Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Brasnyó István

Bencz Mihály új könyvéről

1966. február 1.

Véleményt formálni egy olyan regényről, amely minden bizonnyal a jugoszláv irodalom perifériáján keletkezett, történe­tesen magyar nyelven, egy olyan irodalomban, amelyet magában is mindeddig a peri­férikus elnevezés illetett és il­let meg legjobban — nem ne­héz.

Az a tény, hogy a könyv még ilyen környezetben sem jelent semminemű „eseményt” (nem jelent semmit), egyáltalán nem utal az esetleges félreértésékre vagy meg nem értésre, hanem csupán a könyv kvalitásait szimbolizálja. Nem hiszem, hogy akadna egyetlenegy olvasó­ja is, aki kábán és lenyűgözve állna e művészet előtt, különö­sen, ha kissé jártasabb olvasó­ról van szó, és ne tudná azt, a könyv által benne kiváltott in­tenzív emóciók miatt, hová so­rolni.

A regény tárgya — potenciá­lisan is — már eleve nagyon szegényes: a környezetével és az adottságokkal simulékonyan egyező individuum lényegében eseménytelen napjai, némi enthuziazmussal előadva. Hiány­zik belőle minden kaland, gon­dolunk itt a szellemi kalandra, hisz a könyv egy új Blitva fel­fokozott élményének természet­rajzát kellene, hogy adja, ami magától értetődik, mivel a cse­lekmény honi tájakon lappang. De a „magasok vándora” vég­képp a „laposok” vándorává lesz, amik messziről a szépség panorámáját ígérik, ám ott, a híg latyakban csillogó hasú bé­kák fuldokolnak.

E regényről és a beleképzelt művészetről határozottan csak azt mondhatjuk, hogy pusztán formális alkotásról van szó, amely oly közömbös, mint egy középiskolai tankönyv: két nap múlva lehetetlen akár a tartal­mára is visszaemlékezni. Ha pe­dig még önéletrajzi regény is egyben, akkor bizton állíthat­juk, hogy csak naiv ábrándok sortüze, vaktölténnyel.

A néha végeredményben ügyesnek is nevezhető nyelvi fordulatok és az itt-ott fellelhe­tő precízebb stílusbeli akciók sem téveszthetnek meg ben­nünket ‒ olyan játék ez, mint a délibáb: a gyermekkorra visszavezethető óriásálmok egy­szerű mesévé öntése, melyben a hősnek egész éltén keresztül semmihez sincs meghatározott, konstans viszonyulása, kivéve a pénzt és a csalárd nőket.

Sajátos bölcseleti vonallal, amit követni lehetne, vagy csak közönséges, az intuíció által diktált életfilozófiával ‒ bár úgy érzem, hogy ezekkel a kö­vetelményekkel magamat állí­tom hátrányos helyzetbe, sőt: teszem nevetségessé ‒ sajnos, nem találkozhatunk egy pilla­natra sem; minek is? Hisz fe­jünk felett ott vegetál az a nagy magasság: képzelegjünk!

(Bencz Mihály: Magasok ván­dora, regény, Fórum Könyvki­adó, Novi Sad, 1965. 232 lap)