EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260036. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Balázs Attila

Bataille-ról, az ég kékjéről, Simone szeméről valamint egy tavaszi levéltöredék

(George Bataille: Az ég kékje, Prosveta, Belgrád, 1978.)

1979. augusztus 15.

Szeretett Lajosunk!

Erre tavasz van, nyílnak a virágok, kis húsos szirmukat egyes országokban különös előszeretettel fogyasztják. Nem mondom, szeretem a kirántott karfiolt, ennek ellenére a macskák kegyetle-nül hangosan gondoskodnak az utánpótlásról. Állandó hadban állnak a gépkocsikkal, melyek a fantázia legszélesebb skáláján mozogva kenegetik őket az aszfaltra. Valójában nem is oly ötlet-dús ez a macska-halál. A lényeg unalmasan ugyanaz. Vala-milyen csoda folytán egy macska-tetem került itt, az llirska vé-gén, az útszéli sövényre – aszalodása jelzi az idő múlását. Aszalodik a halálban, mint nagyapáink a létben. Vagy teljesen érthe-tően: aszalodik, mint mi mindannyian; földi pályafutásunk vége néha tarkónkra lehel. Tehát, szerelmeskednek a macskák em-bertelenül, s én nem értem, hisz elmúlt már február, s gyanítom: ezek a parázna cicuskák fütyülnek a mitológiára. Ők is tömnek kedvtelésből. De ha még látnád a békákat: minden elképzelést felülmúlóan, valami magasztos, csak számukra ismert cél érde-kében vetik magukat tömegesen a kerekek alá. Normális körül-mények közt egy elhaladó kocsi nyoma nem látszik meg szem-betűnően az aszfalton, de itthon más a helyzet: egy-egy elha-ladó jármű nyomát száz meg száz zöld/rózsaszín békatrutymó fémjelzi, melyekről még az is leolvasható, hogy mekkora bizton-sággal ült X. Y. vagy N. N. a volánnál. A köztisztaságiak lapáttal takarítják el a felelőtlen tetemeket. És a macskák tökölnek hangosan, velőtrázóan és istentelenül, minden tekintet, tapintat és korrektség nélkül. Tökölnek istentelenül, mint februárban szoká-suk, mint azt tudni véli róluk a közvélemény. Február óta tart a falrengető, idegtépő világköztársaság, özönvíz, nyarvogó kamatyolás, aminek már – úgy látsziksemmi se vet véget. Esze-veszett kandúrok indulnak el százával az út túloldaláról. A hatal-mas átkelés. Ezren és ezren vesznek oda. de ezren és ezren érkeznek meg áhított céljuk kapujába – futnak révbe. És a céltól elütöttek milliói keringnek körbe vérben forgó szemekkel és ro-hannak meg mindent, ami a szent vulvához hasonló.

Azóta kalászba szökkent a búza, nyár lett a tavaszból, asszony a lányból. De sebaj, mire ez az írás megjelenik, lehet hogy a gyere-kek ismét előveszik szánkóikat és sárgarépát faragnak a hóem-ber orrának. Most augusztus van, rekkenő hőség, s a macskák újra nekifogtak: főleg éjjel űzik, a nappali forróságban csak kó-vályognak a kerítések közt, a kerítések közé szoruló melegben. Animal, post coitu triste – zengte réges-rég a hírneves Ovidius. Az állatok párzás után szomorúak, mint mi az elröppent idő igézetében, s ezen mit sem változtat az, hogy egyesek szerint a nőstény az állatvilágban nem képes az orgazmusra. Hogy kelle-mes pillanatokat él át, az a felületes megfigyelő számára is világos, s a kellemes pillanatok részese a behatoló majd távozó hímvessző fájdalma is – a szúnyoghálón sértetlenül a szobába tolakodó, már-már emberi prüszkölés, sikoltozás, óbégatás. Ho-mo, post coitu, triste – vagyis az ember, mondja Bataille némileg változtatva az ovidiusi megállapításon: az orgazmus maga a kis halál; a tudat kikapcsolódása, a görcs csak megdöbbentő külső hasonlóság, valójában ez az egyetlen alkalom az ember életé-ben, amikor a visszatérés lehetőségével – idézőjelek közt – kilép-het önmagából, megadhatja magát; bekapcsolódhat a folytonos-ságba, amiből épp önnön léte szakítja ki, pár másodpercre feltép-heti saját korlátait, megtagadhatja lezárt önmagát, saját dédelge-tett diszkontinuitását. Az egymásba fonódó testek az idő szóban forgó töredékében nem szigorúan körülhatárolható te és én, de ezek is szánalmasan múlékony percek csupán. Az új élet a kelet-kezés mikro-műhelyébe kettő halálával kezdődik: két sejt szűnik meg létezni mint egyed, két lény olvad eggyé az 1+=1 nem matematikai egyszerűségével, az ovulum és a bakkecske sper-mium találkozása – csak a további kutatások fogják kideríteni, hogy az önfejű hím ivarsejt megpillantja-e valamiképp megsem-misülése előtt saját tükörképét a petesejt sima oldalán – a szapo-rodás képzetkörén belüli kontinuitás. Kezdete annak, ami a szü-letéssel folytatódik, a nagyobbára ünnepelt világrajövetel, ami, tekintettel a női kijáratok fekvésére, ide kívánkozik a bölcs és szentéletű hippói Szent Ágoston találó megjegyzése, vizelet és bélsár közt történik. Szar és pisa közt pillantjuk meg leendő ideig-lenes, valószínűleg végleges tartózkodási helyünket. Szaporo-dás, de itt többről van szó. Többről az „asszony lesz a lányból” egyébként sokszor mulattató képzetkörénél is. Az állat és az ember nemisége közti különbség – mondjam így – a szexualitás és az erotika különbsége: amennyiben az előző tisztán ösztönös, az utóbbi sokkal rafináltabb, millió gellert kap az emberi tudat út-vesztőjében, messzire sodródik az utódnemzés fogalmának erő-terétől, de a puszta közösülésétől is. Jól tudta ezt a Hammersteinnél vaníliapudingot majszoló Freud, mégha felismerése túl-kapásokra is adott alkalmat. (Két dolgot jegyeznék itt meg. Egy: az utódnemzéssel kapcsolatban elhangzottakat támasztja alá az ember ősi igyekezete, hogy birkabélből vagy hasonlóból úgyahogy elfogadható kotont fabrikáljon. A másik: nem szeretném az állatok nemiségét vegytisztán az ösztönösre sivárítani, de a tudo-mány jelenlegi állásánál az egyszerűség kedvéért még megbocsáthatóan teszem. Többek közt az állatok párválasztási mecha-nizmusa is jelenleg vitathatóan ismert terület.)

Az asszony lesz a lányból erkölcsi kérdés. Itt két út lehetséges: az egyik a hagyományos erkölcs határain belül marad (házas-ság), míg a másik a „szégyenfolt” – vétség az erkölcsi rend ellen, melyet az egyház évszázadokon át sulykolt belénk máig kiirtatlanul. Vétség az egyetemességre törekvő, a törvény horderejére pályázó szabály ellen, s ezzel együtt izgalmasabb téma, több derülésre, pusmogásra, vérontásra ad ma is komoly okot. Izgatóbb, mert tiltott gyümölcs fogyasztása, tilalom megszegése – ez a bataillei-filozófia egyik alaptétele. Ha avasnak érezzük egy kicsit, akkor nyugodtan javasolható egy kis nyitott szemű séta világunkban. Nem változtak meg még a dolgok oly gyöke-resen. (Épp a minap panaszkodott egy rég látott barátom, hogy nem elég adakozóak a lányok. Emlékszem, engem is cefetül megkínzott valamikor egy, nem is oly sokára rá egy gitárosé lett. Ebben az irányban tapogatózva komoly tanulmányt is lehetne írni a gitár vonzerejéről.) Ennyit az eredendő bűnről, a másik a törté-nelmi pattern: a szexualitás megzabolázása a halállal kapcsola-tos tilalmakkal párhuzamosan – a tilalmakat szaporító munka hatására – már az ősi időkben elkezdődhetett; az emberré vedlés kínos és hosszantartó folyamata alatt az ember megértette, hogy meg kell halnia, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, mese nincs, még azok is, akik megtanulják irányítani szívük dobbaná-sát, elvesztik a csatát az utolsó dobbanásnál. A legszégyenteljesebb dolog felismerésével karöltve alakult át a szégyentelenség a szégyen nemiségévé is. A szégyen nemisége szülte az eroti-kát, s ma még tapsikolunk örömünkben egy-egy remekbe szabott szeméremdombra feszülő illatos bugyi láttán. A nemiség megnyomorítása, tehát, nem tisztán a kapitalizmus szüleménye, mint azt Foucault állítja: a humanizmus és reneszánsz egyes megnyi-latkozásait leszámítva a középkor, például, legalább annyira nem a bővérű, szabad pajzánkodás megnyilvánulása, mint amennyire nem csupán a kínzókerék és spanyolcsizma birodalma. Foucault egyébként gyorsan elintézi Bataille-t: misztikusnak kiáltva ki üti rá a pecsétet és küldi el a búsba. Foucault nemiség-hatalom fejtegetéseinek itt nem szoríthatok helyet.

Semmi sem állhatja útját a fajtalanságnak, igyekezetünk, hogy akadályokat gördítsünk elé, csak fokozza amúgy is növekvő éhségét – vonta le élete következtetését de Sade márki a vincennes-i fegyházban. Bataille hasonlóképp gondolkodik: törvény és törvényszegés dialektikusán viszonyul egymáshoz, tilalom nélkül az ember nem léphetett volna a fejlettség mai fokára, tilalom nélkül nem jött volna létre az erotika. (Az első tilalom történeté-ben, keletkezésünk sztorijában – ezt ugyan Bataille tudtommal nem említi – az első tilalom folytán Erósz legalább annyira jelen van, mint Lucifer. A tilalom megszegése mentette meg az embert a boldog együgyűségtől.) Tilalom tilalmat szül, s mivel minden tilalom megszegésre csábít, Bataille sorozatosan hágva át az akadályokon, gondolatban, a szem meséjében eljut a kéjgyilkos-ságig: Don Amindo döbbenetes, ugyanakkor kacagtató „kimiskárolása” a reichi szekundáris, gyógyítandó ösztönök megnyilvánu-lása. Reich véleménye szerint az efféle egészségtelen, közösségellenes megnyilvánulásokat a kielégületlenség okozza. Most már kissé naivan hangzik az állandó Freud-szapulása közben kifejtett szexuálökonómiai tétele: a közösségre nézve káros szen-vedélyek mindent orvosló levezetője a boldog, meghitt vaginális coitus. Ha a sikeres párválasztású, vaginálisan közösülő embe-rek táborából valaki is azt mondaná, hogy nem ragadja magát néha álmodozásra, az közönséges képmutatás lenne. Nyilván-való, hogy ezen a téren az elmélet és a gyakorlat közt óriási a szakadék; nyilvánvaló, hogy, például, a fent említett kéjgyilkos-ság joggal büntetendő, de míg csupán az akadályokat nem is-merő képzelet szárnyalásáról van szó, mely itt-ott jól bele is rúg erkölcsi kritériumaink sípcsontjába, addig nagyon is hasznos le-het, nem árt néha megropogtatni kicsit erkölcsi világunk meszes burkát – mondom ezt igazán anélkül, hogy értéket csupán a vélt rombolás erejével mérném. Ebből a szempontból Bataille írásai is az emberi szellem legvégletesebb dokumentumaihoz tartoznak, mint a hírhedt márki művei.

Tehát: nem pártolhatjuk mások bármilyen indítékú bekapcsolását az egyetemes körforgásba, ezt leszegezem. A nemiség és a halál vonzerejében maradva: a halál elkerülhetetlen buja és té-kozló, mint a nemiség, a halál erőszak és erőszak az erotika is, nem csupán a szétfeszített combokra, a húsba vájódó körmökre és fogakra gondolva. Az erotika egyfajta erőszak, egyik történel-mi sanyargatója pedig az egyház, s az egyház válasza az ere-dendő bűnre csupán erőszakkal való támadás az erőszakra. Az egyház lejáratta magát az évszázadok folyamán: a keresztény vallás a felületes gondolkodás kifutópályájává vált, mert nem kér-dez, válaszokat gyárt. Mozgása táncra hasonlít: egy lépés előre, egy hátra. Az erotika, ellentétben az állatok szexualitásával, első-sorban belső tapasztalat, s ellentétben a keresztény vallással a kérdések miriádjait veti fel az emberben önnön létével kapcsolat-ban. A kereszténység az ördögi erotika ellen fordulva hadba indult a többi vallás ellen, holott, bizonyos szempontból, a leg-vallástalanabb. Nagyjából így épül Bataille ellentmondásokra épü-lő filozófiai fejtegetése, ahogy az élet ingázik a féktelen kacaj és a sírás közt. A szem történetében kegyetlenül le is számol az egyház réveteg képviselőjével: Don Amindo groteszk krisztusi szenvedése közepette kétségbeesetten felkiált: uraim, önök való-színűleg azt gondolják, hogy én képmutató vagyok – de ezzel sem sikerül elejét vennie az egyre féktelenebbé váló duhajkodás-nak, mert már eleve nem arra megy a játék, hogy belőle, Don Amindóból, kicsikarják kétarcúsága vallomását. A biblia egyik alapvető tilalmán hágnak át a templom látogatói – ne ölj! S a hullára telepedő Simone kíváncsisága az ember borzadállyal teli kíváncsisága, mellyel a halállal bekövetkező változást szemléli. Itt erotikus színezetet nyerve döbbenetes hullacsonkításban csú-csosodik ki. A lehető legtorzabb szentségtelenítés, melyet el le-het képzelni. A legfurcsább az, hogy szerepcsere történik, Batail-le baszkódik, a szerencsétlen áldozat az erkölcstelen ocsmány szörny hóhérai szemében. Kéjgyilkosság ez, melyről a macská-kat egyes, magömlésük közepette elütő polgártársaink csak ál-modni merészelnek, jellegzetes erejében egy filmjelenethez mér-hető, melyben a halott férj fekete koporsójára felkapaszkodó, szégyentelenül szőke asszony vad, magamutogató táncba kezd elhunyt férje szeme láttára (a koporsó fedelén pici ablak), s a krematórium tisztítótüzéből is sértetlenül előkerülő szemgolyók további rémségeket tapasztalnak. Kis kupac füstölgő hamuban csücsülő két golyó – ez azonban valóságtól elrugaszkodottabb Bataille meséinél.

Reich után, aki a kielégülés lehetőségét akarja nyújtani a serdü-lőknek is, Foucault szintén sűrűn emlegeti a nemiségüktől erő-szakkal megfosztott gyermekeket: a patriarkális család fojtó fül-ledtségét, a viktoriánus intézetek fasiszta rendszerét, ahol égő lámpák fényében igyekeztek álomba szenderülni a bennlakó diá-kok, felügyelőik ilymód próbálták útját állni az önfertőzésnek, az egymás közti szerelmeskedésnek, amit, bezárul a mágikus kör, a túlzott elzártság csak serkentett. A szem történetének (Mese a szemről) pelyhedző állú hőse ilyen visszafogott atmoszférájú csa-ládban tengődik, elhülyült katolikus generális apjával az asztalfőn, míg váratlanul be nem lép életébe a hasonéves ördöngős Simone, aki már ismeretségük legelején belemártja felhevült pun-ciját a macska tejébe, megmutatva a fiúnak azt, amit látni óhaj-tott. E mindössze bevezetője az elkövetkező, a fantázia legszéle-sebb skáláján mozgó erotikus gyakorlatnak, a józan ész határait meghaladó bacchanáliáknak. Milyen ez az ördöggel szövetkező, bűnre csábító Simone? Bataille így írja le: Simone magas és szép. Túlnyomórészt egész egyszerű: hangjában, tekintetében nincs semmi kétségbeesés, ellenben, ami az érzékiséget illeti, oly borzasztóan éhezik mindarra, ami tébolyító, hogy a legtá-volibb hívó szóra arca a másodperc töredékében olyan kifeje-zést ölt, ami a lehető legegyértelműbben emlékeztet a nemiség legmélyebb rétegeire, például, vérre, fojtogatásra, váratlan borzadályra, bűnre, mindarra, ami ősidők óta rombolja az ember meghitt boldogságát. Az ő arcán láttam először azt a néma, tökéletes görcsöt, ami rám is átterjedt aznap, amikor beleült a tejbe. S ha már a tejnél tartunk, had iktassak ide be egy másik részt is, ami talán képes lesz rávilágítani kissé a Simone mellé szegődő hősünk beállítottságára: lefeküdtem a fűbe fejem nagy lapos kőnek támasztva, tágra nyílt szemmel, pontosan a Tejút, ez a fura szakított seb, koponyaszerűen boltíves, csillagzatok övezte csillagondó és égi vizelet alatt: az ég csúcsán éktelen-kedő, látszólag ammóniumpárából álló repedés alatt, mely egy pillanatra megcsillant a végtelenben, az üres térben, mely oly értelmetlenül rikolt a semmibe, mint a kakas a síri csendbeösszezúzott tojás, kivájt szem vagy a saját elvakított, kőre nehe-zedő koponyám, a képek végtelenségig kavarogtak bennem. A kakas ingerlő rikoltozása különösen megegyezett életemmel, melyben én voltam a kardinális, a repedés miatt, a vörös szín miatt, az almáriumból kiszűrődő rekedt hangok miatt, valamint azért, mert a kakasnak elmetszik a torkát. Más embereknek a világmindenség tisztességes, mert a tisztességes emberek te-kintete a heréitek tekintete, ezért irtóznak az illetlen bujaságtól. Ők nem rémülnek meg sem a kakas hallatán, sem pedig a csil-lagos ég alatti sétájuk közben. Általában, amikor belekóstolnak a „testi gyönyörökbe” azt egy feltétellel teszik: a gyönyöröknek jellegteleneknek kell lenniük. Ettől az időtől kezdve minden kéte-lyem eloszlott: én nem szeretem azt, amit általában „testi gyö-nyöröknek” neveznek, mert azok lényegükben seízűek; csak azt szeretem, ami „mocskosnak” számít. Az egyszerű bujaság nem elégít ki, mert az egyedül önmagát mocskolja be, érintetlenül hagy, így vagy úgy, valamit, ami fennkölt és makulátlanul tiszta. A bujaság, amit én ismerek, nemcsak a testemet és a gondola-taimat szennyezi be, hanem mindent, amit elé tudok varázsolni, például, ezt a végtelen, csillagokkal pettyezett világűrt, ami itt a díszítés szerepében tetszeleg. Én a holdat az anyák és lánytestvérek vaginájából csordogáló vérrel hozom kapcsolatba, a menst-ruációval, a kínos szagokkal stb. Ezzel meg is adtam a koor-dinátákat. A mocskolni való tisztaság emberalakú megtestesítője az otthon puritán nevelésben részesülő, szemérmes, gátlásos Marcella, a harmadik, aki, miután egyszer belesodródik az előző kettő játékába, mellőzhetetlen kellékké válik, a normandiai szek-rénybe bújva részt vesz a fiatalok eget rengető csoportos maszturbációjában, s elindul a lejtőn lefelé. (Pontosabban: ő maszturbál a szekrényben, míg a többiek odakinn féktelenül szeretkez-nek; kéjérzése tetőfokán bepisil, s nedve kicsurog a szekrényből. Erős a gyanúm, hogy amit fentebb az almáriumból kiszűrődő re-kedt hangnak fordítottam, az valójában Marcella kéjes nyögé-seire vonatkozik.) Halála mérhetetlen csapás a másik kettőre nézve, felfoghatatlan, keresik, kutatják, őt vélik felfedezni ebben-abban; szomorúan gondolnak a gyönyör perceire, amikor lepisálhatták imádott sima bőrét. Itt érdemes egy pillanatra megállni: a vizelet központi szerepet játszik Bataille szépirodalmi alkotásaiban. A legmosolyogtatóbb az, ahogy a vizelés kényszere avatkozik be sajátos deus ex machina gyanánt a fejleményekbe: váratlanul, a legkülönbözőbb helyzetekben, ellentmondást nem tűrően, vissza-vonhatatlanul, s a cselekmény, esetleg a növekvő feszültség, ez-zel rögtön félbe is szakad, fel is oldódik a hugyozás lúdbőrös katarzisában. A másik rendkívül fontos motívum, a szem törté-nete szempontjából, a tojás. A vizelet-szem-tojás kapcsolatát Bataille egy gyermekkori emlékének, egy mélységesen az emlé-kezetébe vésődő képnek a felidézésével magyarázza: paralízisben szenvedő vak apja, aki később meg is őrült, nem mehetett ki az illemhelyre mint azt az épkézláb emberek teszik, ehelyett arra kényszerült, hogy kis dolgát egy éjjeliedénybe intézze. Mivel az inger sűrűn jelentkezett, nem átallott mások előtt is űrítkezni egy pokróccal takarva magát, melyet, lévén hogy vak volt, rendszerint fordítva tartott maga elé. A legérdekesebb mégis a mód volt, ahogy nézett ürítkezés közben: minthogy semmit sem látott, szem-bogara, mintha a semmibe nézne, felül a szemhéja alá szökkent: hatalmas dülledt szeme volt karvaly-fizimiskája üregében, mint két főtt tojás fehérje. A kellemes érzés zavaros elégedettséget csalt ki arcára, szórakozott, gunyoros mosolyt. A halál szagát ter-jesztette, a tojás finom burka a halál szemre szökő hályoga. Mire emlékeztet a pisálás. Simone? A szem borotvával való kifúrá-sára, valami vörösre, a napra. Mindhárom szerephez jut a Marcella halála után következő kalandokban, fordított sorrendben: a spanyol napfény, a torreádor bikavadító posztója, a megkínzott lelkész szeme. A spanyolországi kalandok harmadikja a zsebhokizó angol, sir Edmund, akit Bataille az égből pottyant kisre-génye közepébe – Simone palackos szelleme, aki a legelképesztőbb dolgokat cselekszi úrnője szolgálatában. Bataille kicsit a fantazáló impotens Krúdy, velőscsontja összes élvezetével; a mesebeli Szindbád, aki kihajózik a tengerre új kalandok reményében.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.