Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Végel László

Bátortalan kirándulás

1966. február 1.

Varga Zoltán első kötete (Kötéltáncos) megjelenésékor alkalmunk volt felhívni a fi­gyelmet kötete negatívumaira, pozitívumaira, minőségi inga­dozásaira, amelyet az idézett elő, hogy szerzőnk nem tudta megoldani azokat a dilemmákat, amelyek elé egyrészt a vajda­sági próza akkori helyzete, másrészt saját tehetsége állították. Első kötetében két novellát ta­láltunk, amely az átlagos szín­vonal fölött volt, és amelyek­kel Varga Zoltán igazolta te­hetségét, míg a többi elbeszé­lésekből hiányoltuk az alkotói erőt, lendületet stb. Úgy talál­tuk, fiatal prózaírónk e dilemmáját majd csak a második kötetben oldja meg.

Sajnos kételyeinkre választ ezúttal sem kaptunk. Igaz, a második kötet igazolhatja, hogy Varga az írás nem egy részlet­kérdését sikeresen oldotta meg. Stílusának higgadtsága, szárazsága, szürkesége következetesebb, írástechnikája kiegyensúlyozottabb. Kompozícióérzéke, vonal­vezetése fejlődött. Ezt főleg ab­ban látjuk, hogy elkerülte a külső és mesterséges in­tervenciókat ‒ a poénokat, ahogyan akkor mondtuk ‒ elbeszéléseinek belső logikája homogénabb lett, vagy legaláb­bis egy nagyobb homogenitás felé törekszik.

Az írás mesterségbeli problé­máit, fogásait nézve szerzőnk tehát minden kétséget kizáró­lag fejlődésről tett bizonyságot.

S most nézzük, mi is lett en­nek az ára. Világa szűkült és színtelenebb lett. Igaz, stílusá­ban következetesebb, de ez a következetesség merevséget idézett elő. Nem csak arról van szó, hogy ebből a stílusból hi­ányzik a prozódia láza, hogy a mondatok ritmusa, fölépítése rutinos lett, s hogy egyformán „csúszik el” minden mondat, hanem arról is, hogy ez a szá­raz és hideg logikájú stílus Varga kezében bizonyos alkal­makkor tud eredményt felmu­tatni, főleg akkor, amikor a színtelen és a sztereotip lelki szituációkat, konvencionális deskripciókat írja le, ám a belső dialógusokat megmerevíti, kongóvá teszi, ha pedig az egyén gondolati megnyilvánulásait akarja elénk vetíteni, akkor egyenesen banális lesz. Stílusa tehát keretekbe, sablonokba szorította Varga imaginációját, intellektusát.

Szerintem innen vezethető le a tartalmi sematikusság is. Minden elbeszélésének hőse a kisember,inferiorikus tudattal. Ez a tudat pusztán önnön inferiorikus mibenlétét látja és ta­pasztalja, legfeljebb egy-két ember felé való viszonyulásban. Értelmiségi akar lenni, de sohasem lehet az, mert képte­len a világot átélni és egyéni perspektívából nézni, és még képtelenebb saját korával vagy legalábbis annak részletkérdé­seivel szembenézni. Dilemmája mindig elvont és banális, Varga minden dilemmát a puszta pszi­chológiára alapoz, a szereplők egyhangúan boncolgatják az egyes emberek felé való viszo­nyukat. Megdöbbenve tapasz­taljuk, hogy Varga mindunta­lan csak erre a tézisre épít, mintha egyetlenegy jó, de be­fejezetlen elbeszélést írna újra, de egyre rosszabbul. En­nek ábrázolásaként mondjuk el azt, hogy Varga az első három elbeszélésben még tartja magát az egységes látásmódhoz, míg az utolsó két novellájának de­rekán hirtelen átfordul a naiv és egzaltált fantasztikumba. A sztereotip módszert bizonyítja még a központi figurák jellem­zése is. Ezek az emberek az ön­elemzés, a visszaemlékezés ked­velt módszereivel definiálják magukat, ám tragikumuk, konf­liktusok nem önmagukból, vagy énjük és koruk, idejük összeütközéséből származik, ha­nem egy-két eléggé banális pszichológiai viszonyból. Ilyen konf­liktus azonban csak akkor fo­gadható el, ha mindkét fél is­mert; erejük egyforma, vagy pedig óriási a különbség közöt­tük. Varga azonban nem elég­gé fegyelmezett, ha személyt kell ábrázolnia. A rokonszenvet a fő alakokra irányítja (érezhe­tően maga is szurkol), az „ellen­félre” legfeljebb pamfletisztikus, gúnyos sorokat „pazarol”. A Kirándulás-ban Feriben csak afféle tornatanárt lát az Első Személy, aki intellektuálisan, sőt emberileg teljesen szegény, önmagában pedig az értelmisé­git, a perspektivikus tudóst látja, ezért viszonyuk metamorfó­zisa csakis a konstrukció ter­méke lehet. A Nem halt meg senki-ben Magda ugyanígy nem tudta definiálni Gyuri szemé­lyét, ezért viszonyuk meglehe­tősen értelmetlen és lényegte­len, ám Varga, szokásához hí­ven, újra erre a viszonyra építi a fantasztikumra törő, egzaltált befejezést, ami ebben az eset­ben szintén mesterséges fogásnak tűnik. Hogy Varga mennyi­re nem számít a központi ala­kok önös létére, mennyire nem bízik azok nagyságában, illetve kicsiségében (jelentéktelenségében), azt legjobban a kötet utol­só elbeszélése Az életmentő bi­zonyítja. Az Első Személy el­szenvedte élete „első vereségét” azzal, hogy hegedűművész apja öccsét, Mikit, tehetséges, sőt zse­niális művésznek tartja, míg őt csak egyszerűen középszerűnek. A középszerűség sors és mánia lett, mint annyi más műben. Varga itt nem tud specifikus lenni. Általánosan és informa­tívan, mondjuk így, felületesen regisztrálja ezt a szituációt. Ké­sőbb, mintha maga is érezné a helyzet sterilitását, általánossá­gát, egy hamis egyensúly miatt a bizarrság megnyugtató ölé­ben keresi a választ. Itt pedig már nincs motiváció, nincs indí­ték semmire. A főhős autót lop, majd öngyilkosságra gondol, eközben egy sebesültre buk­kan. Egy belső szükségszerű­ség (ami újra nincs motiválva) arra kényszeríti, hogy meg­mentse annak életét, kocsikat állít le, akiknek vezetői nem látják a sebesültet, vagyis az Első Személy képzelődik. Végül ebben a nagy képzelődésben öccsével, Miklóssal is találkozik (az összes pszihoanalitikus kellék itt van tehát), aki szintén nem látja a sebesültet, ám küzdeni kezdenek egymás­sal, s az Első Személy az inté­zetben, ahol mindezekre vissza­emlékszik, a többire már nem tud emlékezni. Érteni értjük az egészet: a testvérkomplexus, a középszerűség-komplexus, látjuk a sok kelléket is, az öngyil­kossági szándékot, a haldoklót, a sebesültet stb., de az az érzé­sünk, hogy Varga nem, adott hozzá semmi jelentőset ehhez az ezerszer hallott szituációhoz.

Nem, vagyunk hívei a min­denáron való újatmondásnak, vagyis a mű értékét nem abban látjuk, hogy a mű struktúrájá­ban az experimentum mennyire autonóm és explicite, de hisszük, hogy minden mű elenged­hetetlenül kell hogy tartalmaz­za a kísérletező kedvet, az al­kotó szemének örök szűziességét, Varga lemondott az alkotói, kutatói szenvedélyről. Helyette tetszetős novellákat ír, biztos utakon halad a biztos cél, a kö­zépszerűség felé.

Második megjegyzésünk szin­tén lényeges, és hisszük, hogy szoros kapcsolatban van az el­sővel. Ha elolvassuk a kötet mind az öt novelláját, akkor úgy kvalifikálhatjuk, mint a kisembereik jelentéktelen kró­nikáit, amelyet az író a pszicho­lógia eszközeivel igyekszik nagyobbá duzzasztani. Miért igyek­szik Varga állandóan kisembe­rekről szólni? Ha megfigyeljük hőseinek világérzési megnyilvá­nulásait, ha elemezzük azokat a viszonyaikat, amelyekkel ko­ruk, idejük felé irányulnak, akkori megállapíthatjuk, hogy hősei kisemberek annyiban, hogy képtelenek még arra a próbálkozásra is, hogy világu­kat definiálják, hogy állást foglaljanak a mai ember problé­máival szemben. Kisemberek annyiban, amennyiben senkit sem zavarnak, senkit sem pro­vokálnak, senkinek sem okoz­nak gondot, Hordanak maguk­ban egy kis boldogtalanságot, egy kis szerencsétlenséget, egy kis fantáziát, egy kis világfáj­dalmat, de sohasem annyit, hogy ez potenciális erőt is su­galljon. Egyszóval mondhatjuk azt is, hogy túlságosan óvatos próza ez, amelyben a szereplők sohasem jutnak el odáig, hogy képviseljenek valami ellenállást vagy igenlést. Nem menekülnek semmitől, nem is tartanak sem­mi felé, személyiségük, monda­nivalójuk túl általános, végső esetben semmi felé sem irányul, legfőbb tulajdonságuk az, hogy néha egy kicsit szerelmesek, kicsit boldogtalanok, de sohasem azért, mert szembe találták ma­gukat objektívebb és konkré­tabb törvényszerűségekkel. A meghódításra váró csúcsok nem voltak magasak tehát, és az író ilyen keretekben könnyen ér el a tetszetősség kategóriájáig, de lemond arról az elementáris kö­telességéről, hogy léte és ideje esszenciális problémáiról szóljon. Túl gyönge ahhoz is, hogy megbotránkoztasson, és ahhoz is, hogy megnyugtasson ben­nünket.

Varga tehát lemondott arról az elementáris alkotói feladat­ról, hogy „lényegesnek érezze magát a világgal szemben” (Sartre), arról, hogy a mai ember korszerű morális, társadalmi, intellektuális problémáiról szól­jon, és problémájának rendkí­vüli nagy fogyatékossága ez. Talán emiatt van elsősorban az az érzésünk, hogy Varga képte­len affirmálni a tehetséget, amely benne rejlik.

Igazságtalanok lennénk a szerzővel szemben, ha végezetül nem jegyeznénk meg azt, hogy a jugoszláviai magyar próza helyzetét vizsgálva Varga írói eredményei nem lebecsülendőek. Nem volt benne annyi erő, hogy az általános szituációt megtagadja, de volt benne elég tehetség, hogy némileg felül­emelkedjen rajta. Ám a kritikus nem nyugodhat bele, hogy a te­hetség csak ennyit vállaljon.