Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Kácsor Zsolt
Bellakók és oroszlánok
2005. szeptember 15.
Egy városban idegennek lenni nem azt jelenti, amit jöttmentnek lenni. Az idegen egyszercsak megjön, akkor a bellakók megbámulják, kicsit megutálják, majd az idegen elmegy. A jöttment azonban nem megy el. A jöttment egyszercsak megjön, a bellakók megbámulják, meg is utálják persze, mert azt hiszik, hogy idegen, ám a jöttment pofátlan módon a városban marad. É eljön az az idő, amikor elkezd mindenbe beleugatni. Amikor úgy érzi, hogy ő - aki már bellakónak hiszi magát - a bellakókat érintő dolgokban kompetens.
Idegen például a turista, akinek az arcán ez látszik is. A turista előkelő, kissé pöffeszkedő távolságtartással közlekedik a városban, az arcára van írva, hogy ő itt idegen, hogy ő az itt folyó mindennapi, csip-csup dolgokban nem vesz részt, magyarán fölötte áll a bellakók egyhangú és szürke életének. Ez a magatartás egy időre érdekessé teszi őt a bellakók számára, ám ez nem tart sokáig, mert egyszercsak a turista elmegy, és a városban nem emlékezik őrá többé senki: a turista alakja jelentéktelenné válik. Ez a turista legnagyobb tévedése: hiába előkelősködik és pöffeszkedik ő a messziről jött emberek gőgjével, a bellakók nagyon jól tudják, hogy a turista valójában egy senki. Nem része a város életének egyáltalán.
Idegen például a menekülttáborok lakója is - nagyon jól tudják ezt azok a bellakók, akiknek a városában efféle intézmény működik. A menekült nem úgy járkál az idegen városban, mint a turista: a menekült tartása nem előkelő, hanem görnyedt, a tekintete nem fensőbbséges, hanem alázatos, fürkésző és tanácstalan. Habár a bellakó a turistát sem nézi sokba, a menekült megítélése a turistáéval össze sem vethető, mert a menekült mégiscsak egy megtűrt alak, aki a városban csak ideiglenesen tartózkodik. Habár ez az ideiglenesség sokszor hónapokig, nem egyszer évekig eltart, a menekült egy városban mindig idegen marad, még akkor is, ha a várost már sokkal jobban ismeri, mint némelyik bellakó. Az idegensége akkor is az arcára van írva, ha már nem térképpel és folyton az utcaneveket silabizálva közlekedik, idegennek lenni ugyanis nem csupán állapot, hanem életforma.
S itt érkeztünk el a jöttmenthez, aki egy városban a jöttmentségéből csinál életformát, s ezt a legtöbb esetben nem is tudatosan teszi. A jöttment ugyanis nem idegen, hanem egy betelepült letelepült, egy álbellakó, aki az igazi bellakók közé férkőzött, egy „gyöttment", akinek a városban folyó dolgokhoz egyszercsak elkezd köze lenni. Ezt sokszor nem is ő, hanem a bellakó veszi észre, sőt a bellakó az, aki ezt a közösségvállalást szóvá is teszi. Jöttment ugyanis az, aki - éljen akár harminc éve él a bellakók között - mindig jöttment marad, hiszen nem ebben a városban született és nem idevalósi az anyja meg az apja, aminek persze jelentősége nincsen, de ettől függetlenül a bellakó számára mindig elérkezik a megfelelő pillanat, amikor a jöttmentséget szóvá lehet tenni. Ó, hányszor hallottam egyes dicső magyari uraktól azt a mondatot, hogy „minek pofázik nekünk itt ez a W., mikor neki Palesztinában lenne a helye, hahahaha, ha értitek, mire gondolok". Ó, hányszor hallottam, hogy „nem kéne a dolgokba kívülről beleugatni, barátom".
Nem feszítem tovább ezt a zsúrt, és elárulom: egy igazi jöttment vagyok én is.
Mármint nem abban az értelemben, hogy - egyes dicső magyari urak félrehúzó esze szerint - Palesztinában volna a helyem. Hanem abban az értelemben, hogy egri gyerek létemre öt éve Debrecenben eszem a jöttmentek kenyerét. Ez a város a cívisek városa, és ha nem vagy magad is idevalósi, igazi „ittenszületett" cívis, hát, barátom, te soha nem leszel bellakó Debrecenben. Ez a város nem fogad be, mert jöttmentet el nem ismer - feltéve, ha a kedves jöttment be nem hódol Debrecennek, és jöttmenti ajka el nem rebegi, hogy Debrecen a földkerekség legcsudálatosabb települési képződménye. Merthogy a debreceniek azt nagyon szeretik, ha a jöttmentek Debrecent dicsérik. Azt viszont nagyon nem szeretik, ha a jöttment Debrecent bírálja.
Jómagam zsurnaliszta volnék, akinek a cívisvárosban többek között az a dolga, hogy közügyeket kifogás tárgyává tegyen őfensége, a nyilvánosság előtt. Mármost ha az ember helyi közügyeket Debrecenben kifogás tárgyává tesz, ráadásképpen pedig az itt regnáló magyari urakra is tesz néhány bíráló megjegyzést, akkor a zsurnaliszta jöttmentté válik azonnal, sőt ellenséggé. Ó, hányszor hallottam egy-egy cikkem után, hogy, ha nem tetszik, költözzek el nyugodtan. „Kívül tágasabb, el lehet húzni", írta nekem a kedves debreceni levélíró. „Aki nem szereti Debrecent, miért ír róla?", tette fel a kérdést egy másik kedves debreceni levélíró.
Ilyenkor a mérgezett nyilakkal megcélzott jöttment először pofákat vág, aztán az emberi ostobaság miatt feltámadott dühében a levegőbe csap, de később lecsillapul persze a vére, elvégre tudja ő nagyon is jól, hogy a városlakók rangsorában a hátulsók közé tartozik. A jöttment ugyanis - a turistával ellentétben - tisztában van a saját státusával: ő soha nem lehet bellakó, még akkor sem, ha ötven évvel túléli az utolsó bellakót is: a jöttmentség olyan betegség, amely soha sem múlik el, és amelynek kezelésére a bellakók mindig más és más gyógyszereket javasolnak.
Én Debrecenben más jöttmenteket is jól ismerek.
Igaz, ők nem emberek.
Ők az állatkertben laknak, ők ugyanis oroszlánok.
A Nagyerdőn van a lakásom, egynéhány kilométerre az állatkerttől, ezért éjjelente, ha nem tudok aludni, és az erkélyre a csillagokat bámulni kimegyek, gyakran hallom az oroszlánokat. Az oroszlánüvöltés atavisztikus félelmet kelt az emberben, ez a vérfagyasztó hang - amely mindig közelebbinek tűnik a veszedelmes hangforrás valóságban elfoglalt helyzeténél - a csupasz idegekig elhatol. De én mégis belőlük merítek erőt, a várostól elzárt nagyvadaktól, akik engem mindig a messzeségre emlékeztetnek. A távolságra, amely köztünk és a város között húzódik, s amelyet nem fogunk leküzdeni soha, még akkor sem, ha itt öregszünk meg és halálunk után itt, ebben az idegen városban készítenek a testünkből bellakó urnaport és a sörényünkből szőrehulló trófeát.