekintetem arcára. Száján cukrozott, sűrű nyál csorgott kétfelé, apró buborékokat vetve. Csobbanás a vízben, de már csak a köröket láttam. S akkor Vaszilika már talpon is volt, s újfent megostorozta a vizet, a szokott szidalmak kíséretében. Majd újra lehanyatlott, és kezdte a dorongot ráncigálni. Háromszor ismételte meg ezt a különös szertartást. Akkor előjöttem rejtekemből.

- Mért vered a vizet?

- Magamat verem.

Vaszilika lihegett a fáradtságtól, előredőlt, karjával térdére támasztva felsőtestét, sipákolva fújta ki a levegőt. Később le kellett ülnie ismét a földre. Azt hittem, újból nekilát, de ezúttal csak pihegett.

- Most már mindjárt vége... Mindjárt megnyugszom...

Egy nagy kő látszott a mélyben, iszappal betakarva, sok kicsi hal úszkált a napfényben, meg-megvillant hasuk, ahogy egy-egy gyors sikkanással megvakarták az iszapban, apró iszapfelhőt szakítva ki az aljból. Aztán megjelent egy nagy és méltóságteljes hal, és a többiek szerteszaladtak. Olyan volt, mintha a tükörképem a vízfelszínen alásüllyedt volna, s most onnan nézne rám. Nem bírtam állni rám meredő tekintetét, rémülten kiáltottam, hess!, azzal futottam vissza Vaszilikához, aki addigra elnyúlt, kiszállt belőle minden erő, mintha meghalt volna. Megráztam. Csak egy percet hagyj, suttogta, hagyj aludnom egy percet, hadd szedjem össze magamat. De én csak sírva rázogattam. Lassan magához tért, a hűvös föld visszaadta erejét. Mesélni kezdett. A fattyúhal a vízben születik, de aztán képes a levegőbe emelkedni. Úgy követi az embereket, mint a füst a síkon keresztülpöfékelő vonatot. Rémületes a pillantása, mert olyan, mintha a tükörbe pillantanál... Bárcsak soha ne találkoznál vele. Egyszer az öregem, aki nem volt semmi, nem volt senkinek semmije, de vallásos ember volt, elindult, hogy megkeresse az Istent. És elmesélte nekem, és ezt most én neked mesélem, hogy elindult, föl a legmagasabb hegy tetejére, ahol még nyáron is hó fehérlik. Ott fent a hegytetőn volt egy nagy kőszék, és azon ült valaki. És ahogy szembefordult vele, látta, hogy egy hal ül a kőszékben, amitől annyira megrémült, hogy hazáig futott, és attól kezdve soha nem kísértette meg az istenkeresés gondolata sem. Isten majd megmutatja magát, ha akarja. Rossz ez a víz, nehogy igyál belőle, rimánkodott Vaszilika. A rossz víztől óvakodj! Vegyél belőle egy csuporral, öntsd a tűzbe, ha a láng fellobban, a víz jó, ha nem, a tévely és a bálványimádás bűnétől mocskos. Gyermekem, tartózkodj a test bűneitől. Lásd, öreg dajkád eltévelyedett... Óvakodj magadtól... Tudjad, a gonosz mindig hasonmásunk alakjában tevékenykedik, amikor megelevenedik, olyankor felveszi valakinek az alakját. Lehet, épp most lopja el Azarie atya szobájából a bort, vagy beleköp a konyhán a levesbe, beleeszik Potropa atya tányérjába, és a te képedben cselekszi ezt, te pedig hiába tagadod, csak olajat öntesz a tűzre. No, menjünk, mielőtt nagyobb gazságokat elkövetne...

Attól kezdve, ha megpillantottam az eltévelyedők ösvényén valakit, arra gondoltam, hogy újabb fattyúhalak születnek. A mi tiszta vizű folyónk megtelik fattyúhalakkal. A szeminárium termében az ország hatalmas térképe lógott a falon, azon követtem, merre kanyarog tova klastromunk alól a víz, hol ömlik a Szeretbe, és vele együtt hol éri el a tengert, a Földet megszakítatlan körülölelő kékséget.

Minden reggel, miután Anna elment, először imádkoztam, megemlékezve tanítóimról, atyáimról, egyházunk vezetőiről, népemről, országomról, a világ igazhitű keresztényeiről, kérvén az Úr áldását rájuk, majd egy órát szenteltem a tágításnak. Az ima napról napra rövidebb lett, nem akartam elhúzni, mert úgy éreztem, ahogy imádkozni kezdek, megjelennek a leggonoszabb szellemek, mintha ezzel hívnám elő őket. Minél közelebb éreztem magamhoz az eget, annál megfoghatóbbnak tűntek a gonosz szellemlények is. Doroftej atya azt tanította a szemináriumon, hogy amikor úgy érezzük, olyan közel jutottunk Istenhez, hogy kezünkkel akár megérinthetjük, ne feledjük, ha másik kezünket kinyújtjuk, akkor azzal a Sátánt tapintjuk. Klastromunkban nem volt ritka, hogy valaki valamely égi hatalmassággal találkozott, csupán amióta Azarie atyával megesett a dolog, azóta maradtak el e ragyogó pillanatok. Az idősebbek közül Konstantin atya többször is beszélt Szent Kirillosszal, némelyek, főképp az ifjabbak közül, azokból is a legárvábbak, legelkeseredettebbek angyalokat köszönthettek (ha szavuk el nem akadt); a Szűzanya kétszer is megjelent Eftimiunak, aki még azokban az időkben volt a klastrom igumenje, amikor Azarie atya ifjú novícius volt; és feljegyezték, hogy egyszer a nagy kolerajárvány idején Jézus is ráköszöntött a nagy romláson búslakodó Gergely testvérünkre. Vaszilika dajkám egyik délután azzal loholt be az udvarra, hogy a kis fahíd mellett látta Istent, de aztán, amikor kiszaladtunk, csupán egy eleven fűzfacsonk meredt ott, körbevéve a szintén kisereglő falusiakkal, akik azt is mondták, hogy egy elszenesedett emberi maradványt találtak a fa tövében, alkalmasint a környéken kószáló házaló, Zafir lehet az, egy hitetlen, aki soha nem tartotta be a böjti rendet, ezért sújtotta Isten derült égből villámával; így járnak azok, akik elfordulnak Istentől, dörögte Azarie atya, mindazonáltal Isten megbocsátja bűneinket, és a maga látványos csodáival minduntalan hírül adja, hogy figyel ránk. Ekkor mindannyian térdre hullottunk, mert megéreztük a lelkünket átjáró tömjénillatot, melynek forrása maga a füstölgő csonk volt. Elevenen izzott még napokig, megtöltve a végtelen völgyet a templomok szentséges illatával. Három napig olyan tisztaságban éltünk, hogy fönt, az égboltozat tetején derengeni látszott a menny kapujának aranyló pántozata. Aztán véget ért a csoda, és az elmenekült gonosz lények sivalkodva rontottak a falura. A gonoszt nem kell külön hívni, az ima fényére a lepkékhez hasonlatosan sereglenek elő. A Keresztrefeszített is kicsalta odújából a föld összes gonoszát, s azok mind köréje gyűltek, mert azt hitték, most aztán végképp felfalhatják... Tanácsosabb lett volna, ha nem imádkozom. Fölkeltem, és ugyanúgy, ahogy az Anna szüleinél láthattam, hozzáfogtam, hogy kitakarítsam a lakást.

Anna szülei a város túlfelében laktak, apró, zöldellő park mellett, egy csendes házban. Igen jómódúak lévén, megengedhették maguknak, hogy kertészt tartsanak, szakácsnőt, és egy lányt, aki naponta bejárt hozzájuk takarítani.

Miközben takarítottam, folyton ez a lány volt előttem, amint ördöngös mozdulatokkal végzi munkáját; de miközben én a lány sebes mozdulatait követtem, egy oldalpillantásból észrevettem, Anna anyja, Márta viszont engem figyel, rám tapadó tekintettel.

Föltekertem az ágy köré leterített rongyszőnyeget, kiraktam az erkélyre. A vázákat, üvegeket, apró cserepeket kihordtam a konyhába. A sok apró porcelán csecsebecsét is kivittem, egyetlenegyet nem törtem el. Anna nagyon büszke volt szobájára, jóllehet a szomszédasszony nem kis megrökönyödéssel mesélte nekem a lépcsőházban megállítván, hogy szegény lánynak a szenátor úrék adhatnának ezt-azt, berendezhetnék neki a lakást, még porszívója sincs. Anna azonban rajongott szobájáért, a bútoraiért, a rongyszőnyegeket, a két régi hintaszéket, a fekete, felhólyagosodott furnéros fiókos szekrényt, a nagy utazóládát, a polcokat, amelyeket ő pácolt sötétbarnára, a szárított virágcsokrokat, a mozsarakat, a régi konyhaeszközöket... A takarítás tehát nem volt egyszerű művelet. Kiráztam a szőnyegeket, letöröltem a port, felmostam a parkettmintás linóleumot, kint a konyhában elmostam a sok különös holmit, amelynek rendeltetését alig ismertem. Különös volt ez a ragaszkodás ennyiféle kacathoz, az anyaghoz, a matériához. Egyszer, miközben épp testem vizsgálatával foglalatoskodott, kirohant, aztán beállított egy vödör vízzel, letette az ágy mellé, letett néhány papírzacskót, valami különös sókkal, és azt mondta, ennyi, ezekből van az ember. Engem atyáim arra tanítottak, hogy az igazi valóság a lélekben, a láthatatlan világban foglal helyet, a matéria, pontosabban fogalmazva, immár érettebb ésszel, a matéria a valóság anyja, miként Mária is csupán az úr anyja volt, mindazonáltal az Atya a láthatatlan, az örök nemzője a mindenségnek.

A fürdőszobát hagytam legutoljára. Akkor kezdődött csak a neheze. A kád alatt rengeteg rongyot találtam, hozzáfogtam, hogy kimossam őket. Némelyik annyira szakadozott volt, hogy szétmállt, olyan könnyen, mint a rátapadt pókháló.

Ez az anyag Mártát juttatta eszembe. Márta megfoghatatlan volt, nem volt körvonala. Úgy beszélt a vallásról, hogy közben kipirult, térdét felhúzta, és átkarolta két karjával. Mint a vaj, olyan puha és lágy volt az asszony húsa, hol itt, hol ott türemkedett ki, vagy fordult át billegő hulláma. Valamiért folyton azt kereste, hogy hozzám érhessen, minduntalan belém ütközött, búcsúzáskor megcsókolta arcomat, megszorította karomat, ha fejem fájt, homlokomat, vakszememet dörzsölgette. A beszéde is csupa közel férkőzés volt. Nem a fülembe beszélt, hanem a számba, a nyelvem alá préselte a szavakat, hogy az én szavaim legyenek. Hiába közeledett, mégiscsak távolodott, vagyis hol így, hol úgy tett, ám ennek is megvolt a maga célja, azt szolgálta, amit a vaslemez hajlítgatása is. Úgy tűnt, semmi sem történt, mégis ez a semmi egy állandó mozgásnak volt a háttere, egy nagy, egységes mozgásnak, amely véghetetlen áramlásként sodort magával, sodorta magával a testemet. Márta nyelvén nem volt neme a szavaknak, amit Márta mégis pótolni tudott. A hátam mögött állt, sajgó fejemet nyomkodta, miközben lassan, fokozatosan hátamra tapasztotta hasát. Ha egyszerre történik, észrevétlen és közömbös marad, beolvadván a szürke, mihaszna mozdulatokba, de lassan történt, fokozatosan, várhatóvá tette önmagát, időt hagyott mindennek, hogy lesse a következő pillanatot, hogy átélhesse, és mivel a háttérben zajlott mindez, tehát a fejdörzsölés hátterében, ahol látszólag a fejemmel érintkező asszonykéz lehetett volna a tisztátalan érzések kiváltója, alattomban történt ez a közeledés, ami fokozta izgalmát; a sötétség erőit semmi sem akarta visszaverni, hátul, a kertek alól érkeztek azok. Hátam ki volt szolgáltatva, miközben sunyin élvezte is a helyzetet, pontosan tudta már, milyen has nehezedik rá, pontosan ismerte ennek a hasnak a formáját, az erejét, a lüktetését, a keménységét. De itt már nem a formák ajnározták egymást, hanem az anyag formátlansága, tehát nem szépség keltett suttogó vágyakat, nyüszítő kitárulkozást, hanem az alaktalan forróság, álomszerű sóvárgás. És itt már nem számított sem győzelem, sem diadal, semmi nem maradt érvényben, mint ahogy most is tudom, hogy vereségem, hogy kárhozatom lesz, ha ezeket leírom, de nem számít, nem számíthatok józanságra, mert a józanságot elvetettem egyszer s mindenkorra... Márta eleinte finom, körkörös mozdulatokkal simogatta a homlokomat, aztán tenyerét ráfeszítve vakszememre, sokáig szorította, végül a fejemet hátra döntve, mellei közé rántotta. Mindjárt jó lesz, atyám, mondta, és a szavak teljesen mást jelentettek immár, az atya gyermeket jelentett, a has nőnemű szó lett, a jó pedig vészterhes pókhálóként ereszkedett rám.

Kint közben beborult az ég, és olyan sötét lett, mintha a csillagos este jött volna el, én pedig klastromunk kitárt ablakában könyökölve nézhetem az éj csillagait, az emberi világba átplántált mennyei sugárzás jeleit. De a sötétség most mégiscsak más volt. Nappal volt, nem este, sötét, szennyes nappal. Ezen a napon jelent meg először a fattyúhal. De előtte még történt valami.

József, Anna apja lépett be a szobába a kert felől, és anélkül, hogy kinyitotta volna száját, máris visszafordult. Márta suttogva szólt, kérve, hogy menjek vele, mutatni akar valamit. Hogy legalább én tudjam, milyen az ő élete.

Hogy József bolond, az nem tűnt fel senkinek, titkolható volt, mert mindaddig, míg valaki nem látta őt kertészkedni, fogalma sem lehetett, mit rejt a békésnek tűnő külső. József kertészkedése abból állt, hogy hátrament a kertbe, az újonnan kapott kerti kezeslábasban, szemellenzős sapkában, amelyen egy furcsa kereszt díszelgett, szépen munkához is látott, ám hamarosan megszállta valami, a növényeket a halandó emberekkel azonosította, és ami felgyűlt benne a munkás hétköznapok alatt, azt hétvégén, szombat délután, olykor hétköznap is, kertészkedés közben kiokádta a világba, kitört belőle, mint a láva, a sok-sok értetlenség és bosszúság, gyűlölet és hiúság, elfojtott indulat, hagymáz, mindaz, ami egy politikusban felgyűlhet, egy politikusban, aki ráadásul nem való politikusnak.

Beszélt magában, majd ordítozni kezdett, ekkor már tudni lehetett, nincs visszaút. Menekültek volna a puszpángok, a málnabokrok, az epertövek, menekült volna a fiatal körtefa, a japánbirs, a páfrányok hiába lapultak a földre, a ribizlibokrok hiába vonták összébb ágaikat, József dühe elől nem menekülhettek. Az ásóval hadonászott, hirtelen ásni kezdett, sebesen szórva szanaszét a földet, föl a fa lombja közé, a ház felé, a virágágyásokra. Amikor ebbe belefáradt, pihenésképpen csápolni kezdte a bokrokat, majd eldobva az ásót, kézzel szaggatta az apróbb virágtöveket, amelyeket kiszakított, és a virágokat, mint csecsemőket vagdosta a kerítéshez, mely bádogból lévén rémisztően döngött és porzott a föld szétszóródó rögei alatt.

Ilyenkor mindenkihez volt egy-két keresetlen megjegyzése, mindenkinek név szerint címzett némi igazságtalan gorombaságot, románozott és zsidózott és magyarozott, buzizott és kurvázott, ringyózott és szüzezett, istenezett és ördögözött, seggnyalózott és fafejezett. Amikor a bazsarózsához ért, már elfogytak a szavak, csak hörgés és nyálköpködés maradt benne, a keze is elfáradt, de szegény rózsa így sem menekülhetett, mert csizmája orrával rugdosta ki a gyökérgumókat.

József fegyelme, amellyel a hétköznapokon kitűnt társai közül, ilyenkor nyerte vissza tartalékait. Jóllehet bolondnak nevezte volna bárki, aki meglátja ezeken a délutánokon, mégsem bolond az, aki épeszűségét igyekszik őrizni ily áron is.

A szétdobált növényeket, a kidöntött csemetéket, az összeturkált ágyásokat a hétfőn rendszeresen érkező kertész tette helyre, akit Márta hívott, mondván, hogy a kutya ismét összerondította a kertet. A kertész nyugdíjas volt, a híres botanikus kert egykori alkalmazottja, s mivel tömbházlakásban lakott, nagyon hiányzott volna neki, ha nem jöhet el, hogy egész délután kint a szabadban hajlonghasson, egykori hajlongásokra emlékezve. Azonkívül szerette a környéket is, ha fölkapaszkodott a körtefának támasztott létrára, kiláthatott a kertből, le a városra, a temetőre, a templomra, a szemközti Fellegvárra, gyerekkorának szépséges helyszíneire.

Jót tett a kertnek József dühe. Egyrészt minden hétfőn érkezett a kertész, aki rendbe tette, másrészt e rendbetétel során nem dolgozta agyon, hanem meghagyta a maga félvad állapotában. A kutyát ilyenkor állítólag elvitték valahová, érdekes kutya lehet, sehol egy kutyaszar, mesélte feleségének, közben meg az egész kert fel van túrva.

József gyerekkorától ebben a házban lakott. Erdély egy kicsiny városkájában született, családja onnan jött ide, az apja pártmunkásként dolgozott, anyja tanítónői állást kapott. Később az apja is tanított néhány évig, aztán iskolaszolga lett. A házban valamikor egy zsidó család lakott, a padláson filmszalagok lapultak, anélkül, hogy valaki is tudott volna róluk, holott igen árulkodó képsorokat őriztek, a fehér lovon bevonuló magyar admirálisról, a lágerek kapujára mésszel kirajzolt zsidó csillagról, vonatvagonokba préselődő emberekről.

A teraszt befutó szőlő levelei mögül lestük Józsefet. A bolond, lehelte Márta tarkómra, a mihaszna bolond. Tudtam, hogy történni fog valami, amit látnom kell. Márta olyan mozdulatot tett, amely, megérintve testemet, a kárhozat tanúpecsétjét nyomta sorsomra. Hátrafordultam, és megpillantottam a fattyúhalat, ott, a Márta arca helyén lebegve. Az eltévelyedők vizéből kikelt halat, amely kísérőmül szegődött.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.